• IX. Kezdet

— Ajtóhoz!

Az iskola nappalijából némi várakozás után indultunk első közös utunkra — ez alkalommal bal felé. A két oktató kissé lemaradt mögöttünk, és szükség szerint megadták az utasításokat, amiket el kellett ismételnem. Viszonylag egyenes volt a járda, ezért csak a le- és fellépések lassítottak le — a vakvezető minden szintkülönbséget megállással jelez. Kicsi szedte a lábát, és én szinkronban voltam vele. Megéreztem a vakvezetős közlekedés ízét, zamatát — kimondottan nekem valónak tűnt. Öt perc múlva addig kissé behajlított bal könyökömet egy hirtelen mozdulattal kiegyenesítettem, hogy Kicsi már ne érezze a húzott súly terhét — a vakvezetőt így kell megállítani — és megkérdeztem, hogy mehetek-e olyan gyorsan Kicsivel, ahogy szeretnék?

— Igen — felelte — de úgy könnyebb hibázni.

Nem bántam! Ütemesebben mentünk, mint megboldogult látó koromban úgy általában — sosem volt szokásom a cammogás. Kezemet immár nem fogta senki, csak én markoltam a hámot. Bíztam Kicsiben. Zihálva lélegző embereket hallottam a hátam mögül, és elmosolyodtam. A meglepő felfedezés feldobott, inspirált. Megéreztem és egyben már tudtam is, amit itt most véghezviszünk, az jócskán felülmúlja várakozásomat. Hosszasan haladtunk az ismeretlen környezetben: azt sem tudtam hol vagyok.

— Álljatok meg! — harsant fel a vezényszó hátulról. Most átmegyünk a túloldalra, és visszafordulunk!

A manőver hibátlanul sikerült. A járda minősége a túloldalon is hagyott némi kívánnivalót maga után. Itt is nekiütköztem vállal néhány oszlopnak, de mit nekem ez a kis koccanás. Olykor-olykor megtorpant a vakvezető. Nem tudtam, hogy épp milyen akadályt jelez — kezedben ott van a bot, nézd meg vele! Ez volt a tanulás: mindent akkor és ott sajátítottam el, ahol adódott. Az egyenes szakaszokon “egy életem, egy halálom” bátorságával robogtunk; a víz már patakokban folyt rólam. Bejáratott sportcipő volt ugyan rajtam, de váratlanul törni kezdte a lábamat, és az idővel erősen megfájdult, ezért kényszerűségből visszavettem a tempóból. Bő egyórás aszfaltkoptatás után léptünk be az iskola épületébe. Kicsi már kedve szerint bóklászott odabent, amikor befutott utánunk a két szakember. Jól hallhatóan továbbra is erősen lihegtek.

Édes kettesben voltunk a szobában.

— Jól csináltad, Kicsi! Ügyes kutya vagy! Én leszek a te gazdád! Megvakartam a kutya állát, a német juhász pedig letelepedett az egyik sarokban.

Tettem-vettem magam körül, majd jólesően végignyúltam a heverőn. Ébren merengtem a nem is oly távolinak érzett, korlátlan lehetőségeket biztosító jövőről, mikor is arra eszméltem fel, a kutya nagy huppanással az ágynak dőlve elterül mellettem — de ekkor még nem fogadott el gazdának. Reggel rendszerint a társalgóban tanyáztunk, amikor megérkezett a kutya megbízott kiképzője. Én a bejárati ajtóval szemben lévő fotelben terpeszkedtem, a német juhász pedig az ülőalkalmatosságnak dőlve henyélt. Amint meglátta a helyiségbe lépő kiképzőt, talpra szökkent, de én nyomban visszafektettem a helyére. A harmadik nap fordult meg a kocka: a kutya akkor már rá sem bagózott a belépő lányra. Mint évekkel később megtudtam, Kicsi nem sok szeretetet kapott előző gazdájától. Én meg úgy voltam vele: mi mással is tudnám magamhoz édesgetni, mint törődéssel, szeretettel. Az is igaz, ahányszor csak megsimogattam rajzos mintázatú bundáját, utána nyomban elmentem kezet mosni.

Délelőtt gyakoroltunk az iskola nagy tanpályáján, amin a gyalogos utcai közlekedés akadályait építették meg. Két szűken egymás mellett álló vasoszlop között vezet oda az út. Gyorsan akartunk átjutni rajta, és a fejemet iszonyatos erővel bevertem az egyik rúdba. Jókora púp nőtt a homlokomon — no ja, aki gyorsan megy, rizikót vállal vele. Ezzel ezt jól láthatóan és tapinthatóan a fejembe véstem.

Milyen akadályok álltak előttünk a tanpályán? Sekély árok, magasságot és kijelölt útvonalat jelző állványzat, szűk közlekedő folyosó, le- és fellépések, útkereszteződés, a vasúti átjáró cikcakkja, sínen áthaladás, leeresztett sorompó, meredek lépcső fel és le. Volt hát mitől törölgetni a homlokomat. Délután eleinte a környező utcák, a későbbiekben Csepel belvárosa várt ránk. A fejem eleinte megfájdult a nagy figyeléstől, majd ahogy megszoktam, már meg sem kottyant az állandó koncentrálás. Este a nap eseményeit megbeszéltem Kicsivel, a jól elvégzett munkáért megdicsértem, és agyba-főbe simogattam. Óriási szerencse volt, hogy ösztönösen évek óta úgy közlekedtem az utcán szüleimmel, ahogyan a vakvezetővel kellett, ezért a vizsgától már nem is féltem. Időközben apukám nagybeteg lett, ezért a vizsga alatt a gondolataim csak otthon jártak: a vakvezetőt csak úgy automatikusan követtem, ám még ezt a luxust is megengedhettem magamnak, mert a négy lábon járó szemem magától is tökéletesen megoldotta a feladatot. A vizsga után felpakoltan léptünk ki az iskola kapuján. Te jó ég, hiszen az utcán még egyszer sem közlekedtünk önállóan!

Hogyan közlekedtünk az első huszonnégy órában? Este volt már, de úgy gondoltam, elmegyünk egyet járni. Jobbra, az Árpád híd felé indultunk el, előttünk üzletek hosszú sora húzódott. Balról a Váci út esti forgalma dübörgött. Kicsi egyenletes húzással vezetett; kényelmes tempóban haladtunk a járdán. Tudtam, hamarosan “elfogynak” mellőlem a házak. Ezt nem csak megéreztem, de meg is hallottam. Enyhén átlósan kellett jobbra térnünk, hogy a megfelelő helyén kelhessünk át a nem messze lévő mellékutcán — különben túloldalt egy méretes beton virágtartó akasztotta volna meg lépteinket. Mivel “srégen” irányszó nem létezik a vakvezető kutya tudatában, irányváltással kényszerítettem oldalvást. Izgatottan vártam a járda végét. Kicsi toporogva várta, hogy továbbindulhasson, de a főútvonal zajától nem hallhattam, hogy kanyarodik-e autó a mellékutcába. — Csak nem éjszakázom a sarkon! — ötlött fel bennem úgy öt perc múltán, ezért vízszintesen előrenyújtottam fehér botomat, és: Tovább, előre! A túloldali járdát a kutya újabb megállással jelezte. Nyílegyenesen kellett továbbhaladnunk. Jobboldalt fű és kőlapok szegélyezték a járdát; a határvonalat botom gombszemével figyeltem. Szükség volt némi pásztázásra is, mert a füves rész végén ívesen jobbra kellett kanyarodnunk, és azt időben jeleznem kellett a “Jobbra!” vezényszóval. Nagyban segítette a tájékozódást az Árpád hídra igyekvő gépjárművek lüktető zaja. Sikeresen oldottuk meg a feladatot, ám hamarosan újabb nehézség várt ránk: a széles járda nemsokára kétfelé ágazik, és nekünk a baloldalira kell rátérnünk. De mikor mondjam Kicsinek, hogy balra! Az erős forgalom ebben is segített: még időben jófelé irányítottam lépteinket. Hamarosan megéreztem a buszmegállóban szótlanul várakozó utasokat, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel: a híd járdája veszélytelen terep. Könnyű rajta haladni, csupán annyit kell tudni, hol is tartunk éppen. Az első támpontom az Esztergomi út volt, ahol jobbról tisztán hallottam a mélyben suhanó kocsikat. A szívem hevesen kalimpált. A következő, helymeghatározásra alkalmas pont a híd alatt áthúzódó Népfürdő utca forgalma lesz, majd a buszmegálló, ha éppen várakozik ott valaki. A hídon robogó 1-es villamos süvítését is érdemes volt figyelnem, mert a megállóhoz közeledve lassít, és ez kiválóan hallható. Elérkeztünk az így, első utunkon a legveszélyesebbnek tartott helyhez: a Dagály strand és a Népfürdő utca felé kanyarodó sávhoz. Hogy miért ódzkodtam ettől annyira? Ennél az átkelésnél mellettem alig pár méterre robognak el óránként 100–120 kilométerrel az autók, három sávban! Ugyan ki hallja meg ebben a folyamatos surrogásban, ha a háta mögött lassít egy autó, és persze tempósan, megállás nélkül be akar kanyarodni előtte? Más lehetőségem nem maradt: kissé balra és előre tartottam a botot, és lesz, ami lesz alapon leléptünk az úttestre. Az alig pár méteren bizony alaposan leizzadtam. A túloldalon jobbra fordultunk, és elsétáltunk a Népfürdő utca és a Dagály utca lámpás kereszteződéséig. Itt az volt a gubanc, hogy a Népfürdő utcában két irányban haladó járművek nem egyszerre kapnak zöld jelzést, és a váratlanul kanyarodó autók is alaposan összezavartak. Valahogy mégiscsak sikerült kisakkoznom az átkelés idejét. Mire befordultunk a Dagály utcába, már folyt rólam a veríték, de a hátralévő út viszonylag sima ügy volt. Előbb egy szerény forgalmú utcán haladtunk át, majd a vasúti cikcakkon. Különösebb gond nélkül tértünk át a Dagály utca túloldalára, és jutottunk el a házsor mögé. A megfelelő kapualjat viszont nem volt egyszerű megtalálni. Hogy miért? A bejárók tőlem balra voltak, tehát fehér botom nem segíthetett. A “kék” ház közel két méterre volt tőlem, ezért nem hallhattam meg azt a helyet, ahonnan a mi, “piros” házunk egy kis beugróval folytatódik. Nem volt más lehetőségem: Kicsi orra előtt balra piszkáltam a botommal, hogy megérezzem a kapualjhoz vezető aszfaltcsíkot. Szellemileg alaposan lestrapált ez az alig kilométeres első utunk, de mindezt feledtette a felemelő tudat: egyedül és bajmentesen tettem meg!

