XI. Rákészülés

Nemcsak az Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házba látogattunk el rendszeresen Kicsivel, hanem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai könyvtárába is, leginkább cd-kölcsönzés miatt, alkalomadtán pedig a gyermekkönyvtár részbe is, ahol az oda előzetes egyeztetés után érkező általános iskolai osztályok tanulóival elbeszélgettünk látásról és nemlátásról, a gyerekek kérdései alapján. A könyvtárosok szinte már maguk közé valónak tekintettek minket. Száz szónak is egy a vége, a barlangász túratáborból hazaérkezve felsejlett bennem: a könyvtár egyik csupa szív munkatársának a férje mintha túravezető lenne. Egy percet sem tétováztam. Felkerestem Mária nénit és elújságoltam neki, hogy a német juhásszal olthatatlan vágyat érzünk a rendszeres túrázásra. Jó fizikai állapotban vagyunk mindketten – tettem hozzá a segítőkész hölgynek. Kérésünket örömmel vette. Pár nap múlva Kicsivel újra betértünk a könyvtárba, jó hírért. – Férjem, Matavovszky Tibor sok szeretettel várja magukat az első őszi túráján – hallhattuk a feleségtől, és nem sokkal később már a Gyopárbarátok Természetjáró Szakosztály túraprogramjával a kezemben léphettünk ki az utcára.

Tibi bácsi első őszi túrájának távja a kiírás szerint tizennyolc kilométer volt, szintje pedig négyszáz méter. Ha tíz méternél közelebb nem merészkedik hozzánk senki, Kicsivel akkor is megoldjuk a feladatot. Kimondottan tetszett, sőt egyenesen inspirálóan hatott rám, hogy a leendő csapattagok közül senkit nem ismerek. Így valóban a közös múltra, a szőlősardói tapasztalatokra alapozva vághattunk neki a távnak: aki a szádvári túrát a tűző napon, erős iramban legalább egyszer végigbírta, annak másutt sincs mitől tartania. Minden szökőévben egyszer előfordul velem, hogy egy-egy percre nagyon szeretnék látni. Nos, én kíváncsi lettem volna a turisták arcára, amikor megtudják, hogy az a magas fiatalember ott, a vakvezető kutyájával együtt, túrázni jött…

A Széna téren volt a találkozó. A villamosmegállóból a vakvezetővel komótosan átballagtunk a Volán-pályaudvar pénztárához – mindenhová szeretek időben érkezni. Éberen füleltem, úgy próbáltam meg kideríteni, hogy a közelemben állók közül vajon kik gyülekeznek a túrára – de efelől direkt nem érdeklődtem senkitől. – Milyen szép volt a Magas-Tátra! – hangzott fel innen-onnan: Én bizony ebben a melegben ki sem dugtam az orromat otthonról. Na jó, szóval, nem leszünk egyedül. A közelben álló kis csoportok tagjai egyidejűleg megélénkültek. – Szia Tibor! – a túravezető kis túlzással szélvészként viharzott át közöttük, és elém toppant. – Szervusz Laci! Örömmel látlak benneteket a túrán! – és a kézfogás után megsimogatta a vakvezetőt. – Szóval ő Kicsi! – s ezalatt a többi túratárs néma csendben várakozott körülöttünk Eközben még véletlenül sem jött vissza a látásom. Közvetlenül ezután egy férfi lépett elém, és szólított meg. Hanghordozása alapján bizonyos voltam benne, hogy nagyothalló készüléket használ. – Ti is velünk jöttök túrázni? – majd miután kérdésére megkapta az igenlő választ, kezet fogtunk és bemutatkoztunk egymásnak. – Mennyit látsz? – Amennyit akarok! – feleltem sanda mosollyal a szám sarkából. – Az jó! – felelte nevetve. – Akkor én meg annyit hallok, amennyit akarok! – és tovább derült. – Akkor mi ketten jó barátok vagyunk, ugye? – erre már én is elvigyorodtam magam, és válasz helyett megveregettem a testes férfi vállát. Ugye milyen érdekes, hogy a túratársak közül elsőnek épp ő jött oda hozzám. Tudni érdemes Gáborról, hogy csak úgy képes megérteni a beszédet, ha fülében ott van a hallókészülék, és szemben áll a beszélgetőpartnerrel (alapállásból teljesen siket). Az esze pedig vágott, mert a neki feldobott labdát azonnal lecsapta. Így találja meg a zsák a foltját… A társaság eközben összeverődött, és én felajánlottam, hogy akinek nincs utazási kedvezménye, az velem tarthat kísérőnek. A buszon egy hölgy mellé telepedtem le, Kicsi pedig az ülés mellé. A társaság tagjai között meginduló beszélgetésbe én is bekapcsolódtam, és többen is érdeklődtek a vakvezető iránt, úgyhogy hamarosan Zsámbékon találtuk magunkat.

