XIII. 2000

Az éjszakai túra ötletével Tamás rukkolt elő. Egyikünket sem kellett győzködnie, így a 18-as autóbusz téglagyári megállójából péntek este elindulva nekivágtunk hárman a Pilisnek 20 óra 10 percet mutatott az óra. Áttértünk a Bécsi út túloldalára, és egy hepehupás földúton szembetaláltuk magunkat a lemenő nappal: a szemből érkező és a felhőkről visszaverődő sugarak vérvörösbe öltöztették a tájat. Tőlünk balra a Budapest–Esztergom vasútvonal magas töltése húzódott. Rajta egy magányosan haladó dízelmozdony kattogott tova a síneken. Talán egy kilométer után a göröngyös út visszatért a főútvonalhoz, amelyen átkeltünk. Egy meredek utcán végighaladva az erdőhöz értünk, majd áthatoltunk rajta.

A “geoládások” az ezredik találás alkalmából kétnapos összejövetelt tartottak a Teve-sziklánál. Ott már vagy tíz sátor fel is volt verve. Üdvözlő szavaik után az iránt érdeklődtek tőlünk, hogy hol van a sátrunk – ugyanis a rajtam lévő fémvázas hátizsák sátortartójához mindössze két polifoam volt rögzítve. Meghökkenve hallgatták az éjszakai utunk célját. Baráti csevelybe merültünk a vidám társaság szószólóival. Tamás hátizsákjából előkerült egy üveg unicum – állítása szerint a gömbölyű üvegben lévő itóka kiváló kullancsriasztó patika –, majd a pár perce életre keltett tábortűz közelébe húzódtunk. Harsányan ropogott a nyirkos tűzrevaló, az egyre növő lángnyelvek meleget leheltek arcunkba. Rövidesen elbúcsúztunk a vegyes életkorú társaságtól, és félre nem érthetően megfenyegettük őket: – Lehet, hogy másnap még fogunk találkozni. 21 óra30 perc volt ekkor.

Kiterjedt, mély, sáros tócsákkal volt tele az általunk követett út eleje, emiatt többször is bekényszerültünk a fák közé. Aztán végre valahára mégis csak túljutottunk rajtuk, meg a szúnyogokon is. Kiadós trappolás után a távolban az éj sötétje elkezdett előbb derengeni, majd világosodni. Közelebb érve hozzá rájöttünk, az ott a csobánkai kemping poharazója. Eléje érve nem sokat tanakodtunk a követendő irányról: berontottunk a büfébe, 22 óra 45-kor. Csak néhányan üldögéltek az asztalok körül, mint hamarosan kiderült, a kora délutántól zártkörű rendezvénynek helyet adó teremben. – Ha nem kapunk három sört, nyomban szomjan halunk! – győzködtük a két kocsmárosnét. A hordóból az utolsó három pohárnyi adagot facsarták ki nekünk. A habos italt grátisz adták, majd egy kiadós beszélgetés után búcsút vettünk a kedves vendéglátóktól.

Egy széles, jól járható, de köves úton mentünk tovább. Tamás és Nóra felfigyelt rá, hogy saját árnyékukat látják maguk előtt. Az eset mibenléte komoly fejtörést okozott nekünk: az ég ritkásan volt felhős, a Hold a Nappal együtt már régóta a horizont alatt járt. A rébuszt nem sikerült megfejteni. Történt egy másik érdekes eset is: az addigi teljes szélcsendet egy minket szemből érő fuvallat szakította meg. Érdekessége az volt, hogy a légáramlat legalább tíz fokkal melegebb volt, mint a minket körülvevő levegő hőmérséklete. Az általunk követett jelzés bevezetett volna az erdőbe, de a keskeny csapás annyira sáros volt, hogy az elágazástól is a széles úton mentünk tovább. A fejünk felett az egyik fa legtetejéből egy ragadozó madár hangos szárnycsapásokkal repült fel. Kissé behúztuk a nyakunkat. A köves út vége felé két erdészeti útlezáró sorompó került elébünk, alig harminc méterre voltak egymástól. Kiértünk egy műútra, amely Pilisszentkereszt és Pilisszántó között húzódott. Mi azonban áthaladtunk rajta, és megkezdődött a kapaszkodás. Nulla óra 42 perc volt ekkor.

Pilistető felé tartottunk. Az erdőben néma csend honolt, leszámítva a bakancsok által keltett hangokat: megreccsentek alattuk a kiszáradt ágak, megzörrent az avar. Húsz perccel később egy újabb sorompó állta az utunkat: itt kezdődik a hegytetőre felvezető szerpentin, amelyen lefelé már többször is jártam, de felfelé még egyszer sem. Ekkor én rövid ujjú pólóra vetkőztem, tudva, hogy hamarosan melegem lesz. Körülbelül háromszáz méter szintemelkedés következett. Felfelé tartottunk. Útközben kétszer is megálltunk, amikor akadálytalan rálátás nyílt a közeli (többek között Pilisszántó), és a távolabbi településekre, például. Budapestre – Békásmegyer légvonalban tizenkilenc kilométerre feküdt… A kivilágított települések hosszas és csendes szemlélődésre késztette a két társamat. Meglepődve tapasztaltam, lényegében már a tetőre felérve, hogy az emelkedő szinte meg sem kottyant nekem.