Korán ébredő és kelő típus vagyok. Na meg tettre kész: irány a Lehel piac, mégpedig gyalog! Még öt óra sem volt, amikor kiléptünk a csendes utcára. Az aluljáróba vezető lépcsőt könnyen megtaláltuk: a föld alatti folyosón áthaladni sem volt nagy kunszt. A túloldali lépcső után bal felé kellett kanyarodni, majd nemsokára ívesen jobbra. Mentünk, mentünk balra, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Elhaladt néhány autó a hátam mögött. Megálltunk. Személygépkocsi fékezett a hátam mögött. — Hová, hová? — érdeklődött békésen a kiszálló sofőr. Arcom égett a szégyentől, amíg visszavezetett minket a járdára: a lelépő annyira alacsony volt, hogy Kicsi azt nem vette akadálynak. Rájöttem: minden működő érzékszervemmel figyelnem kell, hogy kontrollálhassam a kutyát. A következő mellékutca után Kicsi a “Hétház” kapuihoz levezető lépcső elé állt be, holott nekünk az attól balra lévő járdára volt szükségünk. Megoldottuk a problémát, és baj nélkül elértük a Dózsa György úti aluljárót.

— Lépcsőhöz! — mondtam Kicsinek, aki viszont sehol sem láthatott lépcsőt, a rámpa ugyanis nem lépcső az ő tudatában. Kisebb kavarás után mégiscsak lejutottunk a mélybe, átkeltünk, és már újra a Váci úton voltunk. Vígan és tempósan haladtunk az ébredező városban. Átjutottunk a Gogol utcán is, és újra a rámpa okozott kisebb fejtörést. Az aluljáróban eldöntöttem, hogy visszafelé metróval utazunk a Forgách utcáig. Azért addig, hogy át kelljen kelnünk a kétszer háromsávos főútvonalon. Azért mertem vállalkozni erre, mert a reggeli forgalom viszonylag gyér volt. Maga a metró, a be- és kiszállás szóra sem érdemes. További izgalmat már csak a Váci úton átkelés hozott, de nem sokat. Most a házsor elején haladtunk, a “kék” ház felől. Könnyebb dolgom volt, mint előző este, mert közvetlenül a kirakatok mellett haladhattam, és a “piros” ház jócskán belógott elém. Ezt észre nem venni lehetetlen. A kiszögellés utáni első kapualjba kellett betérnünk — úgy is tettünk.

Kis pihenő, rövid szomszédolás szüleimnél, és már újra menetkészen álltunk az ajtó előtt. Úgy határoztam, hogy elmegyünk a szövetségbe, mégpedig villamossal. Az aluljáróban nem volt nehéz rátalálni a megállóhoz vezető lépcsőre. Megsaccoltam, hogy körülbelül hol állhat meg a jármű eleje: az első kocsi valamelyik ajtaját próbáltam meg “belőni”. Az érkező villamos zaját idejében meghallani, ha a motorizált forgalom nem túl hangos. — Ajtóhoz! — mondtam Kicsinek, amikor hallottam, hogy leszállnak az utasok. Négylábú segítőm kiválasztotta a neki legszimpatikusabb felszállóhelyet, és megállt előtte. Ekkor elengedtem a hámfogót — csak a pórázt fogtam — és szóltam: mehetsz! Kicsi pedig tette a dolgát. Néhány megállóval arrébb leszálltunk. Elporolt előttünk a villamos. A közlekedési lámpa fénye egyikünknek sem segített, de az nem olyan nagy baj. Miért? A forgalom lüktet, több irányból jön a zaj, és az átkelő gyalogosok mozgása is hasznos információ, bár egyik sem biztos jel. Előfordulhat, hogy az autók már állnak, de akad egy “vadállat”, aki a lámpa pirosa ellenére áthajt a zebrán. Még gyakoribb, hogy a gyalogos rohan át a zebrán a tilos jelzésben! A legbiztosabb, ha a fülünkre támaszkodunk, esetleg megkérdezzük, hogy zöld-e a lámpa. A mellékutca végén jobbra kanyarodtunk, és gond nélkül megtaláltuk a keresett épületet. Felmentünk a néptelen portáig, és elidőztünk ott egy egész percet. Utána: irány haza! Még nem telt el huszonnégy óra azóta, hogy Kicsit magamhoz költöztettem. Ezalatt háromszor mentem el vele minden rutin nélkül, emlékeim alapján. A közös munka alapján “jó” minősítést adtam magunknak, és csak azért nem kitűnőt, mert kora reggel az úttesten kötöttünk ki, ami igazi szarvashiba volt!

A nagy fogás

— Lemegyünk járni egyet! — szóltam oda Kicsinek. “A váratlan felbuzdulásból elkövetett” séta végén nem mentünk fel a lakásba, hanem lecövekeltünk a járdán, a hátsó kapu előtt. Kicsinek azt mondtam: éljünk a tavasz adta lehetőséggel! Arra gondoltam, “elnézelődöm” még egy kicsit, hátha történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk. Női cipő kopogására lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően izgató parfümillatot. Igenám, de a lábak a hátam mögé, mégpedig a kapu felé vették az irányt. Csalódott, de illedelmes lakó lévén hangos “Csókolommal” köszöntem az érkezőnek, amire “Jó napot kívánok” volt a válasz — a hang teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben eszembe ötlött, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép mellé a szemtelenül kiváró “vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns helyzet. Még nem megyek oda — gondoltam — hadd szenvedjen még! Arra viszont vigyáznom kell — jutott eszembe — nehogy túl hamar felhagyjon a próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság! Nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a megfelelő példányt. — Ideje a cselekvésnek! — határoztam el. A hátsó kapu kulcsa már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom pórázrántással talpra állítottam, és: Fordulj!

Kicsi ekként lehetett vele: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket meresztve tápászkodtam fel.

Kutyám kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül matató hölgyhöz. Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart “igen” volt a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben — és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam volna. Szélesre tárult az engedetlenkedő ajtó, és nem árult el semmit titkából. Halkan elhebegett “köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett “szívesen” nyugtázott. Hamarosan becsukódott az ajtó. Visszaálltunk eredeti posztunkra, és mit mondjak: hízott a májam!

— Jó napot kívánok! — mondta egy kedves női hang. Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor beengedett.

Úgy vettem ki a meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen számára. Ha ezt jól mértem fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla.

— Nemsokára újból lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?

Kicsi morgolódik: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé. Alig pár méter után, alighogy összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő: biztonságosabban érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet foghatnám… — és a nő simán bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De hát elérte a célját… Amint megszabadultam az utálatos rabszíjtól, elrohantam a gazosba.

Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam. Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven! A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már régesrég a horizont alatt volt. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök, zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.

Új barátnőm kedvelte Süsüt (ez lett Kicsi egyik beceneve), de fordítva már nem volt ennyire egyértelmű — legalábbis az elején. Hogy miért? Süskemüske féltékeny volt! Képes volt nekünk háttal ülni vagy feküdni. És hogy meddig tartott ez a durcásság? Amíg meg nem találtuk a két gyönge pontját. Az egyik — tán mondanom se kéne — a hasa volt. Hiába fordult farral felénk, ha barátnőm megzörrentette mögötte a kekszeszacskót, bizony talpra szökkent, és már dugta is az orrát a bőség tasakjába. Egy csapásra feledett minden féltékenységet! Ahhoz pedig, hogy ezek után le se tudjuk vakarni a barátnőmről, az autó segített. Süske annyira imád autózni, hogy az elmondhatatlan.