Kellemes langymeleg volt. A nap szikrázóan sütött. A csapat eleje máris meglódult, mi pedig utolsónak indulva követtük őket; haladásuk irányát füllel figyeltem. Jobbra fordultunk. Egy meredek utcán tartottunk felfelé. Kicsinek sehogyan sem tetszett, hogy mindenki előttünk van. Testével energikusan beledőlt a hámba, és nekirontott az emelkedőnek. A vakvezető húzással vezet, de ezt csak oly mértékben szabad megengedni neki, hogy azzal a követendő irányt, az akadálymentes haladást jelezze. Magamat ővele erővel vontatni, nem engedhettem meg neki, úgyhogy én is szedni kezdtem a lábamat: sorra előztük meg a társakat, pedig nem is siettünk; idővel még vissza is vettem az iramból. Itt probléma nem lesz! Közben egyik-másik túratárssal váltottam néhány szót. Betérve az erdőbe egy kényelmesen járható csapáson folytattuk az utat. Sétálva fogyasztottuk a kilométereket, mígnem újra összeakadtam a siket férfivel. Kíváncsi volt ránk. Kérdéseit nem is rejtette véka alá, és mivel e témában amúgy is közlékeny vagyok, bennem emberére talált: az Életbajnokok című kötetem írásakor három sikettel is elbeszélgettem, így volt némi ismeretem róluk. A közvetlenül előttünk, illetve mögöttünk haladók pedig hegyezték a fülüket; ekként folyt az ismerkedés nagyban.

Az élen váratlanul a tanácstalanság jelei mutatkoztak. Nagy baj van! Itt nem fog tudni átmenni a kutya, de még a gazdája sem! – No fene! – mi a szösz lehet az a vehetetlennek kikiáltott akadály? Mint hamarosan megtudtam, az erdőkben létrehozott vadasparkokat kerítéssel vették körbe a fenntartók, de mivel a természetjáróknak a turistaúton haladás lehetőségét folyamatosan kell biztosítani, ezért arra kétféle módot is kieszeltek az illetékesek. Az egyik, hogy a jelzett útba egy gödröt ásnak, föléje pedig egy vasrácsozatot tesznek: azon a vad nem képes átjutni, mivel lába, patája a henger alakú fémről lecsúszik, és beszorul a rács közé. Mivel addig ilyen akadállyal még nem találkoztam, ezért valakinek azt jól elképzelhetően el kellett magyaráznia nekem, hogy az adódó probléma mibenlétét megértsem. A nálam lévő bottal felmértem a rácsok egymástól való távolságát. Ezen én, igaz óvatos léptekkel, át tudok kelni – de mi lesz Kicsivel? Szerencsére a rácsozat és a hozzá legközelebb eső kerítéstartó oszlop között volt annyi hely, hogy ott át tudjon surranni a kutya. Kicsi érdeklődő, és egyben figyelmes is: a később adódó rácsakadályokat előbb alaposan megnézte, illetve megfigyelte az emberek áthaladását rajta. A tapasztalatok birtokában pedig vette magának a bátorságot, és már egymagában is sikeresen nekivágott a máskülönben számára nem könnyen vehető akadálynak. De került másfajta torlasz is elénk: a létra viszont leküzdhetetlen akadály a vakvezetőnek. Ekkor a társaság férfi tagjai a kerítés alját felhúzták neki, és azon kisebb-nagyobb győzködés után átbújt a kutya. Az első néhány eset után a német juhász már magától is odament, ahol a férfiak nekigyürkőztek a drótkerítésnek. A vakvezetőnek viszont van gazdája is.

Az első létrás kaland ekként esett meg velem. A turistatársak egy része elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy látássérült átjusson egy nyolcfokú, igaz kissé rozoga, viharvert létrán. Ezen aztán jót mosolyogtam magamban. Hol is van az a megmászhatatlan akadály? Megmarkoltam a kezem ügyébe kerülő első létrafokot és felmásztam az átjáró tetejébe. Ott egy viszonylag könnyed mozdulattal megfordultam, és az engem feltételezhetően tágra nyílt szemekkel figyelő társaság tagjaihoz fordultam: – Bocs, de az elején elfelejtettem mondani nektek, hogy én a tűzoltó szakkör vezetője vagyok! – mire harsány nevetés buggyant ki belőlük; én ezalatt villámgyorsan lemásztam a létra tetejéből.

A barangolásnak Solymáron lett vége. Nem a megtett kilométerek izzasztottak meg engem, hanem a napsütéses, meleg nyárutó. A csapat tagjaiként a német juhásszal mi is betértünk a templommal szemben lévő ivóba. Az ajtótól valamivel beljebb leparkoltunk, mivel nem volt baráti körünk. Egy hölgy jött oda hozzám – Gulyás Eleonóra –, akivel útközben csak pár szót váltottunk. – Gyertek oda hozzánk! Hárman vagyunk az asztal körül. Ott van egy hely számodra is!

Általában szombaton és vasárnap is útra keltünk Kicsivel, hogy állandó túrázókká váljunk. Már a második alkalommal az ismerős csapattagok előszeretettel üdvözöltek minket. Igazi kuriózummá váltunk. Látva elszántságunkat és talpraesettségünket, egyre többen szegődtek mellénk útközben. Két hölgy jeleskedett önkéntes segítőként: Polgár Ildikó és Fujtás Erzsi, hogy Kicsi menetközben szabadon futkározhasson, szimatolhasson.