A csúcsra 2 óra 15 perckor értünk fel. A fűben olyan helyet kerestünk a letelepedésre, ahonnan panoráma nyílt az éjszakai tájra. Lebatyuztunk, szétterítettük a két polifoamot, és egy hatalmas, vastag nejlont terítettünk rá. A hátizsákok mélyéből előkerült az enni- és az innivaló is. A levegő alaposan lehűlt: látni lehetett a leheletet; ekkor már minden göncöt magunkra húztunk. Egy távolban felhangzó, érdekes hangfoszlányra kaptam fel a fejem: – Az érkező szél hangja az! – mondtam a társaknak. És valóban, húsz másodperc múlva megérkezett a lökésszerű légáram. – Merre menjünk tovább? – vetődött fel a kérdés. Végül is amellett döntöttünk, hogy részben más úton, de visszamegyünk a 18-as busz téglagyári megállójába. Már készülődtünk az indulásra, amikor két fiatal pár bukkant fel a közelben: Mint kiderült, ők autóval érkeztek oda. A régi rendszerben Pilistetőn egy zárt katonai objektum volt, ahol rakéták voltak hadrendbe állítva (több nagyméretű betonbunker is található odafent).

Már lefelé tartottunk Pilistetőről. Az első madárfüttyre 3 óra 40 perckor figyeltünk fel. Fél óra után jobb felé betértünk az erdőbe. A csapás könnyen volt járható, bár meredeken ereszkedett alá. Hirtelen moccanatlanná merevedtünk: fentről, a műút irányából egy húsz egyedből álló szarvascsorda csörtetett felénk. A nagyvadak tőlünk mintegy huszonöt méterre megálltak a rengeteg szélében. Kíváncsian meredtek ránk, nem tudták, mitévők legyenek. Patájuk avarba csapódását kiválóan lehetett hallani. Nóra egyszer csak megmozdult, erre felfigyelt a vezérállat, és ekkor érdekes hangot adott ki magából, valahogy ekként: – Nyee! – Ez náluk a vészjelzés lehet, mert a csapat egyszerre derékszögben balra fordult, és elinalt.

A Vaskapu-völgyben a favágók trehányul végezték el a munkájukat, mivel a turistaút tele volt a hátrahagyott nyesedék ágakkal: amivel alaposan megnehezítették a dolgunkat. Köves és gyökeres, ráadásul erősen meredek ösvényen jártunk. Tőlem úgy fél méterrel balra mintegy hat méter mély szakadék tátongott. Pár perccel később már a vízgyűjtő terület kiszáradt patakmedrében botorkáltunk a hordalékkövek és az uszadékok tetején. A táj vadregényes volt, a völgyet kétoldalt magas dombhát kísérte. A madarak éneke beszorult a szűk kanyonba, azt élmény volt hallgatni! Egyszer csak megszólalt az erdő kakukkos órája, épp időben, mert a hegyhát mögött épp felkelőben volt a nap. 4 óra 51 perc volt.

Negyed hat körül értünk Pilisszentkereszt legszéléhez. Az első házak egyikének kőkerítése volt, azon piros virágú kaktuszok díszlettek. A távolban az úton egy öreg kutya feküdt velünk szembefordulva. Közeledésünkre öregurasan feltápászkodott, elballagott a közeli ház kapujához, és onnan figyelt tovább minket. A falu központjában egy óra pihenőt engedélyeztünk magunknak, ezalatt bevásároltunk a fél hatkor nyitó élelmiszerboltban, és degeszre tömtük a hasunkat.

Látóként és nemlátóként is jártam már ott. Esős időben, vagy közvetlenül utána, sebesen csörgedezik benne egy patak. Tucatnyi híd vezet át rajta. Az ér mindkét széle nehezen járható, azt egy látássérült csak látó segítségével tudja megtenni – még vakvezetővel sem. Kétoldalt két, nagyon nehezen járható, és egyben veszélyes útvonalú hegygerinc van. Azokat már megjártuk Kicsivel. Ezen a vadregényes tájon túljutva, egy hosszantartó, szinte vízszintes út következett, egészen az első településig. Ám amíg odáig értünk volna, tőlünk úgy harminc méterre a fák között egy vadkoca csörtetett három csíkos malackájával.

Csobánka központjába leizzadva értünk be 8 óra 37-kor. A bevásárlóközpontban vett kétliteres ásványvíznek egyből kiittuk a felét, majd útra keltünk a Kevély-nyereg felé. Útközben egy artézi kútnál megálltunk, és alaposan felfrissítettük magunkat, mert egyre forróbban sütött a nap! Az éjszakai túra legnagyobb próbája várt ránk, mert a Kevély-nyeregre felvezető csapás nehezen volt járható: keskenynek és gyakran rézsútosan lejtősnek bizonyult, számtalan kidőlt fa keresztezte az ösvényt, és több helyen meredeken emelkedett. Egyikünk sem bánkódott a gerincre érkezés miatt. Jól meghúztuk a vizesflakonokat, majd irány előre!

Fél tizenegy volt, mire megérkeztünk a “geoládások” addigra már jóval népesebb vadkempingjébe. Az éjszaka megismert emberek körénk sereglettek, és hevesen érdeklődtek az általunk megtett út felől; a beszámolóval nem kis meglepetést szerezve nekik. Elismerésük jeléül három doboz sörrel ajándékoztak meg bennünket. Leheveredtünk a fűbe, Tamás citerázott egyet, kicsit még napoztunk is, majd cihelődni kezdtünk.

