VIII. Az újkori ember

 Kibontakozás

Húsz évet kellett várni gyermekkorom második vágyálmának teljesülésére. Vajon teljesül-e a harmadik, hogy kedvemre, értelmesen és hasznosan tölthessem el a tengernyi szabadidőt? Első lépésként egy masszív, minden megpróbáltatást kibíró fundamentumot kellett teremtenem magamnak. Ehhez nagyfokú önkorlátozásra, úgynevezett passzív tűrésre is szükségem volt, de ez a távoli cél érdekében könnyen ment, mert belülről fakadt. A költözés és a különféle utómunkálatok az év első hónapjaira estek: előfordult, hogy egy hétig ki sem tettem a lábam az utcára. A végletekig leszűkült mozgástér egyre jobban zavart, mégsem hőzöngtem, nem lázadtam ellene — inkább éltem az adódó lehetőségekkel. Teljesen ellazultan feküdtem az ágyon, úgy, hogy egyik testrészem se érjen a másikhoz. Mivel a már említett söprés továbbra is eredményes volt, a terhelésmentessé vált agytekervények önmaguk kezdtek öntevékenyen egy létfontosságú, alapozó jellegű munkába. Maguktól jöttek a feltáró kérdések: ki vagyok? Mit akarok kezdeni magammal? Jöttek az ésszerű felismerések is: őszintén megvallottam magamnak jó, de még inkább a rossz tulajdonságaimat. Törekednem kell a negatívumok kiküszöbölésére, de ne feledjük: hibátlan, tökéletes ember nincs. Olyannak kell elfogadni magamat, amilyen épp vagyok. Ha kiismerem magam, egyre jobban megértem a világot is. Milyen jó is a bölcs embernek, aki egy rövidke beszélgetésből kiszűri, apró, árulkodó jelekből felismeri a jövőt! Mennyi bonyodalomtól menekül meg így! Emellett volt még egy nagyon fontos kérdés — kimondottan csak a remélt párkapcsolat kialakítására és megtartására — mennyire alkudhatok meg önmagammal? Szóval, volt min töprengeni.

Egy másodpercig sem morfondíroztam azon, hogy a lakást továbbra is én tartsam rendben. Porszívóztam, felmostam, és bár mindig is utáltam port törölni, most még azt is zokszó nélkül végeztem. A látás nélküli takarítás technikáját persze ki kellett ötölni. Nem is ment nehezen: át kellett látni a problémákat, és megoldást kellett keresni rájuk. Még tán játéknak, hasznos időtöltésnek sem volt utolsó. Meg is lett az eredménye — néhány elismerő szó szüleimtől. Néha rám tört az elkeseredés: egyedül még a közeli Margitszigetre sem fogok kijutni! Ez leginkább akkor fájt, amikor odasétáltunk apukámmal. Másfelé is jártunk. A kerület egyik mellékutcájában mulatságos firkát fújtak a gyár kőfalára: az iskola nem kocsma, hogy mindennap odajárjunk! De nem csak a hülyeség fejlődött a környéken: új házakat húztak fel a volt iparvágány nyomvonalán. Hetente figyeltem a kerület megújulását.

Ha ismerős közeledett, apukám időben szólt, hogy nemének megfelelően köszönthessem: meg sem fordulhatott a fejében, hogy már nem látok. Mekkora ellentmondás feszült bennem! Házalás közben nyitott, kitárulkozó voltam, sőt a gyermekek előtt még erényt is kovácsoltam magamnak a bajból. Talán az lehetett az ok, hogy árusként kialakított kapcsolataimat tulajdonképpen zavartalanul vittem tovább, a most új, de végül is régi környezetemben élő, kis korom óta ismerő emberek viszont teljesen másképp fogadták volna a változást. Jó példa erre egy későbbi eset, amikor anyukámmal mentem az utcára, és egy ismerős jött szembe. Megálltunk, a nők beszélgetni kezdtek, én meg csak szobroztam. Múlt az idő: öt perc, tíz perc, negyed óra, majd az ismerős hölgy megkérdezte anyukámtól: hogyan van a fiad? Köszönöm szépen, ilyen korlátolt egyénből én többet nem kérek — az érző lényből viszont jöhet, akárhány lába is van!

Egyszer, árusítás közben a háziak — már nem emlékszem milyen fajtájú, a közepesnél kisebb termetű — blökije odaosont a fotelom mellé, orrát szorosan hozzányomta a kartámaszhoz, az egyik mancsával ráhúzta jobb kezemet a fejére, és buksiját a tenyerem alatt mozgatva ösztökélt arra, hogy simogassam meg a kobakját. Annyira jópofa volt, hogy elnevettem magam. Amikor néhány simi után visszatettem kezem a karfára, a kutya nem hagyta annyiban, és újra tudomásomra adta kívánságát. Az ehhez hasonló élménymorzsákat nagyon fontosnak éreztem.

Apukám minden héten elkísért a Láng Művelődési Központba, ingyenes energiaátadásra. Egy idős férfihoz jártunk, de a teremben más természetgyógyászok is dolgoztak, és így több, a betegségétől szabadulni kívánó, vagy legalábbis javulást remélő páciens volt jelen. Egyszer, miután épp sorra kerültem, valamiféle szokatlan, a hangfoszlányok alapján meg nem érthető eseménysorra figyeltem fel, úgyhogy a kezelés után meg is kérdeztem apukámtól, hogy mi történt. Az egyik, energiát átadó hölgy megfogta a vele szemben álló fiatalember mindkét kezét, és ő rövidesen merev tartással hanyatt vágódott, a háta mögé állított haverja karjába. Azonnal eldöntöttem, hogy ennek utána kell járni. Trükk az egész, vagy mégis van benne valami? A következő alkalommal megkerestem az energiát oly intenzíven átadó fiatal hölgyet.

Én is szeretném kipróbálni! — utaltam a múltkori esetre. — Felháborodva utasított el.

Gyorsan ráéreztem a hibára, és kijavítottam a stílustalanságot, amit én csak egyszerű nyelvbotlásnak éreztem: szeretnék energiát kapni. Szembeállított magával, mindkét tenyeremet a plafon felé fordíttatta, és arra kért, hogy teljesen lazuljak el, ne gondoljak semmire — apukámat pedig a hátam mögé terelte. Megfogta a két kezemet, de én továbbra sem adtam fel az önkontrollt — jó, ha az ember mindig a maga ura. Nagy meglepetésemre úgy éreztem, hogy a farokcsontom felől erős hő száguld fel a gerincemen egész a tarkómig, majd kissé gyengülve vissza a kiindulóponthoz. Szenzációs élmény volt: ha nem tapasztalom, tán el se hiszem.

— Nem érzett semmit? — kérdezte meglepetten a hölgy.

— Miért nem engedte el magát? — Megismételtük az energiaátadást, bár másodjára már jóval kevesebb meleget éreztem.

— Mégis csak van benne valami — állapítottam meg, de továbbra sem gondoltam, hogy ez segíthetne állapotomon.

Se barátok, se önálló közlekedés: hogyan lesz így barátnő? Fogas kérdés volt: sokat rágódtam, tépelődtem rajta. A kapcsolatteremtés távolról sem tűnt egyszerűnek — arra pedig igazán nem számíthattam, hogy a csinosabbnál csinosabb nők önmaguktól álljanak sort ajtóm előtt.

Szorult helyzetben az embert gondolkodásra, öntevékenységre kényszeríti a sors. Mivel a jövőt továbbra is egy komplett családban képzeltem el, látó partnert szerettem volna. Épp ezért kizártnak tartottam, hogy gyermekes anyával alakítsak ki kapcsolatot, vagy hogy gyermeket örökbe fogadjunk. Annyira magasra tettem a mércét, hogy időnként meg is kellett kérdeznem magamtól: ugyan miben reménykedhet egy magamfajta, szerencsét próbáló fickó?

Nos, a nehézségek azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Minél embert próbálóbb az utunkat eltorlaszoló akadály, annál nagyobb erő kell leküzdéséhez. De ha vesszük — és miért is ne vennénk — egyre jobban erősödik önmagunkba vetett hitünk. Itt a remek lehetőség: tessék izmosodni, Laci! No igen — de mi lesz, hiszen a vizuális inger hiányában nem látom a nő testét, az nem gerjeszt bennem vágyat. Netán olyan leszek, mint az öreg vadász, aki már nyugodtan a szögre akaszthatja flintáját? Nem kell a sok lárifári! Nem totojázni kell, hanem cselekedni!

A viszonylag önálló kapcsolatteremtés egyetlen járható útjának az újsághirdetés tűnt, de azt megfogalmazni nem volt egyszerű feladat. Két dolgot tartottam fontosnak. az egyik, hogy gyengén látónak jelöljem meg magam, a másik pedig a jelige. Végül a Szavak hitele és a Hiteles szavak fordulatot választottam. Úgy véltem, ha eleve vaknak titulálom magam, az behozhatatlan hátrányba hoz. Mivel az orrom hegyét még épp, hogy láttam, a lelkiismeretem tiszta maradt. Csörrent a telefon, de én is válaszoltam hirdetésekre — a beszélőkémmel pedig nem volt baj. Ha sikerült randiban megállapodni, gyengén látó voltomra hivatkozva azt javasoltam, hogy a házunk kapuja előtt találkozzunk. Oda egymagam is le tudtam menni, a hölgy érkezésének várható irányába fordultam és vidám arcot vágva várakoztam. Az első percek az ilyenkor megszokott koreográfia szerint zajlottak, majd előálltam a javaslattal: vagy felmegyünk hozzám, és ott beszélgetünk, vagy sétálunk egyet, de akkor hadd fogjam meg a kezed, mivel beszélgetés közben esetleg elnézem, hol kell lelépni. Mindkét variációra bőven akadt példa.