Kicsi szeme éles: Laci barátnője híres arról, hogy még a fürdőszobában is képes eltévedni. Úgy látszik, nagyon hátrányos számára a látás. A Velencei-tóhoz hajnalban indultunk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Meglepően “rossz” formában vezetett a sofőr, hiszen egyből odatalált a tó közvetlen közelébe. Már csak két kilométerre voltunk Gárdonytól, amikor mégiscsak magára lelt valahogy, mert bár a gazdám erősen hangsúlyozta a balkanyart, ő jobbra vette az irányt. Ötpercenként célozgatott Laci a sebesség, az idő és a távolság viszonyára, de mindhiába — az idő meg telt. Ujjongva jelentette be a sofőr: Pákozdon vagyunk, erre még nem jártam! Én sem — válaszolta a mitfárer dühödt mosollyal. Mi meg mentünk tovább. Kezdett derengeni a nap, és végre valami a barátnő fejében is. A tó háromnegyedét már megkerültük, mire rájött a lényegre. Már nincs sok hátra — így Laci — csak a negyede. — Inkább visszafordulok, mert azt az utat már ismerem! — Az én gazdám meg csak fogta a fejét, és közben azon mélázott, hogy nem véletlenül kopaszodnak olyan korán a férfiak. Én persze nem bántam, hogy fölöslegesen furikázunk a tó körül — legalább láttam azt a vidéket is. Roppant kellemesen telt a nap, annak ellenére, hogy egyszer zuhogott az eső, máskor meg a nap sütött. Gazdámnak hajnövesztésre mindenesetre ideális idő volt…

Hogy félreértés ne lehessen belőle: a barátnőm tündéri lény volt. Az idő meg, ahogy Kicsi mesélte: fél óra eső, ekkor az autóban kuksoltunk, egyébként meg a vízparton süttettük magunkat. A szabad strand végében fából ácsolt csónakleeresztő csúszda nyúlt a vízbe. Hoztunk magunkkal gumilabdát, hogy megúsztassuk a kutyát. Először csak a víz legszéléhez dobtam be, majd jó messzire elhajítottam a csúszda felett. Rohant a felajzott eb, amíg tehette, ám csakhamar elfogyott lába alól a szilárd talaj. Habzott utána a víz, akár a száguldó motorcsónak után. A harmadik vagy tán a negyedik úsztatás után már kulturáltabban taposott, alig-alig hallottam a csobogást. A jó hangulatban töltött nap végén újra beültünk az autóba, és barátnőm megkérdezte, hogy merre hajtson. Rendíthetetlen nyugalommal magyaráztam: húsz évvel ezelőtt jártam erre utoljára, és akkor vonattal érkeztem. Nem szólt egy kukkot sem, csak keresni kezdte a térképet a kesztyűtartóban. Ezt azért mégse: nem akarok Albániába jutni! Inkább megkérdeztem tőle, hogy merre is van a tó. Magam elé képzeltem az iskolatérképet, megnéztem, hogy merről süt a nap, meg azt is, hogy hány óra van — németül beszélő, kilóra kapható karórám volt. Meghatároztam a pozíciónkat, kijelöltem az irányt, és indulhattunk. Tíz perc robogás után már mondta is: Itt van előttünk a Budapest felé útbaigazító tábla. Na, milyen ügyes vagyok, kisöcsi! Azt hiszem, ezek az élet igazán derűs pillanatai…

Ha vasárnap, akkor kirándulunk

Nagy várakozással és izgalommal találkoztunk a Nyugati pályaudvar előtt, nem kis feltűnést keltve az arra járók közt. A sok vakvezető kutya hangos ugatással üdvözölte egymást. Persze, eleve nem volt mindennapos látvány a sok turistaforma, hátizsákos — és kezében fehér botot szorongató — ember. A nyáron tizenkétszer mentünk kirándulni: volt, amikor többen, volt, hogy kevesebben. Amikor a legtöbben voltunk, tizenketten szálltunk fel a vonatra — hat kutyával, mert velünk tartott a szövetség több olyan tagja is, akinek nem volt kutyája. Látó vagy gyengén látó mindig volt közöttünk. Miután megvettük a jegyet, hézagos libasorban indultunk a hetedik vágányon álló, Szobig közlekedő személyvonathoz. Felszálltunk, zökkenőmentesen elhelyezkedtünk, majd rövid terefere után a hátizsákba nyúltunk. Éber kutyáink azonnal felpattantak, amint meghallották a zacskózörgést — és nem is hiába: nemsokára hangos csámcsogás zaja töltötte meg a kupét. Egyórás vonatozás után érkeztünk Kismarosra. A leszállás nem volt éppen egyszerű: az újféle szerelvények alsó lépcsőfoka meglehetősen magasan van. Természetesen segítettünk annak, akinek kellett. Aztán: irány Királyrét!

Kicsi ekként emlékszik rá: A kismarosi vasútállomástól mindössze néhány percre van az erdei kisvasút végállomása. Arra sétáltunk. A peron mellett balra, a lefelé haladó úton baktatott a vidám társaság. Balról kotkodálást, hápogást, nyávogást és kutyaugatást hallottam, egészen közelről. — Ej, ha én is, én is köztetek lehetnék! — méláztam el, de hát hámban voltam. Mivel nem bírom elviselni, hogy ne én haladjak elöl, mindenkit meg akartam előzni. Leértünk az utcácskán, és gond nélkül átkeltünk a keresztúton. Salak került a tappancsom alá. Vasúti sínnek csúfolt, aprócska vágányon kellett átlépnünk — ezt megállással jeleztem, ahogy kell. Olyan friss volt a levegő, hogy majd eldobtam magam!

— Szerencsére nem kell sokat várni a kisvonatra — hirdettem, mint egy kirándulást szervező, lelkes gazda. — A keskeny nyomtávú vasúttal fél óra alatt juthatunk el a tíz kilométerre lévő Királyrétre. A szerelvény általában három kocsiból állt. Az utastér kimondottan szűk volt, a lécből készült üléseket inkább gyerekekre méretezték. A felszállás után és utazás közben is leginkább helyezkedni próbáltunk: úgy, hogy a kutyák ne zavarják az utasok közlekedését. A kisvonat rendszerint tele volt ölbe kéredzkedő apróságokkal, iskoláscsoportokkal, meg persze felnőttekkel. Amint a gyerekek meglátták az ápolt kutyasereget, máris harsányabbá váltak, és “félkopaszra” simogatták az ebeket. Érdekes, hogy a tanárok némelyike viszont bizalmatlanul fogadta a blökiket. Sohasem unatkoztunk a vonaton, mindig kaptunk érdeklődő kérdéseket. Mi pedig kifogyhatatlanul meséltünk; kiváltképp az úgymond, “jópofa” sztorikat.

Kicsi a következő sztorit is sorolta volna: Megcsörrent otthon a telefon. Laci egyik hölgyismerőse volt, és kullancs elleni sprayt akart vásárolni spániel kutyájának. Megbeszélték, hogy ha ideér, felszól kaputelefonon. Fél óra sem telt el, amikor felsivított az az átok — nem szenvedhetem a hangját, és mindig megugatom. Pillanat alatt rám került a hám, és már vágtáztunk is lefelé. Puszi-puszi az utcán, de azért én is megkaptam a járandóságomat — mármint a simogatást. Hű, de jó! Autóval fogunk utazni! Elsőnek nekem kellett beszállnom a kétajtós járgányba, hogy utána a hátsó ülésre ugorhassak — Laci persze előre ült. Amíg ismerősünk megkerülte az autót, én máris hopp, a sofőrülésbe pattantam, és onnan néztem ki a kormány fölött. Ez a nekem való hely! Persze Manuela is megérkezett az ajtóhoz. Nevetve kérdezte: akkor én most hova üljek? Ülj be nyugodtan hátra — felelte higgadtan Laci. — Ha Kicsi bárhová el tud vezetni engem a városban, miért pont a te autódat ne tudná?

Térjünk vissza az állomásra! Különösen érdekes volt a zötykölődve haladó vonat egyik kelléke, a menetjegy. A félárú jegy ötven forintba került, de a kis kartonra négy forint ötven fillért nyomtattak. Arra gondoltunk, hogy ez a vonat tán a múltba visz vissza, az időutazás azonban sehogyan sem jött össze. Cammogva kapaszkodtunk a hegyre, a vágányt helyenként csak egy keskeny járda választotta el a házak ablakától. Pár perc múlva aztán sűrű erdőbe értünk. Boldog gyermekhangok kiáltották: Nézd, egy nyuszi, amott meg egy őzike!

A végállomáson általában mi szálltunk le utoljára, hogy ne tartsuk fel a többieket. A vonattól harmincméternyire megálltunk, és elengedtük a kutyákat aktuális, zöldmezős beruházásaikra. Egy fahídon keltünk át a csendesen csordogáló Morgó-patakon. Ez onnan kapta a nevét, hogy nagy esőzések után, amikor megárad, a hangja erős morgásra emlékeztet. Az aszfaltúton előbb egy üdülőfalu mellett sétáltunk el, majd nem sokkal később egy tágas réthez értünk, ahol látó társaink kijelölt tűzrakó helyeket fedeztek fel.

Kicsi persze emlékszik: A híd után már mehettem, amerre akartam. Csak akkor kellett szorosan a gazdám lába mellé állni, ha gépjármű közeledett. Miután — persze randa bűzt pöfögve — elhaladt mellettünk, újra szabad voltam.

Ritkán adatik meg számunkra, hogy a gáz helyett parázs melegítse a tűzhelyt. Mindenki képessége és lehetősége szerint vette ki részét a munkából. Voltak, akik fát gyűjtöttek, mások — mint én is — ágat tördeltek, a többiek pedig előkészítették a fóliába valót. Lobogott a tábortűz, pattogtak a száraz ágak, és a mennyei illatok gyorsan előcsalogatták a kutyákat. Intenzíven szimatolva meóztak — ingyen és bérmentve. De hoppon maradtak, és ezért újra szétszéledtek. Felfedezték a közelben csörgedező patakot, és félpercenként úgy gázoltak benne oda és vissza, akár a vadmalacok. Persze nem maradhatott el a dagonyázás sem, mert a legszebb kutya az, amelyik nyakig sáros — vallották mindahányan. A fóliába csomagolt sütnivalót hamarosan parázs fedte — volt abban minden, ami a húsboltban és a zöldségesnél kapható. Egy hátizsákból előkerült a régen várt labda, és máris gyorsabban száradtak a kutyák.