Piszkos meleg kerekedett addigra. Az erdő szélén az árnyékban két idős nő pihegett, mellettük két kutya lógatta a nyelvét, előttük egy-egy vízzel teli tál. Arrébb két nő szalonnát sütött a parázs felett. Ekkor már nekünk is jó volt, mert árnyékot adó, sűrű erdőben kapkodtuk a lábunkat. Következett a már jól ismert meredek utca a Bécsi út irányába, majd a hepehupás földút a műút és a vasút között, és végül elértük a 18-as busz téglagyári megállóját is 13 óra 37-kor. A kiadósra sikerült, időben kissé elhúzódott túra távja 46 kilométer, szintje 1240 méter volt.

Klotild-liget felé tartottunk. A házőrzők utcahosszat hallható lármás csaholása nem különösebben zavarta Kicsit. Folyamatos húzással vezetett a derék vakvezető. Ám egy kiskutya teljesen másként volt ővele: ugatás közben neki-nekiugrott az alacsony kerítésnek, mígnem az egyik túlságosan is remekbe sikerült szökellés következtében az utcán találta magát. Az addigi fülsiketítő vinnyogás hirtelen abbamaradt. Az oltalom nélkül maradt párának inába szállt a bátorság, mert az első meglepetés elmúltával azonnal visszaugrott a drótháló fedezéke mögé, ahonnan már ismét ádázul acsarkodott a vakvezetőre. Ám esett ez másként is a négylábú felek részéről. Nagymágocs külterületére délben értünk be. A település főutcája hosszan nyúlt el. Időközben több falusi kutya is megjelent Kicsi körül, aki vezetés közben minduntalan hátrakapta a fejét. Egy idő után meguntam a naplopó kutyák szemtelenkedését, és elengedtem a vakvezető hámját. Az addig minket morogva követő szájhős ebeket egy szempillantás alatt szétkergette a szélrózsa minden irányába a derék német juhász. A kis kitérő után elégedetten tért vissza hozzám, és vezetett tovább. Kicsi szemmelláthatóan határozott, és egyben öntudatos kutya is, mi több, még féltékeny is tud lenni! Pilisborosjenő felé tartottunk. Hóolvadás ideje volt, nagyobbnál nagyobb pocsolyákat kellett kerülgetni. Már jó ideje Nórával tartottam, a vakvezető körülöttünk poroszkált. Egyszer csak közibünk furakodott hátulról, és a továbbiakban kettőnk között bandukolt. – Mehetsz, ahova akarsz, Kicsi! – és megpaskoltam a hátsóját. Ha nem is azonnal, de előrement. Nem sokáig. Újfent beékelődött kettőnk közé, és kitartó nógatásom ellenére sem volt hajlandó odébbállni. A helyzetet felismerve, lemaradt tőlünk Nóra. Már fogtam a vakvezető hámját, amikor menet közben ő alulról fölfelé visszanézett a kitúrt kétlábú túratársra úgy, hogy a széthúzott szájából elővillant fehér fogsora. Máskor meg épp őmiatta szaladt mosolyra az én szám. Piliscsévre érkeztünk be, épp csak hogy túljutottunk a víkendtelek soron. A műútról balra tartva, a vakvezető önhatalmúlag letért róla. Nem tudtam mire vélni a nem engedélyezett, váratlan irányváltást. Már majdnem rádörrentem a német juhászra, amikor megszólalt a túratárs: a vakvezető a kocsmaajtó felé tart veled, amit az ivó előtt parkoló hatalmas teherautó teljesen eltakar előle. Ilyenképp a családi ház elejének nagyobbik részét nem láthatta Kicsi. Abban a sörözőben az idáig csupán egyszer voltunk, mégpedig több hónappal azelőtt…

