XII. 1000

Ha nem is épp újév napján, de akkortájt tettem egy kissé átgondolatlan vállalást Mezősi Tamásnak – ő szarvasgombavadász kutyával járja az erdőt –, hogy a 2004-es évben kétezer kilométert fogok túrázni. Az Ezermester kutyák kötet írása közben a következőképpen kerültem személyes kapcsolatba vele: – Gyertek ki a gödöllői dombvidékre Kicsivel, és nézzétek meg, miként keres szarvasgombát a Labda névre hallgató labrador retriever! – Bár az e-mailben számszerűsített távolságot válaszlevelében soknak vélte a középkorú férfi, én arra egy újabb levélben úgy reagáltam, hogy majd meglátom, mennyi is az a nyavalyás kétezer kilométer. Az elektronikus levél egy könnyed mozdulattal elment, én meg eltöprengtem rajta. Egy évben ötvenkét hét van, heti negyven kilométerrel az annyi, mint kétezer-nyolcvan. Ahhoz viszont legyen nyakig érő hó, süppedjen mélyen a sárba a bakancs, zuhogjon az égi áldás, vagy törjön rám az égető napsugár, menni kell. De még másnak is kell teljesülnie: egész éven át folyamatosan legyen meghirdetett túra, mindig legyen segítő – mert a meleg beálltával Kicsi már nem lesz túraképes, és máskülönben is, addigra már túl lesz a tizedik életévén. Megvakartam fejem búbját: kár volt az előzetesen elgondolt, de kevésnek tartott ezer kilométert úgy módosítanom, hogy az egyes helyére kettes kerüljön – micsoda különbség! A levél viszont már elment, benne pedig ott olvasható az a bizonyos nyavalyás szó is, ami nagyképűségre, fellengzőségre vallhat. A leckét alaposan feladtam magamnak. De nem volt min elgondolkodni. Döntöttem. A “nyavalyás” szó miatt megcsinálom! - bár annak elmaradását soha nem kérte volna számon tőlem Tamás, egy hónapon belül minden bizonnyal el is felejtette volna az egészet. De én nem – és ez a lényeg.

Az ember időnként újra ráébred: minél közelebb esik a jelenhez egy nem is oly régi történet, annál nehezebben tud visszaemlékezni rá. Így voltam ezzel a mára már rendszeres túratárssá vált Oláh Tamással történt első találkozással is. Hasztalanul törtem a fejem, széttártam a kezem, majd utánajárok. Tamással – aki egyébként Nóra legidősebb lányának a keresztapja – a második januári túrán ismerkedtem meg. Valószínűleg arra figyelhettem fel, hogy különféle aktuális túraadatokkal szolgál a többieknek: mennyit tettünk meg eddig, milyen magasan vagyunk a tengerszint felett, milyen sebességgel haladunk. Hát ez az ember mi fán terem? Egy GPS-készülék szolgáltatja ezeket az adatokat – világosított fel a halk szavú, nálam fiatalabb férfi. Mivel a műholdvevő készülékkel kapcsolatban további homályok is sötétlettek a fejemben, ezért részletekbe menően kikérdeztem őt erről. Tamás sorolta a tudnivalókat, én meg egyre nagyobb tárhelyet szabadítottam fel a szürkeállományomban az újszerű információk befogadására. Ez a készülék nektek, látássérülteknek is nagy szolgálatokat tehetne, ha “meg lehetne beszéltetni”, mivel pár méter pontossággal megtudhatnátok általa, hogy hol vagytok egy városban, kisebb településen. Szóval, ilyesmikről volt szó közöttünk, de megmondom őszintén, engem a GPS-készülék túra közbeni hasznossága jobban érdekelt. Milyen gyorsan megyünk most? – és már közölte is a tizedes pontosságú adatot Tamás. Le voltam nyűgözve e technikai eszköz tudásától. Ez a pazar információbőség nagyban elősegítette az elkövetkezőkben, hogy az esetek túlnyomó többségében egészen pontosan megsaccoljam haladásunk pillanatnyi sebességét, a megtett rész- vagy teljes távot, illetve a teljesített szintet. A sportos alkatú férfival való szerencsés találkozásnak rengeteg más haszna is lett, és nem is csak számomra: afféle maszek túravezetőnkké vált, akinél kívánság szerint lehetett túrákat rendelni, kétnapos országos Kéktúra-utakra mehettünk vele és Karcsi barátjával, nem is beszélve a többnapos kiruccanásokról, az informatikai jártasságában rejlő lehetőségekre – és hogy ő is nagyon szeret mulatni!

Elérkezett január utolsó túrája. Ez a vasárnapi kaland több szempontból is emlékezetes marad számomra. Ottóval a Börzsönybe tartottunk, útközben a vonaton tagja lettem a “Vágtató csigák” túracsapatnak. Egy átszállással, busszal jutottunk el Királyrétre. Igazi januári tél volt. Nekivágtunk a távnak. Bakancsom mélyen süppedt a húsz centi mély hóba. Nem vezérelt semmiféle céltudatos elhatározás, mentünk Kicsivel, ahogy jólesett. Tíz perc után bemelegedett a lábizomzatom, úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Január fagyos lehelete folyamatosan hűtötte hevülő arcomat. Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó az idilli érzetet nyújtotta. Olyan testre szabott volt minden. Belülről úgy láttam magunkat, két test, egy lélek. Mintha csak mi ketten lennénk e nagy kerek világban. Ottó elmaradó hangjára figyeltem fel: – Ne siessetek annyira! – Én nem éreztem úgy, hogy sietek, csak mentem, ahogy jólesett. Egy óra múltán a csapat megállt pihenni, ekkor újra találkoztam Nórával. – Olyan jólesik Kicsivel menni! – lelkendeztem. – Vesszük észre – jegyezte meg csendesen. Pár perc után újra neki a hómezőnek. A lábamnak öt perc kellett, hogy újra bemelegedjen. Beindultunk. – Már megint hova rohan ez a kutya! – hallottam valahonnan a hátam mögül. Nem virtuskodásból, és nem is kivagyiságból szedtem a lábam úgy, ahogy szedtem, ezt a tempót kívánta az aktuális fizikai erőállapotom. Már túl voltunk Kisinóc kocsmáján is. Az aszfaltról jobbra letértünk a mezőre. Egy olyan ösvényre tértünk rá, amelyet mindkét oldalról bokrok szegélyeztek. Arcomba minduntalan belecsapódott egy-egy vastagon havas ág, de oda se neki. A hátam mögül neszezésre figyeltem fel: Pali lépett ki utánunk, nehogy eltévedjünk az élen. A vakvezető váratlanul megtorpant, nem tudtam mire vélni a tétova pillanatot. Egy gondolatnyi szünet után kissé jobbra tartva elindult tovább. – Jól választott utat a kutya – mondta Pali, a szélesebb, lankásabb hegymenetet választotta ki. Már jócskán előrementünk, amikor kiáltva jelezték felénk a társak, hogy nem azon az úton megyünk tovább! – Fordulj Kicsi! – és már trappoltunk is vissza. Az útelágazáshoz visszaérve letöröltem izzadt arcomat, fújtam néhányat, majd mit hallok Nórától? – Miért nem mentek, a többiek már rég elindultak! – Akkor hát, nosza rajta, és kézbe kaptam a hámfogót. Hamarosan már a szánkópálya mellett lévő meredeken tartottunk felfelé Törökmezőre. A vakvezető szapora léptekkel vetette magát a többiek után. A hó alatt hosszan elnyúló jeges szakaszok is megbújtak. Mégis, egyre-másra előztük meg a csapat tagjait. Lassanként beértünk egy tőlem jobb kézre iparkodó férfit is. Mikor melléje értünk, felém fordította fejét. – Könnyű neked, mert te tíz évvel fiatalabb vagy nálam – mondta az előttem máig is ismeretlen ember. Több mint meglepett e lihegve közölt számvetés. Egy másodpercre mintha még meg is torpantam volna. Szóra akartam nyitni számat, de a vakvezető csak csörtetett előre, mivel ő nem tűr meg mást maga előtt, így nekem is kellett szedni a lábamat, és minden idegszálammal továbbra is a kiszámíthatatlanul síkos, hepehupás göröngyökre figyeltem. Elhúztunk a túratárstól. A kutyával vállt vállnak vetve a csúcs felé törtünk. Felérve a turistaház elé, letöröltem arcomról a patakokban alácsurgó verejtéket, kiszuszogtam magam, majd eltöprengtem azon, amit hallottam: – Könnyű neked...

Ezen a túrán a következő örökbecsű élményt Fábián Laci javaslata teremtette meg: – Menjünk fel a Juliánus barát-kilátóhoz! Mivel én minden plusz kilométer megtételében érdekelt voltam – hiszen hol van még a kétezredik? –, én is megszavaztam az ötletet, bár mit sem tudtam az odavezető útról. Hosszasan haladtunk síkon, azt hittem, ennyi az egész; ha már Törökmezőt akár hegytetőnek is lehet tekinteni. Ám egyszer csak irány balra, és jött a kaptató. De nem is akármilyen, mert a magaslatnak a meredekebb oldalán igyekeztünk felfelé. A hó itt még az előzőeknél is mélyebb volt, kissé arrébb pedig métereken át csupasz jég nehezítette a vállalás teljesülését. A csúszós meredek alaposan lelassította az egész csapatot. Bakancsom oldalát belevájtam a jégbe, úgy próbáltam stabilitáshoz, lépéslehetőséghez jutni. A többiek megpróbáltak az út menti bokrok tövében lépkedni. Vastag, üvegszálas fehérbotommal segítésnek toltam magam előre, vajmi kevés eredménnyel. Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahonnan már képtelen voltam továbbjutni csak a magam erejéből. Olyan meredek volt a jégtakaróval fedett út, hogy ő lett az erősebb. De, ha egy léleknek két teste van, akkor azok együtt még a lehetetlenre is képesek! – Előre Kicsi, előre! – és a csupa szív túracimbora kajánul elvigyorogta magát: – Naná, hogy felmegyünk a kilátóhoz! – Izmos testével és hatalmas lelkének teljes erejével beledőlt a hámba, és megállíthatatlanul megindult felfelé. Körmei alatt csak úgy szikrázott a jég, forró leheletétől olvadni kezdett a korcsolyapálya minőségű út. Egy-egy lábizomszaggató és tüdőfullasztó szakasz legyűrése után a vakvezető a farkával biztatóan meglegyintette a bal lábszáramat: – Gyerünk Laci, gyerünk! – Eközben a többiek is párba álltak: az elöl lévő húzta a mögötte igyekvőt, ő meg tolta az előtte haladót, ha úgy adódott. Bár levegő tengernyi volt körülöttem, a tüdőmben mégis hiány keletkezett. – A franc essen ebbe a nyomorult jégpáncélba burkolózott útba, csak azért is legyőzzük! – Kicsinek is lógott a nyelve, de nem törődött vele. Elszántan vontatott magával, mit neki a ruhástól és zsákostól közel százkilós gazda édes terhe… Lábam egyre jobban görcsölt, ha sikerült jót lépni, teljes erőbedobással mentem előre, amíg bírtam. – Már csak öt méter van hátra – bíztattak a már célba érkezettek. Kimerülve jutottunk fel a kilátóhoz. Alig volt erőm a hátamról levenni a zsákot. Kicsi táljába egy liter vizet öntöttem, öt perc alatt mind megitta. Mínusz öt fokos volt a levegő. Másodszor fordult elő ősz óta velem, hogy a német juhász erőnek erejével segített rajtam. Újból kifejezhetetlen melegség öntötte el a szívemet iránta! Mélázásra nem maradt idő, Ottó tovább!-ot vezényelt. Nagymarosra tartottunk egy jelzetlen úton. De úgy is mondhatnám, hogy szinte járhatatlan, veszélyes terepen botladoztunk. Nem győztem hajolgatni a mélyen be- és alálógó faágak elől, ráadásul nagy kövek nehezítették a nemlétező csapást, amelynek jobb oldalán egy hosszasan aláfutó, meredek oldalfalú vízelvezető árok húzódott valahol lenn a mélyben. Itt már Nórával mentem. Ilyen nyomvonalon vakvezetővel nem lehet haladni. Alaposan lemaradtunk a többiek mögött, de ők a járhatóbb szakasz kezdeténél bevártak minket, hogy onnan már csapatba verődve közösen rohamozzuk meg Nagymaros vasútállomást.

Február 14-én rendezték meg a “Budai trapp”-ot. Ez volt az első teljesítménytúra, melyen én és Kicsi indultunk, 77-es rajtlappal. Piliscsaba vasútállomásnál volt a rajthely, ahonnan pontban 8 órakor vágtunk neki a túrakiírás szerint harminc kilométeres távnak, amely végül is ezer méter szintet eredményezett. A havas és jeges műútról a település végén jobbra fordultunk, ahol elengedtem az addig engem hámban vezető német juhászt, és becsatlakoztam Nóra mellé. Az élen Tamás haladt. Hamarosan megérkeztünk a vadvédelmi kerítés elé, amelyen mi kétlábúak egy négyfokú létrán jutottunk át, míg a vakvezető a barátaim által felhúzott drótkerítés alatt inalva. Az erdei utat tíz centi vastag hóréteg borította, az idő kimondottan kellemes volt. Ha nem is eszeveszett iramban, de azért szedtük a lábunkat az első ellenőrzőpont, Nagy-Szénás felé. Útközben két régi ismerős ért utol minket, Szontagh Ottó és Fábián Laci. Hat főre bővült társaságunk libasorban haladt tovább, legelöl a túravezetővé avanzsált vakvezető szaporázott. A szerpentinen feljutva nyolcvanöt perc alatt értük el a starthelytől 7,7 km-re, a csúcs alatt lévő ellenőrzőpontot.

Innen újra négyesben vágtunk neki a Nagykovácsiba vezető, hol havas és köves, hol meg havas és jeges lejtőnek. Eközben tempós léptekkel elfutott mellettünk Pali, aki január legutolsó túráján kilépett utánunk. A településre leérve az egyik túrázó izgatottan kérdezte tőlünk: – Nem találkoztatok egy magányosan kóborló kutyával? Hogy az elveszett pára meglett-e, arra igen a válasz.

Utunkat onnan a Vörös-pocsolyás-hát felé vezető, nem túl meredek emelkedő felé vettük. A jelzett út mindegyikünk számára ismerős volt, hiszen már többször megjártuk. A hóban kitaposott nyomvonal jelezte az előttünk haladók lépésnyomát. Ebben a szűk sávban kapkodtam a lábam én is. Ha kellett, Nóra kurta szavakkal igazított útba a hátam mögül. A Petneházy-lovasiskola környékén rövid ideig újra Kicsi társaságában trappoltam, mivel hamarosan, rövid ideig műúton fogunk haladni. Közeledtünk a harmadik ellenőrzőponthoz, ahhoz azonban előbb még fel kellett mászni a Fekete-fej-hegyre. Az erősen meredek, köves kaptató heves zihálásra késztette tüdőnket. Felfelé kapaszkodva magam után húztam Nórát, hogy a lejtőn majd én vehessem igénybe az ő segítségét.

Óvatos, oldalvást csúsztatott léptekkel haladtunk lefelé a hegyről, ahol Kicsi újra mellém került, s maradt mellettem mindaddig, amíg az utunkat keresztező országúton át nem mentünk. Az előttünk magasodó nagyon köves meredeken ez idáig csak lefelé szedtem a lábam, most jöhetett a fonákja. Nóra nagy segítségemre volt, nélküle csak négykézláb tudtam volna feljutni rajta. Mikor már újra sík talajt éreztem a bakancsom talpa alatt, magam mellé rendeltem a német juhászt: vége a szaladgálásnak, és a szimatolásnak is, vár a munka! Hámjába kapaszkodva lépkedtem tovább. Az út rendkívül jeges volt, haladni csak óvatosan lehetett rajta. Csúszós lépcsőkhöz értünk, amin csak leguggolva, és úgy lecsúszva tudtam átjutni. A gyermekvasút nyomvonalán is túl voltunk már, megérkeztünk Hűvösvölgybe. Úti okmányunkra újabb igazoló pecsét került, s már indultunk is a legnagyobb kihívás felé, a Hármas-határ hegynek. Igaz, a legmagasabb csúcsára nem kellett felmászni, de az Újlaki-hegyre igen. Félútig már többször is megjártam az ösvényt, de ott, ahonnan a paplanernyősök szoktak lelibbenni szerkezetükkel, még nem jártam. Tamás taposta elöl a jeget, utána a kutya iparkodott a hámban, vezetve engem, én meg erőt adva húztam magam után Nórát. Rendkívül nehezen járható nyomvonalon értünk fel a csúcsra. Mindannyian erősen lihegtünk. Ettünk-ittunk, majd már startoltunk is neki a lejtőnek. Nóra előttem lépkedett, fogta a kezem, úgy segített. Alig vártam, hogy leérjünk a síkra: ott majd szélvészként robogunk tovább! De nem úgy lett. A hóból ott már sár lett, a remélt sima út helyett pedig egy keskeny, sikamlós bakhát várt ránk, kétoldalt mély keréknyomokkal. Fogamat összeszorítva lépkedtem, és félhangosan fenemód morogtam. A borókásban újabb pecsét került a lapjainkra, majd óvatos léptekkel nekiiramodtunk a felázott erdei talajon a nyolcszáz méterre lévő célig.

A teljesítménytúra margójára kívánkozik, hogy másnap is túrázni voltunk. A túravezető, aki a “Budai trapp” egyik ellenőrzőpontján tisztet látott el, Pilisszentkereszten a buszról leszállva jó hangosan megjegyezte a plénum előtt: – Kőkapura azért nem megyünk fel, mert itt van Reményik Laci, és ő ugye nem lát. – A meglepettségtől elkerekedett a képem, és szóra nyílt a szám: – Tőlem aztán nyugodtan mehetünk! –de a túravezető mintha meg sem hallotta volna. Pár száz méterrel arrébb elértünk oda, ahol balra fordulva felmászhattunk volna a jelzett helyre. A túravezető megállította a csapatot. Oda mentünk volna fel, de Laci miatt most kihagyjuk! Erre már felfortyantam, de mindhiába, társaim pedig jót derültek a túravezető csacska viselkedésén. Bosszús voltam, de türtőztettem magam, elkaptam Kicsi hámját, és míg a húsz-huszonöt centis hóban önmagamhoz képest kissé enerváltan mozogva feljutottam Pilistetőre Kicsivel, a túravezető nem győzött utánunk kiáltozni: –Nagyon lemaradnak a többiek, ne olyan gyorsan, Laci! – Negyed órát töprenghettem a Pilis második legmagasabb csúcsán, hogy mi is történik itt? Aztán csak megvilágosodtam. A túravezető barátnője fizikailag gyenge volt a terep- és útviszonyokhoz; egyébként ő is posztot látott el a “Budai trapp”-on. Ezt a felismerést a túravezetőnek nem tettem szóvá, de társaim tudomására hoztam: az ő túrájára többet nem fogok elmenni, mivel nem akarom hasonló szituációk után kellemetlen helyzetbe hozni őt. A túra végén közösen sörözgettünk Pilisborosjenő egyik kocsmájában.