Kicsi megfigyelőképessége tökéletes: Voltunk itt hármasban is. A kissé gazos rét tágas, egyhangúságát mindössze néhány bokor töri meg. Labdázni kezdtünk. Laci egyik dobása olyan jól sikerült, hogy a gumilabda a bokorban kötött ki — tőle vagy harminc méterre. Hiába futottam oda, hiába hívtam segítségül szuperszimat orromat, nem találtam rá a játékra. Izgatottan lengettem a farkam, és gazdám barátnőjének végre támadt valami ötlete. Mondott valamit — távol voltam tőlük, nem hallhattam, hogy mit. — Balra, Kicsi! Keresd a labdát! — kiáltotta Laci. Elrohantam, de mit kellett hallanom máris? — Állj, fordulj, előre! Majd: kissé vissza! — és így, percekig. Végre sikerült megtalálnom a jelzett helyet. Szemben álltam a bokorral, és akkor: Előre! Keresd a labdát, Süsü! — Bitangul sűrű volt a bokor, de csak nem hagyhattam veszni az imádott lasztit. Fejemet befúrtam a szúrós ágak közé, és intenzíven szimatoltam — végre eredményesen. Ráharaptam az “elbújt” zsákmányra, és boldogan rohantam vele a kétlábúakhoz, akik nevettek örömükben, és megdicsértek — mert hogy én olyan ügyes vagyok!

Volt köztünk egy felderítő hajlamú kiskamasz is, aki bebarangolta a Morgó mindkét oldalát. Visszatérve örömmel újságolta, hogy talált egy mély barlangot, de nem mászott be, nehogy találkozzon a Morgó-patak öreg medvéjével. Amint vége lett a beszámolónak, másfajta hangok szólaltak meg: az éhes gyomrok korgása jelezte a tűzhely mellett sürgölődőknek, hogy ki kéne már venniük a finomságokat a parázs alól. Azt hiszem, mindenki sejti, hogy milyen jóízűen lehet falatozni a friss levegőn. Az új illatok hatására persze a blökik is felhagytak a labda kergetésével, és villámgyorsan mellettünk teremtek. Majdhogy meg nem süketültünk szimatolásuk szuszogó hangjától, nyelvük erőteljes csattogásától. Egyikük-másikuk kínálás nélkül is szívesen vett volna magának. De nem úgy van ám az! Közös az ebéd: körbekínáljuk egymást, és jut mindenkinek, bőségesen — a blökiknek is. Egy a baj csak: az, hogy nincs hideg sör. De hát nem lehet minden tökéletes…

Fürödjünk és napozzunk! A másik kedvelt kirándulóhelyünk a Szentendrei-sziget északi végén lévő kemping — úgy egy kilométerre Kisoroszitól, a sziget csúcsán. A vasútállomástól mindig jól ki kellett lépni, mert alig negyed óránk volt a rév indulásáig. Kapkodtuk a lábunkat, mint aki parázson jár, és így mindig elértük az öreg csotrogányt.

Kicsi mindig az élen volt: Áthaladtunk a vasúti híd alatt, átkeltünk a forgalmas úton, és befordultunk a második utcába, a Csukába. Lekerült rólam a hám és a póráz. Futás a kerítéshez, és már kérdem is a házőrzőtől: mi történt veled a múlt hét óta, haver? Jó füle van a többi ebnek is az utcában, mert egyszerre válaszolnak. Ki érti ezt? Naná, hogy én értem le elsőnek a csodálatos Duna-partra. Poros lett a lábam a nagy futkosástól; nem árt azt ilyenkor megmosni! Bokáig gázoltam a vízbe, és kipislantottam: mit szól hozzá a gazdi? — Nyugodtan feküdj bele a Dunába! Tudom, hogy úgyis arra megy ki a játék! — mondta, és jól tudta. Belehasaltam a békésen hömpölygő folyamba, és a langyos víz alaposan lehűtötte a hasamat. Mire a sokfelé szakadt csapat utolsó tagja is leért a kikötőbe, már Laci lába mellett álltam, feszesen. Visszakerült rám a hám, várt a munka.

A gazdának is volt mire figyelnie. A révre feljutni érdekes ügyességi feladat volt. Keskeny palló vezetett fel a “stégre”, ahonnan különböző vaslemezeken értünk el a hajólépcsőig. Ekkor jött a fő nehézség: a lefelé haladó, rövid és keskeny vaslépcső mellett csak baloldalt volt kapaszkodó rúd, az is nagyon alacsonyan. A lélekvesztő elindulását nem lehetett nem észrevenni. A közel fél évszázados motor hangosabb, mint amit a decibelmérő készülék elviselne. Állítólag egyszer egy siket megjegyezte, hogy ez már neki is hangos. A tízperces út végén mindig a kutyák akartak elsőnek kiszállni, de itt sem akartuk feltartani az utasokat, úgyhogy fékeztük őket. Az első alkalmakkor még a kikötőhöz közeli partszakaszon maradtunk: idilli pihenőhely volt; a Duna mindössze öt-hat méterre a fák árnyékától folyt. Mire lebatyuztunk, a kutyák már csuromvizesek voltak, és türelmetlenül várták, hogy kövessük példájukat. Nos, ami késik, nem múlik! Rövid időn belül mi is a hullámokba gázoltunk, és örömmel hallgattuk a vízben és a parton önfeledten csatangoló kutyákat. Gyakran álltam lábszárig a vízben, és néha még úsztam is a tisztának mondható folyóban.

Kicsi ekként volt vele: Kikapcsolódásra eszményibb helyet el sem tudnék képzelni! Kavics a talpam alatt, csodálatos a levegő, tág a tér! Tücskök ciripelnek a bokrok alján, madarak nótáznak a faágakon. Kollégáim képéről is virít az elégedettség. Nosza, rajta pajtikáim, kergetőzzünk egyet! Be a vízbe, ki a vízből, csapatostól! Gazdáink ránk se bagóznak. Már patakokban folyik rólunk a Duna vize; még a hátunk is nedves. Nem restek az emberek sem: előkerül a labda egyikük táskájából. Mi kiszaladunk — hátha sikerül megszerezni azt a gömbölyű játékot. — Nem úgy van az, hékások, meg kell dolgozni érte! — és már repül is a vízbe. Uccu! Már gázolunk is utána. Vigye a leggyorsabb! Nem szeretek veszíteni. Egyszer egy számomra kimondottan hátrányos irányba dobták a lasztit: legalább négy méter előnye volt a legszerencsésebbnek. Úsztam, ahogy bírtam, de nagy volt a hátrány. Rákapcsoltam: csak úgy fodrozódott a víz. Hiába vinnyogtam elkeseredetten, lemaradtam egy orrhosszal. Majdhogy mentőövet nem kellett dobni utánam: percekig lihegtem a parton, hogy a fene egye meg! Persze, vannak másfajta vízparti kedvteléseim is. Kimondottan szeretem, ha kavicsokat dobálnak a vízbe. Utánaszaladok, és ahol elsüllyedt, ott beleharapok a folyóba. Gyakran kerül ilyenkor víz az orromba, alig győzök prüszkölni utána. Az is remek játék, ha a sok-sok kavics közül az egyiket balra, a másikat jobbra hajítják a partközeli sekélyesbe. Fél lábszárig merülök, és rohangálok fel-le, mint aki megkergült. Jó szórakozás, de nagyon fárasztó — ez persze nem baj: annál jobb elnyúlni utána az árnyékban.

A látássérült emberek számára is remek volt a hely. Látott vagy nem, mindenki könnyen eljuthatott a vízbe, és ez nagyban növelte szabadság- és komfortérzetünket. Nem csak mi tartottuk ideálisnak ezt a partszakaszt: szép számmal táboroztak körülöttünk a vadkempingezők. A vízisízni vágyók egy gyönyörű hangú Yahama motorcsónak segítségével hódolhattak pénzigényes szenvedélyüknek. Izgalommal teli várakozás költözött belénk, amikor meghallottuk a távolban feltűnő szárnyashajó vagy a hatalmas személyszállító dübörgését. Rövidesen megérkeztek a tajtékos hullámok, és máris vidám sikongatástól hangzott a part. Talán a nem látásom is közrejátszott abban, hogy én főleg a kavicsok között visszahúzódó hullámok meseszép hangjára figyeltem. Érdemes utánajárni!

Tovább, északnak, bal kéz felől hamarosan egy meredek, földbe vájt lépcsőt találunk. Azon mehetünk fel a földútra, és a termőföldek mellett haladva elérünk egy csapáshoz, amit mi csak csalános útnak neveztünk — ez sárga jelzésű turistaút. Jobb kézre esik, és nem más, mint egy nagyon keskeny, csalánbokrokkal szegélyezett ösvény. Érdemes rajta óvatosan haladni: megéri! Hamarosan beérünk a kemping természet formálta, gyönyörű területére, ahol ősi csend és tisztaság fogad a békés füzek alatt. Szaporán szedjük a lábunkat. A földút lassan elfogy a talpunk alól, és finom szemcséjű homok veszi át a helyét. A partszegélyt bokrok, cserjék és szomorúfüzek tarkítják — nagyon hangulatos. Kiérünk a sziget legészakibb pontjára. Magyarországon talán itt a legszélesebb a Duna. Az északi irányból érkező folyót kettéválasztja a sziget csúcsa. A Visegrádi-hegység mellett folyó ága keskenyebb, de egyben sebesebb is. És mit láthatunk, ha szembefordulunk a Duna folyásával? Bal felől a visegrádi vár, alatta Salamon tornya. A fákkal borított hegyek közül a nyitott művelésű kőbányák világlanak ki. Jobbra a Börzsöny lábánál fekvő Nagymaros igézi a látók szemét. A keskenyebb Duna-ágnál vigyázni kell a fürdőzéssel, mert veszélyes forgók leselkednek a vakmerő lubickolókra. Ne feledjük: azok az erősebbek!