Az országos “Kék túra” útvonalán lévő, a Remete-szurdokba levezető meredek, és csak kiálló kövekből álló útfelület, még a látó emberektől is nagyfokú odafigyelést igényel. Én azt az utat már négyszer megtettem. Első alkalommal Tibi bácsi egyik túráján – akkor, és a második alkalommal is, pókjárásban! Külön érdekessége volt e nem szokványos turista közlekedésnek, hogy néhol látványosan ki kellett domborítani a hasamat, hogy a kő elférjen a fenekem alatt, mert a kő volt nagy. Harmadjára – és a rákövetkező alkalommal is – már másként esett meg. A “Vágtató csigák” túravezetőjével, Krehnyay Bélával tartottunk a szurdok felé. Ezen a túrán ott volt a kétnapos túrákról már jól ismert Karcsi is, aki a januári, alapjában véve nemlétező kullancshelyzet ellenére is, számottevő mennyiségű, speciális gyógynövénykivonatból álló kullancsriasztó patikát öntött le a gigáján. Közben az égi csapok is megnyíltak – de még mennyire! –, így elmaradt a csapattól a haver. Nórával, Tamással és Kicsivel megálltunk, hogy bevárjuk a cimborát. Mire utolért bennünket, addigra a “Vágtató csiga” csapat alaposan elhúzott tőlünk. Összetartásban az erő! – így már öten iramodtunk utánuk. Bárhogyan is iparkodtunk, a szurdok lejáratáig nem értük utol őket, mi több, még a völgy aljában sem voltak láthatók. Addigra viszont szó szerint bőrig áztunk: nagykabátom zsebéből úgy két deci esővizet borítottam ki tízpercenként, fejemen a kötött sapka csuromvíz eleje állandóan az orromra csúszott vissza. Nóra eldöntötte, a szurdokba lábon fogok lemenni. Úgy is lett. A felhőszakadásban lépésről lépésre megfontoltan haladtam, több ízben is hosszabb ideig az egyik lábamon állva tartottam meg magam, hogy a másikkal a legbiztonságosabb helyre léphessek le. Ereszkedés közben egy szakaszon bal oldalt úgy pár centivel tőlem kezdődött egy tán tíz méternél is mélyebb szakadék pereme. Nem volt egyszerű feladat az olykor lépésenként negyven-ötven centi lefelé ereszkedés, de megoldottuk. Eközben Karcsi a fák szélében próbálkozott a völgybe lejutni, mégpedig ott, ahol már a talaj is teljesen át volt ázva. A bátran lépkedő haver egyszer csak megcsúszott, mire a közelében tartózkodó vakvezető feléje indult, hogy felkínálja segítségét az eltanyázott cimborának; a meg-megcsusszanva haladó Karcsit folyamatosan figyelemmel kísérte a vakvezető. A harmadik ereszkedés margójára kívánkozik: a túravezető a zuhogó esőben nem vállalta fel a csapat levezetését a szurdokba. – Ha már a Remete-szurdok nem jött össze a fehérbotot magával cipelő Lacival – gondolhatta Béla, akkor kinéz egy másik, még annál is nehezebb terepet nekem. A Pilisben túráztunk, mégpedig július vége felé. A túrakiírásban szerepelt Prédikálószék, de ahová onnan haladtunk, az már nem. Akkor már többször is hallottam a Vadálló-kövekről. Nem a könnyen vehetősége miatt. Engem viszont éppen ezért egyre jobban elkezdett érdekelni. – Tudod, hol vagyunk? – állta utamat Nóra. – Az erdőben – felelhettem lakonikusan. A Vadálló-kövek előtt vagyunk, és mindjárt lemegyünk rajta. Én addig abban a hitben voltam, az egy olyan hegyoldal, amely tele van kisebb-nagyobb kavicsokkal, kövekkel. Hát, kőből itt sem volt hiány – ugyanis csak az van ott, méghozzá jó nagyok! –, de még a Remete-szurdoknál is erősebben és fifikásabban ereszkedik alá a lejtő, mégpedig a völgy mélyéig legalább háromszáz métert, ami nem piskóta. – Ha már itt van ez a nevezetes Vadálló-kő, akkor gyerünk! – és Nóra kezét fogva már neki is vágtam a kanyargós útnak. Nagyon oda kellett figyelni, és bőven elkelt a túratárssal alkotott tíz hónapos rutin is. Ennek köszönhetően baj nélkül vettük az akadályt, igaz, egyszer bal lábbal ráléptem egy guruló kavicsra, de gyorsan visszaszereztem elvesztett egyensúlyomat. (A metrón mindig kapaszkodás nélkül utazom, hogy gyakoroljam kivédeni a jármű hirtelen sebességváltozásából adódó egyensúlyvesztést. Még egyszer sem estem el, volt, hogy a még rám zuhanó utast is megtartottam…) Béla folyamatosan a közelünkben maradt, figyelt, útvonaljavaslatokat tett Nórának, aki azt vagy megfogadta, vagy nem, ami már az ő dolga volt. Ilyen mód tehát Krehnyay Bélának köszönhetem, hogy a Vadálló-kövek kihívásával is szemben találhattam magam.

Nagymizdó település egyik utcácskáján bandukoltunk, mikor hátulról egy hátasló patájának ütemes kopogására figyeltem fel. Végre nem egy magából bűzt pöfékelő autó füstjét kell belélegeznem! Alig futott át az agyamon ez, amikor már egy kis élelmiszerbolt előtt találtam magam. Tamás és Karcsi betért az üzletbe, én kint szobroztam. A ló folyamatosan változó tartózkodási helyét egyre közelebbről hallottam, végül már a paripa szagát is érzékeltem. Mintegy négy méterrel előttem a ló megállt, lovasa leszállt a nyeregből. – Megfogná a szárat, míg bemegyek az üzletbe vásárolni? – szólított meg engem. – Hát persze! – és bal kezemet, nem feltűnően, de kissé előretartva elindultam a hang irányába, közben a cél pontos meghatározása érdekében folyamatosan beszéltem a férfihez. Mikor már egészen közel értem hozzá, bal kezemet úgy tartottam, hogy abba önkéntelenül is beletegye a kantárszárat. Meglapogattam a paci oldalát, megvakargattam a füle tövét, és beszéltem a lóhoz, aki egyébként szép nagy darab jószág volt. A boltból kilépve társaim meglepve kérdezték: – Honnan szerezted a pacit? – Bennem viszont az a kérdés vetődött fel, tudta-e vajon a lovas, hogy én nem látok? Ha nem, akkor akaratlanul is jól álcáztam azt, ha pedig igen, akkor le a kalappal előtte! Miért? Mert egy héttel később egy nagyon hasonló történet egészen másként esett meg. A Börzsönyt jártuk, épp felértünk a Naszályra. Pihent a csapat, az egyik túratárs a nála lévő szatyor almával körbekínálta a társaságot, mégpedig a következőképpen. Én álltam, közvetlenül előttem ült Nóra. Az almakínáló ember a túratársamhoz lépett, és megkínálta a gyümölccsel. Utána elindult tőle jobbra, és a többieket is végigkínálta, majd visszaérkezett Nórához, akitől megkérdezte, hogy én kérek-e almát. Na, gyorsan elő egy újabb, de másfajta érdekességgel! Nádasd előtt jártunk már, amikor a negyvenedik kilométer után játszani támadt kedve Nórának. A gőzmozdonyok hangját utánozva elkezdett robogni, és nem is akárhogyan! – Mi az, EuroCityt játszol? - mire elnevette magát, és egy hosszút fütyült, amolyan mozdonyosat. Tamás előttünk haladt, a köztünk lévő távolság fokozatosan csökkent. Közelébe értünk, mikor is figyelmeztettem, hogy az InterCity térjen ki a nála lényegesen gyorsabban haladó EuroCity elől! Mit tett erre Tamás? Azonnal végsebességre kapcsolt, és kétszáz méteren át öldöklő gyorsasági verseny bontakozott ki a két szupervonat között. A GPS tanúsága szerint, 7,7 kilométeres sebességgel haladtunk, és amikor befejeződött a döntetlenre végződött kekeckedés, jót nevettünk az egészen. Más vígasság is megesett velünk, igaz, az már másutt. A Volán Árpád hídi megállójában várakoztunk egy magántúra keretében. Közben találkoztunk egy ismerős túrázó párral, amelynek tagjai természetjárás közben találtak egymásra. – Hová mentek? – érdeklődtem tőlük. Úti céljuk eltért a miénktől, és mivel mi többen voltunk, közös természetjárásra invitáltam őket. – Már kigondoltam, hogy hova megyünk – válaszolta a hölgy. Már több mint egy órája zötykölődtünk a buszon, a Dömös utáni megálló felé közeledtünk. Tamással folytatott beszélgetés közben eszembe jutott a hölgy által használt kifejezés: – Már kigondoltam… – Barátomhoz fordultam, és hangosan rákérdeztem: – Volt pléd a csajnál? – Jóízű nevetés csattant fel az orrom előtt. – Itt valami nem stimmel – és suttogva Tamás felé fordultam: – Csak nem ők azok! – De igen – jött rá a szintén halk felelet. – Bocs – szóltam oda a még mindig derülő nőhöz –, nem tudtam, hogy ti is ezzel a busszal jöttök. – A pléd meglétére, vagy meg nem létére azonban nem derült fény a későbbiekben sem…