Ki ne tudná a nem látók közül, hogy a látó ember az utcai közlekedésben gyakorta úgy akar segíteni nekünk, hogy két ujjával megcsippenti a rajtunk lévő öltözék szövetét, és az általa gondolt irányba elkezd vonszolni minket. Ez alól miért is lennének kivételek a turisták? Tudtam én ezt nagyon jól. Mivel a fesztelenségemmel is megleptem őket, ezért kihasználva a teljesítményemmel kivívott pozíciómat, a lehető legtermészetesebb módon rávezettem őket a számomra legideálisabb módra. – Tudjátok, hogy az emberek milyen ügyetlenül szoktak segíteni? Pedig mennyire egyszerű lenne – és már mondtam is a segítés mikéntjét. A magam részére a bal kéz középső ujjának a segítőnek a jobb felkarjához érintését neveztem meg annak. Fél lépéssel lemaradva követtem a túratársat, ha pedig egyszemélyesre szűkült a csapás, akkor a vízszintesre állított fehérbot elejét megfogta a segítő, én meg a bot másik végét, és máris meg volt oldva a probléma: ha elég hosszú a bot, akkor az még arra is jó, hogy a hátul lévő ne léphessen rá az előtte haladó sarkára. Kicsi ekként adódó szabadsága nem tartott sokáig, őt nem is kellett mindig visszahívni magamhoz, mert magától is jelentkezett munkára.

Az első igazi kihívást a Tatabánya felett magasodó turulhoz való feljutás jelentette. – Négyszáz lépcsőt kell odáig megmászni! – világosítottak fel a társak. Kicsivel hamarosan az élre vágtunk. A lépcsőfokok a legkülönbözőbb magasságúak és egyenetlenek voltak, ráadásul kiszámíthatatlan távolságban és sorrendben követték egymást. Mindezek egy cseppet sem zavarták a túraorientálttá vált vakvezetőt, melléje segítőnek hívtam a fehérbotot: gombszemét a föld felett kissé előremeredően tartottam. Még a lépcsősor kezdete előtt a rajtam lévő pulcsi levételét ajánlották a túratársak, de én nem hallgattam a jó tanácsra. Kihevült arccal, leizzadva jutottam egyre feljebb. Az egyik útelágazásnál a vakvezető elvétette a követendő utat, így mi túlteljesítettük a lépcsőmászást. A turul közelében előbb a német juhászt, majd magamat is megitattam. Az út további része már amolyan gyaloggaloppnak bizonyult.

Úgy adódott, hogy Tibi bácsinak egy túrája sem volt a hétvégén. A társaktól hevesen érdeklődtem, milyen más túrakínálat van arra a két napra. – Vasenszky Szabolcs egy vártúrát hirdetett meg a Börzsönybe, de ne menj vele, mert ő egy száguldós fajta! – tanácsolták többen is nekem. Az egyik túratárstól megtudtam a “Kinizsi 100”-on már eredményesen részt vett fiatalember mobiljának számát. – Egy vakvezető kutyával mennék a túrádra, lehet? Lehetett.

A vonaton megtudtam tőle, hogy némi időeltolódással egyazon középiskolába jártunk. Szobon buszra szálltunk, úgyhogy két órába is beletelt, mire megérkeztünk Nagybörzsönybe. Volt velünk egy olyan hölgy is, aki két kutyával érkezett. Ez kissé bonyolította a helyzetet, mivel Kicsi állandóan késztetést érez a kutyakergetésre… A buszmegállóból máris egy húzós kaptatóra tértünk rá. Az még nem is lett volna baj, hogy lihegtem és izzadtam rajta, de nem éreztem erőt a lábamban. Szerencsére a meredeknek hamar vége lett. – Errefelé egy vármaradványnak kell lennie! – közölte Szabolcs, majd benyomultunk egy tövises bozótosba. – Jé, mennyi bogyó van ezen meg azon a bokron is! – lelkendeztek a társak. – No, akkor megérkeztünk a vár éléskamrájába – vetettem közbe. Oda minden bizonnyal igen, de a várra utaló nyomokat sehol sem leltük meg. A nap már magasan járt az égi pályán, csak úgy szórta ránk tüzes sugarát. Most egy újabb, hosszasan elnyúló emelkedő következett. Ahogy kapaszkodtunk felfelé, úgy ment ki az erő belőlem. Az okát nem értettem, hiszen ez a meredély meg sem ugatja Szádvárat. Szédültem, rosszullét kapott el. Az utolsó pillanatban értünk fel a hegytetőre. Szinte öntudatlanul roskadtam le a földre. A hátizsákból szinte az összes kaját befaltam, a két liter vízből sem hagytam sokat. Tudtam, hogy a későbbiekben települést is fogunk érinteni. Az energiafelvétel helyreállította bensőm felbillent egyensúlyát. A teljes elgyengülés okát azért nem értettem, mert reggel mindig kiadósan szoktam lakmározni otthon. Minden valószínűség szerint alaposan lezuhanhatott a vércukorszintem, tudomásom szerint életemben először. Mindezt elmondtam Szabolcsnak is, hiszen azon nincs mit szégyellni. – Akkor menjünk lassabban? – kérdezte, amiért majdnem lenyeltem szegényt… Kicsi is elfáradt, mire felértünk a hegytetőre, ezért ott már eszébe sem jutott megkergetni a két blökit. Órányi trappolás után a túravezető és néhányan a hozzá csatlakozó társak közül egy nagyon meredek, sziklákkal és sűrű bozótossal benőtt, alig járható csapásra tértek rá, hogy egy félkörív megtétele után visszatérjenek a többiek által követett nyomvonalhoz. A már említett hölgy is a kényelmesebb utat választotta. Menet közben azt ecsetelgette nekem, hogy ő mennyire imádja a kutyáit. Ez még rendben is lett volna tőle, de hogy az útra egy korty vizet sem hozott magával nekik, az már kissé meglepő volt számomra, így útközben a magammal hozott vízből itattam meg a két kitikkadt kutyát.