Minden alkalommal a szélesebb, és ezért lanyhább sodrású keleti ág mellett táboroztunk le. Jó volt mezítláb sétálni a kavicson: nem kellett félnünk, hogy törött üvegbe találunk lépni. A hosszú, egyenes parton kutyáink sem zavarták a körülöttünk napozó családok, baráti társaságok nyugalmát. Ők viszont gyakran kerestek meg minket kérdéseikkel, amit mindig szívesen vettünk. Jókat beszélgettünk az alkalmi ismerősökkel.

Kicsi mindig éber volt: Mit látok? Egyszerre többen is feltápászkodnak a plédekről, és indulnak észak felé. Útra kel gazdám és a barátnője is. Utánuk sietek. Már a vízben gázolnak, úgy mennek előre. Csak nem kaptak napszúrást! Melléjük vágtatok a fél lábszárig érő vízben. Gazdám elé állok, keresztben. Kikerül, és megy tovább, mint egy félnótás. Már a hasam alja is vízben van. Még egyszer elékerülök, és nyüszögni kezdek, hátha észhez tér a tébolyult. De nem: mennek tovább! Nincs mese, vigyáznom kell rá — ám a homokpad eltűnik a lábam alól! Úszom. Aztán váratlanul megállnak, megsimogatják a fejemet, és visszaindulnak a partra. Ki érti ezt? Irány vissza, amerről jöttünk. Rátalálunk a helyünkre, előkerül a labda. Gyerünk a vízhez!

Mito barátommal álltunk a parton — ő egy labrador kan. Repült a labda a vízbe: ő futott utána, én meg nem. Unottan nézelődtem a parton, és csak úgy fél szemmel figyeltem a kifelé igyekvő kollégát. Kigázolt a folyóból, és kiejtette a szájából a labdát, hogy kiszuszogja magát. Erre a pillanatra vártam! Felkaptam a játékszert, és elrohantam vele. Tíz méterrel odébb lefeküdtem — a labda ott hevert az orrom előtt a homokban. Barátom felháborodva ugatott rám. Nem reagáltam, csak laposakat pislogtam. Amikor már vészesen megközelített a rászedett koma, felkaptam a lasztit, és elinaltam vele — újabb tizenöt méterrel arrébb. Ismét hasra vágtam magam, és lazán kiejtettem a számból a labdát. Laci egészen elképedt — Mocskos disznó vagy!

A férfiember viszont másra vágyódik, ezért némi hideg sör reményében olykor-olykor meglátogattuk a kemping büféjét is. Egyik alkalommal nagyobb baráti társaság fogyasztotta ebédjét a körülöttünk lévő asztaloknál, és a gyerekek persze felfigyeltek a kutyákra. Így kezdtünk mi, felnőttek egy kiadós, mély gondolatokat ébresztő beszélgetésbe — és ezt tulajdonképpen négylábú társainknak köszönhettük. Egy másik alkalommal a kempingben forgató filmesek egyikétől Süsü egy teljes adag sült csirkét kapott, rizskörettel. Szegény párát aznap még egy “csapás” érte: hazafelé, a vasútállomáson egy kisgyerek a kétgombócos fagyiját ajándékozta neki. Csattogott a kutya nyelve, és csak úgy ropogott a tölcsér a foga alatt! Amint végzett, fáradtan végignyúlt a peronon, mint aki aznap jól végezte a dolgát.

Kicsi figyelme elkalandozik: Térjünk még vissza a szigetre! Szedelőzködni kezdtek a kétlábúak. Indulunk haza! — mondták. Búcsúpillantást vetettem a szeretett folyamra, és a távozók után indultam. Bent jártunk a kempingben. Itt-ott már lobogott a lángnyelv a tűzrakó helyeken, bográcsban rotyogott az estebédnek való. Némelyik sátor mellett kutya lapult, de csöndes volt minden. Amott gyerekek játszottak halkan; apjuk könyvet olvasott. A másik oldalon kisebb társaság nevetgélt — hűtött dinnyével hűsítették a gyomrukat. Az ivókút szélén verebek ugráltak, majd belecsippentettek a vízbe. Megpakolt szatyorral jött egy asszony a zöldségestől. Csodálatos illatok áradnak a büfé felől, majd’ elcsöppent a nyálam. — No, ezt azért mégsem!

Bizony, ez az eset számomra is emlékezetes! — Hol van Kicsi? — eszméltem fel a csalános út elején. Akárhányszor számolta meg a kutyákat a velünk lévő fiatal fiú, csak háromig jutott. Mit mondjak, alaposan kétségbeestem! Visszamegyek és megkeresem — indult el az általános iskolás srác a rá bízott kutyával. A két másik kutyás és gyengén látó társunk is lecövekelt mellettem. Ha hamarosan nem lesz meg Kicsi, elmegy az utolsó rév is — vázoltam a helyzetet. Pár perc semmittevés után odaszóltam hármukhoz: visszamegyek a kempingbe, hátha Süsü meghallja a kiáltásomat. Fehér botommal indultam útnak. Ismerős volt az ösvény, sokadszor tapostam rajta. Ha emberi beszédet vagy neszt hallottam, megkérdeztem: nem láttak egy német juhász kutyát? Mindenhol “nem” volt a felelet. Beértem a kemping központjába. Tovább kérdezősködtem, minden eredmény nélkül. Egyszer csak mellém lépett a kisfiú. Azt mondták, hogy a büfé felé járt egy német juhász, pergővel a nyakában. Már keresik. Volt, aki biciklire pattant — úgy gyorsabb. Maradj itt! — kérte a kis Laci, és elment. Negyed órát szobroztam az útkereszteződésben. Senkinek sem kívánom, hogy olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezze magát, mint én akkor.

Kicsi logikusan viselkedik: Egyre inkább elszomorodtam. A part elnéptelenedett, magamra maradtam. Magam köré kunkorítottam a farkamat. Valami zörgésre figyeltem fel: egy ember jött biciklivel. Fürkészőn rám nézett, majd megfordult és elment. — Ennek sincs jobb dolga? — Újra csend lett, teltek a percek. Mintha a rév motorját hallanám dübörögni a távolból, vagy csak hallucinálok? Összeszorult a szívem. Mi lesz most velem? Még a hullámok lágy csacsogása sem tudott megnyugtatni. Ismét egy bicaj kerregésére figyeltem fel. Visszatért a nemrég erre kerekező férfi. — Gyere, Kicsi, már várnak rád!

Én meg ezalatt továbbra is ott szobroztam a kemping központjában. — Mindjárt itt lesz a kisfiú az elveszett német juhásszal — értesített a kerékpáros, és tovagurult. Hálálkodva köszöntem a jó hírt. Rohanva érkezett Kicsi. A lábam köré csavarodott, lihegett és nyüszögött — éppúgy én is. Sietve indultunk négyesben a csalános út felé, de csak hűlt helyét találtuk ott hagyott társainknak. Futólépésben vágtáztunk a rév felé — bár tudtam, hogy már elment. De éjszakára a szigetnél kötik ki, és ha még nem mentek haza a révészek, akkor megkérem őket, vigyenek át a túlpartra. A hajó éppen akkor futott be, amikor leértünk a kikötőbe. Elmondtam a kapitánynak, hogyan jártunk, és megkértem, fuvarozzon át. Menetdíjnak felajánlottam nyolcszáz forintot a nálam lévő kilencszázból, de nem fogadta el (a százas vonatjegyre kellett, mivel a jegyünk a lelécelt társainknál volt). A túlparton végigrohantunk a Csuka utcán, majd fel a lépcsőn az állomásra, és “kis” Laci elszaladt jegyet váltani. Már fütyült a kalauz, amikor a teljesen kifulladt fiú visszaért…

Kicsi egy pozitív gondolkodású kutya: De ne ezzel az emlékkel intsünk búcsút a szigetnek: menjünk vissza a táborhelyünkre! Vége a fürdésnek, napozásnak, indulás haza! De merre? — Menjünk a Dunában! — javasolta valaki. Úgy is tettünk, és egy órán át gázoltunk a vízben. Irtó klassz volt! Amikor elértünk a földbe vájt lépcsőhöz, mindenki kijött a vízből: a jóból is megárt a sok. Elbandukoltunk a révhez — a beszállásra még várni kellett, de nem sokáig. A pallókon elvezettem Lacit a komp ajtajáig. Lement az utastérbe, én meg utána ugrottam. Fülledt meleg volt odalent. Próbáltam valami árnyékos helyet keresni — sikertelenül. Amíg gondolatban a csotrogány indulására várunk, mesélek néhány aranyos történetet, jó?