Tamás felvetése volt, hogy a “Zöld teljesítménytúra” napja előtt egy héttel bejárjuk annak teljes útvonalát. Az 59-es villamos végállomásától 8 óra 10 perckor indultunk el. A Farkasréti tértől kiépített járdán jutottunk el az Ördög-orom kezdetéig. Máris egy olyan meredeken kapaszkodhattunk fel, amelyen néhol ötven-nyolcvan centi magasakat kellett lépni. A csapatvezető most is Tamás volt, aki egyszer csak hátraszólt: – Az ösvényen egy vaddisznó futott át előttem! – Kissé kajánul megjegyeztem: – Nem lehet, hogy egy tócsába néztél bele? – Már jócskán fenn jártunk a hegyen, mikor egy idősebb férfi állított meg minket: – Két hete a nagy viharban eltűnt a leonbergi fajtához hasonlító, Nóra névre hallgató kutyám. – Elkértük a kedvence után búslakodó gazda telefonszámát, és megígértük, ha rátalálunk a blökire, értesíteni fogjuk, ám elkóborolt kutyára utunk végéig nem akadtunk. Elhaladtunk egy tűzrakó hely mellett is, ahol megnyaltuk a szánk szélét. Tamás hátizsákjának egyik csatja folyamatosan nekiütődött a bújtatójához, és e jellegzetes csattogó hang által kiválóan tudtam követni őt. A vakvezető önfeledten nyargalászott körülöttünk. Aszfaltborítású út és földút egyaránt került elénk, amelyek hol szárazak, hol meg jegesek voltak. Tamás éles szemét nem kerülték el azok a közelünkben elfutó őzek sem, amelyeket nem vett észre a német juhász.

Utunkat a Széchenyi-hegy felé vettük. Egy szűk ösvényen kapkodtuk a lábunkat, tőlünk balra vált láthatóvá a tévétorony. – Szia, Laci! – köszönt rám egy ismeretlen hang. Mint pár perccel később kiderült, egyszer már túráztunk együtt. A gyermekvasút Széchenyi-hegyi megállójába 9 óra 35 perckor érkeztünk meg.

Az ellenőrzőpont elhagyása után rövid ideig a műúton, majd a könnyen járható zöldjelzésen baktattunk a Normafa felé. Jobb fülemmel egy halkan búgó elektromos szekrényt fedeztem fel a turistaút mellett, később pedig egy lakópark építésén munkálkodó gépekét. Pár év múlva lesz itt még erdő? A Szilassy utcában tartottunk. Kicsi vad ugatásba kezdett a házőrzőkkel. Továbbra is remek dolga volt a vakvezetőnek. Kötetlenül, kedve szerint tehetett.

Lelkendezve szólalt meg Nóra: – Két óra irányában ott van előttünk a Tündér-szikla. – Elhaladtunk az esőbeálló előtt, és máris a szikla alatt találtuk magunkat. A szikrázó napsütés hófehérbe öltöztette a kőszirtet. Az ég színtiszta kék volt, enyhe fuvallat keringett körülöttünk. Az idilli csendet és a friss levegőt pár perc múlva a Budakeszi út zajos és bűzös forgalma feledtette. Magam mellé rendeltem a vakvezetőt, megragadtam a hámját, úgy mentünk át a forgalmas főút másik oldalára, hogy ott rövid ideig a város felé tartsunk. Közben Kicsi kétszer is, előírás szerint, megállással jelezte a lelépők helyét –, majd a szállodáknál balra fordultunk 10 óra 20 perc volt ekkor.

Egy meredek, falépcsőkkel könnyített kaptatón haladtunk felfelé. Tőlünk jobbra egy drótkerítés határolta utunkat szorosan. Hogyan segített nekem a bokaficamító szakaszon Nóra? Amikor csak óvatosan lehetett haladni az egyszemélyes úton, akkor jobb kezét úgy tette a háta mögé, hogy kézfeje a föld felé legyen, s felfelé nyitott tenyerét úgy formálta, hogy zárt ujjait befelé hajlította, így közéjük bele tudtak kapcsolódni jobb kezem ujjai. Ilyenkor jobban kellett vigyázni lépteimre, máskülönben könnyen rátaposhattam volna bakancsa sarkára.

Időközben elhaladtunk a Budagyöngye kórház mellett is, s minő érdekesség, egy sarokkal arrébb a Kegyelet kft. épülete reklámozta magát. Már az Apáthy-szikla felé tartottunk, amikor pár korty frissítő kedvéért megálltunk a Csalán utcában. A szikla pereméről szép kilátás nyílt a környékre. Az ott fent pihenő család egyik tagját megkértük néhány digitális felvétel elkészítésére. Fél tizenkettőre járt az idő, mikor áthaladtunk az 56-os villamos vágánya alatt húzódó átjárón, és azután nem sokkal egy kétfelé ágazó földúthoz értünk. Öt perc elvesztegetése után rátaláltunk a zöld jelzésre.

Havas és jeges utakon haladtunk. Rövid ideig Kicsivel kettesben lépkedtem csapatunk élén. Egy ipszilon alakú elágazáshoz értünk, ahol a vakvezető a jobb oldali utat tartotta szimpatikusnak. Helyesen tette. A következő szempontok alapján szokott utat választani a kutya, ha az élen halad – velem, vagy nélkülem – : amelyik szélesebb, amelyik lakott településre vezet be, vagy amelyen lábnyomokat lát, ha havas az út.

A Borókás büfé elé 13 óra 5 perckor értünk. Mivel egyikünknek sem kedvenc helye ez, így megállás nélkül elhaladtunk mellette. A szél olykor megélénkült, s ha árnyékos helyre értünk, bizony jó szolgálatot tett a kötött sapka.

Solymár felé igyekeztünk. Az útról bal irányba, egy cirka harminc fok meredek, mintegy két-három méter mélységbe levezető lejtőre tértünk le. Bakancsom talpa szinte megállíthatatlanul csúszott, csak nagy nehezen tudtam ereszkedés közben megkapaszkodni. A fák közül egy síkra jutottunk ki a távolban. Már ismét a kutyával mentem, amikor tőle szokatlan viselkedést tapasztaltam: munka közben izgatottá vált, és elkéredzkedett! Mivel nem láttam okot kérésének megtagadására, szélnek eresztettem. Társaim arról számoltak be később, hogy a derék vakvezető szagot fogott, és átment nyomkövető kutyába. Kicsi már inalt is az egyik közeli bokor felé, majd megállt előtte. Egyik mellső lábát megemelte, mancsát pedig behajlította, ahogy azt a vadálló kutyák szokták tenni, s éberen figyelt. Eközben mi folyamatosan fogyasztottuk a távot. Nemsokára tőlem jobbra tavaszidéző madárcsicsergés hallatszott. Solymárra beérve végigrobogtunk a falun, és 14 óra 45-kor elhaladtunk a Lejtő söröző előtt. Talpunk alatt erősen emelkedett a műút, hogy belőle tovább folytatódjon a Zsíros-hegyre felvezető, most havas és jeges meredek. Én kimondottan kedvelem ezt az utat, és az ehhez hasonló kaptatókat is. Tamás haladt elöl, én a kutyával követtem őt, majd Nóra zárta a sort. Mikor leszakadni hallottam a mokány barátot, bevártam, kezét megfogtam, és hármasban baktattunk tovább. Még nem értünk fel az út végét jelző sorompóhoz, amikor Nóra megállt. Innivalót kerítettünk a hátizsákból, és mindannyian kiszusszantuk magunkat. A Muflon büfénél nem álltunk meg, az azt követő úton 6,3 kilométeres sebességgel vágtattunk. Hajtottunk, mint a meszes, mivel a megadott szintidőn belül, 7 óra 30 percnél előbb akartunk megérkezni a “Zöld teljesítménytúra” kiírás szerint 30 kilométeres túra végállomásához, a Falatozó vendéglőhöz. Mikor megálltunk előtte, órám szerint 15 óra 45 perc volt. Leszámítva az utunk elején adódó két beszélgetés körülbelül egynegyed óráját, szintidőn belül tettük meg az ezerszázhetven méter szintet tartalmazó távot.

A vendéglőtől hétszáz méterre lévő Gyopárbarátok sörözőbe 15 óra 55 perckor léptünk be Kicsivel. Hangos köszöntéssel üdvözöltem a bent lévőket, majd az ivó végében az ismerős asztalok felé igyekeztünk. A vakvezető vizet és háztartási kekszet kapott, de egy-két falat szendvics is lecsúszott a torkán. Társaimmal mi is éhesek voltunk, és cefetül porzott a vesénk. Hat korsó “nagyvadász” (három deci vörös bor és két deci kóla) próbálta enyhíteni a lassan már elviselhetetlenné váló belső szárazságot. Beszélgetés közben újra megigazítottam bakancsomban a talpbetéteket, s lábamat a cipőbe vissza nem zárva, pihentettem.

Pontban 17 órakor lódultunk neki a Budakeszi felé vezető zöld jelzésnek. Fokozatosan kezdett szürkülni az égbolt. Kicsi szabadon kóricált, de ahogy sötétedett körülötte, egyre közelebb húzódott hozzánk. A Nagy-Kopasz hegy lábánál megálltunk. A hátizsákokból előkerültek a távolra és közelre világító fejlámpák. 17 óra 45 volt. Meghúztuk a flaskákat, aztán irány, előre!

Kicsi addigi tétova viselkedése egyszeriben megváltozott. A körülötte felgyúló fények újra magabiztossá tették. Tamás lámpája vagy ötven méterre bevilágította az előttünk lévő utat, így a vakvezető máris eléje vágott, úgy hat méterre. Ám, amint Tamás spórolási céllal kikapcsolta lámpáját, a spéci vakvezető egyből mögéje sorolt be, és az általam használt led-lámpa (amelyet Kicsi miatt vettem), mintegy hat-tíz méterre világító fénymezőjében helyezkedett el. A továbbiakban Tamás ki-be kapcsolgatta lámpáját, a kutya meg akként viselkedett. A hosszú és folyamatos emelkedőn a vakvezető egyre többször elcsatangolt oldalvást, szimatolni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az addig már az élen haladó kutya visszatért hozzám, és az úton keresztben áll előttem. Az ok egyszerű volt: egy kidőlt fatörzs keresztezte az utat. Két kilométer után értünk fel az 559 méter magasban lévő csúcsra 18 óra 14-kor. Tempónk a továbbiakban 4,3 kilométer volt. Mind a hárman egyszerre adtuk tudtul, nem vagyunk fáradtak. Kicsi ez ügyben nem nyilatkozott meg, legelöl haladt.

2003. év ősze óta dédelgetett álmom volt, hogy a következő év tavaszán maratont gyalogoljak: negyvenkétezer-százkilencvenöt métert. E nem kis fizikai és szellemi muníciót igénylő célt 19 óra 45 perckor teljesítettem. Ez a táv mindegyikünknek egyéni csúcs volt. Hátizsákomból előkerült a Nóra által vásárolt hét és fél decis édes vörösbor, meg három műanyag pohár, és már koccintottunk is a nagy tettre. Ekkor teljesen váratlanul rám tört a fizikai gyengeség. Mint társaim megjegyezték, vészesen leesett a vércukorszintem. Tamástól csokoládét, Nórától pedig langyos teát kaptam. Tíz perc múlva erőre kaptam, mintha mi sem történt volna. Megfogtam Kicsi hámját, úgy mentünk tovább. Tamásnak nagyon kellett figyelnie, mivel a zöldről egy idő után balra fel kell menni a piros meteorjelzésre, ami a vadasparknak ahhoz a kijáratához vezet el bennünket, amelyen átjutva beérünk a 22-es autóbusz Budakeszi végállomására. Túravezetőnk szuper ember, mert kapásból ráérzett a jelzetlen átjáróra. Vízszintes, majd kissé lejtős, de mindvégig nagyon rossz úton jártunk. Amolyan talplyuggató, bokarándító út volt. Hosszan haladtunk rajta, közben sokat morgolódtam. A távolból autók halk zaját véltem hallani. A vadaspark kijáratához 20 óra 40 perckor értünk. Rajta egy nyolcfokú létra vezetett át, de a duplasoros, két és fél méter magas drótkerítésen kapu sehol nem volt. Kicsi pedig nem tud létrát mászni. Negyed órán át tanakodtunk, miként tudnánk a vakvezetőt átvinni a kerítésen. Több ötlet is felvetődött, egyik sem volt kivitelezhető. Nem maradt más hátra, csak a remény, hátha találunk a közelben egy kapukijárót. Jobb felé indultunk el a kerítés mentén, majd derékszögben újra jobbra fordultunk. Addig haladtunk a drótháló mellett, míg a sűrű növényzet végképp utunkat állta. Nem tehettünk mást, munkához látott a magammal hozott laposfogó. Tán félórába is telt, mire Tamásnak egy akkora rést sikerült nyitnia a vastag dróthálón, amely alatt a kutya biztonsággal átbújhatott; előtte ezermester társunk kimászott a kerítésen 21 óra 15-kor. Az egészen biztos, hogy az utolsó tizennégy évben – látásvesztésem óta –, én palánkugró módján nem közlekedtem.

Előbb a kivilágítatlan országút menetiránnyal szemben lévő oldalán haladva, majd onnan a járdára fellépve érkeztünk meg a 22-es busz végállomására. 21 óra 37 percet mutatott az óra.

A próbaút során teljesítettünk 48 kilométert és 1485 méter szintet. Ehhez a teljesítményhez bruttó 13 óra 32 percre volt szükségünk. Nemcsak a magam, hanem a három hónap híján tízéves Kicsi teljesítményével is maximálisan elégedett voltam.

A második kétnapos túra útvonala – amelyet Tamással és az ő barátjával, Karcsival tettünk meg: Szombathely – Bozsok – Egyházasrádóc volt. A szombathelyi vasútállomástól az 5-ös autóbusszal igyekeztünk az Ernuszt Kelemen utcáig. A vakvezető megjelenése most is fülsiketítő csaholást váltott ki a házőrző ebekből. 10 óra 30 volt ekkor. Csak afféle másodlagos élménynek jutott el hozzám a márciusi napsütés testet-lelket melengető érzése. Bízva az egész héten keresztül tartó verőfényes napsütésnek a sáros utakra gyakorolt jótékony, felszárító hatásában, társaimmal idilli útviszonyok képét vetítettük magunk elé. Az első nem várt kellemetlen meglepetést mégis más okozta nekem: diktafonom “felvétel” gombja bemondta az unalmast. Bár az anyagelfáradás okozta gondon Tamás egy leleményes megoldással úrrá tudott lenni, de a fifika tiszavirág életűnek bizonyult – ezért a továbbiakban csak a memóriámra tudok hagyatkozni. A mellékutcák kusza rengetegéből kiérve egy főútvonal keresztezte utunkat, utána hétvégi házak sorfala között haladtunk tovább. Néhány kisebb pocsolya cuppogva jelezte: nem biztos, hogy lábunkról este száraz cipő fog lekerülni. Pedig milyen jó lett volna!

Bozsokig tizenhat kilométer volt hátra. Lényegében sík, jellemzően fákkal borított terepen haladtunk. Az igazi meglepetést útközben az okozta nekünk, hogy több helyen is belefutottunk húsz-harminc centi mély hóátfúvásokba. A tavasz télt idéző romantikája más haszonnal is járt: az összetöppedt hóban némileg tisztára tudtuk pucolni a sáros bakancsokat. Már Bozsok közelében bandukoltunk, amikor megérkeztünk a terület legmélyebb pontjához. Na, amíg átvergődtünk azon a nyomorult sáróceánon, tele is lett vele az a bizonyos hócipőnk. A továbbiakban szerencsénk volt. A hatszázötven lelket számláló falu azon végében volt az előre lefoglalt szoba, mely felől oda érkeztünk 13 óra 35 perc volt.

A panzióban csak vendégeket találtunk, így az ő tudtukkal hagytuk ott a délutáni túrán nélkülözhető, de a hátizsákunkat húzó holmikat. Tizenöt perc elteltével söröző után néztünk. A megtalált vendéglátó hely hangulatos volt, a baj nem is azzal volt: a három korsó Tuborg sörért ezerhúsz forintot kért a pincér 13 óra 55 perckor.

Írottkő e kocsmától hat kilométerre van. A település főutcáján majd egy kilométert haladtunk, míg jobbra le nem tértünk róla. Akkor tudtam meg a két havertól: tőlünk száz méterre van a magyar–osztrák közúti határátkelőhely. Ennél engem mégis jobban érdekelt az előttünk tornyosuló Írottkő, melyről mindössze annyit tudtam: tengerszint feletti magassága 884 méter. Mivel imádok hegynek felfelé tartani, ezért elsősorban a ránk váró 550 méter szintemelkedésre koncentráltam. Közepes emelkedésű lankán lépkedtünk. Az út alkalmas volt a határőrök által használt terepjárók számára is. Erősen sütött a nap, ezt nemcsak az égitest rám sugárzó melegéből tudtam kikövetkeztetni, hanem Kicsi egyre szaporább lihegéséből is. Többször is megálltunk, hogy szomját oltsa a zihálástól kitikkadt német juhász. Jótékony hatása is van a nem látásnak. A faágak még csupaszak voltak körülöttem. Én mégis egy dús lombú, csupa zöld erdőben jártam – fantáziám segítségével. Ötszáz méter felett tartottunk már, mikor meglepő hírt hallottam Tamástól: hosszan, és egyfolytában lefelé tart az út. A teknő alján több mint száz méterrel voltunk alább. Ráadásul két-három helyen itt is húsz-harminc centi mély hóátfúvásokon kellett keresztülgázolni. Feljebb jutva az út bal oldala mellett egy gyorsan alásiető patak csobogott. Eközben a rengeteg a maga jellegzetes hangján zúgott a rátörő széltől. Az egész olyan gyönyörűen meseszerű volt!