Huszonöt évvel ezelőtt az akkori haverral tervbe vettük a drégelypalánki vár meghódítását, amelyet egykor Szondi kapitány százötven bátor vitézzel védett a török sereg ellen. Emlékezetem szerint fiatal felnőttként azért nem jutottam el oda, mert a már akkor is rém lassan döcögő vicinálison zötykölődve az egyik utas nagyon nehezen járhatónak tartotta az általunk kinézett túraútvonalat, ezért másfelé vettük az irányt. Augusztus első napján Diósjenőről indulva tartottunk a folyamatosan megújuló rom felé. A túra külön érdekessége volt, hogy a helyi kemping kerítése alatt átbújva csatlakozott hozzánk egy kutya, aki a túra végállomásáig, a vonatra szállás helyéig elkísért minket: Pilisszentlélektől egészen az esztergomi Duna-partig egy ilyen eset egyszer már előfordult velünk. A túra egyik utolsó állomása volt a vár, amelyet egy kényelmesen járható útvonalon közelítettünk meg. Nórával mi ketten a többieket jóval megelőzve jutottunk fel a vár kapujához. – Négykézlábra! – ajánlotta a túratárs. – Jó nekem a két láb megoldás is! – Hogy a török időkben is ilyen meredek volt-e a kőalapzatú kapubejáró; olyan, mintha ötletszerűen habarcsot öntöttek volna rá egy meredélyre, azt nem tudom, de ha igen, akkor minden tiszteletem a várba rendszeresen bejáróknak. A kilátás odafentről festői szépségű – ezt a társamtól tudom. Tíz percen át ecsetelte előttem a hegyek, lankák, völgyek, a rengeteg, a természet szépségét. Ott álltunk a százharmincöt centi széles várfal előtt – annak vastagsága hajszálpontosan megegyezik az általam használt fehérbot hosszával. Fejemben megjelent a hegycsúcson lévő várat körbeölelő táj szemnyugtató szépsége. A túrák során többen is érdeklődtek tőlem afelől, hogy el szoktam-e képzelni a körülöttem lévő tájat, hogy érdekel-e az, vagy milyen érzés nem látva keresztül-kasul bebarangolni a hegyeket? Direktben sosem képzelem el a környezetet, de mindig odafülelek, ha közülünk valaki ékes szóval méltatja a körülöttünk fekvő tájat – harmincegy év alatt én már láttam annyit a világból, hogy a kép hiánya ne okozzon emészthetetlen gondot nekem. Az viszont kimondottan fáraszt, mi több, idegesít, ha túra közben valaki milliméter pontossággal, és a tájleíró-képesség felsőfokán akarja a természetet láttatni velem. Nem árt tudni: éntőlem a túrázás ugyanannyi fizikai erőt emészt fel, mint a látó társaimtól, csakhogy amíg ők a nehéz útviszonyokon túljutva szellemileg sokféleképpen kikapcsolódhatnak, addig nekem minden lépésre oda kell figyelnem! Mégis, milyen nem látva túrázni? Eleinte még megvolt az újdonság varázsa, még kihívást jelentett egy-egy nehezebb terepszakasz leküzdése, ám ahogy egyre előbbre haladok az időben és a túrák számában is, a nem látás okán már semmi különöset nem jelent az élmény. Úgy érzem, amire egy látó ember képes, arra én is alkalmas vagyok, nehezebb útviszonyok mellett őnáluk természetesen lassabban haladva; ehhez viszont szükségeltetik egy négy-, vagy egy kétlábú tapasztalt segítő is – szerencsére mindkettőből van egy-egy spéci nekem…

