XIV. Mennyi az annyi?

Miután túljutottam a kétezredik kilométeren, teljesen magától értetődő volt számomra, hogy az addigi lendülettel az év végéig továbbfolytatom a túrázást. Ha már ilyen profi természetjáróvá lettem, rákérdeztem a “Vágtató csigák” egyik túravezetőjénél, Ottónál, melyik terepet tartja a legnehezebben járhatónak Magyarországon. Ő a Salabasina-völgyet nevezte meg. A társak közül viszont többen is le akartak beszélni a merész tervről. – Nem szabad fölöslegesen kockáztatni! – mondták egybehangzóan. Nekem ennél kiválóbb ajánlólevél nem is kellett.

Kiskovácsinál szálltunk le a buszról. Elhaladtunk néhány víkendtelek mellett. Tudni kell, a Salabasina-völgy régebben még jelzett turistaút volt, de mára kikerült az ajánlott utak sorából. Nemsokára egy aszfaltút került elibénk, rátértünk, és jobb felé továbbmentünk rajta. Az út bal oldala mentén kellett lennie a kanyon bejáratához vezető ösvénynek. Ott viszont csak sűrű, tövises bozótos volt. Az egyik bokrosnak fej vagy írás alapon nekivágtunk. Nagy nehezen átverekedtük rajta magunkat, és máris egy szurdok bejáratánál voltunk. Fa fa hátán hevert kidőlve előttünk, egy négy méter magas sziklafalat is megmásztunk, szóval, volt ott minden, ami emlékezetessé tette az áthatolást. Egyszer csak vége lett a völgynek, és nemsokára kiértünk egy műútra. – Ez nem a Salabasina-völgy volt! – jelentette ki Tamás. – A völgy bejáratának előbb kellett volna lennie! – Kissé lelombozódtam a váratlan hír hallatán, mert a sikert addigra már elkönyveltem magamban. Pár perc séta után megérkeztünk a Salabasina-forráshoz, amely teljesen ki volt száradva. – Valahol errefelé kell lennie a völgynek – mondogatta Tamás. Nem volt mit tenni, megkerestük a helyet. Az első lejárón nem lehetett lejutni a völgybe, ahhoz túlságosan veszélyes volt. A szakadék bal oldala felett egy peremen indultunk el. Óvatosan kellett lépkedni rajta, mert egy megcsúszás, és máris lezuhanok a tíz-húsz méteres mélybe. Hamarosan rátaláltunk egy járhatónak vélt lejáróra. Az ötven fok meredek, laza altalajú ösvényen harminc-negyven méter mélyre kellett aláereszkedni. Társaim útnak indultak, én maradtam utolsónak. A kanyonba csak úgy lehetett lejutni, hogy egy hátra arc után négykézláb kellett alácsúszni, miközben valamibe mindig kapaszkodni kellett, leginkább földből kiálló fagyökerekbe, kövekbe. Az előttem haladó Nóra jelezte felém, hogy merre keressek kezemmel kapaszkodót, hol tudom lábamat megvetni. Mit tagadjam, izgalmas volt! Nem lehetett hibázni. A völgybe leérve kiszusszantam magam, és nekiindultunk a köves patakmedernek. Hogy a most vékonyan csörgedező ér fölött az elkövetkező bő fél kilométeren hány fa volt kidőlve, azt még megsaccolni sem tudom. De olyan változatos formában állták utunkat, hogy még a hajunk is égnek állt. Előfordult, hogy a köves patakmeder és a fatörzs között fél méteres résen kellett átbújni, mert a kidőlt fa felett újabb és újabb fák voltak egymás fölé tornyosulva. Máskor pedig csak a két egymás fölött lévő kidőlt fatörzs közötti szűk helyen lehetett átpréselődni. A változatosság kedvéért sziklákon is alá kellett ereszkedni, úgyhogy igazán nem panaszkodhattam az út egyhangúságára. Mikor kiértünk a vízelvezető árokból, ahol esőzések után hatalmas mennyiségben zúdul alá a hegyoldalakról lefutó csapadék, azon töprengtünk el társaimmal (Erzsi, Nóra, Tamás és Plajner Tibor), merre tovább? Eredetileg ugyanis a túrának Dunabogdányban lett volna vége, de míg idáig eljutottunk, még a kétkilométeres sebességet sem értük el, az idő pedig nagyon előrehaladt. Egy kurtára fogott tanakodás után a Holdvilág-árok felé vettük lépteinket. Kamaszként jártam arra utoljára. Az előző két kanyonhoz képest a teljesen kiépítettnek tekinthető árok legyűrése nem jelentett nehézséget nekem. A vaslétrán át kimásztunk a völgyből, és megindultunk Lajos-forrás felé. Na, az a hosszan tartó meredek kaptató, amelyen eljutottunk odáig, alaposan kiszívta az erőt belőlünk – a három kanyon együtt kemény dió volt. A turistaháznál vörösboros kólával keltettük magunkat életre, majd levezetésnek elgyalogoltunk Pilisszentlászlóra, onnan pedig fel a hegytetőn lévő buszmegállóig.