Ekkor már hosszabb ideje én és Kicsi haladtunk az élen. Csapatunk ilyenformán három részre szakadva kapaszkodott egyre magasabbra az ösvényen. Olykor bevártam Tamást, és a tőle is elmaradozó Karcsit. Hosszú menetelés után Kicsivel egy olyan erdőrészhez értünk, ahol a kutya elől eltűnt a jól látható, követendő út, s mivel a túrajelzések felismerésére nincsenek betanítva a vakvezetők – milyen kár! –, ezért bevártuk Tamást. Vele hármasban tettük meg a hegytetőig vezető utat, miközben rátaláltunk a turistabélyegzőre is. Az idáig tartó mászás öröme és élménye szintén életre szóló emlék marad. Jeges, havas, de legfőként köves szakaszon túljutva értünk fel Írottkőre. Itt egy újabb meglepetés következett számomra. Egy határozott férfihang szólalt meg a fülem mellett: “Passport kontroll!” A hegytető ugyanis már az osztrákokhoz tartozik. Magyar állampolgár útlevél nélkül oda csak tizenhat óráig léphet be. Ennek megfelelően a határőr felkért minket a távozásra – mivel úti okmányt egyikünk sem húzott elő a zsebéből. Tamással megálltunk a magyar határt jelző, nemzeti színűre festett jelzőkőnél, s ott bevártuk a lihegve érkező Karcsit. Barátunk rá se bagózott a közlésünkre, ment tovább: – Majd én megdumálom őket! – Az osztrák határőrök tőle is kérték az útlevelet. Karcsi azonban inkább elújságolta nekik, hogy reggel még Budapesten voltunk, délelőtt Saváriában (Szombathelyen) jártunk, délután fél ötkor, húsz kilométer gyaloglás után pedig itt, az Írottkőn, s kérte őket, engedjenek fel a kilátóba minket. Kicsivel rövid időn belül másodszor is határt sértettünk! Tamásnál és Karcsinál egyaránt volt útlevél, de azt nem mutatták fel a határőröknek. Egy hónappal az Unióhoz való csatlakozásunk előtt történt mindez. Nekiindultunk Kicsivel a kilátóba felvezető, vasból készült csigalépcsőnek, de azon csak nagy nehézségek árán tudott volna felmászni, ezért visszafordultam vele. A kilátó előtt kekszet és vizet adtam neki, addig túratársaim szétnéztek a magasból – onnan kiváló rálátás nyílt Bozsokra is. Megköszöntük a határőröknek a kedvességüket, és visszaindultunk Magyarországra 16 óra 35 perc volt ekkor.

A Kék túra útvonala a hegytető alatt egy kunkorral visszakanyarodik, és Velem érintésével visszavezet Bozsokra. Az első pár száz méteren a határsávval párhuzamosan halad a turistaút, körülbelül húsz méterrel attól. Az országhatár tíz méter széles, nyomvonalát tarvágás jelzi. Gondolt egyet Karcsi, s már a határsávban volt. Ott jött mindaddig, mígnem a Kék túra útvonala erősen jobbra kanyarodva el nem távolodott az országhatártól. Leértünk a Szent Vid-kápolnához, amely mellett sokat nem időztünk. Olyan helyre jutottunk el, ahol csak vakvezetővel nem lehetett haladni: erős lejtő, a talaj tele gyökerekkel, s közben nagyokat kellett lefelé lépni. Bal kezemmel éppen hogy csak megfogtam Tamás jobb felkarját, s úgy lépkedtem utána. Kicsi pedig élt a szabadság adta lehetőséggel: le és fel száguldott a hegyoldalban és mindent, de mindent megszagolt, ami útjába akadt. Leértünk egy műútra, amely bevezetett Velembe 18 óra 8 perc volt éppen. A faluból kiérve már erősen sötétedett, működésbe léptek a fejlámpák. A vakvezető újra mellettem volt, s a rajtam lévő lámpa teliholdra emlékeztető fénye segítette őt az elénk kerülő akadályok kikerülésében.

Este hétre értünk vissza Bozsokra, és először nem a szálláshelyünkre tértünk be, hanem az egyik étterembe. A megtett harminckét kilométer és nyolcszázhúsz szint után a pincér által ajánlott helyi specialitást választottuk: mindenféle sült és rántott husi, rablóhússal kiegészítve, némi körettel és zöldséggel tálalva. Jóízűen falatoztunk már, s ittuk rá a hideg sört, amikor Kicsi barátkozásba kezdett a szomszéd asztalnál ülő fiatal, Kőszegről való párral. Ez olyan jól sikerült neki, hogy nagyra tátott szájában egy hatalmas flekken landolt – a fiatal pár férfitagjától kapta, mi pedig tőle három korsó sört, grátisz.

Vasárnap reggel Szombathelyre buszoztunk, és ahol az előző nap jobbra indultunk el, ott most balra fordultunk, s követtük a Kék túra Őrségbe vezető csapását. 7 óra 40 perc volt. Húsz perc aszfaltkoptatás után, meg némi lépcsőmászást követően, felértünk a szombathelyi kilátóhoz, amely bezárt ajtókkal fogadott minket – fala tele volt mindenféle firkával. Tavaszt idéző madárcsicsergéstől volt hangos a táj. Szerencsére még a nemsokára utunkba kerülő motocross pálya is, amelynek egyik ugratója úgy fél méter magas volt. A plusz mozgást kedvelők számára kissé odébb kialakítottak egy erdei tornapályát. A táblákra kiírt tornagyakorlatok elvégzéséhez azonban nekünk nem volt kedvünk. Pár perc múlva két futó ért mellénk szemből, vizsla fajtájú kutyájuk társaságában; Kicsit aközben pórázvégre kaptam. Két órája mentünk már, s házakból kiszűrődő emberi hangokra lettem figyelmes. Azt hittem, megérkeztünk a következő településre, de mint kiderült, északi irányból félkörívben megkerültük Szombathelyt. Eme szakasz érdekessége volt, hogy az út egy helyen, vagy harminc méter hosszan kisebb darabokra tört palával volt teleszórva, feltehetően a sár kivédése okán.

Beértünk Nárai községbe. Torkunk addigra már kiszáradt. Árgus szemekkel kerestük a falu kocsmáját. Társaim a távolban vagy negyven, oldalára támasztott bicajra figyeltek fel, s abból azt a logikus következtetést vonták le, hogy tele van a kocsma. Ám, mint később kiderült, a sok kétkerekű járgány a templom előtt volt letéve 10 óra 40 volt ekkor. Túráink során ez volt az első olyan település, amelyen hosszában áthaladva egyetlen ivóra sem találtunk. Aszfaltúton tartottunk a hat kilométerre fekvő Ják felé. Templomtornyának teteje már messziről jelezte a nevezetes műemlék helyét. A történelmi nevezetességről több fotót is készített Tamás.

Ezzel a faluval valamivel nagyobb szerencsénk volt kocsmaügyileg. A vendéglátóhely bejárata előtt egy törzsvendég támasztotta a falat. Dél múlt nyolc perccel A vakvezető megjelenésére szóáradat tört ki belőle, és utánunk csörtetett. Az egyik asztal köré telepedtünk társaimmal, csendre és nyugalomra vágyva, de az sehogy nem jött össze. A már kissé kapatos törzsvendég, Gyula egyfolytában nyomta a sódert nekünk, ráadásul a teremben lévő fiatalok teletömték a zenegépet zsetonnal. A remélt sziesztából így csak bosszúság lett.

Bágyadtan, de nagy elszántan vetettük magunkat az Egyházasrádóc felé vezető szakasznak. Másfél kilométeren keresztül továbbra is aszfalton mentünk, majd róla bal felé letérve egy tanyához közeledtünk. Az odáig és onnan továbbvezető földút alaposan próbára tette bokaszalagjainkat. Az erős szél nem enyhült, a nap is sütött, így a vakvezetőt gyakorta kellett megitatni. A túraútvonal U alakban haladt, méghozzá kétszeresen. Szint alig volt a legelővel, szántóval és erdőrészletekkel borított tájon. Az út szélén egy bokorhoz közelítettünk, amely mellé érve egy fácán reppent fel mögüle nagy szárnycsattogással. Az Egyházasrádóc felett vezető út sártengernek bizonyult. Nagy taktikázásba került, hogy lehetőleg minél kevésbé mocskosan érjünk be a faluba, ami 15 óra 30-kor következett be.

Fél órát töltöttünk el a helyi italmérőben, ahol fél liter szódavizet öntöttem a gallér mögé, közben egy tábla csokoládét tömtem magamba. A vasútállomásig még hatszáz méter volt hátra. Odaérve letelepedtünk egy-egy székre, lábunkat kiszabadítottuk a nyakig sáros bakancs fogságából, és elmerengtünk a megtett huszonnyolc kilométer és kétszáz szint emlékén. 16 óra volt pontban. 

Szarvas – Gádoros – Tompahát volt a két napra tervezett túra útvonala. A szarvasi vasútállomáson a helyi polgármesteri hivatal személygépkocsija várta Tamást, Karcsit, Kicsit és engem. Pár perc múlva a hivatal üdülőházában üdvözölhettük az ott készülődés közben talált Toplak Józsit. Mit is érdemes tudni őróla? Fejébe vette a térképészeti tanulmányát végző fiatalember, hogy pihenőnap nélkül, nyolcvan nap alatt végigjárja az országos Kék túra teljes útvonalát, ami végül is bruttó kétezer-hétszáz kilométert jelentett számára. Február 29. volt a rajt napja. Budapesttől az ország keleti része felé vette az irányt, majd dél felé tartva túljutott Debrecenen is, és a harmincnegyedik nap estéjén megérkezett Szarvasra. Társaimmal a harmincötödik nap reggelén csatlakoztunk hozzá, és a vele egy napja túratársként csatlakozott hölgyhöz.

Az önkormányzat üdülőjéből remek rálátás nyílt az attól pár méterre elterülő Holt-Körös egyik ágára. Az épület kapuján kilépve jobbra vettük az irányt 9 óra 25-kor, hogy egy közúti hídon átkelve az állóvíz túlpartján egy földúton visszafelé haladva, majd arról jobb felé lekanyarodva rátérjünk egy aszfaltútra, amelyen eljutottunk a szarvasi arborétumig 9 óra50 percre.

A városról feltétlenül érdemes tudni, hogy egykor a történelmi Magyarország földrajzi középpontja volt. A holtág mellett fekvő arborétumról pedig a következőket: a növénykert Bolza József (Pepi gróf) öthektáros területével indult. Mai formáját, angolkert stílusban gróf Bolza Pál (1864–1946) alakította ki, negyvenhat hektáron, s nevezte el Pepi kertnek. A kert fáinak egy része a család Anna-ligeti birtokáról származik, míg a nálunk nem honos fajtákat külföldről vásárolták meg. A gyűjtemény rendszeres gyarapítása, rövid megszakítás után, 1920-tól folytatódott. A park nemzetközi jelentősége, a fák biológiai és esztétikai értékén túl, az egész park páratlan szépségű kialakításában rejlik. Értéke napjainkban tovább bővült azzal, hogy kontinensünkön egyre kevésbé található ilyen összefüggő, nagy kiterjedésű, sok idős egyedből álló, szélsőséges klimatikus viszonyok között kialakított fás növénygyűjtemény.

Ismét átgyalogoltunk a közúti hídon, nem távol tőle rátértünk az Erzsébet-ligeti tanösvényre 11 órakor. Kicsivel haladtunk az élen, és hogy-hogy nem, de a Holt-Körös partján a horgászok között kötöttünk ki. Egy hátraarc után Józsi és Tamás közös térképészeti munkájával rátaláltunk a keresett kék jelzésre. A futballpálya mellett Tamás egy bőrlabdára lett figyelmes, és egy jó nagy rúgással visszaküldte a csendes játéktérre.

A lábasjószágok népes és hangos vegyes kórusa üdvözölt Anna-ligeten minket pontban 12 órakor. A nap jól érezhető melege szemből kapta telibe az arcunkat. A pusztaság nyílegyenes útját koptattuk. Bal oldalt mellénk került a Körös vize, szélessége cirka harminc méter lehetett, színe zöldes árnyalatú volt. Az út és a víz között elterülő keskeny sávot fák és bokrok fedték. A túlpart mellett néhány nádszál volt felfedezhető.

Autókról és közlekedésről beszélgettünk az újdonsült túratárs hölggyel. Egymás mellett haladtunk. Közöttünk volt az engem segítő vakvezető, jobb kezemben pedig a fehérbot. Az eszmecsere közben kaptam tőle egy váratlan kérdést, amitől még a szemem is tágra kerekedett: – Ugye, te vezetsz autót? – A mellettem jobb oldalt lépkedő Tamásra kacsintottan, és elnevettük magunkat. Máskülönben az igencsak meglepő feltételezés nem bántott, sőt, azt rám nézve kimondottan hízelgőnek tartottam: mozgásom és viselkedésem semmit nem árult el állapotomról a hölgynek. Félreértések elkerülése végett: a túratársnak sötét színű volt a haja…

A továbbiakban újra meg lettem tréfálva. A vasúti talpfák jellegzetes olajos szaga csapott az orromba. – A közelben vasútnak kell lenni! – jelentettem ki határozottan. Tamás utánanézett a GPS-en keresztül, de az nem jelzett vasútvonalat a környéken. Kinyomoztuk, hogy az út szélén magasodó egyik villanyoszlop kátrányozott oszlopának a szagát éreztem meg. Ekkor még a határban voltunk, de egy hatvan centi széles, jó minőségű járdán lépkedtünk 5,2 kilométeres sebességgel. A Hurugyi-szőlők közelében egy húsz házból álló településre érkeztünk be, odáig tizenegy kilométert tettünk meg. 12 óra 30 percet mutatott az óra. Mint kiderítette Tamás, a katonai térkép Bika-zug néven említi a gyepnemesítő telepet. A szarvasi Holt-Köröst egy hídon át hagytuk el 12 óra 45-kor.

Váratlan meglepetésben lett részünk a pusztán. Benne egy kocsmára leltünk. Kicsivel vágtáztam be az ajtón, egy kurjantás kíséretében: – Megérkezett Rózsa Sándor! – A csehó közönsége a vakvezető láttán kissé megnyugodott. Haraptunk néhány falatot, és nyeltünk rá néhány sört. Mivel Karcsi nem jött be az arborétumba, hanem máris útnak indult, ezért itt érdeklődtünk utána. Érkezésünk előtt fél órával hagyta el az ivót. Fél óra tartózkodás után negyed kettőkor indultunk tovább. Tizenöt perccel később a Kákai-major felé balra kanyarodtunk el. A nap két óra irányából sütött ránk. A majorba beérve az utcában álló egyetlen autóból hangszórón keresztül lakodalmas zene bömbölt, a kerítések mögött vadul csaholtak a házőrzők.13 óra 40 volt. Az egy utca, tíz ház település végében egy buszfordulóra és egy élelmiszerboltra találtunk. A megálló menetrend-tájékoztató táblájáról értesültünk, hogy naponta öt járat tér be ide. Búcsúzónak még az orromba csapott egy közeli tehénistállóból kicsapódó, semmi mással össze nem téveszthető szag.

A puszta legnagyobb látványossága a facsoport. Nos, egy ilyen idilli hely mellett is elhaladtunk. Az úttól jobbra apró sarjak formájában zöldellt a határ, míg a másik oldalt a föld színében lehetett a tekintetet nyugtatni – én továbbra is a szemem előtt lévő szürkeséget bámultam. Jobbról is, balról is egy-egy csatorna futott egymásnak, ám a köztük tovahúzódó földút nem hagyta egybeforrni őket. Társaim elmondása szerint a vizesárokban két tenyérnyi nagyságú kagylók voltak – a csatorna teljesen ki volt száradva. A sima és ezért jól járható út végében öntözés alatt álló földterület feküdt, az út ott jobb felé, derékszögben elkanyarodott. Nem sokkal ezután egy árnyékot adó bokor tövében megálltunk pihenni 18 kilométer megtétele után. Kicsi addigra már erősen lihegett. A magammal hozott ötliteres műanyag kannából vizet öntöttem a kutya táljába, aki több alkalommal teleitta magát belőle. Gyerünk tovább! Az út vacakká vált. Kiszáradt kátyúk okoztak gondot a talpaknak. Eközben Tamás egy Saku márkájú géppisztolylövedék hüvelyére talált.

Józsi mellé besoroltunk Kicsivel. Egy rövidke részlet a beszélgetésből: 1996 óta minden évben teljesítette, immár nyolcszor, a “Kinizsi 100” teljesítménytúrát. Az eddigi legjobb ideje húsz óra negyven perc volt.

Húsz kilométer megtétele után, beleszámítva ebbe az arborétumban tett séta távját is, Békésből áthaladtunk Csongrád megyébe. 14 óra 45 volt ekkor. A Fekete-rét Káka-foki főcsatornánál léptük át a megyehatárt. Ettől a helytől légvonalban kilenc kilométerre volt Szarvas, annak templomtornyát kiválóan látták a többiek. Elértük a Sárga-hegyes majort is, közben néhány, mondjuk mezei pacsirta csicsergett a fejünk fölött. Újra megszakítottuk a gyaloglást, Kicsi belehasalt a fűbe. 15 óra 10 perc volt. Az út minősége továbbra is csapni való volt. A sok göröngytől a talpam kezdett égni – bakancsomban nem volt betét. Hamarosan lábra kaptunk. Előbb egy őz szaladt át előttünk az úton, majd egy tapsifüles iparkodott gyorsan arrébb; szerencsére egyiküket sem vette észre a vakvezető. Társaimnak viszont szemet szúrt néhány apróság: egy utunkba akadó fa törzsének egy olyan fekete-fehér színű műanyag oszlopocska volt nekitámasztva, mint amilyenek az autópályák szélességét jelzik a sofőröknek. A végeláthatatlan puszta további meglepetése egy út szélén heverő, tenyér nagyságú kagyló felbukkanása volt. Egy újabb pihenő idejére esett a harmadik furcsaság: egy személygépkocsi érkezett utánunk. A Gádoros felé tartó út felől érdeklődtek tőlünk a kocsiban ülők, majd az útbaigazítás után elporoltak. A tőlünk hat kilométerre lévő Eperjesre már megérkezett Karcsi – tudtam meg Tamástól, aki a kapcsolatot mobilon tartotta vele. Tíz óra irányában Györgykirályság tanya tűnt fel. Közelünkben felreppent egy fácán, amely a közeli patak kis nádasa fölé repült be. Kicsi viszont egy szarvasra figyelt fel, a vakvezető iszonyú erővel kezdett maga után húzni, vadűző ösztöne csak nagy sokára csillapodott le – egyébként elég sokat volt szabadon a német juhász. 15 óra 50 perc volt ekkor. Az út mellett egy esőbeállóra is felfigyeltünk. Minden bizonnyal a Kék túra nyomvonala miatt lett felállítva. Távolabb a turistaút jelzése egy villanyoszlopra volt felfestve, ott elkanyarodtunk balra. Eperjesre 16 óra 40 perckor értünk be, akkor már 28 kilométer volt a hátunk mögött.