A gyermeki fantázia kifogyhatatlan — pláne, ha rólunk, vakvezető kutyákról van szó. Sebesült kutya, mentőkutya, orvos kutya, beteg kutya, vöröskeresztes kutya, összekötözött kutya — és még sorolhatnám. Ám itt is van egy kisfiú, olyan négyéves forma. Szólni akar anyukájának. Vajon mit mond? — Anyu, ott egy halottszállító kutya van! — Jaj nekem! Majd’ elsüllyedtem a szégyentől! Még hogy én halottszállító kutya lennék? Ez azért túlzás! Ijedten néztem Lacira. Elég nagy a hőség, ki tudja? Addig barna arca egyszeriben halottsápadttá vált! — Nem olyan sürgős, kisöcsi! — felelte. — Ne temessük még a jelent!

— Van ennél vidámabb történetem is, szintén a szigetről. A kemping közelében álltunk hármasban, Laci a barátnőjével — beszélgettek. Hátizsák volt rajta, a kezében fehér bot, én meg ott hevertem a lába mellett. Háromkerekű biciklijén érkezett egy kislány; a szülei gyalog követték. A gyermek levette lábát a pedálról, a gazdámra mutatott, és így kiáltott: ott egy pásztor!

Közben a komp áttért a túlpartra, és a gazdának mindenre oda kell figyelnie. Szedni kellett a lábunkat, hogy elérjük a vonatot. A kutyák dolga könnyebb volt, bár a nyelvük a forróság miatt a földet verdeste. Elöl haladtam, hogy diktáljam a tempót. Tudtam, hogy sietni kell. Hátulról kiabáltak, hogy álljunk meg, mert az egyik blöki sántít. Nincs már messze a vasút, ott majd sínbe rakjuk a lábát! — válaszoltam kapásból.

Hegyek között, völgyek között

Egyre gyakrabban ruccantunk ki hármasban a Pilis rengetegébe. Leginkább az hat rám, hogy órákon át csatangolhatunk úgy a fák között, hogy nem találkozunk emberekkel. Jellemzően hétköznap portyáztunk a parkerdőben — olyankor még annyian sem koptatják arrafelé a lábbelijüket, mint hétvégén. Az egyik reggel — korán volt még —a sziklákkal körülvett Magda forráshoz értünk. A levegő párállott, akár az esőerdőben. Vizet direkt nem vittünk magunkkal — merítsük hát meg a butykosunkat!

Kicsinek még a szája is tátva maradt a látványtól: Nem jártam még ilyen egzotikus helyen! A levegő tele illatokkal, a forrás zubog, a madarak énekelnek: feledhetetlen! Amikor észrevettem, hogy a kétlábúak a forrás felé indulnak, elébük szaladtam a meredek kőlépcsőkön, és felmértem a vízlelő helyet. Nem voltam eléggé óvatos, és megcsúszott a lábam a nyirkos kövön: majdnem reggeli fürdőzés lett a felderítés vége! Ilyen helyre szívesen kiköltöznék — akár egész nyárra! Miután Laci barátnője telemerte a flaskákat, nekivágtunk a sétának. Úgy 10—15 méterrel előttük haladtam, de állandóan visszatekintgettem. Egyszer aztán hosszabb időre lekötötték figyelmemet a szagok, és elfeledkeztem erről. Amikor megfordultam, mit kellett látnom? Az emberek hátát — öles léptekkel épp az ellenkező irányba tartottak, mint korábban. Rohantam utánuk, csak úgy porzott a talaj. Hát nektek meg mi bajotok van? Megártott a friss, erdei levegő? Jót nevettek a lihegésemen, ahogy befutottam, megpaskolták az oldalamat, visszafordultak, és mentünk tovább arra, amerre kellett. — Olcsó játék… — gondoltam, aztán eszembe jutott: ezt már eljátszották velem egyszer, mégpedig a szigetcsúcson! No, mindegy, legyen meg az örömük — de ezután azért gyakrabban néztem magam mögé. Hosszabb, eseménytelen séta után egy kis patak mellé kanyarodtunk. Annyira keskeny volt, hogy könnyen átugorhattam. Felderítettem mindkét oldalát — rengeteg, ismeretlen szagra bukkantam itt is, ott is. Izgatottan lengettem a farkam: még! Még! Mindhiába: turistatársaim ugyanis megálltak.

Az egyik erdei élményem inspirált arra, hogy kezdjek el hangokat gyűjteni. A patak mellett haladva gyönyörű hangra lettem figyelmes.— Álljunk meg egy kicsit! — fordultam barátnőmhöz. Ezt a csobogást meg akarom hallgatni! A kövek közül, körülbelül 30–40 centi magasból hullott alá a víz. Kerítettünk egy vastagabb ágat, és ráültem. Behunytam a szemem. Hogy miért? Hiszen úgysem látok! Azért, mert behunyt szemmel másképpen funkcionál az agy — legalábbis az enyém. Teljesen ellazultam, átadtam magam a hangoknak. A bal fülembe “befolyt” az alig neszező víz, majd a “fejemben” apránként, szinte észrevehetetlenül megváltozott, és amikor kifolyt a jobb fülemen, már vidáman csacsogott a kövek között. A városi ember rohanva éli az életét. Az évek múltán sokszor már akkor sem veszi észre a csodát, ha belebotlik. Szerencsém, hogy ezt néha ki tudom küszöbölni. Talán kinevetnek, de azt mondom: valóságos agymosás volt nekem az a negyedóra ott, a zúgó fölött! Tökéletesen felfrissülve, üdén indultam tovább.

Kicsi mindenhol feltalálja magát: El nem tudtam képzelni, hogy mi a manót csinál olyan sokáig ott a patak szélénél a gazdám… de csak azért nem, mert hát én mentem volna tovább. Addig is hemperegtem egyet a nedves, kövér fűben — nagyon jólesett! Ahogy feltápászkodott az ágról Laci, talpra szökkentem én is. Hamarosan a Khám forráshoz értünk. Kirándulótársaim fát gyűjtöttek, majd szakosodtak: a barátnő hordta az ágakat, gazdám pedig törte a vastagját. Én sem akartam kimaradni a munkából: felkaptam a földről azokat az ágdarabokat, amiket Laci maga elé dobott, és vagy tíz méterrel arrébb, takaros kis kupacba hordtam össze őket. Lelkesen dolgoztam, nehogy már szó érje a ház elejét! Persze, mint kiderült, épp az ellenkező irányba… Nevettek rajtam, elbontották a szép kis halmot, és az ágakat átvitték a kiépített tűzrakó helyhez. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkor jött egy személykocsi. Apuka és gyermeke kiszállt, és nagy műanyag kannákkal megindultak a sziklafalból csorgó víz felé.

Nicsak! Tárva-nyitva a jármű összes ajtaja! Odasettenkedtem, és mit látok? Egy nagyobb laszti árválkodik a hátsó ülésen! Hát te is egyedül vagy, édes barátom? — már ugrottam is be érte! A számba kaptam, és uccu! A bibi csak az volt, hogy mindenki észrevette az akciót. Gazdám rám dörmögött — igaz, kedvesen — kivette a számból a labdát, és visszaadta a kisfiúnak. Más szórakozás nem maradván, azt figyeltem, hogyan tüzeskednek az emberek. A magasba csapó lángnyelv megijesztett, és tisztes távolba hátráltam tőle. Kisvártatva ínycsiklandó harapnivalók kerültek fóliába, majd a parázsba. Az volt a nap csúcspontja, amikor én is falhattam a parázsból kivett finomságokból — ha nem is annyit, mint kedvem lett volna. Továbbindultunk, felértünk egy kisebb kapaszkodón, és ahogy körülnéztem — meglehetősen kopár volt, kevés fával és bokorral — valami egészen váratlan dolog történt: három apró négylábú bukkant elő az egyik bokoraljból! Tán még nálam is jobban meglepődtek. Mereven egymásra néztünk, majd uzsgyi! — kergetni kezdtem őket. Csak fél füllel hallottam, ahogy Laci barátnője sopánkodik:

Kicsi nem elveszett kutya: Tőlem aztán kiabálhatott: elkapott a vadászösztön! Azok hárman egy dús bokor mögé inaltak be — és ott újabb meglepetés várt, a bokor túloldalán ugyanis egy vaddisznó heverészett, mit sem sejtve érkezésemről. Megtorpantam, ő meg talpra ugrott. Farkasszemet néztünk — hatalmas példány volt! Felé mozdultam, mire nekiiramodott a völgy felé — én meg naná, hogy utána! Ekkor látott meg újra Laci barátnője. Tovább közvetített:

— Most már egy behemót, fekete kan disznót kerget a kutya!

Már az is nyugtalanított, amikor az őzikéket kergette Kicsi — nehogy kárt tegyen bennük! — de ennek a fordulatnak végképp nem tudtam örülni. A vaddisznó veszélyes állat, és ha netán szembefordulna, aligha lehet vitás, hogy ő maradna felül! Tisztában voltam vele, hogy Kicsi nem egyhamar jön vissza. Ennek ellenére egyfolytában zengtem a nevét — mi mást tehettem? Elnyelte őket az erdő, én meg tanácstalanul álltam. Mitévő legyek? Úgy döntöttem, hogy maradok, ahol vagyok, és folyamatosan hívom az ebadtát.