Május utolsó napja volt. A túra első tizenhat kilométerében volt a kiírás szerinti teljes szint, nyolcszáz méter. Odáig a következő útvonalon haladtunk: Perőcsény – Vilati üdülő – Fekete-völgy – Oltár-kő – Nagy-Hideg-hegy, majd onnan Kisinóc–Királyrét volt a végállomás. A túravezetőnek aznap rohanhatnékja támadt. Megindult, és a vihar sebességét is felülmúlva elkezdett száguldani. A bökkenő csak az volt, hogy tövises bokrok erdején, csúszós lejtők során, sártócsák regimentjén, patakon féltucatszor átgázolva, a börzsönyi kisvasút talpfáin kilométeren át haladva – egy ízben a patak felett másfél méterrel úgy, hogy a talpfák között résen kívül semmi nem volt –, majd a patak mentén hosszában a mély, süppedős, átázott talajon, hogy utána folyamatos mászással, a néhol igencsak meredekké váló ösvényen, feljussunk Nagy-Hideg-hegyre. A jelzett tizenhat kilométert ilyen zűrös körülmények között is három és fél óra alatt tettük meg, ami 4,6 kilométeres átlag. Addigi túráim során ez volt a legnagyobb, a leginkább ügyességet, erőpróbát és kitartást igénylő loholás.

A Börzsönybe egy újabb, a Kék túra útvonalára írt ki barangolást Ottó. Augusztus eleje volt, és bár a nyár mindvégig kegyes volt hozzánk langymelegnek tekinthető hőmérsékletével, izzadságcseppek mégis bőven gyöngyöztek a homlokomon. Nagybörzsönyből indult a csapat. Két óra múlva letértünk a kék jelzésről, és a régi bányavasút nyomvonala mentén vezető kék kereszt jelzésen mentünk tovább. A Drinó-patak száraz medréhez értünk. Az addigi öt-hat kilométeres sebességünk kettőre csökkent Nórával. A patakmeder tele volt nagyobbnál nagyobb hömpölyökkel, nagy óvatosságra volt szükség. A szituációt még az is bonyolította, hogy gyakran kellett a partoldalba felmenni, és ott, egy maximum ötven centi széles mezsgyén kellett haladni úgy, hogy bal oldalt néhol több méter mélységbe függőlegesen szakadt alá a partfal. Ilyen körülmények között tempóban nem vehettük fel a versenyt a többiekkel, alaposan lemaradtunk tőlük. Kiértünk a mederből, ahol várt ránk Tamás, és a Dosnya-nyereg felé vettük az irányt. Nagyobb sebességre kapcsoltunk, ezt az út minősége lehetővé tette számunkra, de a követett nyomvonal hamarosan a semmibe veszett előlünk. Egy katlanba jutottunk. A talaj vastagon tele avarral, ágakkal, mintha csak a kerek erdő közepében lennénk. – Mivel úgyis a Csóványos alatt lévő turistaház felé tartunk, a többiek itt valószínűleg felkapaszkodtak a hegyre – töprengett félhangosan Tamás. – Minél előbb essünk túl a nehezén! – döntöttünk, és nekiugrottunk a bércnek. A hegyoldal gyakran olyan ívesen tört az ég felé, hogy csaknem négykézlábra kényszerültünk. A morzsalékos görgetegen gyakorta megcsúsztak a bakancsok, de a magaslat nem fogott ki rajtunk. Tán még nem is értünk fel a tetejébe, amikor is a mélyből meghallottuk a többiek kiáltozását. Mitévők legyünk? Elindultunk visszafelé. Rézsút haladva, bal felé tartottunk le a völgybe. Fizikailag és szellemileg is jóval nagyobb összpontosításra volt szükség, mint felfelé kaptatva. Lejjebb már csak kézletétellel voltam képes haladni: mindenbe próbáltam kapaszkodni, ami elibém került: talajba, kőbe, kidőlt fába, fűszálba. Fától fáig próbáltunk biztonságra találni. Néhol egy követ rúgott le a mélybe Nóra, hogy tisztában legyek vele, mi várna rám, ha kicsúszna alólam a lábam: nekem egy fekete színű, hosszúkás fadoboz jutott az eszembe… Ez a felismerés egyáltalán nem riasztott meg, mert hibázni amúgy sem szeretek. Minden mozdulatra százszázalékosan odafigyeltem, és felettébb örültem annak, hogy nem látok. Az teljesen egyértelmű, egyenes derékkal egy lépést sem tettem a lejtőn. Állandó útitársam a fémvázas hátizsák, amelyet huszonöt évvel ezelőtt Zakopanéban vásároltam, viszont okozott néminemű gondot. Nos, a hátizsák a guggolva vagy előrehajolva történő lefelé haladás közben gyakran annyira előrebillent, hogy kilendített a viszonylagos stabilitásból. Ilyenkor egy villámgyorsan végrehajtott korrekcióra volt szükség! A fák hűst adó árnyékában tartottunk a mélybe, mégis merő lucsok volt a testem. Minket megelőzve ért le a völgybe Tamás, de ott nem lelt csapásra. – Ne gyertek tovább! – harsogta felénk. Mit tettünk ekkor? Megfordultunk, és jobb felé tartva újra nekivágtunk a hegynek! Harmadszorra is kemény megpróbáltatás várt ránk. Néhol csak előzetes, alapos terepismertetés után indultam neki az előttem lévő szakasznak. Kidőlt fákba kapaszkodva húztuk fel magunkat Nórával, hogy utána a szerencsében reménykedve juthassunk el egy újabb stabilnak látszó kapaszkodóhelyhez. Izmaink megfeszültek, egyre szaporábban vettünk levegőt. Kegyetlen egy út volt. Kezdett elegem lenni belőle. Fél óra múlva lankásabbá vált a terep. – Akinek ezek után itt még nem áll görcs a lábába, az elmondhatja magáról, van erő benne! – mondtam Nórának. Nem szólt rá semmit sem, csak amikor felértünk a hegygerincre, a zöld jelzéshez: – Ha akkor nem szólsz, én bizony ott maradtam volna, de így… – és elnevette magát. Megzendült az ég a fejünk felett, magunkra kaptuk az esőkabátot, és közös elhatározás alapján elindultunk a Csóványosra. Az eredeti túratervben az nem volt benne. A Börzsöny legmagasabb pontjára felérve egyikünknek sem volt kedve felmenni a kilátóba. Majd legközelebb, szép, napos időben. A könnyebben járható úton jutottunk fel a csúcsra, így a nehezebben tartottunk lefelé. Kő, kő hátán, félméteres lelépőkkel, meg gyökerek tucatján át, mindez esőben; majd számomra meglepetésre egy újabb emelkedő után jutottunk el a Nagyhideg-hegyi turistaházba. Jól saccoltam útközben, két óra hátrányt szedtünk össze a patak és a kétszeri hegymászás közben. Haraptunk néhány falást, boros kólával koccintottunk, és nem a turistaúton, hanem a gépjárművek által használt nyomvonalon indultunk el Királyrétre. Sok-sok kilométeren keresztül hegyes kövekkel borított úton ügettünk, közben talpunkat teljesen kikészítették az éles kövek. Mikor elértük a műutat, annak sima felülete szinte gyógyírként hatott az időközben túlérzékennyé vált lábakra. A turistaháztól hat kilométeres átlaggal robogtunk az onnan tizenkét és fél kilométerre lévő buszmegállóig, így nem rajtunk múlott, hogy lekéstük a járatot, mivel nem tudtuk indulásának időpontját. A következő busz indulásáig még két óra volt hátra, ezért stoppal mentünk le Kismarosra, hogy vonatra szállva a kalauznak Újpesten már ne legyen kedve kedvezményes árú menetjegyet adni számunkra.