A településen csak jól karban tartott házakat, rendezett portákat lehetett látni. Tiszta volt az utca is, amelyen haladtunk. Mint a permetezésre induló polgármestertől megtudtuk, hétszázan laknak a településen. A rövid beszélgetés után továbbindulva a kocsmánál találtunk rá Karcsira. Az ivó előtt egy asztal köré telepedtünk le mindannyian. Ismét haraptunk pár falást, s leöntöttük egy üveg sörrel. A Koccintó sörözőt 17 óra 25-kor hagytuk el. A falu főutcáján egy kicsípett pipibe botlottunk, akitől Gádoros iránya felől érdeklődtem, kamuból. A focipályán öldöklő meccs folyt, vagy negyven néző tombolt a partvonal mentén.

Gádoros felé tartva végig műúton haladtunk 6,1 kilométeres sebességgel. A nap már lemenőben volt, nem éreztem melegét az arcomon. A hűsben alig lihegett a német juhász. Mellettem lépkedve már nem húzott, hanem az általam diktált tempóra beállva jött mellettem. A Kiskirályság tanyarendszer közepén haladtunk át, amely közigazgatásilag még Eperjeshez tartozik, ekkor már 31,6 kilométert hagytunk a hátunk mögött 18 óra 3 perc volt éppen. Az út bal oldala mentén egy fűnyíró gép munkálkodott.

Gádoros szélén dr. Prozlik László polgármester és vagy egy tucat általános iskolás kölyök várt Toplak Józsefre és csapatára. Én a gyerekekkel körbevéve haladtam a négyezer-háromszáz lelket számláló nagyközség szíve felé. A gyerkőcöknek meséltem a vakvezetőről, na meg néhány vakos viccet is elsütöttem nekik, amin harsányan nevettek. Mindegyik gyerek megfogta Kicsi hámját, és néhány percig vele mentek. Tőlük tudtam meg, hogy az egyik diáktársuk mamája nem lát, aki ki sem szokott menni a házból. A “Bajcsi” utca egyik portáján öt kifejlett struccal találtuk szembe magunkat a polgármester jóvoltából. Az önkormányzat épületébe este hétkor léptünk be.

A polgármester úr üdvözölte Józsit és minket is, majd beszélt a település történetéről is. A továbbra is jelen lévő szimpatikus és közvetlen gyerkőcök üdítővel kínáltak minket, a végén pedig autogramot kértek tőlünk. 20 óra múlt öt perccel.

A polgármester személyében egy minden sallangtól mentes, igazi jó barátra leltünk. Mintha már évek óta ismertük volna egymást… Előbb a közeli vendéglőbe kalauzolt el minket, ahol egy valóban finom pörköltöt ettünk, majd az önkormányzat szociális otthonában lévő vendégházba.

Másnap reggel, amíg a többiek az utolsó simításokat végezték magukon, elindultunk Karcsival 8 óra10-kor. Gádorost elhagyva – azon az úton visszafelé tartva, amelyen előző nap odaérkeztünk –, balra fordultunk egy földútra, majd átmentünk a vasút nyomvonalán. Jobbra tíz centi magas vetés, balra üres föld, amúgy meg élénk, negyven kilométer sebességgel fújó szembeszél ölelt körül minket. Kicsi összevissza szaladgált körülöttünk. Ameddig a szem ellátott, pusztaság volt mindenütt. Síkját itt-ott egy-egy tanya látványa tette változatossá Karcsinak. Érdekes szagra kaptam fel az orrom. Az út jobb szélétől úgy tíz méterre egy tizenöt méter hosszú, két méter széles és másfél méter magas tehéntrágya halom illatozott. Ám minden jónak vége szakad egyszer. A térkép tanúsága szerint bal oldalt vártunk egy útszéli medret, de az a másik oldalról következett be, majd egy perc múltán már megjelent baloldalt is az árok 9 óra 30-kor. Derékszögben jobbra tértünk, és fél tízkor előbb Józsi, majd utána nem sokkal a másik két túratárs is beért minket hat kilométer megtétele után. Ittunk egyet, s már indultunk is. Kicsit elengedtem, aki egy másodperc múlva már vagy tizenöt méterrel arrébb bújta orrával a földet. Árpád-halom felől fújó erős szembeszélben haladtunk. Onnan egyre erősödő állathangok jutottak el a fülünkig. A földút minősége úgy lett egyre rosszabb, ahogy közeledtünk a településhez. Nekem igencsak váratlanul jelent meg az aszfaltút, amelynek magasában meg is botlottam. 10 óra 15 perc volt.

Az egyik ház udvarára benézve nem mindennapi, szomorú látványra lettek figyelmesek a társaim. Az ott lévő kutya nyakörvéből egy rövid lánc csüngött alá, melyen egy combvastagságú rönk himbálózott! Az élelmiszerbolt előtt leültünk falatozni: tej, mignon, pogácsa került a gyomrunkba – és természetesen Kicsiébe is. Az üzlet előtt strázsáló férfitől értesültünk arról, hogy egyre fogyatkozva, jelenleg ötszázan lakják a falut, amelyben sok a megözvegyült asszony. Közel kilenc kilométer megtétele után továbbindultunk 10 óra 40-kor.

Napsütésben, és továbbra is szembeszélben haladtunk. A falutól ötszáz méterre, egy erdősáv után magányosan álló portára leltünk. Udvarán hét kutya ténfergett, mindenfajta háziállat óbégatott rajta, még lónyerítést is hallottam a távolból. Az aszfaltút, amelyen idáig is haladtunk, jobbra kanyarodva egy szemétdombnál végződött. Később két óra irányából feltűnt Nagymágocs. Józsi vágtázott az élen, én Kicsivel követtem őt, amikor is szemből két kerékpáros elhaladt mellettünk. Hosszú gyaloglás után egy gépállomás közelébe értünk, ahol bokarándítóvá vált a talaj. Egy műútra térve balra kanyarodtunk. A közeli tanyaépületre ki volt írva: Eladó! A túratárs hölgy hiába ment el érdeklődni a porta felől, lakatlan volt.

Nagymágocs külterületére délben értünk be. A falu főutcája hosszan nyúlt el. A helyi italmérőben tudtam meg, hogy mindössze egyetlen nem látó, egy huszonkilenc éves férfi lakik a faluban. 12 óra 30 percet mutatott az időmérő. Tovább haladva, de még bőven bent járva a településen, az egyik villanyoszlop tetején a fészekben egy gólya álldogált féllábon. A nagyközség végében található a Károlyi-kastély. Az épületben egy szociális otthon is el van helyezve. Több, kerekesszékben ülő embert is láttak ott társaim. A hatalmas park szépen gondozott volt. A kastélyt egy harminc méter széles vizesárok ölelte körül félkörívben, amelynek partján horgászok bíztak aznapi szerencséjükben. Kicsiről levettem a hámot, és a vízbe küldtem, hogy zihálását hasának hűtésével enyhítse. A part szélénél hirtelen mélyült a meder, amiről fehérbotom vízbe dugott végével győződtem meg. A német juhász csak rövid ideig hasalt bele az állóvízbe, mert hidegnek találta a vizet. Újra a park főbejárata közelében tartózkodtunk. Józsi és a túratárs hölgy bementek a kastélyba tárlatot nézni, mi négyen pedig elindultunk Tompahát felé.

A kastély bejárata előtt négy felnőtt és két kisgyermek üdvözölt minket. A derekegyházi polgármester jött feleségével, hat- és kilencéves fiával meg egy baráti házaspárral – azok fia a veszprémi egyetemen programozást tanul, és a látássérültek számára készít szoftvert – Toplak Józsi elé. Az új túratársak legalább annyira szimpatikusak voltak, mint a minket Gádoroson váró csapat. Hamar megtaláltuk a könnyen gombolyítható beszédfonalat, legyen szó akár a felnőttekről, akár a két lurkóról. Kölcsönösen tartottuk az élménybeszámolókat, közben öt kilométeres sebességgel haladtunk – le a kalappal a két kölyök előtt, egyikük sem nyafogott! Beért bennünket a két hátramaradt túratárs, így már a teljes csapat együtt volt. Közösen ízleltük meg a házi készítésű birsalma pálinkát, amelyet az ismerős házaspár férfitagjának köszönhettünk. Ótompahátra 14 óra 40-kor értünk be. Az út további szakaszán kétszer is elfutottak mellettünk őzek és szarvasok, amelyeket a kölykök lelkesen megbámultak. Egy permetező traktor is eldöcögött mellettünk az úton, de annak már senki sem örült annyira. Tompahátra 28,2 kilométer megtétele után érkeztünk meg 16 óra 15 perckor.

Elbúcsúztunk Szabó István polgármester barátunktól és a népes társaság többi tagjától, és persze a két túratárstól is – terveink szerint Józsival két hét múlva Gálosfán fogunk találkozni. Tompaháttól ők még továbbmentek egészen Ördöngöspusztáig. A meleg idő beállta miatt őszig a nyári őrségi túra kivételével nem tarthatott velem Kicsi.

Nyolc hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy immár nem látva megtegyem a látó koromban végigjárt leghosszabb túrát. Több mint húsz év távlatából kellett magamban a régmúlt emlékeit felidézni, majd megvalósítani Nóra és Tamás társaságában.

Dömös kacskaringós mellékutcái nem köszöntek rám vissza: az utcácskában egy sorompó állta utunkat, majd még egy másik is. Kiérve a településről nem észleltem a magányosan álló tanyaépületet. Az eltelt két évtized alaposan kimosta azoknak a hidaknak a jelenlétét emlékeimből, amelyeken a Rám-szakadék bejáratáig áthaladtunk.

Az előző napok esőzései miatt a szurdokon végigfolyó patak bővizű volt. A csepergő esőtől nedves köveken kellett haladni. Megfontoltan lépkedtem kőről kőre. A patak hol a jobb, hol meg a bal lábam mellett zubogott. Nehezen tudtam megbecsülni, milyen messzire van tőlem a vízfolyás. Olykor fél métert kellett szintben fel- vagy lefelé lépni. Két-három méter sem telt el számottevő akadály nélkül. A túrának egyre inkább amolyan “természetjárás vizsga” jellege kezdett lenni. Folyamatosan koncentráltam, minden továbblépés előtt megfontoltam cselekedtem. Gyakran kellett a köveken aláfolyó vízen áthaladni. A bakancs talpvastagsága és a viszonylag gyors haladás biztosította, hogy a lábbeli ne ázzon át. Arra sem emlékeztem már, hogy sok helyütt csak a sziklafalba rögzített láncokba kapaszkodva lehet továbbjutni. Egykor a magasban sok-sok kidőlt fa hidalta át a völgyet, most az utunkat állták el. Egyszer alattuk kellett átbújni – a rajtam lévő fémvázas hátizsák miatt ilyenkor egy nehéz tornamutatványt kellett produkálnom, máskor meg az egy méternél is magasabban elfekvő fatörzsön kellett átjutni. Igen, ez az út igazi vizsgafeladat volt! Számot kellett adni mindarról, ami itt igazi kihívást jelent egy nem látó ember számára. Érdekes volt a katlan felső szakasza is, ahol szűk térben kellett métereket felfelé haladni. A szakadék egyre hosszabbnak tűnt, mintha az eltelt évekkel arányosan hosszában megnyúlt volna. Továbbra is csak a tuti feltérképezés után léptem egy újabbat. Útközben ráéreztem az erős láb fontosságának miértjére: egy lábbal a testsúlyt akár hosszabb időre is meg kell tudni tartani, illetve az egyik láb erejére támaszkodva, akár hatvan-nyolcvan centi magasra lépve fel kell juttatni oda magamat. Újabb és újabb láncokon jutottunk túl, és nagy meglepetésre az annyira várt függőleges sziklafal nem állta az utamat, vagy nem vettem észre.

Kijutva a szakadékból, a ránk váró meredek kaptató sem volt ismerős. Az utánunk jövő diákcsapat egyik tagjához tartozó, de azoknál lényegesen gyorsabb járású kutya csapódott mellénk. Megvakartam a füle tövét, és átadtam neki Kicsi üdvözletét. Áthaladtunk az utunkat keresztező műúton. A Dobogókőre felvezető turistaút sem volt ismerős (annak idején a ma már régi sárgán mentünk fel a haverral) – de oda többféle ösvényen is fel lehet jutni. A több száz méter szintemelkedés leküzdése nem vett igénybe, így a hegytetőre felérve gond nélkül sétáltunk tovább.

Pilisszentkereszt felé sok helyütt tarvágott erdőben, illetve fatönkök mellett haladtunk el. Három homokfutó berregett el mellettünk. Most már legalább tudom, hogy mik is azok.

A Szurdok-völgy patakja tele volt vízzel. A katlan két oldalán továbbra is ott magasodtak azok a meredeken emelkedő, köves hegyek. Lépteimre újból jobban kellett vigyázni, mert kövek, földlépcsők, valamint hídra fel- és levezető akadályok követték egymást.

Békásmegyer panelházai már Budapestet jelezték. Egykor ott volt a munkahelyem. Tehát, ha minden az elképzelés szerint alakul, akkor az onnan hazavezető út hosszát is megteszem. Csillaghegy a strandja miatt volt kedves számomra, a Római-parton többször is jártam Kicsivel, majd következett a szentendrei HÉV vonala, egészen az Árpád hídig. Onnan pedig irány haza!

A lakástól már Tamás nélkül, de Kicsivel kiegészülve folytattuk az utat tovább Nórával. Az Árpád hídon át kimentünk a Margit-szigetre, majd azon áthaladva irány a Nyugati tér. Rákanyarodtunk a Váci útra – ekkorra már alaposan elfáradtam –, és egészen a Ferdinánd hídig együtt mentünk. Ott elbúcsúztunk egymástól Nórával, és hazabandukoltunk Kicsivel.

Bár csak részben tettem meg a régmúlt idők dicső emlékű útját, helyette azonban megadatott kárpótlásnak, hogy ötven kilométert és ezerkétszáz szintet gyalogolhassak.

Egy kör, két kör, maraton – ezt a nevet adtam az előző év őszén eltervezett túrának, amelynek útvonalát Szontagh Ottó jelölte ki, május 1-jére. Kissé izgatott voltam, bár addigra már kétszer is túlteljesítettem az olimpiai távot. Az eredeti tervtől eltérően – gondolva a természetjárás népszerűsítésére, illetve rá alkalmat teremtve más fehérbotosoknak is –, aznapra két túra lett meghirdetve. Az egykörös barangolásra harmincöt jelentkező akadt, míg a háromkörös túrára huszonkilencen neveztek be. Számomra nagy öröm volt, hogy az egykori általános iskolám (a XIII. kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola) mai tanulói közül huszonnyolc ötödik és nyolcadik osztályos diák, valamint sok látássérült tartott velünk: Kovács Jánosné, Mayer Andrea és a vakvezető Goldi, Nyusti Szilvia, Pliháné Szalai Mária, Sepf Angéla, Takács Péter, Wertmüller Ferencné. Közülük Sepf Angéla huszonhét kilométert megtéve új egyéni csúcsot állított fel! A maraton távot végül is kilencen teljesítettük;egy házaspár első alkalommal tette meg. A negyvenkét kilométer legyalogolásához tizenegy órára volt szükség. Mivel elértük az óránkénti négy kilométeres átlagsebességet, így a teljesítménytúra követelményének is eleget tettünk.

Tervünk szerint valamilyen formában évente megismételjük a május elsejei túrát. Legyen igazi majális, rotyogjon a kondérban az estebédnek való!

Elérkezett május 23-a, a harminckilencedik túra napja. A Visegrádi-hegységben az Etetői-rét felöl ereszkedtünk alá Dunabogdány felé Erzsi, Marcsi, Nóra, Tamás és én. Onnan közel egy kilométert tett meg kis csapatunk, amikor lecövekeltem. Megérkeztem az ezredik kilométerhez (ez annyi, mint a Budapest – Pozsony – Prága – Drezda – Berlin távolság vasúton!). Meg voltam hatódva. Koccintással adtuk meg a tiszteletet az összefogással legyűrt kilométereknek, majd kaptuk magunkat, és megcéloztuk a túra végállomását, a dunabogdányi futballpálya tőszomszédságában működő Sport büfét. A környékbeliek valami okból csak Zsigának ismerik a rokonszenves, vendégszerető főnöknőt, Klárit. Olyan jó ízű vörösbort addig még sehol nem ittunk, mint őnála. Kis társaságunkban egyre magasabbra csapott a hangulat – közben a pályán folyt a Dunabogdány–Kisoroszi futballmeccs. – Gól! – kiáltottak fel a körünkben lévő hölgyek, majd rázendítettek: – Hajrá Bogdány! – mikor megtudták, a gólt Kisoroszi szerezte, rövid tanácstalanság állt be, mígnem közös erővel meglelték a megoldást: – Szemüveget a bírónak, les volt! – Utána pedig a szemünket törölgettük a nevetéstől, de nem utoljára. Egyikük mobilja megcsörrent. A hívott személy a füléhez kapta a készüléket, és belehallózott, de mindhiába tette, mert egy sms-t kapott! Már fájt az oldalunk a nevetéstől, és ha már végítéletről van szó, belekortyoltunk a vörösboros kólát tartalmazó poharakba – ezen a jeles napon a Sport büfében egy “1000” feliratot viselő üvegkorsó lett rendszeresítve számomra.