Márianosztrán pihentünk meg, miközben elsétáltunk a börtönépület bejáratához is. A falon lévő emléktáblán lévő szöveget fennhangon olvasta fel Szabolcs. Eközben valaki kaputelefonon becsengetett az épületbe, a nyíló ajtón át Kicsi is be akart osonni. Nem úgy van az, pajtikám! Oda bejutni könnyű, de kifelé már korántsem olyan egyszerű!

A településről öt kilométer feletti sebességgel indultunk tovább. A síkvidéki hajsza után előbb lanka, majd egy húzós meredek következett. – Ha nem akarsz feljönni rajta – mondta nekem Szabolcs – akkor kikerülheted az alatta elvezető úton. – Nem akartam. De nem ám! Végre bizonyíthatok! A túravezető után mi haladtunk Kicsivel, tőle nem akartunk elmaradni. Valóban kemény dió volt a hegyre felvezető ösvény. Nehezen járható, mivel köves volt, oldalra több helyütt is erősen lejtett, néha pedig fél méter magasakat kellett lépni. De én szeretem az erőt próbáló és ügyességet kívánó kihívásokat! Egyszer csak egy guruló kavicsra lépve kicsúszott alólam a jobb lábam, és legott a hátsómon találtam magam. Szabolcs visszanézett és elindult felém. – Hagyd a fenébe! – mondtam neki – ha le tudtam ülni, akkor fel is tudok állni! – Emlékezetem szerint mindannyian fujtattunk, mire felértünk a vulkanikus eredetű, pár négyzetméter alapterületű sík hegytetőre. Onnan pazar kilátás nyílt az egész Börzsönyre, a Dunakanyarra és a Pilisre is. Sokáig időztünk odafent. Az egyformán meredek utak közül a lefelé tartó a nehezebb, legalábbis számomra: felfelé haladva ugyanis nem lehet leesni. Az ereszkedés nehéznek bizonyult, mivel köveken és alattomosan megbúvó guruló kavicsokon kellett lejönni a vászoncipőben. Mikor már újra könnyen járható erdei csapás került a talpunk alá, megkezdődhetett a testet és lelket felszabadító loholás, egészen a messze távolban lévő buszmegállóig. A járatot tíz perccel lekéstük, és mivel az utolsó busz megérkezéséig még bőven volt időnk, lementünk az Ipolyhoz. Remek volt!

Hiába múltam el negyvenéves, én még mindig szívesen ülök fel a vonatra. Az a fajta vasútbolond vagyok, aki akkor érzi jól magát, ha kattognak alatta a kerekek. Az utazás e fajtája még ma is azt jelenti számomra, otthonról távolra indulok el, tehát kikapcsolódni megyek. Ez a máskülönben ősidők óta a fejemben keringő gondolat akkor is előjött belőlem, amikor Vértesszőlősre indultunk. Az ősember lakhelyét bemutató tárlatot mi is megtekintettük Kicsivel. Az antropológiai ritkaság bejárása után a Vértesben is szétnéztünk. Abban az évben nagyon szeszélyes volt az ősz. Háromszáz méter fölé jutva minden átmenet nélkül hófehérben pompázott a táj. Ennek mindannyian megörültünk, legfőként a német juhász. Orrát még az addigiaknál is mélyebben nyomta a földhöz, fekete gombján mindig volt egy hópamacs. A természet pazar mesterkedésén nem győztek ámulni a társak. A milliónyi színben játszó falevelekkel teli ágakat vastagon fedte az éjszaka hullott hó, itt-ott kisebb-nagyobb jégcsapok csüngtek alá, mindezt angyalian megvilágította a hétágra sütő nap. Bár én mindezt természetesen nem láthattam, de társaim lelkendezését hallva újra bizonyságot találtam rá, a természetbe nem kijárni, az több, mint főbenjáró bűn önmagunkkal szemben. A nem várt hóhelyzet miatt akaratlanul is csúszkáltunk, de nem morgolódtunk, nem bosszankodtunk, vidámak voltunk…

Piros kabát volt rajtam, a fejembe egy fekete kötött sapkát húztam. A vakvezető fél lábszárig gázolt a hóban. A követett csapás erősen beszűkült előttem, kétoldalt a fák és bokrok ágai lépésenként csapódtak az arcomba. Nyeltem a havat, míg el nem teltem vele, aztán lehúztam sapkámat a szám széléig. A magát kínáló lehetőséggel mégsem lett vége a tortúrának, mivel bár az egyik mélyen alálógó faágsor alatt derékban meghajolva mentem, de túl korán akartam felállni, aminek következtében az egyik ágról egy hóemberre való görgeteg zuhogott a nyakamba. A túratársak rám néztek, és elnevették magukat: – Jé, ott van a Mikulás! – ám a derültségnek és a megpróbáltatásnak is vége lett egyszer. A hóhatár alá értünk.