remlacSzeptember derekán Sükösdről indultunk el, és nagyrészt a nyúlgáton gyalogolva, majd a bajai hídon átkelve értük el éjszakai szálláshelyünket a Duna-part közvetlen közelében. Eleinte nemcsak Karcsi, de Tamás sem érzett kedvet a ráadás piros körhöz, de végül ő mégis csak jelentkezett rá, így Nórának nem különösebben kellett figyelnie a jelzésekre. Elhaladtunk egy harminc fő befogadására is alkalmas esőbeálló mellett, majd egy balkanyar után elértünk egy kétsávos országúthoz. Jobbra fordultunk, és pár száz méteren át mellette haladtunk, majd betértünk balra a pörbölyi erdőbe.

Erősen szürkült. Ahogy a rengeteg mélye felé hatoltunk, úgy öt óra irányából egy távoli, alig hallható hangra figyeltem fel. Mivel beszélgettünk és egy-egy ág is megreccsent olykor a bakancsok talpa alatt, inkább csak úgy tudat alatt érzékeltem. De pár perccel később, amikor ismét felhangzott, már felkaptam a fejem, és megálltunk. A távolság és a fák sűrűje miatt alig lehetett felismerni, önkéntelenül mégis rávágtam: szarvasbőgés hangja ez!

Mindhárman elkönyveltük, hogy íme, természetes környezetben hallottuk a harcra kész szarvasbika összeakaszkodásra hívó hangját. Továbbindultunk, és társaim még mindig nem kapcsolták be fejlámpáikat. Alig léptünk néhányat, és három óra irányából, megítélésünk szerint úgy ötven méternél nem messzebb, mély hangon elbődült egy másik szarvasbika. Nem sokkal ezután már hét és tizenegy óra irányából is hallottunk egyet-egyet. A kör ilyenformán bezárult körülöttünk. Nem várt módon izgalmassá vált az esti túra. Minden bőgésnél lecövekeltünk: nem tudtunk betelni a gyönyörű, méltóságteljes hangokkal.

Könnyű volt megállapítani, hogy a területvédő harcra kész nagyvadak állandóan mozognak az erdőben. Az öt óra irányából indult agancsos a hátunk mögött keresztezte a turistautat, és átvándorolt hét óra irányába. Izgulni kezdtem, enyhe feszültséget éreztem. Ezután már csak a tizenegy óra felől érkező hangra koncentráltam, mert tudtam, hogy körülbelül a bőgés vonalában kell balra kanyarodnunk. Ezen morfondíroztam, amikor az út szélén hangosan megzörrent a bozótos.

– Négy vaddisznó állja az utunkat!

– Hány méterre lehetnek tőlünk?

– Úgy négyre!