XII. 1000

Ha nem is épp újév napján, de akkortájt tettem egy kissé átgondolatlan vállalást Mezősi Tamásnak – ő szarvasgombavadász kutyával járja az erdőt –, hogy a 2004-es évben kétezer kilométert fogok túrázni. Az Ezermester kutyák kötet írása közben a következőképpen kerültem személyes kapcsolatba vele: – Gyertek ki a gödöllői dombvidékre Kicsivel, és nézzétek meg, miként keres szarvasgombát a Labda névre hallgató labrador retriever! – Bár az e-mailben számszerűsített távolságot válaszlevelében soknak vélte a középkorú férfi, én arra egy újabb levélben úgy reagáltam, hogy majd meglátom, mennyi is az a nyavalyás kétezer kilométer. Az elektronikus levél egy könnyed mozdulattal elment, én meg eltöprengtem rajta. Egy évben ötvenkét hét van, heti negyven kilométerrel az annyi, mint kétezer-nyolcvan. Ahhoz viszont legyen nyakig érő hó, süppedjen mélyen a sárba a bakancs, zuhogjon az égi áldás, vagy törjön rám az égető napsugár, menni kell. De még másnak is kell teljesülnie: egész éven át folyamatosan legyen meghirdetett túra, mindig legyen segítő – mert a meleg beálltával Kicsi már nem lesz túraképes, és máskülönben is, addigra már túl lesz a tizedik életévén. Megvakartam fejem búbját: kár volt az előzetesen elgondolt, de kevésnek tartott ezer kilométert úgy módosítanom, hogy az egyes helyére kettes kerüljön – micsoda különbség! A levél viszont már elment, benne pedig ott olvasható az a bizonyos nyavalyás szó is, ami nagyképűségre, fellengzőségre vallhat. A leckét alaposan feladtam magamnak. De nem volt min elgondolkodni. Döntöttem. A “nyavalyás” szó miatt megcsinálom! - bár annak elmaradását soha nem kérte volna számon tőlem Tamás, egy hónapon belül minden bizonnyal el is felejtette volna az egészet. De én nem – és ez a lényeg.

Az ember időnként újra ráébred: minél közelebb esik a jelenhez egy nem is oly régi történet, annál nehezebben tud visszaemlékezni rá. Így voltam ezzel a mára már rendszeres túratárssá vált Oláh Tamással történt első találkozással is. Hasztalanul törtem a fejem, széttártam a kezem, majd utánajárok. Tamással – aki egyébként Nóra legidősebb lányának a keresztapja – a második januári túrán ismerkedtem meg. Valószínűleg arra figyelhettem fel, hogy különféle aktuális túraadatokkal szolgál a többieknek: mennyit tettünk meg eddig, milyen magasan vagyunk a tengerszint felett, milyen sebességgel haladunk. Hát ez az ember mi fán terem? Egy GPS-készülék szolgáltatja ezeket az adatokat – világosított fel a halk szavú, nálam fiatalabb férfi. Mivel a műholdvevő készülékkel kapcsolatban további homályok is sötétlettek a fejemben, ezért részletekbe menően kikérdeztem őt erről. Tamás sorolta a tudnivalókat, én meg egyre nagyobb tárhelyet szabadítottam fel a szürkeállományomban az újszerű információk befogadására. Ez a készülék nektek, látássérülteknek is nagy szolgálatokat tehetne, ha “meg lehetne beszéltetni”, mivel pár méter pontossággal megtudhatnátok általa, hogy hol vagytok egy városban, kisebb településen. Szóval, ilyesmikről volt szó közöttünk, de megmondom őszintén, engem a GPS-készülék túra közbeni hasznossága jobban érdekelt. Milyen gyorsan megyünk most? – és már közölte is a tizedes pontosságú adatot Tamás. Le voltam nyűgözve e technikai eszköz tudásától. Ez a pazar információbőség nagyban elősegítette az elkövetkezőkben, hogy az esetek túlnyomó többségében egészen pontosan megsaccoljam haladásunk pillanatnyi sebességét, a megtett rész- vagy teljes távot, illetve a teljesített szintet. A sportos alkatú férfival való szerencsés találkozásnak rengeteg más haszna is lett, és nem is csak számomra: afféle maszek túravezetőnkké vált, akinél kívánság szerint lehetett túrákat rendelni, kétnapos országos Kéktúra-utakra mehettünk vele és Karcsi barátjával, nem is beszélve a többnapos kiruccanásokról, az informatikai jártasságában rejlő lehetőségekre – és hogy ő is nagyon szeret mulatni!

Elérkezett január utolsó túrája. Ez a vasárnapi kaland több szempontból is emlékezetes marad számomra. Ottóval a Börzsönybe tartottunk, útközben a vonaton tagja lettem a “Vágtató csigák” túracsapatnak. Egy átszállással, busszal jutottunk el Királyrétre. Igazi januári tél volt. Nekivágtunk a távnak. Bakancsom mélyen süppedt a húsz centi mély hóba. Nem vezérelt semmiféle céltudatos elhatározás, mentünk Kicsivel, ahogy jólesett. Tíz perc után bemelegedett a lábizomzatom, úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Január fagyos lehelete folyamatosan hűtötte hevülő arcomat. Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó az idilli érzetet nyújtotta. Olyan testre szabott volt minden. Belülről úgy láttam magunkat, két test, egy lélek. Mintha csak mi ketten lennénk e nagy kerek világban. Ottó elmaradó hangjára figyeltem fel: – Ne siessetek annyira! – Én nem éreztem úgy, hogy sietek, csak mentem, ahogy jólesett. Egy óra múltán a csapat megállt pihenni, ekkor újra találkoztam Nórával. – Olyan jólesik Kicsivel menni! – lelkendeztem. – Vesszük észre – jegyezte meg csendesen. Pár perc után újra neki a hómezőnek. A lábamnak öt perc kellett, hogy újra bemelegedjen. Beindultunk. – Már megint hova rohan ez a kutya! – hallottam valahonnan a hátam mögül. Nem virtuskodásból, és nem is kivagyiságból szedtem a lábam úgy, ahogy szedtem, ezt a tempót kívánta az aktuális fizikai erőállapotom. Már túl voltunk Kisinóc kocsmáján is. Az aszfaltról jobbra letértünk a mezőre. Egy olyan ösvényre tértünk rá, amelyet mindkét oldalról bokrok szegélyeztek. Arcomba minduntalan belecsapódott egy-egy vastagon havas ág, de oda se neki. A hátam mögül neszezésre figyeltem fel: Pali lépett ki utánunk, nehogy eltévedjünk az élen. A vakvezető váratlanul megtorpant, nem tudtam mire vélni a tétova pillanatot. Egy gondolatnyi szünet után kissé jobbra tartva elindult tovább. – Jól választott utat a kutya – mondta Pali, a szélesebb, lankásabb hegymenetet választotta ki. Már jócskán előrementünk, amikor kiáltva jelezték felénk a társak, hogy nem azon az úton megyünk tovább! – Fordulj Kicsi! – és már trappoltunk is vissza. Az útelágazáshoz visszaérve letöröltem izzadt arcomat, fújtam néhányat, majd mit hallok Nórától? – Miért nem mentek, a többiek már rég elindultak! – Akkor hát, nosza rajta, és kézbe kaptam a hámfogót. Hamarosan már a szánkópálya mellett lévő meredeken tartottunk felfelé Törökmezőre. A vakvezető szapora léptekkel vetette magát a többiek után. A hó alatt hosszan elnyúló jeges szakaszok is megbújtak. Mégis, egyre-másra előztük meg a csapat tagjait. Lassanként beértünk egy tőlem jobb kézre iparkodó férfit is. Mikor melléje értünk, felém fordította fejét. – Könnyű neked, mert te tíz évvel fiatalabb vagy nálam – mondta az előttem máig is ismeretlen ember. Több mint meglepett e lihegve közölt számvetés. Egy másodpercre mintha még meg is torpantam volna. Szóra akartam nyitni számat, de a vakvezető csak csörtetett előre, mivel ő nem tűr meg mást maga előtt, így nekem is kellett szedni a lábamat, és minden idegszálammal továbbra is a kiszámíthatatlanul síkos, hepehupás göröngyökre figyeltem. Elhúztunk a túratárstól. A kutyával vállt vállnak vetve a csúcs felé törtünk. Felérve a turistaház elé, letöröltem arcomról a patakokban alácsurgó verejtéket, kiszuszogtam magam, majd eltöprengtem azon, amit hallottam: – Könnyű neked...

Ezen a túrán a következő örökbecsű élményt Fábián Laci javaslata teremtette meg: – Menjünk fel a Juliánus barát-kilátóhoz! Mivel én minden plusz kilométer megtételében érdekelt voltam – hiszen hol van még a kétezredik? –, én is megszavaztam az ötletet, bár mit sem tudtam az odavezető útról. Hosszasan haladtunk síkon, azt hittem, ennyi az egész; ha már Törökmezőt akár hegytetőnek is lehet tekinteni. Ám egyszer csak irány balra, és jött a kaptató. De nem is akármilyen, mert a magaslatnak a meredekebb oldalán igyekeztünk felfelé. A hó itt még az előzőeknél is mélyebb volt, kissé arrébb pedig métereken át csupasz jég nehezítette a vállalás teljesülését. A csúszós meredek alaposan lelassította az egész csapatot. Bakancsom oldalát belevájtam a jégbe, úgy próbáltam stabilitáshoz, lépéslehetőséghez jutni. A többiek megpróbáltak az út menti bokrok tövében lépkedni. Vastag, üvegszálas fehérbotommal segítésnek toltam magam előre, vajmi kevés eredménnyel. Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahonnan már képtelen voltam továbbjutni csak a magam erejéből. Olyan meredek volt a jégtakaróval fedett út, hogy ő lett az erősebb. De, ha egy léleknek két teste van, akkor azok együtt még a lehetetlenre is képesek! – Előre Kicsi, előre! – és a csupa szív túracimbora kajánul elvigyorogta magát: – Naná, hogy felmegyünk a kilátóhoz! – Izmos testével és hatalmas lelkének teljes erejével beledőlt a hámba, és megállíthatatlanul megindult felfelé. Körmei alatt csak úgy szikrázott a jég, forró leheletétől olvadni kezdett a korcsolyapálya minőségű út. Egy-egy lábizomszaggató és tüdőfullasztó szakasz legyűrése után a vakvezető a farkával biztatóan meglegyintette a bal lábszáramat: – Gyerünk Laci, gyerünk! – Eközben a többiek is párba álltak: az elöl lévő húzta a mögötte igyekvőt, ő meg tolta az előtte haladót, ha úgy adódott. Bár levegő tengernyi volt körülöttem, a tüdőmben mégis hiány keletkezett. – A franc essen ebbe a nyomorult jégpáncélba burkolózott útba, csak azért is legyőzzük! – Kicsinek is lógott a nyelve, de nem törődött vele. Elszántan vontatott magával, mit neki a ruhástól és zsákostól közel százkilós gazda édes terhe… Lábam egyre jobban görcsölt, ha sikerült jót lépni, teljes erőbedobással mentem előre, amíg bírtam. – Már csak öt méter van hátra – bíztattak a már célba érkezettek. Kimerülve jutottunk fel a kilátóhoz. Alig volt erőm a hátamról levenni a zsákot. Kicsi táljába egy liter vizet öntöttem, öt perc alatt mind megitta. Mínusz öt fokos volt a levegő. Másodszor fordult elő ősz óta velem, hogy a német juhász erőnek erejével segített rajtam. Újból kifejezhetetlen melegség öntötte el a szívemet iránta! Mélázásra nem maradt idő, Ottó tovább!-ot vezényelt. Nagymarosra tartottunk egy jelzetlen úton. De úgy is mondhatnám, hogy szinte járhatatlan, veszélyes terepen botladoztunk. Nem győztem hajolgatni a mélyen be- és alálógó faágak elől, ráadásul nagy kövek nehezítették a nemlétező csapást, amelynek jobb oldalán egy hosszasan aláfutó, meredek oldalfalú vízelvezető árok húzódott valahol lenn a mélyben. Itt már Nórával mentem. Ilyen nyomvonalon vakvezetővel nem lehet haladni. Alaposan lemaradtunk a többiek mögött, de ők a járhatóbb szakasz kezdeténél bevártak minket, hogy onnan már csapatba verődve közösen rohamozzuk meg Nagymaros vasútállomást.

Február 14-én rendezték meg a “Budai trapp”-ot. Ez volt az első teljesítménytúra, melyen én és Kicsi indultunk, 77-es rajtlappal. Piliscsaba vasútállomásnál volt a rajthely, ahonnan pontban 8 órakor vágtunk neki a túrakiírás szerint harminc kilométeres távnak, amely végül is ezer méter szintet eredményezett. A havas és jeges műútról a település végén jobbra fordultunk, ahol elengedtem az addig engem hámban vezető német juhászt, és becsatlakoztam Nóra mellé. Az élen Tamás haladt. Hamarosan megérkeztünk a vadvédelmi kerítés elé, amelyen mi kétlábúak egy négyfokú létrán jutottunk át, míg a vakvezető a barátaim által felhúzott drótkerítés alatt inalva. Az erdei utat tíz centi vastag hóréteg borította, az idő kimondottan kellemes volt. Ha nem is eszeveszett iramban, de azért szedtük a lábunkat az első ellenőrzőpont, Nagy-Szénás felé. Útközben két régi ismerős ért utol minket, Szontagh Ottó és Fábián Laci. Hat főre bővült társaságunk libasorban haladt tovább, legelöl a túravezetővé avanzsált vakvezető szaporázott. A szerpentinen feljutva nyolcvanöt perc alatt értük el a starthelytől 7,7 km-re, a csúcs alatt lévő ellenőrzőpontot.

Innen újra négyesben vágtunk neki a Nagykovácsiba vezető, hol havas és köves, hol meg havas és jeges lejtőnek. Eközben tempós léptekkel elfutott mellettünk Pali, aki január legutolsó túráján kilépett utánunk. A településre leérve az egyik túrázó izgatottan kérdezte tőlünk: – Nem találkoztatok egy magányosan kóborló kutyával? Hogy az elveszett pára meglett-e, arra igen a válasz.

Utunkat onnan a Vörös-pocsolyás-hát felé vezető, nem túl meredek emelkedő felé vettük. A jelzett út mindegyikünk számára ismerős volt, hiszen már többször megjártuk. A hóban kitaposott nyomvonal jelezte az előttünk haladók lépésnyomát. Ebben a szűk sávban kapkodtam a lábam én is. Ha kellett, Nóra kurta szavakkal igazított útba a hátam mögül. A Petneházy-lovasiskola környékén rövid ideig újra Kicsi társaságában trappoltam, mivel hamarosan, rövid ideig műúton fogunk haladni. Közeledtünk a harmadik ellenőrzőponthoz, ahhoz azonban előbb még fel kellett mászni a Fekete-fej-hegyre. Az erősen meredek, köves kaptató heves zihálásra késztette tüdőnket. Felfelé kapaszkodva magam után húztam Nórát, hogy a lejtőn majd én vehessem igénybe az ő segítségét.

Óvatos, oldalvást csúsztatott léptekkel haladtunk lefelé a hegyről, ahol Kicsi újra mellém került, s maradt mellettem mindaddig, amíg az utunkat keresztező országúton át nem mentünk. Az előttünk magasodó nagyon köves meredeken ez idáig csak lefelé szedtem a lábam, most jöhetett a fonákja. Nóra nagy segítségemre volt, nélküle csak négykézláb tudtam volna feljutni rajta. Mikor már újra sík talajt éreztem a bakancsom talpa alatt, magam mellé rendeltem a német juhászt: vége a szaladgálásnak, és a szimatolásnak is, vár a munka! Hámjába kapaszkodva lépkedtem tovább. Az út rendkívül jeges volt, haladni csak óvatosan lehetett rajta. Csúszós lépcsőkhöz értünk, amin csak leguggolva, és úgy lecsúszva tudtam átjutni. A gyermekvasút nyomvonalán is túl voltunk már, megérkeztünk Hűvösvölgybe. Úti okmányunkra újabb igazoló pecsét került, s már indultunk is a legnagyobb kihívás felé, a Hármas-határ hegynek. Igaz, a legmagasabb csúcsára nem kellett felmászni, de az Újlaki-hegyre igen. Félútig már többször is megjártam az ösvényt, de ott, ahonnan a paplanernyősök szoktak lelibbenni szerkezetükkel, még nem jártam. Tamás taposta elöl a jeget, utána a kutya iparkodott a hámban, vezetve engem, én meg erőt adva húztam magam után Nórát. Rendkívül nehezen járható nyomvonalon értünk fel a csúcsra. Mindannyian erősen lihegtünk. Ettünk-ittunk, majd már startoltunk is neki a lejtőnek. Nóra előttem lépkedett, fogta a kezem, úgy segített. Alig vártam, hogy leérjünk a síkra: ott majd szélvészként robogunk tovább! De nem úgy lett. A hóból ott már sár lett, a remélt sima út helyett pedig egy keskeny, sikamlós bakhát várt ránk, kétoldalt mély keréknyomokkal. Fogamat összeszorítva lépkedtem, és félhangosan fenemód morogtam. A borókásban újabb pecsét került a lapjainkra, majd óvatos léptekkel nekiiramodtunk a felázott erdei talajon a nyolcszáz méterre lévő célig.

A teljesítménytúra margójára kívánkozik, hogy másnap is túrázni voltunk. A túravezető, aki a “Budai trapp” egyik ellenőrzőpontján tisztet látott el, Pilisszentkereszten a buszról leszállva jó hangosan megjegyezte a plénum előtt: – Kőkapura azért nem megyünk fel, mert itt van Reményik Laci, és ő ugye nem lát. – A meglepettségtől elkerekedett a képem, és szóra nyílt a szám: – Tőlem aztán nyugodtan mehetünk! –de a túravezető mintha meg sem hallotta volna. Pár száz méterrel arrébb elértünk oda, ahol balra fordulva felmászhattunk volna a jelzett helyre. A túravezető megállította a csapatot. Oda mentünk volna fel, de Laci miatt most kihagyjuk! Erre már felfortyantam, de mindhiába, társaim pedig jót derültek a túravezető csacska viselkedésén. Bosszús voltam, de türtőztettem magam, elkaptam Kicsi hámját, és míg a húsz-huszonöt centis hóban önmagamhoz képest kissé enerváltan mozogva feljutottam Pilistetőre Kicsivel, a túravezető nem győzött utánunk kiáltozni: –Nagyon lemaradnak a többiek, ne olyan gyorsan, Laci! – Negyed órát töprenghettem a Pilis második legmagasabb csúcsán, hogy mi is történik itt? Aztán csak megvilágosodtam. A túravezető barátnője fizikailag gyenge volt a terep- és útviszonyokhoz; egyébként ő is posztot látott el a “Budai trapp”-on. Ezt a felismerést a túravezetőnek nem tettem szóvá, de társaim tudomására hoztam: az ő túrájára többet nem fogok elmenni, mivel nem akarom hasonló szituációk után kellemetlen helyzetbe hozni őt. A túra végén közösen sörözgettünk Pilisborosjenő egyik kocsmájában.