A hely nevére már nem emlékszem, de olyan negyven centi széles, sziklás gerincen haladtunk tovább, amelyet mindkét oldalról egy meredek falú, mély víznyelő árok kísért. Csak óvatosan araszolva tudtam haladni rajta, eközben a túravezető alaposan elhúzott tőlünk. Amint vége lett a nagy odafigyelést igénylő szakasznak, a lemaradt társakkal az élen járók után vetettük magunkat. Már majdnem leértünk a síkra, a területet jól lehetett belátni. – Látni őket? – A nemleges válasz után azt merészeltem állítani, hogy mi előbb fogunk beérni a mintegy három kilométerre lévő vasútállomásra, mint ők. Egyikük lehetetlennek tartotta ezt, mondván, hogy az élen járók legalább fél órával tartanak előttünk. Egy korsó sörben fogadtunk. A lucskos szántóföldön egy traktor járt fel és alá. Kerülgettük a tócsákat, próbáltunk menekülni a nyakig érő sártól. Becsörtettünk az elénk kerülő faluba, majd a helybeliek útmutatása alapján célba vettük a vasútállomást. Túl voltunk már a sorompón is, rákanyarodtunk a peronra vezető útra. Az állomás teljesen néptelen volt. A sört megnyertem. Hogyan eshetett meg mindez? Mi sem egyszerűbb ennél! Kis magaslatról a pusztán legalább két kilométerre el lehet látni, ha embert keres az éles szem. Én biztos voltam benne, hogy miután az elöl haladók leértek a mezőre, ott rövid időre megálltak, hogy bevárjanak minket. Így a megszerzett fél óra előny legalább negyed órára apadt, ami már csak egy kilométer fórt jelent. Mivel a túravezető által irányított csapatot társaim nem fedezték fel a síkon, ezért ők nem nyílegyenesen, hanem a turistautat követve, kerülővel indultak tovább a túra végcélja felé. A korsó sört Kelenföldön öntöttem le a gigámon. – Egészségemre! – mert nem szabad elfelejteni: szemesnek áll a világ!

De a vakmerőség sem hiányzott belőlem! Történt a Gerecsében. Egy olyan lefelé tartó lankához érkeztünk, amelynek közepében egy vágat volt, vastagon telis-tele falevéllel, kisebb-nagyobb ágakkal meg az alattuk megbúvó gödrökkel, kövekkel. Talán a hosszú évek óta kényszerűségből visszafogott tempó miatt érzek magamban állandóan késztetést a gyors haladásra. Elsőnek fordultunk rá a hosszan elnyúló, erős lejtőre. Kicsi nekiiramodott, én meg az eltelt időszak alatt megszerzett túratapasztalatok repertoárjával felvértezve utánavetettem magam. A vakvezető bátran vágtázott alá, biztonságban érezte magát, hiszen a hámot fogva az én erőmet, és stabilitásomat is a háta mögött tudhatta. Olyan nagyokat léptem, amekkorát csak lehetett! Tizenhárom év óta az első olyan örömteli érzés kapott el, amely a felhőtlen szabadság érzetét adta vissza nekem a közlekedés során. Nemhogy kijutottam a természetbe, hanem ott kiismerhetetlen terepviszonyok mellett valóban száguldhatok… Utólagos megítélésem szerint öt-hat kilométeres sebességgel haladhattunk. Ha a rohanás közben én billentem ki az egyensúlyból, akkor megtartott a harminchat kiló súlyú kutya stabilitása, ha pedig fordítva esett meg, akkor neki ott volt az én bruttó, több mint kilencven kilóm. Előbb elmosolyodtam magam, aztán már hangosan nevettem felszabadító erejű, egy életre emléknek szóló fantasztikus élménytől. Az ilyen és az ehhez hasonló érzések kellenek nekem!

Az ilyenekért még a Budai-hegyekbe is elmentünk. Budaörs felöl tarthattunk Hűvösvölgynek. Körülbelül két-három perccel jártunk a csapat előtt, időnként hallótávolságon belülre bevártuk őket, aztán tovább, előre! Négylábú túracimborámmal kettesben loholtunk az élen, szemből érkezve bizony jó néhány turista elporolt mellettünk; mekkorára kerekedhetett ki a szemük? Mindegy. Pár kilométerrel arrébb – addigra újra egybeverődött a csapat – szenzációs terepszakaszra értünk. A domborzat itt leginkább a hullámvasútra hasonlított, a két ember szélességű turistautat fák szegélyezték. Na, itt is megindultunk a német juhásszal. Olyan pompás volt a lejtők és emelkedők folytonos egymásutánja a kacskaringózva vezető nyomvonalon, hogy párját ritkító élménnyel gazdagított. Ismét korlátlanul szabadnak tudhattam magam az erdőben, és felhőtlenül boldognak. Ezt az érzést is magamnak, és persze a szuperkutya vakvezető Kicsinek köszönhetem.