Máskor meg hajnali 03:55-ös vonatindulással elutaztunk Nagykanizsára, hogy a tőle pár kilométerre lévő Palimból háromnapos kéktúrára induljunk (Palim – Bázakerettye – Zalatárnok – Zalalövő, 104 km). Csapatunk összeszokott tagokból állt (Nóra, Karcsi, Tamás). Obornak település valahol a világ végén, vagy inkább a kerek, netán a hatszögletű erdő közepén található… Az viszont biztos, október legvégén három óvódás korú purdé deréktól lefelé meztelenül játszadozott a falu határában, az erdőszélén fekvő kis tó partján. Hogy aznap meg is mártóztak volna benne a purdék, arra inkább igent mondanék. A Kislengyelben látott olajkút is ezen a véleményen lehetett, mert ritmust nem tévesztve, bólogatva szívta a földből a fekete aranyat. A késő ősz kora őszi langymelege némely faágon rügyet fakasztott. Meseszép időben róttuk a zalai lankákat, hogy Kustánszeg elé érve meglepjünk egy fiatal, de már kifejlett szarvasbikát. Talán mi mehettünk halkan, vagy tán ő merengett el a szokásosnál jobban, de hat méterre voltunk tőle, mikor feleszmélt. A fák ágai egymásba fonódtak a sűrű erdőben. Nekem úgy tíz óra irányában volt a nagyvad, mikor felocsúdott. Inalni akart volna előlünk, de nyolcvancentis agancsa állandóan belegabalyodott az ágak kusza sűrűjébe. A gallyak recsegtek-ropogtak, a föld csak úgy zengett az állat patájának erős dobogásától. Az ágak közül csak némi vívódás után tudta ékes koronáját kiszabadítani a nagyvad. Menekülésbe fogott a bika. A fák, bokrok recsegve nyitottak utat a termetes test előtt. Az avar zizegve jelezte az állat csörtetését, aki csak kerülgetve tudta venni az akadályokat. Tán fél percbe is beletelt, mire egy szűk csapáson, úgy két óra irányában el tudott menekülni előlünk.

Hogy továbbra is mennyire komolyan vettem a kilométergyűjtést, arra álljon itt két meggyőző példa. Az elsőnél már akkor is esett az eső, amikor az Árpád hídnál felszálltunk a távolsági buszra. Ősz volt, a levegő újra hűs, így velünk tartott Kicsi is. Mire megérkeztünk Tahiba, már zuhogott az égi áldás. Egymásra néztünk a megállóban, nevettünk egyet, és a hegyen keresztül Dunabogdány felé vettük az irányt. A tempót az eső diktálta, bár a távolság megtételéhez szükséges néhány óra így is, úgy is, elég az elázáshoz. A vakvezető mit sem törődött a zuhannyal, orrával egyvégtében bújta a földet, miután kiértünk a kutyaugatástól hangos településről. Én azt mondom, igenis, esőben is érdemes elmenni kirándulni, túrázni. Ilyenkor felerősödnek az illatok, a faleveleken kopogó esőcseppek pedig különleges hangélményekhez juttatják az életkedvelő természetjárókat. A már tíz és fél éves német juhász könnyedén vette a hegymenetet. Mozgását folyamatosan figyelemmel kísérték a társak. Útközben még szarvasokat is megfigyelhettünk, amint komótosan odébbálltak. Mire leértünk Bogdányba, mindannyian bőrig áztunk. Szívtelen voltam Kicsivel? Nem! Ugyanis a legjobb kutyafürdetés szerintem az esőben alaposan megsétáltatni őket.

Pár héttel később az induláskor még csak a lába lógott az esőnek, de mire a Határcsárdához értünk, már kiadósan esett. A buszmegállóból kissé visszagyalogoltunk a főút túloldalán, és nekiindultunk a hosszan emelkedő Barack utcának. Alig haladtunk néhány száz métert rajta, ketten-hárman máris visszafordultak. A csapat többi tagja viszont rendíthetetlen maradt. Bőven akadt előttünk kaptató, meg egyre több cuppogós pocsolya is, és az addigi langymeleget az érkező erős északi szél alaposan lehűtötte. Tarra vágott erdő helyén vezetett az út, a fagyos csapadék akadálytalanul vágódott az arcunkba. A ruhákat belülről az izzadás, kívülről pedig az eső áztatta csuromvizesre. Másfél óra múlva a túravezető úgy döntött, hogy útvonal-módosítást végez, ezért célba vettük a legközelebbi települést, az onnan egy óra járásra lévő Pilisszentlászlót. Dideregve, fogvacogva, teljesen átázva és átfagyva léptünk be a település kocsmájába. A kortyolni való mellett mindannyian úgy döntöttünk, a további utunk csakis hazafelé vezethet. Ez volt az egyetlen félbeszakadt túránk.