Tamás felvetése volt, hogy a “Zöld teljesítménytúra” napja előtt egy héttel bejárjuk annak teljes útvonalát. Az 59-es villamos végállomásától 8 óra 10 perckor indultunk el. A Farkasréti tértől kiépített járdán jutottunk el az Ördög-orom kezdetéig. Máris egy olyan meredeken kapaszkodhattunk fel, amelyen néhol ötven-nyolcvan centi magasakat kellett lépni. A csapatvezető most is Tamás volt, aki egyszer csak hátraszólt: – Az ösvényen egy vaddisznó futott át előttem! – Kissé kajánul megjegyeztem: – Nem lehet, hogy egy tócsába néztél bele? – Már jócskán fenn jártunk a hegyen, mikor egy idősebb férfi állított meg minket: – Két hete a nagy viharban eltűnt a leonbergi fajtához hasonlító, Nóra névre hallgató kutyám. – Elkértük a kedvence után búslakodó gazda telefonszámát, és megígértük, ha rátalálunk a blökire, értesíteni fogjuk, ám elkóborolt kutyára utunk végéig nem akadtunk. Elhaladtunk egy tűzrakó hely mellett is, ahol megnyaltuk a szánk szélét. Tamás hátizsákjának egyik csatja folyamatosan nekiütődött a bújtatójához, és e jellegzetes csattogó hang által kiválóan tudtam követni őt. A vakvezető önfeledten nyargalászott körülöttünk. Aszfaltborítású út és földút egyaránt került elénk, amelyek hol szárazak, hol meg jegesek voltak. Tamás éles szemét nem kerülték el azok a közelünkben elfutó őzek sem, amelyeket nem vett észre a német juhász.

Utunkat a Széchenyi-hegy felé vettük. Egy szűk ösvényen kapkodtuk a lábunkat, tőlünk balra vált láthatóvá a tévétorony. – Szia, Laci! – köszönt rám egy ismeretlen hang. Mint pár perccel később kiderült, egyszer már túráztunk együtt. A gyermekvasút Széchenyi-hegyi megállójába 9 óra 35 perckor érkeztünk meg.

Az ellenőrzőpont elhagyása után rövid ideig a műúton, majd a könnyen járható zöldjelzésen baktattunk a Normafa felé. Jobb fülemmel egy halkan búgó elektromos szekrényt fedeztem fel a turistaút mellett, később pedig egy lakópark építésén munkálkodó gépekét. Pár év múlva lesz itt még erdő? A Szilassy utcában tartottunk. Kicsi vad ugatásba kezdett a házőrzőkkel. Továbbra is remek dolga volt a vakvezetőnek. Kötetlenül, kedve szerint tehetett.

Lelkendezve szólalt meg Nóra: – Két óra irányában ott van előttünk a Tündér-szikla. – Elhaladtunk az esőbeálló előtt, és máris a szikla alatt találtuk magunkat. A szikrázó napsütés hófehérbe öltöztette a kőszirtet. Az ég színtiszta kék volt, enyhe fuvallat keringett körülöttünk. Az idilli csendet és a friss levegőt pár perc múlva a Budakeszi út zajos és bűzös forgalma feledtette. Magam mellé rendeltem a vakvezetőt, megragadtam a hámját, úgy mentünk át a forgalmas főút másik oldalára, hogy ott rövid ideig a város felé tartsunk. Közben Kicsi kétszer is, előírás szerint, megállással jelezte a lelépők helyét –, majd a szállodáknál balra fordultunk 10 óra 20 perc volt ekkor.

Egy meredek, falépcsőkkel könnyített kaptatón haladtunk felfelé. Tőlünk jobbra egy drótkerítés határolta utunkat szorosan. Hogyan segített nekem a bokaficamító szakaszon Nóra? Amikor csak óvatosan lehetett haladni az egyszemélyes úton, akkor jobb kezét úgy tette a háta mögé, hogy kézfeje a föld felé legyen, s felfelé nyitott tenyerét úgy formálta, hogy zárt ujjait befelé hajlította, így közéjük bele tudtak kapcsolódni jobb kezem ujjai. Ilyenkor jobban kellett vigyázni lépteimre, máskülönben könnyen rátaposhattam volna bakancsa sarkára.

Időközben elhaladtunk a Budagyöngye kórház mellett is, s minő érdekesség, egy sarokkal arrébb a Kegyelet kft. épülete reklámozta magát. Már az Apáthy-szikla felé tartottunk, amikor pár korty frissítő kedvéért megálltunk a Csalán utcában. A szikla pereméről szép kilátás nyílt a környékre. Az ott fent pihenő család egyik tagját megkértük néhány digitális felvétel elkészítésére. Fél tizenkettőre járt az idő, mikor áthaladtunk az 56-os villamos vágánya alatt húzódó átjárón, és azután nem sokkal egy kétfelé ágazó földúthoz értünk. Öt perc elvesztegetése után rátaláltunk a zöld jelzésre.

Havas és jeges utakon haladtunk. Rövid ideig Kicsivel kettesben lépkedtem csapatunk élén. Egy ipszilon alakú elágazáshoz értünk, ahol a vakvezető a jobb oldali utat tartotta szimpatikusnak. Helyesen tette. A következő szempontok alapján szokott utat választani a kutya, ha az élen halad – velem, vagy nélkülem – : amelyik szélesebb, amelyik lakott településre vezet be, vagy amelyen lábnyomokat lát, ha havas az út.

A Borókás büfé elé 13 óra 5 perckor értünk. Mivel egyikünknek sem kedvenc helye ez, így megállás nélkül elhaladtunk mellette. A szél olykor megélénkült, s ha árnyékos helyre értünk, bizony jó szolgálatot tett a kötött sapka.

Solymár felé igyekeztünk. Az útról bal irányba, egy cirka harminc fok meredek, mintegy két-három méter mélységbe levezető lejtőre tértünk le. Bakancsom talpa szinte megállíthatatlanul csúszott, csak nagy nehezen tudtam ereszkedés közben megkapaszkodni. A fák közül egy síkra jutottunk ki a távolban. Már ismét a kutyával mentem, amikor tőle szokatlan viselkedést tapasztaltam: munka közben izgatottá vált, és elkéredzkedett! Mivel nem láttam okot kérésének megtagadására, szélnek eresztettem. Társaim arról számoltak be később, hogy a derék vakvezető szagot fogott, és átment nyomkövető kutyába. Kicsi már inalt is az egyik közeli bokor felé, majd megállt előtte. Egyik mellső lábát megemelte, mancsát pedig behajlította, ahogy azt a vadálló kutyák szokták tenni, s éberen figyelt. Eközben mi folyamatosan fogyasztottuk a távot. Nemsokára tőlem jobbra tavaszidéző madárcsicsergés hallatszott. Solymárra beérve végigrobogtunk a falun, és 14 óra 45-kor elhaladtunk a Lejtő söröző előtt. Talpunk alatt erősen emelkedett a műút, hogy belőle tovább folytatódjon a Zsíros-hegyre felvezető, most havas és jeges meredek. Én kimondottan kedvelem ezt az utat, és az ehhez hasonló kaptatókat is. Tamás haladt elöl, én a kutyával követtem őt, majd Nóra zárta a sort. Mikor leszakadni hallottam a mokány barátot, bevártam, kezét megfogtam, és hármasban baktattunk tovább. Még nem értünk fel az út végét jelző sorompóhoz, amikor Nóra megállt. Innivalót kerítettünk a hátizsákból, és mindannyian kiszusszantuk magunkat. A Muflon büfénél nem álltunk meg, az azt követő úton 6,3 kilométeres sebességgel vágtattunk. Hajtottunk, mint a meszes, mivel a megadott szintidőn belül, 7 óra 30 percnél előbb akartunk megérkezni a “Zöld teljesítménytúra” kiírás szerint 30 kilométeres túra végállomásához, a Falatozó vendéglőhöz. Mikor megálltunk előtte, órám szerint 15 óra 45 perc volt. Leszámítva az utunk elején adódó két beszélgetés körülbelül egynegyed óráját, szintidőn belül tettük meg az ezerszázhetven méter szintet tartalmazó távot.

A vendéglőtől hétszáz méterre lévő Gyopárbarátok sörözőbe 15 óra 55 perckor léptünk be Kicsivel. Hangos köszöntéssel üdvözöltem a bent lévőket, majd az ivó végében az ismerős asztalok felé igyekeztünk. A vakvezető vizet és háztartási kekszet kapott, de egy-két falat szendvics is lecsúszott a torkán. Társaimmal mi is éhesek voltunk, és cefetül porzott a vesénk. Hat korsó “nagyvadász” (három deci vörös bor és két deci kóla) próbálta enyhíteni a lassan már elviselhetetlenné váló belső szárazságot. Beszélgetés közben újra megigazítottam bakancsomban a talpbetéteket, s lábamat a cipőbe vissza nem zárva, pihentettem.

Pontban 17 órakor lódultunk neki a Budakeszi felé vezető zöld jelzésnek. Fokozatosan kezdett szürkülni az égbolt. Kicsi szabadon kóricált, de ahogy sötétedett körülötte, egyre közelebb húzódott hozzánk. A Nagy-Kopasz hegy lábánál megálltunk. A hátizsákokból előkerültek a távolra és közelre világító fejlámpák. 17 óra 45 volt. Meghúztuk a flaskákat, aztán irány, előre!

Kicsi addigi tétova viselkedése egyszeriben megváltozott. A körülötte felgyúló fények újra magabiztossá tették. Tamás lámpája vagy ötven méterre bevilágította az előttünk lévő utat, így a vakvezető máris eléje vágott, úgy hat méterre. Ám, amint Tamás spórolási céllal kikapcsolta lámpáját, a spéci vakvezető egyből mögéje sorolt be, és az általam használt led-lámpa (amelyet Kicsi miatt vettem), mintegy hat-tíz méterre világító fénymezőjében helyezkedett el. A továbbiakban Tamás ki-be kapcsolgatta lámpáját, a kutya meg akként viselkedett. A hosszú és folyamatos emelkedőn a vakvezető egyre többször elcsatangolt oldalvást, szimatolni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az addig már az élen haladó kutya visszatért hozzám, és az úton keresztben áll előttem. Az ok egyszerű volt: egy kidőlt fatörzs keresztezte az utat. Két kilométer után értünk fel az 559 méter magasban lévő csúcsra 18 óra 14-kor. Tempónk a továbbiakban 4,3 kilométer volt. Mind a hárman egyszerre adtuk tudtul, nem vagyunk fáradtak. Kicsi ez ügyben nem nyilatkozott meg, legelöl haladt.

2003. év ősze óta dédelgetett álmom volt, hogy a következő év tavaszán maratont gyalogoljak: negyvenkétezer-százkilencvenöt métert. E nem kis fizikai és szellemi muníciót igénylő célt 19 óra 45 perckor teljesítettem. Ez a táv mindegyikünknek egyéni csúcs volt. Hátizsákomból előkerült a Nóra által vásárolt hét és fél decis édes vörösbor, meg három műanyag pohár, és már koccintottunk is a nagy tettre. Ekkor teljesen váratlanul rám tört a fizikai gyengeség. Mint társaim megjegyezték, vészesen leesett a vércukorszintem. Tamástól csokoládét, Nórától pedig langyos teát kaptam. Tíz perc múlva erőre kaptam, mintha mi sem történt volna. Megfogtam Kicsi hámját, úgy mentünk tovább. Tamásnak nagyon kellett figyelnie, mivel a zöldről egy idő után balra fel kell menni a piros meteorjelzésre, ami a vadasparknak ahhoz a kijáratához vezet el bennünket, amelyen átjutva beérünk a 22-es autóbusz Budakeszi végállomására. Túravezetőnk szuper ember, mert kapásból ráérzett a jelzetlen átjáróra. Vízszintes, majd kissé lejtős, de mindvégig nagyon rossz úton jártunk. Amolyan talplyuggató, bokarándító út volt. Hosszan haladtunk rajta, közben sokat morgolódtam. A távolból autók halk zaját véltem hallani. A vadaspark kijáratához 20 óra 40 perckor értünk. Rajta egy nyolcfokú létra vezetett át, de a duplasoros, két és fél méter magas drótkerítésen kapu sehol nem volt. Kicsi pedig nem tud létrát mászni. Negyed órán át tanakodtunk, miként tudnánk a vakvezetőt átvinni a kerítésen. Több ötlet is felvetődött, egyik sem volt kivitelezhető. Nem maradt más hátra, csak a remény, hátha találunk a közelben egy kapukijárót. Jobb felé indultunk el a kerítés mentén, majd derékszögben újra jobbra fordultunk. Addig haladtunk a drótháló mellett, míg a sűrű növényzet végképp utunkat állta. Nem tehettünk mást, munkához látott a magammal hozott laposfogó. Tán félórába is telt, mire Tamásnak egy akkora rést sikerült nyitnia a vastag dróthálón, amely alatt a kutya biztonsággal átbújhatott; előtte ezermester társunk kimászott a kerítésen 21 óra 15-kor. Az egészen biztos, hogy az utolsó tizennégy évben – látásvesztésem óta –, én palánkugró módján nem közlekedtem.

Előbb a kivilágítatlan országút menetiránnyal szemben lévő oldalán haladva, majd onnan a járdára fellépve érkeztünk meg a 22-es busz végállomására. 21 óra 37 percet mutatott az óra.

A próbaút során teljesítettünk 48 kilométert és 1485 méter szintet. Ehhez a teljesítményhez bruttó 13 óra 32 percre volt szükségünk. Nemcsak a magam, hanem a három hónap híján tízéves Kicsi teljesítményével is maximálisan elégedett voltam.

A második kétnapos túra útvonala – amelyet Tamással és az ő barátjával, Karcsival tettünk meg: Szombathely – Bozsok – Egyházasrádóc volt. A szombathelyi vasútállomástól az 5-ös autóbusszal igyekeztünk az Ernuszt Kelemen utcáig. A vakvezető megjelenése most is fülsiketítő csaholást váltott ki a házőrző ebekből. 10 óra 30 volt ekkor. Csak afféle másodlagos élménynek jutott el hozzám a márciusi napsütés testet-lelket melengető érzése. Bízva az egész héten keresztül tartó verőfényes napsütésnek a sáros utakra gyakorolt jótékony, felszárító hatásában, társaimmal idilli útviszonyok képét vetítettük magunk elé. Az első nem várt kellemetlen meglepetést mégis más okozta nekem: diktafonom “felvétel” gombja bemondta az unalmast. Bár az anyagelfáradás okozta gondon Tamás egy leleményes megoldással úrrá tudott lenni, de a fifika tiszavirág életűnek bizonyult – ezért a továbbiakban csak a memóriámra tudok hagyatkozni. A mellékutcák kusza rengetegéből kiérve egy főútvonal keresztezte utunkat, utána hétvégi házak sorfala között haladtunk tovább. Néhány kisebb pocsolya cuppogva jelezte: nem biztos, hogy lábunkról este száraz cipő fog lekerülni. Pedig milyen jó lett volna!

Bozsokig tizenhat kilométer volt hátra. Lényegében sík, jellemzően fákkal borított terepen haladtunk. Az igazi meglepetést útközben az okozta nekünk, hogy több helyen is belefutottunk húsz-harminc centi mély hóátfúvásokba. A tavasz télt idéző romantikája más haszonnal is járt: az összetöppedt hóban némileg tisztára tudtuk pucolni a sáros bakancsokat. Már Bozsok közelében bandukoltunk, amikor megérkeztünk a terület legmélyebb pontjához. Na, amíg átvergődtünk azon a nyomorult sáróceánon, tele is lett vele az a bizonyos hócipőnk. A továbbiakban szerencsénk volt. A hatszázötven lelket számláló falu azon végében volt az előre lefoglalt szoba, mely felől oda érkeztünk 13 óra 35 perc volt.

A panzióban csak vendégeket találtunk, így az ő tudtukkal hagytuk ott a délutáni túrán nélkülözhető, de a hátizsákunkat húzó holmikat. Tizenöt perc elteltével söröző után néztünk. A megtalált vendéglátó hely hangulatos volt, a baj nem is azzal volt: a három korsó Tuborg sörért ezerhúsz forintot kért a pincér 13 óra 55 perckor.

Írottkő e kocsmától hat kilométerre van. A település főutcáján majd egy kilométert haladtunk, míg jobbra le nem tértünk róla. Akkor tudtam meg a két havertól: tőlünk száz méterre van a magyar–osztrák közúti határátkelőhely. Ennél engem mégis jobban érdekelt az előttünk tornyosuló Írottkő, melyről mindössze annyit tudtam: tengerszint feletti magassága 884 méter. Mivel imádok hegynek felfelé tartani, ezért elsősorban a ránk váró 550 méter szintemelkedésre koncentráltam. Közepes emelkedésű lankán lépkedtünk. Az út alkalmas volt a határőrök által használt terepjárók számára is. Erősen sütött a nap, ezt nemcsak az égitest rám sugárzó melegéből tudtam kikövetkeztetni, hanem Kicsi egyre szaporább lihegéséből is. Többször is megálltunk, hogy szomját oltsa a zihálástól kitikkadt német juhász. Jótékony hatása is van a nem látásnak. A faágak még csupaszak voltak körülöttem. Én mégis egy dús lombú, csupa zöld erdőben jártam – fantáziám segítségével. Ötszáz méter felett tartottunk már, mikor meglepő hírt hallottam Tamástól: hosszan, és egyfolytában lefelé tart az út. A teknő alján több mint száz méterrel voltunk alább. Ráadásul két-három helyen itt is húsz-harminc centi mély hóátfúvásokon kellett keresztülgázolni. Feljebb jutva az út bal oldala mellett egy gyorsan alásiető patak csobogott. Eközben a rengeteg a maga jellegzetes hangján zúgott a rátörő széltől. Az egész olyan gyönyörűen meseszerű volt!