A Budai-hegyekben másfajta élmények, hatások is rögzültek bennem. A csapás jól járható volt, és mivel sebességkorlátozó táblát továbbra sem láttam a turistaút mentén, ha nem is padlógázzal, de azért rendesen repesztettünk. A vakvezető be van tanítva a fejmagasságban lévő akadályok jelzésére is, ám a nagy sietségben erre nincs mindig kellő ideje Kicsinek, meg hát a fák úgy is tudnak gondot okozni a magamfajtának, ha törzsükkel egy kissé bedőlnek az út felé. Nos, én egy ilyen fának úgy nekimentem homlokkal, hogy abba nemcsak a homlokcsontom reccsent bele, hanem még az éltes fa is! Az ütközéstől nemhogy észhez nem tértem, de kis híján még majdnem bele is pistultam. Az utánunk tartók közül többen is felszisszentek, köztük volt az első túra végén az asztaltársasághoz invitáló Nóra is. – Bocs, de olyan gyorsan zajlott az eseménysor, hogy nem tudtam időben szólni. Én rohantam, én vállaltam fel vele a kockázatot, ezért annak minden ódiuma engem terhel! – tettem pontot a nemlétező ügy végére.

Nóra ott volt azon a bizonyos Oroszlányból induló körtúrán is. Hogyne lett volna ott, hiszen alapvetően róla szól a következő történet, mégpedig hosszú távon. Tán már egy órája tartottam a vakvezetővel. A velem majdnem egyazon korú hölgy felajánlotta, engedjem szabadon Kicsit, és tartsak vele. Egymás mellett haladtunk, bal kezemmel érintőlegesen értem hozzá. Az irányváltásokat viszont mindig úgy jelezte nekem Nóra, hogy ujjával megcsippentette a ruhámat, és maga után húzott a kellő irányba. Hiába kértem őt, ne úgy tegye. Hamarosan megelégeltem a huzavonát, vérnyomásom már amúgy is kétszáz felett volt tőle, magamhoz hívtam a vakvezetőt. Vele mentem tovább, Nórát pedig faképnél hagytam a turistaút szélén. Tán félóra telhetett el az eset óta, addigra újra visszaállt a normális szintre a vérnyomásom, mikor újra mellénk szegődött Nóra. – Szeretnék megtanulni jól segíteni neked! – Rendben van – feleltem – de én mindig szólok majd neked, ha valamit nem úgy teszel, ahogy az nekem megfelel. – Ebben maradtunk. Ígéretemet mind a mai napig betartom, Nóra nemkülönben, és arra, hogy Magyarországon mára már ő a minden idők legjobb kétlábú vakvezetője a természetben, arra a féltve őrzött nyakamat teszem.

Az első hónapok alatt mindössze egyszer fordult elő velem, hogy enyhe izomláz tartotta kalodában a lábamat. A túrákon általában húsz-harminc méterrel a boly előtt haladtunk Kicsivel, a távolság állandóságára füllel figyeltem – ott elöl már alig volt hallható a többiek duruzsolása, így útközben teljes mértékben élvezhettem a természet csendjét. Ám azért akadtak kemény megpróbáltatások is. Ehhez viszont előzetesen szükség volt néhány esős napra, vagy egy özönvízszerű felhőszakadásra. Ilyenképp hatalmas tócsák keletkeznek a természetben. Ha egy út teknő alakú, máris adódik egy sáróceán. Épp egy ilyen akadályon kecmeregtünk át, és bizony, ha az utolsó pillanatban nem ragad karon Nóra, belezúgok a sárba – a szégyenfoltot soha nem tudtam volna lemosni magamról. Ezt be is vallottam neki. Szintén a Budai-hegyekben esett meg, eső után. Húsz-huszonöt fokos emelkedőhöz értünk. Tibi bácsit a hegyoldalban talált cuppogós sár nem riasztotta el az eredeti útvonaltól. – Ha már itt vagyunk, felmegyünk rajta! – jelentette ki határozottan, és már ugrott is a kaptatónak. Mentünk utána mi többiek is. Szó, mi szó, cefetül csúszott a mélyen felázott talaj. A túratársak folyamatosan tanácsolták az általuk leginkább járhatónak vélt nyomvonalat nekem, ennek ellenére kemény diónak bizonyult a hegymenet. Útközben többször is meg kellett állnom, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. Már jó félúton voltunk Kicsivel, amikor végképp elfogyott a tudományom. Teletalppal szobroztam a legalább tíz centi mély sárban, mígnem a lejtőnek háttal állva elkezdtem visszacsúszni. A vakvezető észrevette, hogy útközben módosult a követendő útirány, megfordult, és elindult visszafelé. – Hová mész, Kicsi! Én nem lefelé, hanem felfelé akarok menni! Fordulj! – Mit tehetett szegény pára, visszafordult az eredeti irányba. Izmos lábát keményen megvetette, és nekirugaszkodott a hegynek, aminek eredményeként újra stabilizálni tudtam magam. – Előre, Kicsi! Tovább, előre! – harsogtam. Szégyen vagy nem rám nézve, de bizony engem ott a vakvezető kemény erővel vontatott fel a hegytetőre; nélküle képtelen lettem volna feljutni a magaslatra. Odafent földig lógott a nyelve mind a kettőnknek. A hátizsákból elővettem a vízzel színültig teli kétliteres műanyag flakont, és bőségesen öntöttem belőle a német juhász táljába. Közel egy liter vizet ivott meg a kimerült kutya. A levegő hőmérséklete öt fok körül volt. Nem véletlenül mondják: kutya és gazdája egy idő után hasonlítani kezd egymásra. Kicsi nem szeret veszíteni, kudarcot vallani; ilyenkor az utolsó erőtartalékait is képes mozgósítani a cél érdekében.