Ha sétáltunk, az alkalmi partnert egyvalamire feltétlenül meg kellett tanítani: a le- és fellépések pontos jelzésére. Ez pofonegyszerű volt: azt kértem, hogy közvetlenül a szintkülönbség előtt kissé szorítsa meg a kezemet. Ennyi, és nem több. Mivel a környéket már három évtizede ismertem, mindig én mondhattam, hogy merre forduljunk, hogyan térjünk vissza a kapualjhoz, satöbbi.

Így sétálgatva érdekes felfedezésre jutottam. Ha két, egymásban szimpátiát kereső ember először találkozik, és a késztető ok miatt máris kéz a kézben indul valahová, a nő mereven tartja a kezét. Ez a tartózkodás el nem téveszthető jele: nincs benne semmi különös, kivetni való. A séta, beszélgetés közben folyamatosan változik a partnerek viszonya. Ha a nő benyomása negatív vagy semleges, a kéztartása ilyen is marad, de ha a sétapartner felkelti érdeklődését, önkéntelenül is enged a merevségből, a keze ellazul, és belesimul a másik tenyerébe. Az egyáltalán nem tudatos: a nő talán fel sem figyel rá, a partner viszont további térnyerésre használhatja fel az árulkodó jelet — így kovácsoltam ismét előnyt a hátrányból.

Igen meglepett, hogy az első percek után a hölgyek többsége a lakásban kívánta folytatni az ismerkedést — persze nekem is ez a változat volt a szimpatikusabb. Hogyan is oldottam meg? Mivel a lépcsőház kapubejárójától mindössze három méterre várakoztam, könnyen eljutottam a lakásba. Addigra már több ezerszer nyitottam a kaput — a kezem magától rátalált a kulcslyukra, és a továbbiakban még ennyire sem hiányzott a látás. Bár közlekedni nem tudtam önállóan, a randikat teljesen önállóan bonyolítottam le. Amikor hidegre fordult az idő, elkértem és az orrom előtt láthatatlanul megbúvó fogasra akasztottam a hölgy felöltőjét, búcsúzáskor pedig feladtam rá. Közben is körültekintően viselkedtem. Sosem ültem a hölgy mellé: kissé távolabb, vele szemben foglaltam helyet. Ha a beszélgetés a látásomra terelődött, akkor már nem gyengén, hanem rosszul látónak tituláltam magam. Ha ezt konkretizálni is kellett, kartávolságban elhúztam a szemem előtt a kezemet, és azt mondtam, hogy a kézmozgást még látom. Hogy ezt melyikük miként képzelte tovább, az már az ő dolga volt. Így törtem ki reménytelennek ítélt pozíciómból, tértem át az aktív partnerkeresésre.

A találkák sokat hoztak a konyhára. A tapasztalatok hozzásegítettek, hogy önmagamat is mérlegre tegyem. A beszélgetések koreográfiája és időtartama meglehetősen hasonló volt. Egy-egy hirdetéssorozat feladása után egy hónapig bőven akadt dolgom, méghozzá a nekem legmegfelelőbb formában (amikor ezt elkezdtem, már több mint egy éve nem láttam). A találkozások eredményei persze roppant különfélék lettek. Egyszer addig beszélgettünk elmélyülten az utcán, míg át nem keveredtünk a szomszédos lakótelepre, ahol fejben már nem tudtam követni az útvonalat. Ahelyett, hogy a kobakomat vakartam volna, meghegyeztem a fülemet, hogy meghalljam az Árpád-híd zajos forgalmát. Bár nem emiatt, de végül csak rátaláltunk a kapunkhoz vezető útra. A lakásban ilyesfajta eltévedés persze nem fordulhatott elő.

Ahány jelentkező, annyi cél. Volt, aki elsősorban hétvégi táncpartnert keresett magának, másnak fontos volt, hogy a neki tetsző férfira hasson divatos frizurája, összehangolt színű és szabású ruházata. Egy teltkarcsú hölgy többször is felkeresett — vívódott a hogyan továbbon, én meg a testalkata miatt már azon gondolkoztam, hogyan hátrálhatnék ki a kapcsolatból. Útjaink nem sokára el is váltak. A partnert, akire annyira vártam, vágyódtam, végülis egészen más módon találtam meg.

Fölöslegessé vált a fekete-fehér, nagyképernyős televíziónk: el kéne passzolni!

Elraktároztam a fejemben a barát kérését, és megígértem, hogy megpróbálok vevőt szerezni. Mire hazakeveredtünk az üzletelésből, már kész is volt a tervem. Nem tétlenkedtem sokáig: szeretek mindent frissiben elintézni. Felhívtam egy hölgyet, akit jól ismertem, amíg Zuglóban laktam, ám azóta egyszer sem beszéltem vele. A készülék hosszasan csengett, majd örömmel üdvözöltük egymást, és rákezdtünk a “no, és veled mi van?” szópartira. Félóra elteltével a fölöslegessé vált tévét is sikerült szóba hoznom.

A hőn várt találkozás éppen névnapomra esett. Gyönyörű, napfényes nyári nap kora délutánja volt. Régi barátokként üdvözöltük egymást; kedélyesen tereferéltünk múltról és jelenről. A legapróbb részletekig be kellett számolnom párkereső próbálkozásaimról. Tetszett neki a módi, nagyokat nevetett rajta. Élveztem a váratlan sikert, és már-már megállíthatatlanul dőlt belőlem a humor. Enni- és innivaló is került elénk, a pincér szerepét magamra osztottam. Önfeledten kacarásztunk, mintha gyermekkorunk óta pajtások lettünk volna. Nem is tudom már, melyikünknek jutott eszébe, hogy valamelyik hétvégén leruccanhatnánk egy napra a Balatonhoz.

Arra a kérdésre, hogy mit jelentett nekem több mint két év után friss levegőhöz jutni, csak annyit felelhetek: mindent! Ráadásul egy kedves, velem a legtermészetesebb módon viselkedő nővel tarthattam a magyar tengerre. Kézen fogva sétáltunk a vasútállomástól a partra. Bár a nap tündökölt az égen, de az erős széltől hűvös volt a levegő. Magunk voltunk a strandon. Letelepedtünk a parti fövenyre, úgy dacoltunk az olykor viharos légáramlattal. Végül is győzött a józan ész: mielőtt befagyhatott volna a fenekünk, felkerekedtünk, és elsétáltunk a hajóállomásra. Tihanyba váltottunk jegyet, és rajtunk kívül tán csak a személyzet tartózkodott a motoroson. Úgy gondolom, mindkettőnkben bujkált némi izgatottság. A hajó kifutott a móló védelme mögül, és a hullámok játszi könnyedséggel kapták a hátukra. Mintha csak a vidámpark hullámvasútján bukdácsoltunk volna fel s alá. A gyomorforgató érzéstől kis híján kidobtam a taccsot, de férfiemberhez méltóan viseltem a megpróbáltatást. Felmentünk a fedélzetre. A szél arcunkba vágta a hajó oldalának csapódó hullámok ezerfelé spriccelő permetét.

Két kézzel kapaszkodott a hajó korlátjába. Szorosan mögé álltam, és széleset fogva én is megmarkoltam a rudazatot. Szavakra nem volt szükség — továbbra is semleges témákról beszélgettünk. Tihanyban még nem jártam: nevetgélve lihegtünk fel a hegyre. Elsétáltunk a közel ezeréves apátságig. Rövid időre be is mentünk a templomba, de az üde levegőn mégiscsak jobban éreztük magunkat. A szél alábbhagyott, az időjárás egyre inkább emlékeztetett a nyárra. Óvatos léptekkel indultunk vissza a lépcsősoron a partra. A turistafosztogató pavilonsoron sült halért dobtunk ki pénzt. Teljesen ehetetlen volt, mintha olajtengerben lubickolt volna, de ezen is csak nevettünk. Szinte az egészet a papírtálcán hagytuk, és lementünk a tóhoz, ahol locsogva nyaldosták a hullámok a kövezett partoldalt. A közelünkben hattyúk úsztak el, és mi andalogva ballagtunk a kikötő felé. Kezünk lágyan simult egymáséba. Mindez olyan természetesnek, magától értetődőnek tűnt, mintha az elmúlt két-három évet ebben a kívánatos létformában éltem volna végig. A déli part felé induló hajó legfelső szintjén, a teraszon foglaltunk helyet. A nap égetően sütött, a tó felett lágy szellő keringett. Félmeztelenre vetkőzve élveztem a már-már elfeledett, gyönyörű természetet. Ujjaink pajkosan játszadoztak egymással. Ott, a felhőtlen kék ég alatt ismét úgy éreztem magam, mint egykor a szász-svájci idill oly rég átélt óráiban.