Ekkor már hosszabb ideje én és Kicsi haladtunk az élen. Csapatunk ilyenformán három részre szakadva kapaszkodott egyre magasabbra az ösvényen. Olykor bevártam Tamást, és a tőle is elmaradozó Karcsit. Hosszú menetelés után Kicsivel egy olyan erdőrészhez értünk, ahol a kutya elől eltűnt a jól látható, követendő út, s mivel a túrajelzések felismerésére nincsenek betanítva a vakvezetők – milyen kár! –, ezért bevártuk Tamást. Vele hármasban tettük meg a hegytetőig vezető utat, miközben rátaláltunk a turistabélyegzőre is. Az idáig tartó mászás öröme és élménye szintén életre szóló emlék marad. Jeges, havas, de legfőként köves szakaszon túljutva értünk fel Írottkőre. Itt egy újabb meglepetés következett számomra. Egy határozott férfihang szólalt meg a fülem mellett: “Passport kontroll!” A hegytető ugyanis már az osztrákokhoz tartozik. Magyar állampolgár útlevél nélkül oda csak tizenhat óráig léphet be. Ennek megfelelően a határőr felkért minket a távozásra – mivel úti okmányt egyikünk sem húzott elő a zsebéből. Tamással megálltunk a magyar határt jelző, nemzeti színűre festett jelzőkőnél, s ott bevártuk a lihegve érkező Karcsit. Barátunk rá se bagózott a közlésünkre, ment tovább: – Majd én megdumálom őket! – Az osztrák határőrök tőle is kérték az útlevelet. Karcsi azonban inkább elújságolta nekik, hogy reggel még Budapesten voltunk, délelőtt Saváriában (Szombathelyen) jártunk, délután fél ötkor, húsz kilométer gyaloglás után pedig itt, az Írottkőn, s kérte őket, engedjenek fel a kilátóba minket. Kicsivel rövid időn belül másodszor is határt sértettünk! Tamásnál és Karcsinál egyaránt volt útlevél, de azt nem mutatták fel a határőröknek. Egy hónappal az Unióhoz való csatlakozásunk előtt történt mindez. Nekiindultunk Kicsivel a kilátóba felvezető, vasból készült csigalépcsőnek, de azon csak nagy nehézségek árán tudott volna felmászni, ezért visszafordultam vele. A kilátó előtt kekszet és vizet adtam neki, addig túratársaim szétnéztek a magasból – onnan kiváló rálátás nyílt Bozsokra is. Megköszöntük a határőröknek a kedvességüket, és visszaindultunk Magyarországra 16 óra 35 perc volt ekkor.

A Kék túra útvonala a hegytető alatt egy kunkorral visszakanyarodik, és Velem érintésével visszavezet Bozsokra. Az első pár száz méteren a határsávval párhuzamosan halad a turistaút, körülbelül húsz méterrel attól. Az országhatár tíz méter széles, nyomvonalát tarvágás jelzi. Gondolt egyet Karcsi, s már a határsávban volt. Ott jött mindaddig, mígnem a Kék túra útvonala erősen jobbra kanyarodva el nem távolodott az országhatártól. Leértünk a Szent Vid-kápolnához, amely mellett sokat nem időztünk. Olyan helyre jutottunk el, ahol csak vakvezetővel nem lehetett haladni: erős lejtő, a talaj tele gyökerekkel, s közben nagyokat kellett lefelé lépni. Bal kezemmel éppen hogy csak megfogtam Tamás jobb felkarját, s úgy lépkedtem utána. Kicsi pedig élt a szabadság adta lehetőséggel: le és fel száguldott a hegyoldalban és mindent, de mindent megszagolt, ami útjába akadt. Leértünk egy műútra, amely bevezetett Velembe 18 óra 8 perc volt éppen. A faluból kiérve már erősen sötétedett, működésbe léptek a fejlámpák. A vakvezető újra mellettem volt, s a rajtam lévő lámpa teliholdra emlékeztető fénye segítette őt az elénk kerülő akadályok kikerülésében.

Este hétre értünk vissza Bozsokra, és először nem a szálláshelyünkre tértünk be, hanem az egyik étterembe. A megtett harminckét kilométer és nyolcszázhúsz szint után a pincér által ajánlott helyi specialitást választottuk: mindenféle sült és rántott husi, rablóhússal kiegészítve, némi körettel és zöldséggel tálalva. Jóízűen falatoztunk már, s ittuk rá a hideg sört, amikor Kicsi barátkozásba kezdett a szomszéd asztalnál ülő fiatal, Kőszegről való párral. Ez olyan jól sikerült neki, hogy nagyra tátott szájában egy hatalmas flekken landolt – a fiatal pár férfitagjától kapta, mi pedig tőle három korsó sört, grátisz.

Vasárnap reggel Szombathelyre buszoztunk, és ahol az előző nap jobbra indultunk el, ott most balra fordultunk, s követtük a Kék túra Őrségbe vezető csapását. 7 óra 40 perc volt. Húsz perc aszfaltkoptatás után, meg némi lépcsőmászást követően, felértünk a szombathelyi kilátóhoz, amely bezárt ajtókkal fogadott minket – fala tele volt mindenféle firkával. Tavaszt idéző madárcsicsergéstől volt hangos a táj. Szerencsére még a nemsokára utunkba kerülő motocross pálya is, amelynek egyik ugratója úgy fél méter magas volt. A plusz mozgást kedvelők számára kissé odébb kialakítottak egy erdei tornapályát. A táblákra kiírt tornagyakorlatok elvégzéséhez azonban nekünk nem volt kedvünk. Pár perc múlva két futó ért mellénk szemből, vizsla fajtájú kutyájuk társaságában; Kicsit aközben pórázvégre kaptam. Két órája mentünk már, s házakból kiszűrődő emberi hangokra lettem figyelmes. Azt hittem, megérkeztünk a következő településre, de mint kiderült, északi irányból félkörívben megkerültük Szombathelyt. Eme szakasz érdekessége volt, hogy az út egy helyen, vagy harminc méter hosszan kisebb darabokra tört palával volt teleszórva, feltehetően a sár kivédése okán.

Beértünk Nárai községbe. Torkunk addigra már kiszáradt. Árgus szemekkel kerestük a falu kocsmáját. Társaim a távolban vagy negyven, oldalára támasztott bicajra figyeltek fel, s abból azt a logikus következtetést vonták le, hogy tele van a kocsma. Ám, mint később kiderült, a sok kétkerekű járgány a templom előtt volt letéve 10 óra 40 volt ekkor. Túráink során ez volt az első olyan település, amelyen hosszában áthaladva egyetlen ivóra sem találtunk. Aszfaltúton tartottunk a hat kilométerre fekvő Ják felé. Templomtornyának teteje már messziről jelezte a nevezetes műemlék helyét. A történelmi nevezetességről több fotót is készített Tamás.

Ezzel a faluval valamivel nagyobb szerencsénk volt kocsmaügyileg. A vendéglátóhely bejárata előtt egy törzsvendég támasztotta a falat. Dél múlt nyolc perccel A vakvezető megjelenésére szóáradat tört ki belőle, és utánunk csörtetett. Az egyik asztal köré telepedtünk társaimmal, csendre és nyugalomra vágyva, de az sehogy nem jött össze. A már kissé kapatos törzsvendég, Gyula egyfolytában nyomta a sódert nekünk, ráadásul a teremben lévő fiatalok teletömték a zenegépet zsetonnal. A remélt sziesztából így csak bosszúság lett.

Bágyadtan, de nagy elszántan vetettük magunkat az Egyházasrádóc felé vezető szakasznak. Másfél kilométeren keresztül továbbra is aszfalton mentünk, majd róla bal felé letérve egy tanyához közeledtünk. Az odáig és onnan továbbvezető földút alaposan próbára tette bokaszalagjainkat. Az erős szél nem enyhült, a nap is sütött, így a vakvezetőt gyakorta kellett megitatni. A túraútvonal U alakban haladt, méghozzá kétszeresen. Szint alig volt a legelővel, szántóval és erdőrészletekkel borított tájon. Az út szélén egy bokorhoz közelítettünk, amely mellé érve egy fácán reppent fel mögüle nagy szárnycsattogással. Az Egyházasrádóc felett vezető út sártengernek bizonyult. Nagy taktikázásba került, hogy lehetőleg minél kevésbé mocskosan érjünk be a faluba, ami 15 óra 30-kor következett be.

Fél órát töltöttünk el a helyi italmérőben, ahol fél liter szódavizet öntöttem a gallér mögé, közben egy tábla csokoládét tömtem magamba. A vasútállomásig még hatszáz méter volt hátra. Odaérve letelepedtünk egy-egy székre, lábunkat kiszabadítottuk a nyakig sáros bakancs fogságából, és elmerengtünk a megtett huszonnyolc kilométer és kétszáz szint emlékén. 16 óra volt pontban. 

Szarvas – Gádoros – Tompahát volt a két napra tervezett túra útvonala. A szarvasi vasútállomáson a helyi polgármesteri hivatal személygépkocsija várta Tamást, Karcsit, Kicsit és engem. Pár perc múlva a hivatal üdülőházában üdvözölhettük az ott készülődés közben talált Toplak Józsit. Mit is érdemes tudni őróla? Fejébe vette a térképészeti tanulmányát végző fiatalember, hogy pihenőnap nélkül, nyolcvan nap alatt végigjárja az országos Kék túra teljes útvonalát, ami végül is bruttó kétezer-hétszáz kilométert jelentett számára. Február 29. volt a rajt napja. Budapesttől az ország keleti része felé vette az irányt, majd dél felé tartva túljutott Debrecenen is, és a harmincnegyedik nap estéjén megérkezett Szarvasra. Társaimmal a harmincötödik nap reggelén csatlakoztunk hozzá, és a vele egy napja túratársként csatlakozott hölgyhöz.

Az önkormányzat üdülőjéből remek rálátás nyílt az attól pár méterre elterülő Holt-Körös egyik ágára. Az épület kapuján kilépve jobbra vettük az irányt 9 óra 25-kor, hogy egy közúti hídon átkelve az állóvíz túlpartján egy földúton visszafelé haladva, majd arról jobb felé lekanyarodva rátérjünk egy aszfaltútra, amelyen eljutottunk a szarvasi arborétumig 9 óra50 percre.

A városról feltétlenül érdemes tudni, hogy egykor a történelmi Magyarország földrajzi középpontja volt. A holtág mellett fekvő arborétumról pedig a következőket: a növénykert Bolza József (Pepi gróf) öthektáros területével indult. Mai formáját, angolkert stílusban gróf Bolza Pál (1864–1946) alakította ki, negyvenhat hektáron, s nevezte el Pepi kertnek. A kert fáinak egy része a család Anna-ligeti birtokáról származik, míg a nálunk nem honos fajtákat külföldről vásárolták meg. A gyűjtemény rendszeres gyarapítása, rövid megszakítás után, 1920-tól folytatódott. A park nemzetközi jelentősége, a fák biológiai és esztétikai értékén túl, az egész park páratlan szépségű kialakításában rejlik. Értéke napjainkban tovább bővült azzal, hogy kontinensünkön egyre kevésbé található ilyen összefüggő, nagy kiterjedésű, sok idős egyedből álló, szélsőséges klimatikus viszonyok között kialakított fás növénygyűjtemény.

Ismét átgyalogoltunk a közúti hídon, nem távol tőle rátértünk az Erzsébet-ligeti tanösvényre 11 órakor. Kicsivel haladtunk az élen, és hogy-hogy nem, de a Holt-Körös partján a horgászok között kötöttünk ki. Egy hátraarc után Józsi és Tamás közös térképészeti munkájával rátaláltunk a keresett kék jelzésre. A futballpálya mellett Tamás egy bőrlabdára lett figyelmes, és egy jó nagy rúgással visszaküldte a csendes játéktérre.

A lábasjószágok népes és hangos vegyes kórusa üdvözölt Anna-ligeten minket pontban 12 órakor. A nap jól érezhető melege szemből kapta telibe az arcunkat. A pusztaság nyílegyenes útját koptattuk. Bal oldalt mellénk került a Körös vize, szélessége cirka harminc méter lehetett, színe zöldes árnyalatú volt. Az út és a víz között elterülő keskeny sávot fák és bokrok fedték. A túlpart mellett néhány nádszál volt felfedezhető.

Autókról és közlekedésről beszélgettünk az újdonsült túratárs hölggyel. Egymás mellett haladtunk. Közöttünk volt az engem segítő vakvezető, jobb kezemben pedig a fehérbot. Az eszmecsere közben kaptam tőle egy váratlan kérdést, amitől még a szemem is tágra kerekedett: – Ugye, te vezetsz autót? – A mellettem jobb oldalt lépkedő Tamásra kacsintottan, és elnevettük magunkat. Máskülönben az igencsak meglepő feltételezés nem bántott, sőt, azt rám nézve kimondottan hízelgőnek tartottam: mozgásom és viselkedésem semmit nem árult el állapotomról a hölgynek. Félreértések elkerülése végett: a túratársnak sötét színű volt a haja…

A továbbiakban újra meg lettem tréfálva. A vasúti talpfák jellegzetes olajos szaga csapott az orromba. – A közelben vasútnak kell lenni! – jelentettem ki határozottan. Tamás utánanézett a GPS-en keresztül, de az nem jelzett vasútvonalat a környéken. Kinyomoztuk, hogy az út szélén magasodó egyik villanyoszlop kátrányozott oszlopának a szagát éreztem meg. Ekkor még a határban voltunk, de egy hatvan centi széles, jó minőségű járdán lépkedtünk 5,2 kilométeres sebességgel. A Hurugyi-szőlők közelében egy húsz házból álló településre érkeztünk be, odáig tizenegy kilométert tettünk meg. 12 óra 30 percet mutatott az óra. Mint kiderítette Tamás, a katonai térkép Bika-zug néven említi a gyepnemesítő telepet. A szarvasi Holt-Köröst egy hídon át hagytuk el 12 óra 45-kor.

Váratlan meglepetésben lett részünk a pusztán. Benne egy kocsmára leltünk. Kicsivel vágtáztam be az ajtón, egy kurjantás kíséretében: – Megérkezett Rózsa Sándor! – A csehó közönsége a vakvezető láttán kissé megnyugodott. Haraptunk néhány falatot, és nyeltünk rá néhány sört. Mivel Karcsi nem jött be az arborétumba, hanem máris útnak indult, ezért itt érdeklődtünk utána. Érkezésünk előtt fél órával hagyta el az ivót. Fél óra tartózkodás után negyed kettőkor indultunk tovább. Tizenöt perccel később a Kákai-major felé balra kanyarodtunk el. A nap két óra irányából sütött ránk. A majorba beérve az utcában álló egyetlen autóból hangszórón keresztül lakodalmas zene bömbölt, a kerítések mögött vadul csaholtak a házőrzők.13 óra 40 volt. Az egy utca, tíz ház település végében egy buszfordulóra és egy élelmiszerboltra találtunk. A megálló menetrend-tájékoztató táblájáról értesültünk, hogy naponta öt járat tér be ide. Búcsúzónak még az orromba csapott egy közeli tehénistállóból kicsapódó, semmi mással össze nem téveszthető szag.

A puszta legnagyobb látványossága a facsoport. Nos, egy ilyen idilli hely mellett is elhaladtunk. Az úttól jobbra apró sarjak formájában zöldellt a határ, míg a másik oldalt a föld színében lehetett a tekintetet nyugtatni – én továbbra is a szemem előtt lévő szürkeséget bámultam. Jobbról is, balról is egy-egy csatorna futott egymásnak, ám a köztük tovahúzódó földút nem hagyta egybeforrni őket. Társaim elmondása szerint a vizesárokban két tenyérnyi nagyságú kagylók voltak – a csatorna teljesen ki volt száradva. A sima és ezért jól járható út végében öntözés alatt álló földterület feküdt, az út ott jobb felé, derékszögben elkanyarodott. Nem sokkal ezután egy árnyékot adó bokor tövében megálltunk pihenni 18 kilométer megtétele után. Kicsi addigra már erősen lihegett. A magammal hozott ötliteres műanyag kannából vizet öntöttem a kutya táljába, aki több alkalommal teleitta magát belőle. Gyerünk tovább! Az út vacakká vált. Kiszáradt kátyúk okoztak gondot a talpaknak. Eközben Tamás egy Saku márkájú géppisztolylövedék hüvelyére talált.

Józsi mellé besoroltunk Kicsivel. Egy rövidke részlet a beszélgetésből: 1996 óta minden évben teljesítette, immár nyolcszor, a “Kinizsi 100” teljesítménytúrát. Az eddigi legjobb ideje húsz óra negyven perc volt.

Húsz kilométer megtétele után, beleszámítva ebbe az arborétumban tett séta távját is, Békésből áthaladtunk Csongrád megyébe. 14 óra 45 volt ekkor. A Fekete-rét Káka-foki főcsatornánál léptük át a megyehatárt. Ettől a helytől légvonalban kilenc kilométerre volt Szarvas, annak templomtornyát kiválóan látták a többiek. Elértük a Sárga-hegyes majort is, közben néhány, mondjuk mezei pacsirta csicsergett a fejünk fölött. Újra megszakítottuk a gyaloglást, Kicsi belehasalt a fűbe. 15 óra 10 perc volt. Az út minősége továbbra is csapni való volt. A sok göröngytől a talpam kezdett égni – bakancsomban nem volt betét. Hamarosan lábra kaptunk. Előbb egy őz szaladt át előttünk az úton, majd egy tapsifüles iparkodott gyorsan arrébb; szerencsére egyiküket sem vette észre a vakvezető. Társaimnak viszont szemet szúrt néhány apróság: egy utunkba akadó fa törzsének egy olyan fekete-fehér színű műanyag oszlopocska volt nekitámasztva, mint amilyenek az autópályák szélességét jelzik a sofőröknek. A végeláthatatlan puszta további meglepetése egy út szélén heverő, tenyér nagyságú kagyló felbukkanása volt. Egy újabb pihenő idejére esett a harmadik furcsaság: egy személygépkocsi érkezett utánunk. A Gádoros felé tartó út felől érdeklődtek tőlünk a kocsiban ülők, majd az útbaigazítás után elporoltak. A tőlünk hat kilométerre lévő Eperjesre már megérkezett Karcsi – tudtam meg Tamástól, aki a kapcsolatot mobilon tartotta vele. Tíz óra irányában Györgykirályság tanya tűnt fel. Közelünkben felreppent egy fácán, amely a közeli patak kis nádasa fölé repült be. Kicsi viszont egy szarvasra figyelt fel, a vakvezető iszonyú erővel kezdett maga után húzni, vadűző ösztöne csak nagy sokára csillapodott le – egyébként elég sokat volt szabadon a német juhász. 15 óra 50 perc volt ekkor. Az út mellett egy esőbeállóra is felfigyeltünk. Minden bizonnyal a Kék túra nyomvonala miatt lett felállítva. Távolabb a turistaút jelzése egy villanyoszlopra volt felfestve, ott elkanyarodtunk balra. Eperjesre 16 óra 40 perckor értünk be, akkor már 28 kilométer volt a hátunk mögött.