Felértünk a Pilisszentiván közelében magasodó Kakukk-hegy tetejére. A csapat eleje megindult balra a lejtőnek, Kicsi viszont megtorpant előtte. Hiába nógattam, nem volt hajlandó mozdulni. – Miért nem mész tovább, Süske? – Túl meredek a csapás! – válaszoltak helyette többen is. Határozott szavamra elkezdett ereszkedni a vakvezető. Teljesen előttem haladt, féloldalt. Lábamat magam előtt keresztbe téve utána oldalaztam. Eközben felfigyeltem a hátam mögött egy hölgy szavaira, aki egy férfihez beszélt. – Légy szíves, segítsél nekem, mert egyedül nem merek lemenni! – Minden ügyességemre szükség volt a kemény és száraz talaj miatt veszélyessé vált úton. Centinként csúsztattam előre a bal lábam, és csak amikor valamiben megkapaszkodtam vele, akkor léptem utána a jobbal. Mivel ilyen meredek ereszkedés közben az előttem haladó vakvezető testén erősen megfeszül a hám, és persze a hámfogó is a kezemben (mivel a súlypontomat ilyenkor hátrább helyezem), ezért ő magát a valós állapotnál jóval stabilabbnak érzi, mert az én erőmet is a magáénak hiszi. Szép lassan elkezdett csordogálni rólam a verejték. Derékban teljesen meghajolva, görnyedve oldalaztam lefelé a bokrok és fák ágai között. – Tőled jobbra úgy két méterre van egy faág, kapaszkodj meg benne! – javasolta valaki nekem. Nem kellett válaszolnom rá, mivel a többiek nagyot derültek a jóindulatú, de kissé balga ajánláson. Aztán megérkeztünk egy ponthoz, ahol Kicsi a heves bíztatás ellenére sem volt hajlandó tovább menni. Rá kellett dörrennem, hogy mégis csak hajlandó legyen rá; ott még az addigiaknál is erősebben lejtett a meredek. Minden idegszállal összpontosítottam, a lábam is remekül bírta a strapát. Kicsi pedig nagyot alakított! A csapat eleje már leért a síkra, mi pedig meg nem csúszva, hamarosan utolértük őket. A gratulációkat bezsebeltük a német juhásszal, majd az utolsó túratárs megérkezése után a közeli végcél felé indultunk.

Tán két héttel később, az egyik túrán megszólított egy hölgy. – Szeretnék valamit mondani neked. A múltkor én voltam az a bátortalan túratárs, aki csak segítséggel mert lemenni a Kakukk-hegyről. Te nem tudhatod, de közvetlenül utánad tartottunk lefelé a hegyről. Így végig láttam, hogy miként ereszkedtek alá Kicsivel. Mikor már én is leértem a mezőre, elhatároztam, ha te ott le tudtál menni a kutyával, akkor én is le fogok menni önállóan. Ezért pár nap múlva kimentem a Kakukk-hegyre, és erőt merítve belőled, egyedül is megtettem az utat. – Mind a mai napig nagyon hálás vagyok az ismeretlen hölgynek, hogy ezt az élményét megosztotta velem.

November táján megfogalmazódott bennem a nagy elhatározás, hogy 2004 tavaszán maratont akarok menni. Úgy gondoltam, társaim segítségével a Budai-hegyekben kinézünk egy körülbelül tizennégy kilométeres kört, és azt váltott segítőkkel egyhuzamban megteszem. A többiek csak hümmögtek az ötleten: sok az a negyvenkét kilométer. Én meg úgy voltam vele, hogy az már valami! Az addigi túracsúcsom 28 kilométer, 700 méter szintkülönbséggel, Szőlősardón. Így tovább mondogattam a vágyálmomat. A többiek pedig hümmögtek rajta, vagy már nem is mondtak rá semmit sem. Egyszer megemlítette nekem Fujtás Erzsi, hogy egy másik túracsapattal járó ismerősének születésnapi bulija lesz, azon pedig részt vesz a “Vágtató csigák” egyik túravezetője, Szontagh Ottó is. Ő úgy is szeret nagyokat gyalogolni, többször is teljesítette a “Kinizsi 100”-at, majd szól neki a tervemről. Az említett túracsapat neve felettébb megtetszett, így rákérdeztem a túráikra. – Jaj, Laci! – harsogták a közelünkben lévők. – Azok úgy mennek, mint az eszeveszett nyulak! Azok között százszor is kiköpi a tüdejét az ember! – Ilyen remek ajánlólevelet tán még ők maguk sem állíthattak volna ki magukról. Már akkor és ott eldöntöttem, én bizony egyszer elmegyek az ő túrájukra. Vajon milyen gyorsan szedhetik a lábukat? Majd meglátom! Pár hét múlva jó hírrel szolgált Erzsi: – Beszéltem Ottóval, ő szívesen segítene neked. Ennyiben maradtunk.

