Utószó 

Kicsivel gyakran ellátogatunk különböző civil csoportokhoz, iskolákba, könyvtárakba, hogy a feltett kérdések alapján látásról és nemlátásról beszélgessünk az érdeklődőkkel. A Paksi Városi Könyvtár vezetője, István meghívására épp a helyi gyermekkönyvtár vendégszeretetét élveztük. A délelőtti programon két osztály tanulói vettek részt. Az eltelt évek során több száz, talán még ezernél is több kérdésre megfeleltem már, itt most mégis akadt egy új a nap alatt: – A látó korszakodból a látáson kívül mit hoznál át a jelenbe? – Elkerekedett a képem. Egy árva mukk sem jött ki a számon. Agyam lázasan beindult, sebesen dolgozott, eredmény nélkül. Így telt el egy kerek perc. Ezalatt a teremben néma csend honolt, lehettünk vagy hatvanan. – Fogas kérdést tettél fel! – szakítottam félbe a hallgatást. – Bocs, gyerekek, de még gondolkodnom kell rajta, még nincs meg a felelet – és eltelt egy újabb perc. Lázasan készült a speciális számvetés, amely nem tudatos, hanem tudatalatti tevékenység volt részemről. Egyszer csak azt éreztem belülről, hogy a pár perc óta tartó feszült koncentrálás lassanként oldódik bennem, újra higgadt és laza lettem, a válasz pedig már ott volt a nyelvemen: – Semmit sem! – Úgy éreztem, a tömör válasz kíván némi magyarázatot. Ha az élet bármelyik szeletét veszem alapul, a látásvesztés óta eltelt tizennégy év emberileg tartalmasabb, tevékenységben gazdagabb és egyben sikeresebb is volt a korábbiaknál. A gödörből való kilábalás ott kezdődött, hogy mások előtt szégyelltem az állapotomat, ezért tudatosan törekedtem rá, hogy senki ne érezhessen irántam sajnálatot, tehát minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mások szemébe ne tűnjek fel szerencsétlen ember képében. Ilyen mód szép lassan új emberré alakultam, és a későbbiekben már épp a nemlátás adott erőt az önmagam elé tűzött újabb célok eléréséhez. Akinek van kellő akaratereje, önmagába vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is – a szerencse pedig mindig tudja, hogy hová, milyen mértékben kell mennie –, az egészen biztosan jól fogja érezni magát a bőrében. Rá fog érezni az élet ízére, értelmére, önmaga helyére és szerepére. Nekem megadatott, hogy szabadon rendelkezhessem a nap huszonnégy órájával. Az előttem álló napokat, hónapokat, éveket értelmesen és hasznosan kell kitöltenem. Szellemileg és fizikailag is többféleképpen igyekszem lekötni magam, hogy az önmagamban való megerősödés során a bennem kialakult belső egyensúlyt továbbra is stabilan megtartsam. Így utólag úgy gondolom, ami ez idáig velem történt az eltelt évek során, az úgy volt jó, ahogy megesett – mert mindig a végeredmény a fontos, az a mérvadó. Még valamit, ami a közelmúltra is igaz, és az elkövetkezőkre is: én mindennek csakis a pozitív oldalát vagyok hajlandó nézni!