A településen csak jól karban tartott házakat, rendezett portákat lehetett látni. Tiszta volt az utca is, amelyen haladtunk. Mint a permetezésre induló polgármestertől megtudtuk, hétszázan laknak a településen. A rövid beszélgetés után továbbindulva a kocsmánál találtunk rá Karcsira. Az ivó előtt egy asztal köré telepedtünk le mindannyian. Ismét haraptunk pár falást, s leöntöttük egy üveg sörrel. A Koccintó sörözőt 17 óra 25-kor hagytuk el. A falu főutcáján egy kicsípett pipibe botlottunk, akitől Gádoros iránya felől érdeklődtem, kamuból. A focipályán öldöklő meccs folyt, vagy negyven néző tombolt a partvonal mentén.

Gádoros felé tartva végig műúton haladtunk 6,1 kilométeres sebességgel. A nap már lemenőben volt, nem éreztem melegét az arcomon. A hűsben alig lihegett a német juhász. Mellettem lépkedve már nem húzott, hanem az általam diktált tempóra beállva jött mellettem. A Kiskirályság tanyarendszer közepén haladtunk át, amely közigazgatásilag még Eperjeshez tartozik, ekkor már 31,6 kilométert hagytunk a hátunk mögött 18 óra 3 perc volt éppen. Az út bal oldala mentén egy fűnyíró gép munkálkodott.

Gádoros szélén dr. Prozlik László polgármester és vagy egy tucat általános iskolás kölyök várt Toplak Józsefre és csapatára. Én a gyerekekkel körbevéve haladtam a négyezer-háromszáz lelket számláló nagyközség szíve felé. A gyerkőcöknek meséltem a vakvezetőről, na meg néhány vakos viccet is elsütöttem nekik, amin harsányan nevettek. Mindegyik gyerek megfogta Kicsi hámját, és néhány percig vele mentek. Tőlük tudtam meg, hogy az egyik diáktársuk mamája nem lát, aki ki sem szokott menni a házból. A “Bajcsi” utca egyik portáján öt kifejlett struccal találtuk szembe magunkat a polgármester jóvoltából. Az önkormányzat épületébe este hétkor léptünk be.

A polgármester úr üdvözölte Józsit és minket is, majd beszélt a település történetéről is. A továbbra is jelen lévő szimpatikus és közvetlen gyerkőcök üdítővel kínáltak minket, a végén pedig autogramot kértek tőlünk. 20 óra múlt öt perccel.

A polgármester személyében egy minden sallangtól mentes, igazi jó barátra leltünk. Mintha már évek óta ismertük volna egymást… Előbb a közeli vendéglőbe kalauzolt el minket, ahol egy valóban finom pörköltöt ettünk, majd az önkormányzat szociális otthonában lévő vendégházba.

Másnap reggel, amíg a többiek az utolsó simításokat végezték magukon, elindultunk Karcsival 8 óra10-kor. Gádorost elhagyva – azon az úton visszafelé tartva, amelyen előző nap odaérkeztünk –, balra fordultunk egy földútra, majd átmentünk a vasút nyomvonalán. Jobbra tíz centi magas vetés, balra üres föld, amúgy meg élénk, negyven kilométer sebességgel fújó szembeszél ölelt körül minket. Kicsi összevissza szaladgált körülöttünk. Ameddig a szem ellátott, pusztaság volt mindenütt. Síkját itt-ott egy-egy tanya látványa tette változatossá Karcsinak. Érdekes szagra kaptam fel az orrom. Az út jobb szélétől úgy tíz méterre egy tizenöt méter hosszú, két méter széles és másfél méter magas tehéntrágya halom illatozott. Ám minden jónak vége szakad egyszer. A térkép tanúsága szerint bal oldalt vártunk egy útszéli medret, de az a másik oldalról következett be, majd egy perc múltán már megjelent baloldalt is az árok 9 óra 30-kor. Derékszögben jobbra tértünk, és fél tízkor előbb Józsi, majd utána nem sokkal a másik két túratárs is beért minket hat kilométer megtétele után. Ittunk egyet, s már indultunk is. Kicsit elengedtem, aki egy másodperc múlva már vagy tizenöt méterrel arrébb bújta orrával a földet. Árpád-halom felől fújó erős szembeszélben haladtunk. Onnan egyre erősödő állathangok jutottak el a fülünkig. A földút minősége úgy lett egyre rosszabb, ahogy közeledtünk a településhez. Nekem igencsak váratlanul jelent meg az aszfaltút, amelynek magasában meg is botlottam. 10 óra 15 perc volt.

Az egyik ház udvarára benézve nem mindennapi, szomorú látványra lettek figyelmesek a társaim. Az ott lévő kutya nyakörvéből egy rövid lánc csüngött alá, melyen egy combvastagságú rönk himbálózott! Az élelmiszerbolt előtt leültünk falatozni: tej, mignon, pogácsa került a gyomrunkba – és természetesen Kicsiébe is. Az üzlet előtt strázsáló férfitől értesültünk arról, hogy egyre fogyatkozva, jelenleg ötszázan lakják a falut, amelyben sok a megözvegyült asszony. Közel kilenc kilométer megtétele után továbbindultunk 10 óra 40-kor.

Napsütésben, és továbbra is szembeszélben haladtunk. A falutól ötszáz méterre, egy erdősáv után magányosan álló portára leltünk. Udvarán hét kutya ténfergett, mindenfajta háziállat óbégatott rajta, még lónyerítést is hallottam a távolból. Az aszfaltút, amelyen idáig is haladtunk, jobbra kanyarodva egy szemétdombnál végződött. Később két óra irányából feltűnt Nagymágocs. Józsi vágtázott az élen, én Kicsivel követtem őt, amikor is szemből két kerékpáros elhaladt mellettünk. Hosszú gyaloglás után egy gépállomás közelébe értünk, ahol bokarándítóvá vált a talaj. Egy műútra térve balra kanyarodtunk. A közeli tanyaépületre ki volt írva: Eladó! A túratárs hölgy hiába ment el érdeklődni a porta felől, lakatlan volt.

Nagymágocs külterületére délben értünk be. A falu főutcája hosszan nyúlt el. A helyi italmérőben tudtam meg, hogy mindössze egyetlen nem látó, egy huszonkilenc éves férfi lakik a faluban. 12 óra 30 percet mutatott az időmérő. Tovább haladva, de még bőven bent járva a településen, az egyik villanyoszlop tetején a fészekben egy gólya álldogált féllábon. A nagyközség végében található a Károlyi-kastély. Az épületben egy szociális otthon is el van helyezve. Több, kerekesszékben ülő embert is láttak ott társaim. A hatalmas park szépen gondozott volt. A kastélyt egy harminc méter széles vizesárok ölelte körül félkörívben, amelynek partján horgászok bíztak aznapi szerencséjükben. Kicsiről levettem a hámot, és a vízbe küldtem, hogy zihálását hasának hűtésével enyhítse. A part szélénél hirtelen mélyült a meder, amiről fehérbotom vízbe dugott végével győződtem meg. A német juhász csak rövid ideig hasalt bele az állóvízbe, mert hidegnek találta a vizet. Újra a park főbejárata közelében tartózkodtunk. Józsi és a túratárs hölgy bementek a kastélyba tárlatot nézni, mi négyen pedig elindultunk Tompahát felé.

A kastély bejárata előtt négy felnőtt és két kisgyermek üdvözölt minket. A derekegyházi polgármester jött feleségével, hat- és kilencéves fiával meg egy baráti házaspárral – azok fia a veszprémi egyetemen programozást tanul, és a látássérültek számára készít szoftvert – Toplak Józsi elé. Az új túratársak legalább annyira szimpatikusak voltak, mint a minket Gádoroson váró csapat. Hamar megtaláltuk a könnyen gombolyítható beszédfonalat, legyen szó akár a felnőttekről, akár a két lurkóról. Kölcsönösen tartottuk az élménybeszámolókat, közben öt kilométeres sebességgel haladtunk – le a kalappal a két kölyök előtt, egyikük sem nyafogott! Beért bennünket a két hátramaradt túratárs, így már a teljes csapat együtt volt. Közösen ízleltük meg a házi készítésű birsalma pálinkát, amelyet az ismerős házaspár férfitagjának köszönhettünk. Ótompahátra 14 óra 40-kor értünk be. Az út további szakaszán kétszer is elfutottak mellettünk őzek és szarvasok, amelyeket a kölykök lelkesen megbámultak. Egy permetező traktor is eldöcögött mellettünk az úton, de annak már senki sem örült annyira. Tompahátra 28,2 kilométer megtétele után érkeztünk meg 16 óra 15 perckor.

Elbúcsúztunk Szabó István polgármester barátunktól és a népes társaság többi tagjától, és persze a két túratárstól is – terveink szerint Józsival két hét múlva Gálosfán fogunk találkozni. Tompaháttól ők még továbbmentek egészen Ördöngöspusztáig. A meleg idő beállta miatt őszig a nyári őrségi túra kivételével nem tarthatott velem Kicsi.

Nyolc hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy immár nem látva megtegyem a látó koromban végigjárt leghosszabb túrát. Több mint húsz év távlatából kellett magamban a régmúlt emlékeit felidézni, majd megvalósítani Nóra és Tamás társaságában.

Dömös kacskaringós mellékutcái nem köszöntek rám vissza: az utcácskában egy sorompó állta utunkat, majd még egy másik is. Kiérve a településről nem észleltem a magányosan álló tanyaépületet. Az eltelt két évtized alaposan kimosta azoknak a hidaknak a jelenlétét emlékeimből, amelyeken a Rám-szakadék bejáratáig áthaladtunk.

Az előző napok esőzései miatt a szurdokon végigfolyó patak bővizű volt. A csepergő esőtől nedves köveken kellett haladni. Megfontoltan lépkedtem kőről kőre. A patak hol a jobb, hol meg a bal lábam mellett zubogott. Nehezen tudtam megbecsülni, milyen messzire van tőlem a vízfolyás. Olykor fél métert kellett szintben fel- vagy lefelé lépni. Két-három méter sem telt el számottevő akadály nélkül. A túrának egyre inkább amolyan “természetjárás vizsga” jellege kezdett lenni. Folyamatosan koncentráltam, minden továbblépés előtt megfontoltam cselekedtem. Gyakran kellett a köveken aláfolyó vízen áthaladni. A bakancs talpvastagsága és a viszonylag gyors haladás biztosította, hogy a lábbeli ne ázzon át. Arra sem emlékeztem már, hogy sok helyütt csak a sziklafalba rögzített láncokba kapaszkodva lehet továbbjutni. Egykor a magasban sok-sok kidőlt fa hidalta át a völgyet, most az utunkat állták el. Egyszer alattuk kellett átbújni – a rajtam lévő fémvázas hátizsák miatt ilyenkor egy nehéz tornamutatványt kellett produkálnom, máskor meg az egy méternél is magasabban elfekvő fatörzsön kellett átjutni. Igen, ez az út igazi vizsgafeladat volt! Számot kellett adni mindarról, ami itt igazi kihívást jelent egy nem látó ember számára. Érdekes volt a katlan felső szakasza is, ahol szűk térben kellett métereket felfelé haladni. A szakadék egyre hosszabbnak tűnt, mintha az eltelt évekkel arányosan hosszában megnyúlt volna. Továbbra is csak a tuti feltérképezés után léptem egy újabbat. Útközben ráéreztem az erős láb fontosságának miértjére: egy lábbal a testsúlyt akár hosszabb időre is meg kell tudni tartani, illetve az egyik láb erejére támaszkodva, akár hatvan-nyolcvan centi magasra lépve fel kell juttatni oda magamat. Újabb és újabb láncokon jutottunk túl, és nagy meglepetésre az annyira várt függőleges sziklafal nem állta az utamat, vagy nem vettem észre.

Kijutva a szakadékból, a ránk váró meredek kaptató sem volt ismerős. Az utánunk jövő diákcsapat egyik tagjához tartozó, de azoknál lényegesen gyorsabb járású kutya csapódott mellénk. Megvakartam a füle tövét, és átadtam neki Kicsi üdvözletét. Áthaladtunk az utunkat keresztező műúton. A Dobogókőre felvezető turistaút sem volt ismerős (annak idején a ma már régi sárgán mentünk fel a haverral) – de oda többféle ösvényen is fel lehet jutni. A több száz méter szintemelkedés leküzdése nem vett igénybe, így a hegytetőre felérve gond nélkül sétáltunk tovább.

Pilisszentkereszt felé sok helyütt tarvágott erdőben, illetve fatönkök mellett haladtunk el. Három homokfutó berregett el mellettünk. Most már legalább tudom, hogy mik is azok.

A Szurdok-völgy patakja tele volt vízzel. A katlan két oldalán továbbra is ott magasodtak azok a meredeken emelkedő, köves hegyek. Lépteimre újból jobban kellett vigyázni, mert kövek, földlépcsők, valamint hídra fel- és levezető akadályok követték egymást.

Békásmegyer panelházai már Budapestet jelezték. Egykor ott volt a munkahelyem. Tehát, ha minden az elképzelés szerint alakul, akkor az onnan hazavezető út hosszát is megteszem. Csillaghegy a strandja miatt volt kedves számomra, a Római-parton többször is jártam Kicsivel, majd következett a szentendrei HÉV vonala, egészen az Árpád hídig. Onnan pedig irány haza!

A lakástól már Tamás nélkül, de Kicsivel kiegészülve folytattuk az utat tovább Nórával. Az Árpád hídon át kimentünk a Margit-szigetre, majd azon áthaladva irány a Nyugati tér. Rákanyarodtunk a Váci útra – ekkorra már alaposan elfáradtam –, és egészen a Ferdinánd hídig együtt mentünk. Ott elbúcsúztunk egymástól Nórával, és hazabandukoltunk Kicsivel.

Bár csak részben tettem meg a régmúlt idők dicső emlékű útját, helyette azonban megadatott kárpótlásnak, hogy ötven kilométert és ezerkétszáz szintet gyalogolhassak.

Egy kör, két kör, maraton – ezt a nevet adtam az előző év őszén eltervezett túrának, amelynek útvonalát Szontagh Ottó jelölte ki, május 1-jére. Kissé izgatott voltam, bár addigra már kétszer is túlteljesítettem az olimpiai távot. Az eredeti tervtől eltérően – gondolva a természetjárás népszerűsítésére, illetve rá alkalmat teremtve más fehérbotosoknak is –, aznapra két túra lett meghirdetve. Az egykörös barangolásra harmincöt jelentkező akadt, míg a háromkörös túrára huszonkilencen neveztek be. Számomra nagy öröm volt, hogy az egykori általános iskolám (a XIII. kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola) mai tanulói közül huszonnyolc ötödik és nyolcadik osztályos diák, valamint sok látássérült tartott velünk: Kovács Jánosné, Mayer Andrea és a vakvezető Goldi, Nyusti Szilvia, Pliháné Szalai Mária, Sepf Angéla, Takács Péter, Wertmüller Ferencné. Közülük Sepf Angéla huszonhét kilométert megtéve új egyéni csúcsot állított fel! A maraton távot végül is kilencen teljesítettük;egy házaspár első alkalommal tette meg. A negyvenkét kilométer legyalogolásához tizenegy órára volt szükség. Mivel elértük az óránkénti négy kilométeres átlagsebességet, így a teljesítménytúra követelményének is eleget tettünk.

Tervünk szerint valamilyen formában évente megismételjük a május elsejei túrát. Legyen igazi majális, rotyogjon a kondérban az estebédnek való!

Elérkezett május 23-a, a harminckilencedik túra napja. A Visegrádi-hegységben az Etetői-rét felöl ereszkedtünk alá Dunabogdány felé Erzsi, Marcsi, Nóra, Tamás és én. Onnan közel egy kilométert tett meg kis csapatunk, amikor lecövekeltem. Megérkeztem az ezredik kilométerhez (ez annyi, mint a Budapest – Pozsony – Prága – Drezda – Berlin távolság vasúton!). Meg voltam hatódva. Koccintással adtuk meg a tiszteletet az összefogással legyűrt kilométereknek, majd kaptuk magunkat, és megcéloztuk a túra végállomását, a dunabogdányi futballpálya tőszomszédságában működő Sport büfét. A környékbeliek valami okból csak Zsigának ismerik a rokonszenves, vendégszerető főnöknőt, Klárit. Olyan jó ízű vörösbort addig még sehol nem ittunk, mint őnála. Kis társaságunkban egyre magasabbra csapott a hangulat – közben a pályán folyt a Dunabogdány–Kisoroszi futballmeccs. – Gól! – kiáltottak fel a körünkben lévő hölgyek, majd rázendítettek: – Hajrá Bogdány! – mikor megtudták, a gólt Kisoroszi szerezte, rövid tanácstalanság állt be, mígnem közös erővel meglelték a megoldást: – Szemüveget a bírónak, les volt! – Utána pedig a szemünket törölgettük a nevetéstől, de nem utoljára. Egyikük mobilja megcsörrent. A hívott személy a füléhez kapta a készüléket, és belehallózott, de mindhiába tette, mert egy sms-t kapott! Már fájt az oldalunk a nevetéstől, és ha már végítéletről van szó, belekortyoltunk a vörösboros kólát tartalmazó poharakba – ezen a jeles napon a Sport büfében egy “1000” feliratot viselő üvegkorsó lett rendszeresítve számomra.