Nóra egyre többet volt mellettem. A hegymenetek közben erősen lihegett, ezért elneveztem Szuszoguszinak. Tetszett neki ez a találó név, jót nevetett rajta. Ő akkor már több mint egy éve túrázott rendszeresen. Azelőtt még a második emeletre sem volt képes felmenni megállás nélkül: a százötvenhat centi magasságához képest kilencvenhat kiló volt… Ezért aztán úgy döntött, túrázni fog. Egy év alatt megszabadult húsz kiló súlyfölöslegtől, és az első túrákon mutatott gyengécske teljesítményhez képest akkor már a teljesítménytúrák tempójában is képes volt szedni a lábát. Ezért nagyon becsültem őt, meg azért is, mert szinte zokszó nélkül vette tudomásul a számat gyakran elhagyó korholások tömegét. – Tudod mit, Laci! December végén az év utolsó “Vágtató csiga”-túráját épp Ottó vezeti. Menjünk el rá! – Honnan hová tartanak? Mennyi a táv? És a szint? Ha jól emlékszem, Pilisszentlászlóról indul a túra, fel Dobogókőre, majd le Pilisszentkeresztre. A táv tizennyolc kilométer, a szint pedig úgy hétszáz méter körül lehet. – Rábólintottam a remek ötletre.

Tehát úgy adódott, hogy a 2003-as év utolsó “Vágtató csiga”-túrájára elmentünk Nórával. Ottó szívélyesen üdvözölt minket, örült a személyes találkozásnak, én nemkülönben. Izgatott voltam, mivel mindenképpen meg akartam felelni a tudatosan vállalt kihívásnak. Húsznál is többen vágtunk neki a távnak. Cirka két kilométer megtétele után elértük a hóhatárt. Na még ez is! A csapat közepe táján a többiek iramát tartva trappoltunk a német juhásszal. Valamivel arrébb pihenőt vezényelt a túravezető. Öltözékemet szellősebbre vettem, arcom verítékét letöröltem. – Ez a tempó épp nekem való – vontam mérleget az addigiakból. Továbbindultunk. Úgy taktikáztam, hogy végig a csapat legelején legyünk. – Na, az a tempó már döfi! – a társaság hosszan széthúzódott. Egyre jobban emelkedett az út. Mindössze ketten voltak előttem, haladásuk irányát füllel követtem nyomon, és ha kellett, annak megfelelően irányítottam a vakvezetőt, aki egyébként szinte automatikusan követte az előttünk haladó párt. Szűz hóban és jelzetlen úton koptattuk a kilométereket. Változatos nagyságú kövek vetették arrébb a lábamat, faágak reccsentek meg a talpam alatt, buckák és gödrök próbáltak gáncsot vetni nekem. Eredménytelenül. Tüdőm vadul zihált, folyt rólam a verejték, és újra megvolt a csodálatos érzés: előttünk nem létezik leküzdhetetlen akadály. Rövid időre még az előttünk lévőket is megelőztük, az nem is lett volna baj, csakhogy többször is másfelé vette az irányt Kicsi, mint ami a helyes lett volna, így visszasoroltunk a második sorba. Hihetetlenül élveztem ezt az erő-, ügyesség- és sebességpróbát! Még az addiginál is meredekebbé vált az út, és jóval síkosabb is lett. Csupasz jég került a talpam alá. A vakvezető mit sem törődött a megváltozott útviszonyokkal, hiszen körmeivel belekapaszkodott a jégbe. Én viszont egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hanyatt vágódom, és már a hátamon fekszem. Hogy a fene egye meg! A fejem jóval lejjebb volt a lábamnál, így az élen haladó pár segítségére szorultam a talpra állásban. Szerencsére nem ütöttem meg magam, megragadtam a hámot, és tovább, előre! Emlékezetem szerint még így is az elsők között értünk fel Dobogókőre. Mit tagadjam, az ormon elégedetten húztam ki magam – húsz évvel azelőtt a hegytetőre érve szinte öntudatlanul rogytunk le a haverral. A német juhász annyira volt fáradt, hogy a hegytetőn lévő egyik vendéglátóhelyen az ott otthonosan mozgó macskát rögvest megtanította az illő távolság tartására…

Pilisszentkereszt felé tartva már Nórával mentem. Lefelé tartottunk, egyes helyeken nagy óvatosságra volt szükség. Mindketten elégedetten tértünk be a falu egyik vendéglőjébe. A kiszemelt asztal körül négyen foglaltunk helyet: Nóra, Erzsi és Kővágó Marcsi. Pár nappal később a szilveszteri bulin megalapítottam a négytagú Reményik “Alapítványt”, amelynek hölgytagjai ők lettek. A vendéglői mulatozás közben odajött hozzám Ottó, és valahogy így gratulált: – Sok mindent hallottam már rólad, de erre a teljesítményre egy nem látót nem tartottam volna képesnek.