Kicsi sportos kutya: Hú, mekkorát száguldoztunk! A nagy testű disznó utat tört előttem a sűrű ágak között. Könnyű volt követni: csak a csörtetésre és az erős szagra kellett figyelnem. Azt éppen nem állítom, hogy a farkincája az orromat birizgálta volna, mert hát tisztes távolságot tartottam — a biztonság kedvéért, ugye. Olykor nagyobbakat is kellett ugranom, mert gödrös-buckás volt a hegyoldal. Néhány ág alaposan átfésülte a bundámat, egy-kettő belém is állt, de oda se neki! Önfeledt boldogságban, szinte magamon kívül voltam. Addig még sosem éreztem ilyet! Elkapott a zsigereim mélyéről előretörő, ősi ösztön — feledhetetlen érzés volt! Jó kondícióban volt a kurta lábú erdőlakó, bírta a futást, ám engem sem faragtak nála puhább fából! Leértünk a völgybe, és ekkor a lihegő vaddisznó szembefordult velem. Megálltam én is, és harsány ugatásba kezdtem — igazából csak most vettem észre, hogy mekkora hústornyot űzök.

Folyamatosan kiáltoztam Kicsi nevét, de mi haszna? Vagy tíz perc múltán kutyaugatás éppen csak érzékelhető zaját hallottam a völgy mélyéből.

— Te jó ég! Onnan már meg sem hallja az ordibálásodat! — esett végképp kétségbe a barátnőm. — Biztosan azért ugat a francos kutyád, mert kezdődik a perpatvar! Azt nem fogja szárazon megúszni a kis dög! Még meg sem fogjuk találni! — rémüldözött folyamatosan.

— Hagyd már abba! — szóltam rá. — Nem lesz semmi baj!

Persze azért bennem is motoszkált a kisördög. Hogyan talál vissza Süsü, ha mégis megússza a kalandot? Az biztos, hogy a hangom odáig nem jut el! Nem tehettem mást, tovább kukorékoltam a dombtetőn.

Kicsi elővigyázatos: Hej, de szúrós nézésed van, komám! — meóztam a röfögős tekintetét. Ahogy megugattam, arrébb futott még néhány métert, de végül is megvetette a lábát egy kis tisztás szélén. Hangos röfögésbe kezdett — elég barátságtalanul. Felmértem a helyzetet. Ő nem akar tovább szaladni, ez már biztos. Bunyózni viszont nincs kedvem, mert legalább hat súlycsoport különbség van közöttünk — és ahogy így belegondolok, én egyébként sem vagyok az a verekedős fajta! A sportból mindig is inkább a könnyűatlétikát kedveltem… Így hát megfordultam, aztán spuri vissza arra, amerről érkeztünk! Az első fáktól visszanéztem: Malacka továbbra is ott morgolódott a tisztás szélén. Na, akkor nem kell olyan szaporán szednem a lábam! Visszavettem az iramból. A nemrég hagyott szagnyomon biztosan visszajutok a gazdámhoz — gondoltam. Zaj nem hallatszott semmi, csak a bogarak zsongása és az ágak reccsenése — no meg a lihegésem, ahogy felkapaszkodtam a meredeken. Már majdnem kiértem az erdőből, amikor meghallottam gazdám rekedtes hangját. — Te jó ég, egész idő alatt így kiabált?

Szinte teljesen berekedtem. Húsz perc az bizony húsz perc! Már igencsak ideges voltam, amikor barátnőm az addigi sopánkodásból minden átmenet nélkül örömujjongásra váltott.

— Jön Kicsi, épp most bukkant ki a fák közül!

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

— Kissé viharvert, de látszólag semmi baja.

— No, akkor minden rendben!

— Poroszkálva jön felénk — kaptam az újabb információt, miközben azon elmélkedtem, hogyan büntessem meg Kicsit a szófogadatlanságáért.

Kicsi érzi, hogy rossz fát tett a tűzre: Amint kiértem a fennsíkra, láttam ám, hogy roppant mérges a gazdám. Fülemet a fejemre lapítottam, farkamat pedig a lábam közé csaptam. Erős szuszogással álltam meg Laci lába mellett. Mi lesz most velem?

— Örülj annak, hogy visszajött! Nem bántani kéne a szófogadatlanságáért, hanem dicsérni, amiért visszajött! — érvelt. Hasztalan tette. Öt perc kutyafejmosás után javasoltam, hogy induljunk tovább.

— Te meg, Kicsi, láb mellett fogsz jönni! — adtam ki a parancsot. Úgy kellett mellettem jönnie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Mihelyst nem éreztem a horpaszát a lábszárammal, tüstént rárivalltam, és:

— Lábhoz! — Jó tíz percig tartott ez a szigorúság, aztán:

— Mehetsz! — és rápaskoltam az eb feszes hátsójára.

— Te még elengeded ezek után? — szörnyülködött a barátnőm.

Kicsi ezek után már mindenre odafigyel: Nagy csont esett le a szívemről a büntetés végén. Gyorsan arrébb oldalogtam, és máris sokkal éberebben vizslattam a bokrok alját — de a büntetés okát nem feledtem!

A természet apró viccei

Maradjunk a Pilisben, de váltsunk évszakot! Nem is tudom, hogy késő ősz volt-e, netán kora tavasz? Annyi biztos, hogy vastagon öltöztünk a barátnőmmel. Közel jártunk a vaddisznókaland fennsíkjához. Szélcsendben haladtunk a tetőn, amikor valami morajló, búgó hangra figyeltünk fel a hátunk mögött. Barátnőm azon nyomban megfordult, és azt látta, hogy a távoli dombtető hatalmas fáinak csupasz koronái majdnem földig hajolnak a hirtelen szélrohamtól! Pillanatokon belül minket is elért, és taszított egyet rajtunk. Az ismétlődő széllökések közben szürke fellegek öntötték el az eget. Hatalmas hózápor tört ránk, és öltöztette fehérbe a tájat. Még pislogni is elfelejtettünk. Alig öt percig hullt a hó, aztán elfogyott. Negyedóra múlva kisütött a nap, és egyszeriben olyan meleg lett, hogy ki kellett gombolni a kabátunkat. Felvidultunk — humoros kedve van ma a természetnek! Valóban az volt, mert kisvártatva megismételte az egészet: jött előbb a szélroham, majd a hózápor! Újra fehérbe öltözött hegy is, völgy is. Kabátunk övét szorosabbra vettük, még a nyakunkat is mélyen behúztuk a felhajtott gallér mögé.

A másik alkalommal igazán tél volt. A Duna partja feketébe öltözött, ám pár száz méteres meredély fölött már fehérben pompázott a táj. Reggel kilenckor vágtunk neki — mentünk csak úgy, az orrunk után. Egy magasabb helyen hatalmas, piros folt jelezte, hogy vadorzók jártak ott az éjjel: nagy vad látta kárát. Kézen fogva mentünk: a fehér botot beakasztottam a hátizsákom egyik karabinerébe. Mentünk, mendegéltünk, amíg farakások mellé nem értünk.

— Kész csoda, hogy megláttam! — nyújtotta át. Délután fél négy volt már, mire visszakeveredtünk a partra. Mondhatnám: jobb volt, mint nyáron!

Filmszakadás

Napok óta egybefüggő hótakaró fedte már a pesti aszfaltot, és vasárnap, kora délután újra rongyrázós kedve támadt a télnek. A szürke ég szinte beleszakadt. Viharos északi szél űzte a kristályokat, hadd váljon még cudarabbá az idő (mínusz nyolc fok volt). Kezemmel kikukkantottam a konyhaablakon — micsoda hófergeteg dúl ilyenkor, az ebéd utáni szunyókálás idején! Megborzongtam, és gyorsan visszahúzódtam a melegbe. Kicsi jóízűen szundikált a vackában — pedig az ő gyomrát nem is ülte meg az ebéd.

— Ömlik a hó odakint — szóltam neki. — Kimegyünk sétálni a Margitszigetre?

Megszakad az álomfilm, és tüstént négy lábra pattan az ilyesmire sosem rest eb. Kiásította magából az utolsó képkockákat, majd az elmaradhatatlan nyújtózás után, erős farkcsóválással mellettem termett. Lihegett és kuncogott izgalmában — érti a szót, hogyne értené! Vastag nadrág, meleg kabát és bundás csizma vándorol ki a szekrényből, a bőr munkaruha pedig az előszobafogasról kerül a kezembe. Már nyílik, és csukódik is az ajtó zárja, és hat sietős láb alatt dübörög a lépcsőház. Feltárul a fagyos kapuajtó, és belerohanunk a tomboló télbe.

Ötméteres szabadság: ezt kínálja a futózsinór Kicsinek (a hám ugyan a testén feszül, de azt nem veszem igénybe). Csizmám gumitalpa reménytelenül keresi a járdát — csak puha, ropogós havat talál magának. Kotor a fehér bot vége is, ám szintén nem leli. Mélyen fejembe húztam a két, kötött sapkát, szám elé a vastag gyapjúsálat — alig látszott ki valami a fejemből (a két fülemet persze kint kellett hagyni).

Továbbra is önfeledten vigad a csípős, északi szél. Kegyetlen vadsággal borotválja az ember arcát, kerít rá színt, amolyan fagyosat. Hoppá! — mintha úttest kezdődne itt, de a harminc centis paplan alatt annyira egyforma minden, hogy a járda és az úttest különbsége elenyészik. Farkcsóválva szaladgál a megpezsdült életkedvű német juhász. Orrát finoman nyomja a hóba, nagyokat szippant, majd kaparni kezd. Lassan bandukolok tovább — és már jön is vissza mellém Kicsi, mert tudja: nemsokára úttesten kell áthaladnunk. Minő okosság! Az alig járda még száraz időben is nehezen különböztethető meg az úttest szintjétől: pár centi csak a híja, hogy egybe nem simulnak.