Pár nappal később ismét találkoztunk, újra nálam. Egymás mellé ültünk a kanapén, kezeink önálló életet élve kacérkodtak egymással, majd gyengéden átöleltem a vállát, magamhoz vontam, és mélyen belecsókoltam a nyakába. Ahogy a blúz gombjaihoz kezdtem, egy karcsú kéz finoman eltolta kezem. Belenyugvással vettem tudomásul az elhárító mozdulatot. Pár perc múlva szó nélkül felállt mellőlem, arrébb ment, és leült a fotelba. Némileg elmerenghettem, mert csak akkor eszméltem, amikor már előttem állt. Önkéntelenül is a csípőjéhez nyúltam: egy szál bugyiban várakozott előttem. Kezem eszményi, tökéletes női testet fedezhetett fel, vehetett birtokba. Sehogyan nem tudtam betelni vele. Karcsú derekát átöleltem, forró testét magamhoz húztam, és telis tele csókoltam. Egykor, a napi három Funorit vízhajtó tabletta áldásos hatására három szőke bombázóról álmodtam a klinikán, és a szívtipró gyönyörűségek a kéjérzet csúcsára repítettek. Ki gondolta volna, hogy mindez a valóságban is megeshet? Önfeledten élveztük, bitorolva birtokoltuk egymás testét. Lelkünk repesett az örömtől, elszakadtunk a külvilágtól, útjára indult a gyönyör, és elakadt a lélegzetünk.

Eltelni nem csak az ágyban lehet, hanem a terített asztalnál is. Egy forró nyári este elsétáltunk a közeli kisvendéglőbe, és helyet foglaltunk a hatalmas fák dús koronája alatt. Került elénk éteknek frissensült körettel és savanyúval, italnak pedig vörös bor kólával.

A pihepuha ágyikóban még elmegy a malackodás, de nyilvános helyen, terített asztal mellett még evés okán sem illik. Amíg tele van falattal a tányér, addig különösebb gond nincs, mert a finomságot kereső villa mindig talál valamit a hegyes végére. Ám a húst apró darabokra kell vágni, és melyik is a kisebb, a szájba férő falat? Akad hozzá sült krumpli is, meg lédús savanyúság is, utóbbiért bizony odébb kell nyúlni. Igyunk egyet! Hol a pohár? Nehogy feldőljön! Hová is tegyem vissza a hűsítő kortyok után? A vacsorázás ilyenformán inkább volt rébuszos feladvány, semmint kulináris élvezet.

A bendőnk már megtelt, de némi itóka még volt előttünk a pohárban, amikor nem várt gyorsasággal szélvész kerekedett. Mire az utolsó kortyokat kihörpinthettük volna, már recsegtek fejünk felett a vaskos faágak, hullott a gally. Uzsgyi haza! Szedtük a lábunkat szaporán, de a felhőszakadás gyorsabb volt. Bőrig áztunk, hogy még az alsógatyámból is folyt a víz. Nevetve léptünk be a lakásba, egymásra kacsintottunk: hol is száradhatnánk meg leghamarabb? Sehonnan sem olyan szép a tomboló vihar, mint a hálószoba idilljéből! Úsztunk a boldogságban — és pár nap múlva a közeli strand medencéjében is.

Látásvesztésem óta először voltam ilyen helyen. Felelevenedtek a gyermekkori emlékek, a való mégis szebb volt náluk! Úszkálás után barátnőm kifeküdt a medence partjára napozni, én meg leálltam: hadd lássam, meddig ér a víz? Elúsztam a medence távoli végébe, pár percet napozgattam, majd hanyatt feküdtem a vízen, és úgy indultam visszafelé. Egyszer csak nekikoppant a fejem a medence oldalának. A lábamat már le tudtam tenni, épp a mellemig ért a víz. Óvatosan kinyúltam a partra, találtam ott egy formás női combot, és erotikusan végigsimítottam. Barátnőm ijedten talpra pattant, majd elnevette magát.

— Honnan tudtad, hogy én vagyok az?

Érezhettem volna-e magam szerencsétlen flótásnak? A régi, de akár a pár hónappal azelőtti önmagamhoz képest is sokat erősödtem. Elhittem, hogy az új helyzetben is megállom a helyem. De továbbra is konokul dolgozott bennem a család utáni, olthatatlan vágy — barátnőm azonban nem vágyott gyermekre. Tűz és víz viaskodott bennem, és végül — kissé ügyetlenül — én kezdeményeztem a szakítást. Búcsúzáskor közösen sirattuk el az elmúlt kilenc hónapot, majd amikor egyedül maradtam a lakásban, fél órán át úgy bőgtem, mint egy kisgyermek. Mindezt pár nap múlva telefonon is megbeszéltük — nyílt és őszinte barátságunk megmaradt. Fejest ugrottam a sötétbe, és újra hirdetni kezdtem.

Egy gyermektelen, nálam valamivel idősebb hölgy elfogadható partnernek tartott volna. A varázsos közelmúlt miatt még erősen munkálkodott bennem az emlék, az új lehetőséget nem éreztem elég közel magamhoz. Egy hónap múltán mégiscsak ráadtam a fejemet a közeledésre. Diszkréten a háta mögé kerültem, finoman a blúza alá nyúltam, és végigsimítottam a testét — amit éreztem, az maga volt a sorscsapás. Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy soha nem éreznék vágyat iránta. Kulturált visszavonulót fújtam, elvégre nem akartam megsérteni — reméltem, nem veszi észre pálfordulásomat. A kapcsolat végét jelentő döntésemet csak napok múlva, telefonon közöltem vele — de elgondolkodtam: milyen érzés lehet egy látó hölgynek, ha egy korántsem sasszemű férfi mond neki nemet?

A “Piros rózsa” jeligével hirdető hölgyet egy szál piros rózsával leptem meg a lakásban. Jól érzékelhető örömmel fogadta a figyelmességet. Beszélgettünk, és ő feltűnően stresszesen viselkedett, ami egyre inkább zavart engem. A találka jóval túlnyúlt a megszokott egy órán. Épp az erkélyről tértünk vissza a szobába, amikor egyszer csak hozzám fordult, és megkérdezte: Nem akarsz valamit tőlem? Szó mi szó, alaposan meghökkentem, agyam lázasan kalkulált. Megfogtam a kezét, de éreztem, ez a kapcsolat tiszavirág életű lesz.

Lendületben

Hónapokkal később nem egy eladásra szánt televízióval, hanem egy elgurult fülbevalóval akadt dolgom — no, persze nem véletlenül került az ágy alá. Másnap épp locsolkodni mentem az újdonsült barátnőhöz: tenyerébe nyomtam a klipszet, és hamiskásan elnevettük magunkat. Távol laktunk egymástól, viszont a munkahelye közel esett a lakásomhoz, így gyakran találkoztunk. Újfent minden olyan magától értetődőnek tűnt: a beszélgetések, a jókedv, a hosszas séták, az önfeledt szeretkezések. Magas volt, jó alakú, és mások is helyesnek mondták. Nem váltunk otthonülőkké. Az utcán kézen fogva cikáztunk a járókelők között, és ha úgy adódott, futottunk a busz után. Egyik nap nem apukámmal, hanem vele mentem el árusítani, nem kis meglepetést okozva vele a kuncsaftoknak. A háziasszonyok csak néztek és pislogtak, a férfiak pedig roppantul előzékennyé váltak.

Az egyre izzasztóbb meleg egyre több ruhától szabadított meg bennünket. Saját, külön kis búvóhelyeket fedeztünk fel magunknak. Csöppnyi tisztást alakítottunk ki a bokrok átláthatatlan dzsungelében, és ádámkosztümben elnyúlva hallgattuk, hogyan trappolnak el tőlünk alig három méterre a mit sem sejtő turisták. Nem törődtünk velük, csak ölelkeztünk önfeledtem. Milyen pazar így! A természet lágy ölén nem szeretkezni — ez átkozottul nagy vétek önmagunk ellen!

Nem csak egymás testével játszottunk el hosszasan, de a betűkkel és a szavakkal is. A magyar nyelv rengeteg játékra alkalmas, és nekünk valahogy mindig ráállt a szánk. Amikor pedig átmenetileg ráuntunk a jóra, továbbálltunk egy heggyel. Idővel összeálltak, megelevenedtek fejemben a nem látott Budai-hegység irányai, útvonalai. A vitorlázó repülőtér, a birkaakol környéke, a cross motorpálya, a borókás, az általam csak egyórás útnak elnevezett panoráma út. Barátnőm megpróbálta élethűen láttatni velem a környezetet, pedig nekem egyáltalán nem hiányzott a látvány. Hogy miért? Annyira boldog voltam, hogy egyáltalán kint lehettem a megunhatatlan természetben! Az örömtől eszembe sem jutott a látvány után sóhajtozni. Mert bolond ember az, aki nem a helyzet előnyös oldalát nézi, hanem a hátulütőket. Ott lehettem, ahová legmerészebb álmaimban sem mertem volna képzelni magam, ráadásul egy nekem való nővel! Másoknak ez látva sem adatik meg, én meg nem látva szerelmeskedhettem — higgyék el, úgy még izgalmasabb is. Én bizony mindennek csak a pozitív oldalát nézem — lehet, hogy általában az a kevesebb, de az a hasznosabb, az előrébb vivő. Aki pedig ennek ellenére továbbra is sápítozik, örökké elégedetlenkedik, az tegye csak nyugodtan, ha az jó neki. Csak hát az a baj, hogy az ilyen ember a környezetét is pusztítja, gyilkolja.