Cserzett, napbarnított arcom úgy elsápadt, hogy azt még a sötétben is jól kivehették, erre már elkezdtem zizegni. Mindaddig abban a naiv tudatban gombolyítottam életem fonalát, hogy az erdőben élő vadak kerülik az embert, itt meg szinte keresik társaságunkat.

– Mekkorák azok a vaddisznók? – kérdeztem síri hangon.

Mondhatom, megnyugodtam. Nóra szavaira ugyanis négy kifejlett vadkan víziója ködlött fel előttem. Gyorsan meg is kértem, hogy a további fölösleges izgalmak elkerülése érdekében legközelebb jelezze az állatok nagyságát is… A tizenegy óránál lévő bika eközben egyre közeledett – vagy csak a torkát engedte ki jobban? Kisebb tanakodás után döntöttünk: irány előre!

Az ég felhőtlen volt, az apró csillagok megszámlálhatatlan világa ragyogott fejünk fölött. Nesztelenül lépkedtünk, fülünket hegyeztük, majd hirtelen és rémült hangon megszólalt Nóra:

Túl voltunk a zajos országúton, és újra a csendes Duna-parton jártunk… Itt a lehető leghiggadtabb hangján megszólalt Nóra: a – Az ösvény előttünk tíz méterrel tele van fiatal vaddisznóval!

A fél tucat röfögi közül az egyik makkot ropogtatott, a másik egy fa kérgét pusztította; angyali nyugalommal élvezkedtek. Rettenetesen boldogok voltunk! Csak úgy itta fülünk a kuriózumnak számító, emlékezetes hangokat. Másnap kora reggel, ugyanezen a szakaszon újra találkoztunk a turcsi orrúakkal. Akkor már kifejlett példányok is voltak köztük. Békésen megvártuk, amíg átcsörtettek előttünk a csapáson, átkeltünk a Csertai-Duna foghíjas fahídján (azért foghíjas, hogy a vadak ne használhassák), és máris a Gemenci-erdőben jártunk, pedig még csak pitymallott.

Számtalan élményben volt részünk a csodaszép, szinte érintetlen természetvédelmi területen. Az Öreg-Duna csak úgy visszhangozta a folyam közelében bőgő bika kiáltását. Kissé arrébb magas hangon dalolt egy madárka egy fán, és trillájába távoli, jóval alacsonyabb hangú bikakiáltás vegyült. Egy útelágazásnál kis kitérőt tettünk jobbra, az Öreg-Dunához. Érintetlen szépségében pompázott előttünk a folyami világ. A nádas szélén vadkacsák úsztak hápogva, nem messze kócsag szállt a vízre. Felkelt a nap, és a buja növényzet őszi színorgiája elkápráztatta társaimat.

Már az ezredik kilométer előtt eldöntött tény volt részemről, hogy az ezredik és a kétezredik kilométert, valamint az évbúcsúztató túrát is Dunabogdányban, a Sport büfében fogjuk megünnepelni. Szeptember közepén már világosan látszott, hogy az általam utólag meggondolatlannak tartott vállalást a hónap utolsó vasárnapján fogom teljesíteni, a barátok elmaradhatatlan társaságában. A nagy kérdés megválaszolásához, miszerint aznap honnan induljon a túra – mivel a jeles, kerek kilométernek épp a büfé ajtajában kellett meglennie –, szükség volt a szombati barangolás távjának ismeretére is. Tamás előzetesen több forgatókönyvet is készített e célból (tizenöt kilométeren belüli távokra), mégsem került sor egyikre sem. Ugyanis, már csak egy kilométer hiányzott hozzá, ami a távolsági buszmegállótól indulva a Sport büfé tágabb környezetének bejárásával teljesülhetett.

A négylábú túracimborával, a szupermenő Kicsivel felvértezve vágtam neki az utolsó métereknek. A vakvezető nélkül soha nem kerülhettem volna bakancskoptató kapcsolatba a heti rendszerességgel túrázókkal. Mire visszaértünk a büféhez, épp megérkezett a vendéglős, Klári. Ő fogadott minket, és gratulált elsőnek nekem. Elrendeztük magunkat az egyik asztal körül, és már fogadhattam is a barátok gratulációját (Annamária, Erzsi, Marcsi, Nóra, Tamás), miközben a kezembe nyomtak egy gömb alakú gyertyát, egy csillagszóró volt szúrva belétűzve, melyet időközben meggyújtottak.

Min járt az eszem a célba érkezés után? Például, hogy mennyi is az a nyavalyás kétezer kilométer hegyen-völgyön át. Sok. Nagyon sok. Nem kell másra gondolni, csak a Budapest – Berlin – Budapest távolságra vasúton. Ezáltal megtapasztaltam az adott szó súlyát. Rájöttem arra is, hogy ami az első pillanatban kétségesnek, lehetetlennek tűnik, az is megvalósítható. Ilyenformán sokkal többet kezdhetünk magunkkal, mintsem gondolni mernénk. Ez az ismeret pedig sok ember életét alaposan megváltoztatná pozitív irányba. A terv teljesüléséhez részemről legfőként az adott szó megtartása járult hozzá, ehhez viszont még olyan remek barátokra is szükség volt, akikre egy éven belül találtam rá. Szó nélkül szegődtek mellém, elsősorban tán nem is segítőnek, hanem inkább barátnak, akiket az önmagam elé kitűzött cél is megérintett. Elsősorban Nórára és Tamásra gondolok. Mind a hárman nagyon jól jártunk egymással, mindannyian tudtunk valamit adni a másiknak, így egyikünk sem érezheti magát adósnak.