Ha fél lábszárig a hóban tapos, hamar az autók közé kerül az ember (a lassan érkező járművek zaját elnyeli a hó, elfújja a szél). Kurta csevely a lefékező sofőrrel, azután mindenki folytatja útját — ki négy keréken, ki két lábon. Nagyokat nyög a masszív acélhíd a sok száz, guruló gumiköpeny alatt, de szinte az egész zajt elfojtja a süvöltő, északi szél. A jeges Duna fölött nekieredhet: útját nem állja semmi, csupán piruló arcom.

A híd közepén jártunk már, és még az addigiaknál is jobban összehúztam magam — mintha csak egy kabát menne át a hídon. Igaz, ujjából kinyúlik egy kéz — a másikat a kabátujjba rejtettem. Benne a póráz vége: a másik végén egy téli bundájában pompázó és egyáltalán nem fázó kutya poroszkál — amúgy mezítláb. Egy félkörívvel a híd gyomrába vezető járdára térünk. Havas rámpa, hű de jó, csúszik a csizmatalp, mint a szánkó!

A vastag hó megroppant a talpam alatt. Nagyot sóhajtottam, és kesztyűs kezemmel megtapogattam az arcom: elfagyott már, vagy érez még valamit? A híd, a forgalom zaja szép lassan elenyészett a hátunk mögött, és már csak a kabátomnak csapódó pelyhek kopogását hallottam — meg hát a szelet. Nem éreztem magamon a hó súlyát, pedig a vállam már tele volt csillagjaival. Így léptetett elő a tél hótábornokká! Szólt a pergő Kicsi nyakában, ahogy lerázta a tél pihéit — nehogy már tévedésből vén kutyának nézze őt valaki! Gyermek pajkos nevetését hallottam a távolból, majd ugyanazt a kedves hangot, közelebbről, egy szánkó hátáról is:

— Szia, Laci!

Egy kisiskolás lányka köszöntött — épp akkoriban jártuk Kicsivel a Hunyadi Mátyás általános iskola osztályait.

Nap mint nap ismerős felnőttek mennek el mellettem szótlanul az utcán és a lépcsőházban. A játszadozó gyermek pedig észrevesz, és ugyan miért ne köszönne? Hógolyó helyett szót váltunk, de senki se higgye, hogy az nem baráti.

Sapkám alját ráhúztam a fülem hegyére, és bár alig fedett belőle valamit, máris csak feleannyit hallottam, mint korábban. Indultunk tovább Süsüvel a rengetegben. Tompán duruzsolt a szél a lombtalan ágak között. Sehol egy madárhang: még a sirályok se rikoltották, hogy: juj, de jó! Valami fantom úttest következett, utána kis kanyargózás, és Kicsi már tudta, hogy mindjárt eloldozom: várja a végeláthatatlan hómező! Lekerült róla a rabszíj, megsimogattam horpaszát, és ő szinte négy lábbal egyszerre ugrott a szabadságba. Hol jobbról, hol balról hallottam a kutyapergőt: futott és szimatolt — a farkát pedig egyfolytában csóválta. Lassú, óvatos léptekkel kerestem az elrejtőzött járdát: aki bújt, aki nem, megyek! Semmi sem adott támpontot, hacsak a cikcakkban mozgó pergő hangja nem. Egyszer csak mintha egy autóbusz zümmögött volna fel a Margit híd felől. Rájöttem, hogy az úttal párhuzamosan haladok: tartottam a déli irányt. Vélt magabiztosságomnak így is gyorsan vége szakadt. Füttyentettem, remélve, hogy nem valami madár válaszol. Elég nekem, ha csak a kutyám dugja oda az orrát: Mi van, kisöcsi, nélkülem nem megy?

— Persze hogy megy — gondoltam nagyképűen, és kisvártatva csaknem felbuktam egy hóbuckában.

— Itt egy kutya!

A hálás eb nyomban meleg puszit nyalt a hideg orrocskára. Megállt a szán, hátrafordult a fuvaros nagyi: különprogram kezdődött. Leugrott a szánról a négyéves kislány, és már repültek is a szárnya nincs hólabdák, a játékos kedvű eb pedig rohant, remélve, hogy időben utoléri őket. Azok a fránya, kemény gombócok azonban egytől egyig belesüppedtek a puha hóba: hol lehetnek? Nagy értetlenül állt meg ilyenkor Kicsi, de nem volt ideje rágódni: már röpült a következő — márpedig azt is megilleti a díszkíséret, mielőtt visszahullana “szülőhavába”. A lányka meg nevetett, csak nevetett — hát hogy is ne nevetne! Kacajának csilingelése még a pergő éles hangját is elnyomta. Nevetett a nagyi is, miközben fáradhatatlanul gyúrta és dobta maga is a töltelék nélküli gombócokat.

Kifulladásig vagy mindhalálig? — már csak ez volt a kérdés. A leányka fáradt el hamarabb, és visszakéredzkedett a szánkóba.

— Jótett helyébe jót várj! — súgtam a fülébe.

Hívtam a közelben bóklászó Kicsit, és újra rácsatoltam a nemrég levett hámot. Télapó szánját rénszarvasok húzzák — neki kutyaszán jutott. Siklott a szán vagy száz métert, és ezalatt kipihente magát az utas.

— Játsszunk újra hógolyósdit!

Felállt a jól összeszokott csapat, dobogott a négy láb a hóban. A nagyi egyszer csak felszisszent:

— Dúvad ez az eb!

Lehet, hogy a játék hevébe belemelegedett Süsü fordulás közben valóban megkarcolta fogával a mami kezét. Nagyot fordult a játék! Az addig kedves anyóka valósággal tajtékzott. “Rettenetesen” megharapott, fagyos ujját a hóba dugta, hogy a hideg lehúzza a vélt duzzanatot.

Ilyenkor nincs mit tenni: tovább kell menni. Illőn elköszöntem, de “csak csend, amerre ment, a néma tájon”. Még jobban ráhúztam a fülemre a sapkám alját: a hideggel nem lehet viccelni! Hallgatóztam, mint nagyothalló az ajtó előtt, de csak a hulló kristályok zizegését hallottam. Az ember azonban bízzon önmagában — nagy bátran továbbmentem. Nemsokára vízilabdázók hangos kiabálását hallottam a sátortető alól — jókora vargabetűt rajzoltam a hóba! Még az úton is átkeltem közben.

Ej, minő tévelygés! Gond azonban nincs egy szál sem — legalább biztosan tudom, hogy merre is járok épp az átváltozott szigeten. No de innen merre tovább? Busz iparkodott el mellettünk — óvatos gyorsasággal próbálta betartani a menetidőt. Úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választjuk: szembefordulunk a fütyülő, sarki széllel. Mit nekünk egy kis fagyos szellő! Fél lábszárig ér a hó, támpont nélkül jaj, de jó!

Okos kutyakobak és tökéletesen látó szemek kellenek ilyenkor — és Kicsi szó nélkül is érti, hogy mit kell tennie. Nyugodtan lépkedtem mögötte, pedig toronyiránt haladtunk — én teljes kiszolgáltatottságban. De abban legalább biztos lehettem, hogy a szügyig érő hóban serényen iparkodó négy lábat értelem és megértés mozgatja. Köröttünk csend és béke. Odáig sem volt melegem, és előbb-utóbb kimondottan fázni kezdtem. Aggódva tettem fel magamnak a kérdést: vajon Kicsi vastag bundája dacol-e még a tél kegyetlenségével? Lágy, meleg női hang állított meg:

— De szép vagy!

Fagyos szám széle a fülemig szaladt — a simogató kéz azonban kutyám feje után nyúlt. Hóba dermedtem a szörnyű csapástól, de hamarosan társra leltem magányomban: az ő barátnőjét csábította magához négylábú segítőm. Nemek szerint oszlott meg kis csapatunk: a nők pletykálkodtak, mi, férfiak meg epekedtünk utánuk. Tömörödtek már a pelyhek a kis női kézben. Süvítve repült a kész golyó, loholt az eb. Ismét játékba fordult egy találkozás — ki gondolná, hogy “dúvad” szaladgál a mezőn? Már párosával repültek a fagyos labdák — jókedve volt mindenkinek. Pergett a percek mellett a szó is. Vidáman búcsúztunk el — előbb azonban megtudakoltam, hol is vagyunk: a Rózsakert északi végében. Serény léptekkel indulunk tovább. Kellett az intenzív mozgás, nehogy átjárja testünket a fagyos szél. Zajongott a távol, emberek játszottak önfeledten. Gond nem volt már egy szál se: tudtam, hogy merre járunk.

— Ez a Nagyrét! Irány balra! — mondtam Kicsinek, és ő fordult, precízen. Valahol újra felbrummogott a huszonhatos busz. — Gyerünk közelebb, a kiismerhető környezetbe!

Csaholó kutya rontott ránk váratlanul. Egymásra vicsorogtak a távoli rokonok. Az újdonsült morgósnak helyzeti előnye volt: póráz nélkül lehetett nagypofájú. Némi tépelődés után előrehajoltam, és szabadjára engedtem Kicsit: mérkőzzenek meg egyenlő feltételek között! A támadó kutya gazdája persze tisztában volt a helyzettel, de nem szólt egy kukkot sem. Aki nem lát, az valószínűleg nem is hall — gondolhatta. Némán távozott, mi meg ballagtunk tovább, akár az idő. Kicsi szőrzete szépen visszasimult. Vége a dilinek: gyerünk tovább! Sok-sok emberhang duruzsolt valahol a közelben, odakiáltottam hát:

— A buszmegállóban várakoznak?