Milyen a tél? Hideg, és havas. Mit célszerű olyankor csinálni? Hógolyózni, hóembert gyúrni és szánkózni. Tettük mi is, nagy elánnal. Húsz centi vastagon tapadtak egymásba az állítólag szürke és vastag felhőpaplanból szakadatlanul hulló pelyhek. Fél lábszárig süppedtünk benne, egyre hangosabban kiáltott levegőért a tüdőnk. Egymás kezét erősen markolva bukdácsoltunk előre a szűz hóban. Ha végleg elfogyott a szufla, megálltunk, kilihegtük magunkat, aztán uccu neki, amíg bírtuk szusszal. Egy-két sífutó suhant tova mellettünk, mi pedig mély nyomokat hagyva, felcaplattunk egy nevesincs dombocskára. A tetőn minden előzmény nélkül elgáncsoltam a barátnőmet, utána huppantam a hóba, átöleltem a derekát, és aláhengeredtünk a mélybe. Eleinte még nem értette, hogy miért a buktatás, de amikor leesett nála a hógolyó, visítva nevetett. Úgy görögtünk alá, ahogy a filmekben szokták az egymásra találás örömét ábrázolni. Mivel tudta, milyen tettrekész vagyok, huncut derűvel a hangjában jóelőre figyelmeztetett, hogy két idős hölgy közeledik felénk. Ismét gálánsan beadtam neki a csumát, ő pedig elesve ügyesen a hátára fordult. Tigrisugrással vetettem rá magam, fagyos arcát megharapdáltam, és forró puszikkal felmelegítettem. Lett egy hóból formált gyermekünk is — nem volt nagyobb egy köcsögnél. Szánkózni is elmentünk, bátran siklottunk le a hepehupás, jeges meredeken, hogy újra és újra visszacsúszva, de mégis felkapaszkodhassunk a hegyoldalba egy újabb feledhetetlen élményért: hogyan is juthatott volna eszembe ilyen lehetőségek mellett panaszkodni?

A hét azonban nemcsak szombatból és vasárnapból áll, hanem hétköznapokból is. A rég hallott, de el nem feledett orvosi szentenciák egyike az erős fizikai igénybevétel mellőzése volt — de ez elvesztette minden jelentőségét. A glaukómának már nem volt mit tönkretennie, munkáját tökéletesen elvégezte. Az edzetlen fizikum viszont erősítést kívánt.

Még egymásra találásunk előtt történt, hogy az erkélykorlátba kapaszkodva megpróbálkoztam néhány guggolással — úgy tizenöt sikerült. A végére erősen feszült a combom: alig bírtam bemenni a szobába — a földszintre pedig úgy mentem le a lépcsőn, mintha tele lett volna a gatyám. Elszégyelltem magam: ezt nem hagyhatom annyiban! Nekiálltam guggolni — naponta háromszor. Ahogy egyre jobban bírtam a kiképzést, fokozatosan növeltem a teljesítményt. Már egy kerek hónapja erősítettem a lábamat, amikor egy hirtelen ötlettel úgy döntöttem, kipróbálom, hányat tudok egyfolytában guggolni? A száz meg sem kottyant. Százötvennél már jócskán átmelegedtek az izmok, kétszáznál pedig nagyon elfáradtam. De nem hagyom abba, tovább a végkimerülésig! Túl voltam már a kétszáznegyvenedik guggoláson is — addig három ritmust hagytam ki, hogy megtöröljem az arcom. Óriási erőfeszítések árán nyöszörögtem ki a kétszázötvenkettőt. Lerogytam a heverőre, alig voltam tudatomnál. Fél óra kellett, mire szívem dobogása úgy-ahogy lecsillapodott. Ezután fel is hagytam a guggolással: már tudtam, hogy mire vagyok képes.

Barátnőmmel elballagtunk a szövetség székházába, ahol volt egy, csak a legalapvetőbb erőcsiholó és bicepsznövelő eszközökkel ellátott kondicionáló terem is. Elszántan tekertem a leginkább gyermekekre méretezett szobakerékpárt — a combom alig tudott kimozdulni a vízszintes helyzetből — és húztam az evezőpad hajlékony rúdját. A terem alig szobányi és páratlanul levegőtlen volt, ráadásul néhány méterrel odébb üzemelt a szauna, és valahányszor kinyitották az ajtót, nyakra-főre ontotta magából a forró, páradús levegőt. Ilyen strapás feltételek mellett gyúrtam magam. Mint egykori kereskedő, a számok segítségével kontrolláltam fizikai fejlődésemet. Számoltam a megtett mérföldeket és a szükséges időt, számoltam a csapásokat. Négyszer száz csapás az evezőpadon, négyszer öt mérföld a szobakerékpáron, egymást váltogatva, lényegi pihenőidő nélkül — ez volt a cél. Hangyaszorgalommal végeztem a magamra kirótt penzumot. Eleinte csurgott, később folyt, legvégül pedig már szakadt rólam a verejték, nem győztem törölgetni a sós áradatot. Mire letekertem az utolsó yardokat, teljesen elkészültem az erőmmel. Zsibbadt hátsómat alig bírtam leemelni a kerékpár keszeg ülőkéjéről. Magamba roskadva álltam, hangosan lihegtem, arcomat egyvégtében törölgettem a csuromvizes pólóval.

Egy árusítás közben megismert házaspár ajánlotta figyelmünkbe az Őrséget: már évek óta ott töltötték nyári szabadságukat. Augusztus elején aztán megtörtént a csoda: ott álltam a lakás ajtajában, és egy derekasan megpakolt hátizsák húzta a vállamat. Pár órával később már a vonat kerekei kattogtak alattunk a Balaton északi partja mentén. A tó eltéveszthetetlen illatába néhol bűzlő mocsárszag keveredett, máshol meg mindkettőt elnyomta a táj forró kipárolgása. A végállomástól egy vicinálison bumliztunk tovább. Jobbnak találtuk csendben maradni, nehogy kettéharapjuk a nyelvünket a zötykölődéstől, de nem ez volt viszontagságaink vége: még autóbuszra is kellett szállni. Hatórás megpróbáltatás után érkeztünk meg az Őrség központjába. Csak úgy forrt a levegő, amíg szálláshelyünket, a magánkézbe adott régi vasútállomást kerestük. Az emeletes ház közelében, a gaz között még megtaláltuk a rozsdásodó síneket. Ez a vastag falú ház lett három éven át a nyári szállásunk.

A régi jó szokást megtartva a helybeliek jelentős része ránk köszönt az utcán, és még a hogylétünk felől is érdeklődött. Mi sem adtuk alább — igaz minket elsősorban a tejbegyűjtő helye és az átvétel időpontja érdekelt, mivel mindketten imádtuk a habos tehéntejet. Először egy volt vadőrtől sikerült vennünk. Rendszeres vásárlóivá váltunk, néha még el is karikázott hozzánk egy-egy csuporral. Később megismertük a feleségét is, és meghívtak némi rántott nyúlra. A falu másik végében, a rezidenciánkhoz közel lakott egy messze földön ismert, tapasztalt méhész. Mesélt gyermekkoráról, a mécses világa mellett palavesszővel rótt első betűkről és felnőttkori elhivatottságáról, a méhészkedésről. Elhívott az utca túloldalán lévő kertben felállított kaptárakhoz, ahol átfogóan ismertette e sokszínű szakmát, miközben fejünk felett az apró munkások százai zsongtak. A hosszúra nyúlt látogatást csípések nélkül úsztuk meg, ráadásul több flakon mézzel a tarsolyunkban búcsúzhattunk a békességet és nyugalmat árasztó derék öregtől. Nem csak az emberek voltak érdekesek, hanem a környezet is. A méhész bácsitól pár tucat méterre az út szinte alászakadt egy szurdokba, ahová igen óvatosan kellett leereszkednünk. Odalent a sűrűn egymás mellett magasodó fák összefüggő lombpaplant vontak az erdőzug fölé. Az utca szintjén tapasztalt hőgutával szöges ellentétben a hőmérséklet itt még a tizenöt fokot sem érte el.

Hasonló élményben volt részünk mintegy öt kilométerrel arrébb, ahol az út széléig érő erdő hűvös lehelete libabőröztetett meg minket. A didergető élményt fél óra múltán egy fürgén arrébbugró tapsifüles oldotta fel bennünk. Őzekkel és különböző gombákkal is találkoztunk az erdőn, még a gyilkossal is! A vadászház mellett magasodó lesre is felkapaszkodtunk. Milyen pazar volt onnan a kilátás! — nem győztem ámulni. Hazafelé ballagva egy karámban termetes vaddisznóra bukkantunk: bekapcsoltam a diktafont, és meginterjúvoltam. Mivel száraz ág bőven akadt útközben, a tábortűzre való előteremtésével nem volt sok gondunk. Fóliában sült az előzetesen nagy szakértelemmel fűszerezett marhahús és a sokféle, köretnek való ínyencség. A tömött hashoz hűtött sör dukált. A legjobb ízű mégis akkor volt a falat, miután egy valódi favágófejszével én hasogattam fel a vaskos ágakat. Mire végeztem a fokozott figyelmet igénylő munkával, szinte már a tőkét is ripityára aprítottam — de legalább a kezemen nem esett egy karcolás sem.