Az első havas barangoláson esett meg első ízben velem, hogy a távot váltott túravezetőkkel tettem meg. Visegrádtól Nórával kettesben indultunk el – délután halaszthatatlan teendői voltak -, hogy őt Dunabogdányban váltsa a bokáját focizás közben pár hete megrándító Tamás. Más érdekessége is volt az útnak: a harminc kilométeres távból húsz kilométert teljesen önállóan tettem meg, és e túra első szakaszán – abban az évben harmadszor – egy jó kiállású, a német juhászra hasonló kan kutya szegődött mellénk társnak. A Visegrádi hegységben az ország kevés számú rengetegéből az egyik olyan található, ahol az énekesmadaraktól kezdve a ragadozó madarakig sokféle tollas hallatja a hangját. Másnap volt a “Vágtató csigák” óévzáró túrája, amelyet egy ebéddel egybekötött táncos vigasság zárt. Pilisjászfalun szálltunk le a vonatról, és a peronra kilépve máris eszünkbe nyilallt egy kellemetlen felismerés: jégpáncélba burkolózott a táj. A csapattagok közül Kicsi vette legkönnyebben a csúszós akadályoztatást: a német juhász már elmúlt tíz és fél éves, így jellemzően őt már csak a húsz kilométernél nem hosszabb természetjárásokra szoktam magammal vinni. A túracimbora ezúttal sem hazudtolta meg régi önmagát: továbbra is óriási lelkesedés, küzdőszellem jellemezte. Felértünk egy hegytetőre – addig szabadon jöhetett –, én ezalatt kissé elkényeztetve a turistahölgyek kezét szorongattam. Az orom tetején magamhoz hívtam a vakvezetőt, aki a hívó szóra, mint egy hurrikán, termett a bal lábam mellett. A harmincfős csapat végéről indulva együtt mentünk tovább a változatlanul havas, gyakran jeges lejtőn. Kicsi tréfát nem ismerve nekirontott az ösvénynek. Hogy az előttünk haladóknak egyértelműen jelezzem utunk sürgősségét, elkezdtem folyamatosan fütyülni a megkülönböztetett jelzéssel haladó járművek szirénahangját. A beért társak mindegyike kihúzódott a keskeny csapás szélére, utat engedve nekünk. A gödrös és buckás talaj egyaránt próbára tette a bokámat és a lábamat. A vakvezető annyira kívánkozott az élre, hogy időnként már futni kényszerültem mellette: – Hová rohansz, Kicsi, nem tájfutó versenyen vagyunk! – de ez egy cseppet sem zavarta őt, a rohanás közben még a közelünkben elinaló rókát sem vette észre. A lényeg végül is az, hogy az eszeveszett száguldás eredményeként az élre kerültünk. A rohanós kutya ott tempót váltva kényelmes poroszkálásba fogott, persze két füllel figyelve rá, nehogy megelőzhessenek minket az utánunk jövők.

A történetek végtelennek tetsző sorát zárja az elbeszélt tizenkét hónapos időszak legszebb gyöngyszemének számító elszólás, amely egy hölgy ajkáról hangzott el: – Az öreg nyúlból pörköltöt szoktam készíteni, míg a fiatalból rántott halat...

Elérkezett a 2004. év vége, a számadás ideje. Százöt alkalommal indultam útnak, megtettem 2629 kilométert, és megjártam 55720 méter szintet, továbbá elkoptattam egy strapabíró túrabakancsot. A száraz számok azonban nem biztos, hogy mindenki számára könnyen érzékelhetők a hétköznapi gyakorlatban. A megtett távolság megegyezik a magyarországi “Kék túra” teljes hosszával, de kétszerte nagyobb szintkülönbséget foglalt magában, mint az (27 000 méter); ezenkívül hozzávetőleg megegyezik a Budapest – Párizs – Madrid útvonal (2658 km) hosszával, végül “ezzel az erővel” jelképesen hatszor megmászhattam a világ legmagasabb csúcsát, a Csomolungmát (8850 m).

– Könnyű neked, mert tíz évvel fiatalabb vagy nálam – mondta egykor egy túratárs nekem, miközben a havas és jeges meredeken a vakvezetővel Törökmező felé robogva megelőztük. Az adott pillanatban kissé rosszindulatúnak tartottam a megjegyzést, aztán aludtam rá néhányat. Ma már azt gondolom, ennél nagyobb dicséretet soha senkitől nem kaphatok az életben, mert egy kőkemény fizikai és szellemi erőpróba közben teljesen figyelmen kívül hagyta a teljesítményem megítélésében az állapotomat az idősebb túratárs.