Barátnőm felfedezte, hogy biciklit is lehet kölcsönözni — igaz, a kerékpár elmúlhatott már negyedszázados is. Rozoga, öreg csotrogány volt, de gurult, és ez volt a lényeg. Elmentünk az iskola aszfaltos sportpályájára. A közepére odaállt a barátnőm, hogy irányítson, én meg felmásztam a kényelmetlen nyeregbe. Óvatosan rátapostam a pedálra: csak úgy rezonált alattam a bicaj. Mivel csak lassan mertem tekerni, görcsösen markoltam a kormányt, így gyakran meg kellett állnom. Nehezen ment a kanyarodás is, de még így sem adtam alább fél tucat körnél.

Fürdőzni, a Borostyán tóhoz viszont a rozsdásodó kerékpárnál jóval kényelmesebb eszközzel, a kora reggeli busszal ruccantunk ki. A parton egy leborjadzott tehén nyírta a füvet, arrébb ponty szopogatta a tóba lógó leveleket. A mezsgyeszéli sekélyesben vízisikló iramlott tova. A fű még gyöngyözött a reggeli harmattól. Milyen eszményi hely! A tóba csak bele kellett sétálni: a víz tiszta és szagtalan volt. Ahogy a nap magasabbra hágott, fokozatosan benépesült a föveny és a fürdőzésre kijelölt terület. A déli órákban szalmakalappal a fejünkön szivacslabdát dobáltunk a vízben. Barátnőm hanggal jelezte, hogy (tőlem mintegy tíz méterre) merre áll, én meg törekedtem minél pontosabban célozni. Jól ment a koncentrálás: szinte mindig egy három méter sugarú körön belül toccsant a labda, néhányszor pedig egyenesen a markában landolt — ilyenkor jót derültünk. Én is az ég felé fordítottam nyitott tenyeremet, és bizony került bele labda.

— Ilyen gatyarohasztó melegben elkutyagolni oda?

— Dehogyis: átússzuk a tavat!

Volt nálunk egy felfújható műanyagpárna. A biztonság okán a hasam alá nyomtam, barátnőm pedig uszonyt húzott a lábára, és belecsaptunk a habokba. Mellúszásban iparkodtam őt fül után követni, és rendszeresen érdeklődtem, hogy mennyi van még hátra. A túlparton összefüggő, zárt növényzetet találtunk; a partra nem lehetett kimenni. Az út izgalmát a későbbi nyaralásokon többször is átélhettem — máskor viszont vettük a fáradságot, és gyalog indultunk neki a tóvá duzzasztott víz mentén. Találtunk egy keskeny csapást, és még egy foghíjas, fából összeütött, rozoga hidacskán is át kellett kelnünk. A strandtól távolodva a partszegélyt nád és sás nőtte be; néhány gácsér röppent fel hangoskodva. Könnyen felismertem a rothadásnak indult vízinövények sajátos szagát — a tó vizében itt már nem lehetett megmártózni. Tágas, dús aljnövényzettel benőtt tisztásra értünk ki. Óriási szöcskék ugráltak rajta, egyiküket nyakon csípte a barátnőm. Jó kis falat! Nem kéred ebédre? — Igazi ínyencfalat: még muzsikálna is a gyomromban — jutott eszembe, de végül barátnőm nagy sajnálatára elhárítottam a kínálatot. Visszafelé balfelől szépen fejlődő kukoricás futott fel a dombra. Ez a lehetőség már nem csábított hiába: éltünk vele.

Az első nyaraláson alaposan meggyűlt a bajom a tüzes nappal. A tóparti strandon jóformán egyetlen fa sem adott árnyékot. Mivel tökfödő nélkül nem sokáig bírtam, nagy gondban voltunk. Ezért napsátrat terveztem, és azt a következő nyaralásig össze is állítottuk. Öt partvisrúd volt a váza: kihegyezett végüket húsz centi mélyre nyomtuk le a földbe. Egy-egy farúd oldalába három-három szemescsavart rögzítettünk, a tetejükbe pedig egyet-egyet. Részletesen átgondoltam, milyen sátorlapot varrjunk a fehér vászonanyagból — a téglalap alapú sátornak két egymás melletti oldalát és a tetejét kívántuk befedni. A varratoknál figyeltünk arra, hogy az esetleg feltámadó szél átfújhasson a lapok közt. A sátorlapot zsinegekkel rögzítettük az öt partvisnyélhez. Egyvalamivel nem gondoltam: a sóderes talajjal. Még erős csavarhúzóval is csak kínkeservesen tudtam kellő lukat ásni belé. Az első alkalommal négy-öt órám biztosan ráment a munkára, és a kiásott lukakat másnapra többször is kavicsokkal tömítették el. A harmadik nyaralásra már egy hegyes, tömör acélrudat is vittem magammal; azt kalapáltam a földbe. A napsátrat egy hívatlan kutya avatta fel, hátsó lábát kissé felemelve az egyik rúdnál. De a közös munka eredményeként végülis idilli körülmények között hűsöltünk a tó partján, a víztől úgy egy méterre.

Az egész napos semmittevésben nemcsak elfárad, de meg is éhezik az ember. A vendéglőben már gond nélkül, az etikett szerint használtam az evőeszközöket, barátnőm pedig egy filmből vett ötlettel az óra számlapja szerint jelezte, hova szúrjak a villámmal. A villám bezzeg nem kérdezte senkitől, hogy hová sújtson le: az egyik nyáron több napos ízelítőt kaptunk abból, milyen is az őrségi vihar. Nem tudom, hogy a domborzat vagy valami más volt-e az oka, de egy-egy ijesztő égzengés akár egy-másfél percig is eltartott. Hatalmasakat reccsent és hosszan morajlott. A villámok is meglepően sokáig cikáztak, de ezt persze csak barátnőm követhette nyomon. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna: vízfüggöny mindenfelé. Egyszer épp ebédelni indultunk volna, amikor leszakadt egy ilyen özönvíz. Türelmesen kivártuk, míg eldugultak az égi csapok, majd elindultunk a falu másik vége felé. Kényelmesen ballagtunk az elnyúltan emelkedő, keskeny járdán, míg a kétsávos úttest teljes szélességében, húsz centi vastagon hömpölygött alá az áradat. Amikor aztán végeztünk a vendéglőben, másodjára is meglepett minket a vihar. Dió nagyságú jég kopogott a tetőn, egy csapásra fehérbe öltözött a környék. Az időjárás várakozásra késztetett minket: a whiskyt elég lett volna natúr kikérni. Elállt a jég, és mezítláb indultunk vissza, a jég pedig gőzpamacsokat eregetve párolgott körülöttünk.

Azon a nyáron az Őrséget nekünk ajánló régi lakótársak barátaikkal és ismerőseikkel a telken lévő másik házban kvártélyozták el magukat. Egyik este náluk beszélgettünk, amikor nagyot dörrent az ég, és elment a villany. Pár perc tanakodás után mindenki elindult a szobájába — minket egy kölyök kísért haza elemlámpával. Másnap reggel aztán kitárgyaltuk, ki mit is csinált a vaksötétben. A szomszédok bizony elmentek aludni. — Biztosan ti is — tippelgették.

— Hogyan lett volna? Az egész falu áram nélkül maradt!

— Hát az ágy tetején. Méghozzá órákon át!

Hogyan lehetséges ez? Preparáltam otthon két pakli francia kártyát. Eltéveszthetetlen, jól felismerhető jeleket lukasztottunk rájuk egy irodai lyukasztóval: a színeket — treff, káró, kőr, pikk — egy–négy, a bal felső sarokból induló, vízszintes lyukkal jelöltük meg, a számokat pedig a jobb felső sarokból kezdett, egymás alatti lyukakkal. A figurák közül a bubit, a dámát és a királyt a bal alsó sarokból vízszintesen egy–három lyuk jelezte, míg az ászon csak a színt jelöltük. Ebben a rendszerben nem lehetett a lapokat rosszul tartani, azokról téves információt leolvasni. A másik pakli lapjait ráragasztottuk a kiluggatott lapok hátoldalára, így a pakli bárhol zsugaképes volt. Mivel az én útmutatásom alapján barátnőm készítette el a kártyát, nyugodtan játszhattunk vele vaksötétben is.

Ahogy ezt elmeséltük, nemcsak hogy azonnal be kellett mutatni a társaságnak a paklit, de azonmód osztani is kellett. Vertük a blattot, tízfilléres alapon ment, hazardíroztunk. Csak akkor lassítottam le kissé a játékot, ha nekem kellett először licitálnom, különben gördülékenyen zajlott a parti.

Egyszer egy nyolcéves kislány felajánlotta, hogy lekísér a másik házba. Először nem akartam elfogadni a gáláns ajánlatot, de aztán úgy gondoltam, miért ne? Elmagyaráztam és megmutattam neki, hogyan vezessen, és a kislány még a göröngyös, ereszkedő földúton is mesteri ügyességgel kalauzolt— meg is dicsértem érte. Kicsit később, amikor már asztalhoz ültünk, igen meglepődtem, amikor a leányka váratlanul megkérte a mamáját, hogy álljon fel a pókerpartitól, és kösse be a szemét egy kendővel, mert ő most őt le akarja vezetni a teraszról a lépcsőn az udvarba, egészen a kapuig. Az anyuka mit sem tudott a lánya frissen szerzett ismereteiről, így hát elhessegette a gyermeket. Ő azonban nem hagyta félretolni magát, és addig rágicsálta anyuci fülét, amíg a kitartása meg nem hozta gyümölcsét. Anyuci bekötötte a szemét, és ő a tanultak szerint, bajmentesen kivezette a kapuig. A többiek alig figyeltek fel az esetre. Arra már nem emlékszem, hogy a falu központjában a villanyoszlop tetején fészkelő gólyák valamelyike kelepelt-e elismerése jeléül, de a kislány egészen biztosan megérdemelte volna.

A magasba éjjel is érdemes volt felnézni: épp a csillaghullás időszaka volt. Tábortüzet raktunk a tágas udvarban, és körülültük. Az ég felhőtlen volt, vészes gyorsasággal hűlt a levegő. Barátnőmmel visszasiettünk a házba, és magunkra húztuk az összes, ott talált göncöt; a fejemre kötött sapka került. A többiek is hasonlóképpen cselekedtek. A lehelet már élesen kirajzolódott, jóval tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet. Az égbolton egyre több fényesen felvillanó, fénycsíkot húzó pontocska tűnt fel.

— Oda nézzetek! — röppent fel percenként más-más ajakról. Gyermekként a Vízművek futballpályájáról gyakran néztem a felvillanásokat — most csak nosztalgiáztam csöndesen. Akadt az éjféli égbolton más érdekesség is: katonai repülőgép járőrözött odafent, jól látszott a hajtóművéből kilövellő lángnyelv. Majd’ megfagytunk, annyira hideg volt így augusztus derekán. A tuskók egymagukban árválkodtak a sustorogva pislákoló lángocskák körül. Ha még van parázs, az csapjon egészen a fagyos égig! — javasolta valaki. A tuskók belerepültek a tűz közepébe, a láng beléjük kapott, és két méter magasra nőve ontotta az éltető meleget. Épp ilyen forróság csapott fel bennünk az egyik szeretkezés közben. Olvadoztunk az átélt gyönyörűségtől; még percek múltán is remegtem. A nyaralásból hazafelé tartva olvadozott a vonat sínje is, de az már az agyolvasztó hőségtől.

Gyakran jártuk a várost, és lényegesen gyorsabban szedtük a lábunkat, mint az átlagember. Bármily precízen is manővereztünk, vállal olykor nekiütköztem a szemből érkezőnek. Tévedés lenne azt gondolni, hogy én mentem neki, hiszen őneki is volt két szeme, ráadásul még látott is vele. Mégis én akceptáltam egy boccsal az ilyen eseteket.

— Leégne a kezem, ha meg kéne fogni.

— Engem abszolút nem zavarna — adta tudtomra a legtermészetesebben.

— Egy miniszoknyás csaj megy előttünk! — kaptam az információt. Letettem az aszfaltra a fehérbot végét, és magam előtt toltam, úgy iramodtunk a fiatal nő után. Mit sem sejtett, amíg teljesen rá nem futottunk. A bot vége egyszercsak áthaladt a lába között, és megelőzte. Jól hallható szisszenéssel reagált a nem szokványos esetre — én meg bűnbánó hangon elnézést kértem, gyorsan megelőztük, és diszkréten nevetgélve tovarobogtunk. Egy másik alkalommal az 1-es villamoson nem csak a nyitott ablakok miatt volt szellős az utastér, de kevesen is voltunk bent. Untam fogni a fehér botot, ezért felakasztottam a fejemnél himbálódzó kapaszkodóra. Jöttek az ellenőrök, hogy átfésüljék a kocsit. Amikor elém értek, rámutattam a fogódzón lógázó eszközre — mindhiába. Határozottan felszólítottak, hogy mutassam fel jegyemet vagy bérletemet. Hiába vártam, hogy jelképünk megtegye hatását, és igazoljon. Nem vették figyelembe, mert lógott!

A botnak azért az előbbieknél értelmesebb módon is vettem hasznát. Csúcsforgalomban, vagy szűkebb járdaszakaszon gyakran nehéz előzni. Van, aki ráérősen szedi a lábát, míg más sietne valahova. Az ilyen eseteket kiválóan meg lehetett oldani ezzel az eszközzel, ha kemény műanyagból készült a vége. Három-négy méterrel az előttünk totyogók mögött többször erőteljesen rákoppintottam az aszfaltra a bottal. A koppanásra az elöl haladók felkapták a fejüket, és hátrafordultak, mi pedig egy elegáns mozdulattal továbbsasszéztunk a szétnyíló résen.

A kondicionálóterem és a tánc mellett még egy kihagyhatatlan harmadik is vonzott a szövetségbe: a hangos könyvtár. Zsákszámra hordtuk haza a magnókazettára felolvasott köteteket. Évente átlag harminc–harmincötöt hallgattam meg, és barátnőm is gyakran élt a kínálkozó alkalommal. Leginkább klasszikusokat kölcsönöztem; krimit vagy ponyvát soha. Ilyenformán ismertem meg több olyan művet, amit annak előtte besoroltam könyvespolcomon irodalmi műveltségem gyarapítására, de valahogy nem került rá sor. Megújuló könyvszeretetem megkövetelte, hogy odahaza is a szerzők neve szerinti ábécébe rakjuk a könyvespolcon található több száz kötetet. Kultúrigényem kielégítésére beszereztünk egy discmant is. Az első CD-t barátnőm szemelte ki a közeli bolt választékából: Csajkovszkij művei voltak rajta.

Rákaptam a komolyzenére. Fejhallgatóval a fülemen feküdtem az ágyon; a Bartók rádióban egy hosszabb Mozart-darabot játszottak. A fülbemászó muzsika hatására egy szivárványgömb jelent meg előttem, amiben örvénylettek a színek: mályva, zöld, drapp, lila. Oda voltam a csodálattól.

Egyszer egymagam üldögéltem a fotelban, a lakásban síri csend honolt. Karomat a karfán nyugtattam, és a fejem anélkül, hogy akartam volna, minden előzmény nélkül előrebillent. Meglepett a dolog, de nem tettem ellene semmit, csak figyeltem. Fél perc múlva ebben az előrebillent helyzetben előbb alig, majd egyre erőteljesebben lengeni kezdett jobbra-balra, folyamatosan. Pár perc után megnyugodott, majd felemelkedett a szokásos pózba. Újabb néhány másodperc elteltével hátrabukott, amennyire csak tudott, úgy kezdett jobbra-balra ingadozni, és ismét visszaállt az eredeti pozitúrába. Tetszett a dolog, úgyhogy nem akartam megszakítani az eseménysort, amit mindvégig kontrolláltam. Ezután a fejem teljesen balra billent, és rugózó mozdulatokkal egyre közelebb ereszkedett a vállamhoz. Ezt jobbra is megismételte, majd függőleges állásban balra fordult, amennyire csak képes volt rá, és rugózó mozdulatokkal egyre hátrább törekedett — épp így a másik oldalon is. Úgy gondolom, a tudattalanom úgy vezényelte a különböző irányú mozdulatokat, hogy az a legtökéletesebben regenerálja a szervezetemet. Hallottam, hogy nyakcsigolyáim recsegve-ropogva kilazulnak, és ahogy visszaülnek a kényelmessé tett helyükre, az ellenirányú fejmozdulatok megnyújtják és kéjesen ellazítják az inakat. A tudatom teljesen kiüresedett, békebeli nyugalom járt át. Tudatosan, erővel hiába is próbálkoztam volna a regeneráló mozdulatokkal — nem bírtam volna energiával. A leghosszabb kilazítás kerek másfél órán át tartott — de messze nem ez volt a vége.

Békés üldögélés közben egyszercsak azt vettem észre, hogy a talpamon állok — teljesen ellazulva, és a felsőtestem belekezdett az előbb a fejemnél leírt, lazító mozdulatokba. Ez még nem is lepett meg annyira, ám az igen, hogy a kezeim törzsem mellől mellső középtartásba emelkedtek. Egy másodpercre megnyugodtak, majd elernyedtek és visszahullottak. Megpróbáltam havonta egyszer beindítani ezt a kilazítást: ahhoz, hogy sikerüljön, teljesen ellazulva kellett ülnöm. Nem mindig sikerült: ha nem, felálltam, és mentem a dolgomra. Egy idő után végképp felhagytam vele, mert már nem volt rá szükségem. Másra viszont még lett volna…

Barátnőm testvérének volt egy cseperedő kislánya, aki kétéves korától gyakorta előfordult nálam. Amolyan alkalmi pótcsaláddá váltunk ilyenkor. Reggel kakaóillatot árasztott a konyha, vajaskenyér borult az asztalra. De vannak ennél fontosabb dolgok is! — Hol van a lufi? — apró lábak szaladozták be érte a lakást, és éles visítás hirdette a rátalálás örömét. Már szállt is a színes lufi, fel, egészen a plafonig. Sokat cicáztunk: a lányka lelkes és ügyes cicának bizonyult.

Milyen a gyerek? Ezerféle dolog érdekli. Az ágy vége mögé bújtam, és elkezdődött a bábszínház. A furfangos nyuszika most is túljárt a nyúlhúsra mindig éhes róka koma eszén. Még van egy kis idő az ebédig: gyerünk le az utcára! Középen az elrohanásra mindig kész apróság, a kezét két oldalról fogjuk. Korog a bendő, kéne bele valami! A kanálból a leves folyik mindenhová, tán még a baba szájába is jut belőle. — Jaj, nekem az nem kell! — rázza a fejét a gyermek, és csöpp arcát elfintorítja a villára tűzött falat láttán. Ejnye, ejnye, ha nem kérsz belőle, máris jön a tente baba, tente. A gyermek kialussza magát, még kissé álmos a szeme, de az állatkert érdekes világára már kerek szemmel csodálkozik. Az oroszlánordítás még megy valahogyan neki, de hogyan is csinálja a hal? Későre jár az idő, irány haza! A metróaluljáróban karba kapom a kislányt, úgy szállunk be a járműbe. Tessék leülni! A helyet hárman is felkínálják, én meg nem értem, hogy miért is kéne leülnöm, hiszen mindig állva utazom. Csorog a víz a kádba, tart a pancsi, pancsi: tetőtől talpig végigfürdetem a kölyköt. Félszegen jegyzi meg: ezt az anyuci szokta csinálni velem. A vacsinál már nem kell győzködni, apró szája csak úgy nyeli el a seregnyi katonát. Nagyokat ásít, laposakat pillog, gyorsan megy az altatás. Egyik reggel még élesen élt emlékezetemben az álom. Hanyatt feküdtem a franciaágyon, barátnőm nekem háttal ült, és egy szőke hajú, kék szemű kisbabát fogott. Elkértem tőle, ő pedig a hasamra ültette a gyermeket. Ám idővel minden álom szertefoszlik...

Konzekvencia

Aki önmaga ura és egyben szolgája is akar lenni, annak a maga útját kell bejárnia. A belső kitartásom fokozására jó alkalom volt a három éven át tartó kapcsolat megszakadása. Nem sajnálkoztam sorsomon: mindenkinek megvan a maga baja. A múltnak a tisztánlátás érdekében le kell ülepednie, a kiértékelés után pedig tovább kell lépni. Otthonülősebb hónapok következtek. Megszűnt az a csalfa érzés, hogy már nem zavar a nem látás. Újra szembesültem azzal a ténnyel, hogy az utcán már csak segítővel tudok közlekedni. Reménykedve mentem el újra a szemészeti klinikára is, hogy a fényt még látó bal szememről levegyék az időközben beérett szürke hályogot. Bíztam benne, hogy ha több fény jut be a szem belsejébe, valamivel többet fogok látni. Az ember legyen optimista…

Hogyan is szól a klasszikus vicc? A műtét sikerült, a beteg meghalt. Én szerencsére túléltem a beavatkozást, de a szemem éppen, hogy csak. Hogy mit fed ez a talányos megfogalmazás? A műtét utáni napon a szokásos csepegtetést végezte a nővér, amikor iszonyúan erős, égető fájdalom öntötte el a szememet. Már az előző két-három kezelésen is úgy éreztem a szemembe hulló cseppeket, mintha vasökölként vágódnának bele, de most majd’ megbolondultam a fájdalomtól, merő lángtengerré vált a fejem. A nővér gyermekkorom óta ismert, mégis arra gondolt, hogy hisztizek. Mi történt? Teljesen lecsökkent a szemnyomás, és ettől szuper érzékennyé vált a szemem. Pedig mennyivel nagyobb fájdalmat élhetett át huszonöt évvel azelőtt az a diósgyőri kohász, akinek a szemébe folyékony acél freccsent! Akkor még csak általános iskolás voltam, és a nyugdíjkorhatárhoz közelítő munkás a mellettem lévő ágyon feküdt. Ugye, mennyire relatív minden? Ám igazából mindenkinek a maga baja fáj a legjobban: a fejemben ott tombolt a szúró fájdalom, akárha égtek volna az idegszálaim, a folyosón pedig nonstop ott zúgott az a nyomorult transzformátor — teljesen kikészültem tőle. Zaklatott idegeim nem jutottak pihenőhöz, nem tudtak megnyugodni. A huszonkettedik operáció után fordult elő először velem, hogy kértem, nyomban engedjenek haza. A töppedt szőlőszemhez hasonlóvá zsugorodott bal szem belsejében lényegében megszűnt a szemnyomás: már fényt sem láttam vele.

Aki élni akar, történjen vele bármi is, annak továbbra is előre kell tekintenie — én betéve tudtam a leckét, de nem mindenki. Hosszú hallgatás után felhívott az a volt barátnőm, aki egykor nem akart tőlem tévét venni. Maga alatt volt, de piszkosul. A világtól és a testi szerelemtől is teljesen elzárkózva élt, súlyos egészségi problémával. Nyíltan elmesélte a bajt, annak okát és lehetséges súlyos következményeit is. Eleinte tehetetlennek, tanácstalannak éreztem magam. Nem tudtam megmondani neki, hogyan lábalhat ki a bajból, csak azt tudtam, hogy segíteni akarok rajta. Lassan-lassan oldódott benne a mindenkitől és mindentől elszigetelődés rablánca. A gyógyír a meghittség volt: a beszélgetések feledhetetlen, közös múltunkról, a közelmúlt kudarcba fulladt kapcsolatairól. A szeretet, a figyelem, a gondoskodás a buja testi szerelem gyógyította a bajt: kezdte újra megtalálni régi önmagát. — Rajtad kívül senki nem tudott volna kimenteni a kóros letargiából — mondta. Újra élvezte az életet. Nyáron önfeledten pancsoltunk a Balatonban, de már tisztában voltunk vele, hogy útjaink ismét el fognak válni — ez a tudás a múlt ismeretéből fakadt.

Bár egyre határozottabban körvonalazódott, mi az én válaszom a “Mennyit engedhetek a cél érdekében önmagamból?” kérdésére, az még nem volt sziklaszilárd.

Hangosan felnevettem az utcán. — Szerintem te kevesebbet fordítasz rá, mint én!

Elkerekedett-e a képe, amint soroltam, milyen CD-ket vásároltam az előző nap: Csajkovszkij közkedvelt balettjét, a Hattyúk tavát, Paganini 24 virtuóz caprice-ét meg egy tíz darabos komolyzenei válogatást. Nem felvágásból soroltam el mindezt az egyszer volt, hol nem volt, hölgynek, csak hogy tisztán láthasson. Az viszont tényleg tisztázandó kérdés: mi szúrja a vaksi szemét? Kapcsolatunk még alig bimbódzó szakaszában a lakásomon beszélgettünk a hölggyel — épp a vakos takarítás fortélyairól. Távolabb ültünk egymástól, és ő ezt kihasználva szótalanul felállt, és előttem két méterrel elhaladva, elment a szoba másik sarkába, ahol ujjával ellenőrizte, mennyire poros a kisszekrény teteje. Nem fordultam arra, és mással sem árultam el neki, hogy tudom, mit csinál. Az ellenőrzés után visszalopakodott, újra leült a fotelbe, és csacsogni kezdett, mintha mi sem történt volna.

— Nem sokáig fogsz te itt énekelni, madárkám! — döntöttem el azonnal.

Az egyik ilyen ismerkedés azóta is elgondolkodtat, és talán örök talány marad számomra. Már a telefonban felfigyeltem a fiatal hölgy beszédének enyhe kuszaságára. Ezt a benyomásomat már a találkozás első percei megerősítették, de ennek ellenére felajánlottam neki, hogy sétáljunk egyet a Margitszigeten.

— Egy kicsit tartsunk visszafelé, majd balra kanyarodva menjünk ki a sziget Buda felőli oldalára — ajánlottam, amikor a nagyrétnél leszálltunk a buszról. Kézen fogva indultunk el — de az Árpád híd felé. Majd fel nem robbantam mérgemben: ennyire csak nem lehet valaki figyelmetlen! Megfordultam, és szájbarágósan elkalauzoltam a helyes irányba. Alig vágtunk neki a parton végigvezető aszfaltútnak, és legnagyobb meghökkenésemre férfiasságom kőkeményre merevedett — pedig addigi életemben ritkán akadtam ki annyira bárkire is, mint őrá. Óra hosszat sétáltunk a hulló lombok közt, és a két, egymással szöges ellentétben álló inger erőssége mit sem csökkent. A pozitív kisugárzás a lány tenyeréből hatolt belém, ez holt biztos. Nagyon jó volt fogni a kezét, úgyhogy el is játszottam az esetleges továbblépés gondolatával: vajon mi sülne ki belőle az ágyban? Nagyon emésztett a kíváncsiság — de még mennyire! Amikor visszaértünk a kiinduló pontunkhoz, szomorúan mondta: milyen kár, hogy nem látod az arcomat, a ruhámat, mert igazán szép vagyok — mint megtudtam, tényleg az volt. Arra a kérdésére, hogy mikor találkozunk ismét, kitérő választ adtam. Újra és újra felhívott telefonon, és én még sokáig eljátszottam az örvénylő, frivol ágyjelenet gondolatával, de úgy éreztem, nem lenne tisztességes kihasználni őt (mint ahogy mást sem). Még hónapokig elkísért a “mi lett volna, ha…?” gondolata, aztán lassan elcsitult az izgalom.

Másnak persze egészen más a véleménye a tisztességről. Egy álló évig minden éjjel megcsörrent a telefonom, de ismeretlen jóakaróm egyszer sem szólt a kagylóba. Hol valami szórakozóhelyről, hol a tévé mellől, hol szobája csendjéből csörrent rám. Végtelen nyugalommal vettem fel a kagylót, mindig kedvesen szóltam bele, és idővel nagyfokú sajnálatomról is biztosítottam. Igazából sosem érdekelt, hogy ki volt, ki lehetett a néma telefonbetyár. Ilyenképpen egy hiába szerelmes vagy egy megbántódott, gyűlölködő ember viselkedik.

Megismerkedtem egy akcentussal beszélő, thüringiai hölggyel, aki imádta a kutyákat, de gyermekkorában a szülei nem engedték meg neki, hogy négylábút tartson a lakásban. A gyerek meg milyen? Felnő, és megvalósítja hátulgombolós korszakának vágyálmait. Az első találkozásainkon főleg hajdan volt szász-svájci, drezdai és berlini emlékeimről, valamint az ő fiatalkori magyarországi élményeiről beszélgettünk. Utána következtek a kutyás történetek — én a határban esett, emlékezetes kalandról számoltam be neki, Manuela pedig lelkesen beszélt Philip névre hallgató cocker spánieljéről, akivel sportkutyázik, méghozzá agilityzik.

— Ez a módi mégsem az igazi — jöttem rá újra, pedig egyre inkább szerettem volna a látó korszakomban megszokott tempóval haladni. — Ez bottal soha nem fog menni!

Hiába raktároztam el fejemben a helymeghatározáshoz szükséges tereptárgyak helyét, ez kevés az önállósághoz. Leesett a hó, mégpedig jó sok — márpedig az eltakar minden lényegest a földön. Épp a századik hangos könyvet hallgattam: egy angol vakvezető kutyáról szólt. — Hoppá! — jutott eszembe. — Tényleg, létezik vakvezető kutya is! — döbbentem rá hét évvel azután, hogy elveszítettem látásomat. Hogy miként végzik feladatukat, arról halvány fogalmam sem volt.

— Ha más tud mellette menni, én miért ne tudnék? Önállóan közlekedhetnék, és mivel a kutya gyors, mehetnénk tempósabban.

— Ne sopánkodj már megint, Laci! — korholtam magam. Valamit valamiért! Kiszolgáltatott vagy önálló akarsz lenni?

— Hát, lehet vele az utcán közlekedni... — jött a nem éppen sokatmondó válasz. Mégis kitöltöttem a kutyaigénylő adatlapot, és öt nappal a ráeszmélés után beadtam a megfelelő helyre. Te jó ég, a vakvezetőre két évet kell várni! Miért nem kaptam észbe előbb! Letörtem, mint a bili füle: tengernyi időt kell még valahogyan kihúzni! Pedig már azon ábrándoztam, hogyan fogunk az utcán száguldozni! Bele is éltem magam, aztán puff: majd két év múlva!

— Mivel foglalkozol itt? — tudakoltam tőle. — Szereted a munkádat?

Lelkesen válaszolgattam. Milyen fajtájú kutyát szeretne? Erre a kérdésre felkészültem: tudtam, hogy a vakvezetők között labradorból van a legtöbb, ezt a fajtát neveztem meg.

— Milyen egyéb kívánsága lenne még? — jött az utolsó kérdés.

— Játékos, humoros, vidám kutyát szeretnék!

— Rendben van. Fogd meg a hámfogót, és szorosan a kutya mellett menjél! A vakvezető megállással jelez minden szintkülönbséget, legyen az lépcső, járda, fel- vagy lelépés. Ha húz a kutya, nyugodtan mehetsz mellette, de ha megszűnik a húzás, akkor állj meg te is! Máskülönben meg ne izgulj!

— Hm… könnyű azt mondani.

— Amit én mondok neked, azt mondd utána te is, a kutyát akként fogod irányítani!

— Rendben van!

Felhangzott az első utasítás: Ajtóhoz! — én meg serényen ismételtem. A kutya meglódult. A kilincset rövid tapogatózás után megtaláltam, és a küszöböt is sikerült felbukás nélkül venni. Két lépcső következett, ahol mit sem ért a kezembe adott, félméteres bot. Derékszögben jobbra kanyarodtunk, hogy pár méter után balra fordulva egy levezető lépcsőhöz érjünk. A labrador itt is megállt, és felhangzott az újabb parancs: előre!

Kifordultunk az utcára, és jobbra vettük az irányt. A két szakember közelről követett minket, szüleim pedig kissé lemaradva. A göröngyös járdát jobbról a kutyaiskola kerítése határolta. Megpróbáltam minél szorosabban a kutya mellett haladni, és ezért néhányszor alaposan megtapostam a jobb hátsó mancsát: olyankor gyorsan elkapta. Ügyetlennek éreztem magam, és ennek hangot is adtam.

Nagyon jól csinálod — válaszolták a szakemberek.

A kutya egyenletes tempóban vezetett, ám egyszer csak enyhülni kezdett a húzás, majd meg is szűnt. — Vajon miért állt meg a kutya? Biztosan egy útkereszteződéshez értünk! — tűnődtem. — Jön autó? Nem! — hallgatóztam. — No, akkor mondjuk a kutyának, hogy tovább, előre!

Úgy is tettem. Kis lelépő, és pár méter után újra megállt a blöki. — Na, most vajon miért? Biztosan itt folytatódik a járda! — Még egy saroknyit mentünk egy-két csetlés-botlással tarkítva, majd megfordultunk. Hogyan? Én a tengelyem körül jobbra, a kutya pedig megkerült engem. Irány vissza! Bár ez a közlekedés nem ment éppen tragédiaszámba, de ügyetlennek éreztem magam: szerettem volna flottul csinálni. Enyhén leizzadtam, mire visszaértünk a társalgóba. Az iskola dolgozói jónak értékelték teljesítményemet — kell a dicséret a zöldfülűnek!

— Végeztünk, el lehet menni! — közölték, én meg elmélkedhettem otthon, hogyan is van ez a közlekedés a vakvezetővel. Így utólag már enyhén szólva is megmosolyogtat, de akkor meglepett, hogy a kutyát a gazdának kell irányítania — hiszen ő nem lát. Lassanként az is tudatosult bennem, hogy rám hárulnak majd a kutyával járó feladatok és terhek. Naponta háromszor sétáltatni, etetni, takarítani. Másnap ebéd után azon morfondíroztam, hogy telefonálok Csepelre: jó lesz nekem bármilyen fajtájú kutya, nem ragaszkodom a labradorhoz. Nehogy elpuskázzak egy kínálkozó lehetőséget! Épp itt tartottam, amikor megcsörrent a telefon. A kutyaiskola vezetője keresett: van egy visszaadott német juhász kutya, kell-e?

Rettenetesen megörültem a váratlan fejleménynek.

— Ha kell, megkapom? — hitetlenkedtem, és már soroltam is a frissiben előtoluló kérdéseket: miért adták vissza a kutyát? Hány éves? Milyen nemű? Hogy hívják?

Szóval, a visszaadott szuka hároméves lesz, Kicsi névre hallgat. Azt mondta róla az iskola vezetője, hogy jó képességű vakvezető. Milyen szerencse, hogy német juhász: mindig is az a fajta tetszett nekem a legjobban! Egy kerek hétig elmélkedhettem a mozgalmas jövőről, aztán irány Csepel, kutyanézőbe! Az iskola vezetőjétől megtudtam, hogy Kicsit kilenc hónap múltán adta vissza a gazdája. Oknak annyit mondott: hogy rámenős volt a helybeli kutyákkal, és ezzel sok galibát okozott a gazdájának. Másról nem szólt a fáma.

A német juhász hamar végigszaladt a hosszanti folyosón, és betoppant a tágas helyiségbe. Ott álltam a közelében, és magamhoz hívtam, de ő elment mellettem, mégpedig a szüleimhez. Elkezdődött a simi, én meg szobrozva asszisztáltam hozzá. Türelmesen várakoztam, és újból a nevén szólítottam. Hajolgattam jobbra és balra is utána, de mindössze annyi sikerrel, hogy egyik ujjam végével meg tudtam érinteni a hátát. Nem sok, alig több a semminél.

• Megfelel-e a kutya? — érdeklődött az iskola vezetője. Habozás nélkül igent feleltem.