VII. Rendezem a sorokat

Óvatos, kimért léptekkel haladtam felfelé a lépcsőházban. Szégyen vagy nem, de a második emeletnél elfogyott a szufla. Nem csak a két hónapos mozgásszegény életmód miatt, hanem azért is, mert a kórházban ezúttal sem tudott összegyűlni körülöttem annyi harapnivaló, amennyi kifoghatott volna rajtam. A nagy zabálások célja nem az unaloműzés volt: egész egyszerűen megunhatatlanul kívántam a finom falatokat, és nagyrészt ennek a kulináris ingerenciának köszönhetően hat kilót híztam. A kilencvenegy kiló végképp soknak bizonyult elgyengült lábamnak. Amíg fel nem értem a harmadikra, csak azért drukkoltam, hogy szégyenemre ismerőssel ne találkozzam valahogy. Szüleim már rég fenn voltak, sőt, be is mentek a lakásba, mire nagy szuszogva felvonszoltam magam. Nagyon nevetségesnek éreztem a helyzetet. Pár hónappal ezelőtt még fürge lábakon száguldottam fel, most meg úgy vánszorgok, mint egy csoszogó csiga. Ej, nincs ez így jól!

A lakásba lépve eszembe jutott, hogy amikor azon az emlékezetes márciusi hétfő reggel elindultam a klinikára, alaposan szemügyre vettem az előszoba tapétájának mintázatát. Vajon hazaérkezve mennyit látok a rajzolatából? Még egy futó pillantást sem volt érdemes rávetni. Kezemet félszegen magam elé tartva indultam felfedező utamra. A szobában jobbra és balra is tekintettem, de még a nagyobb bútorok kontúrjai sem ütöttek át a tejüveg homályon. Nagyot sóhajtottam, és óvatosan belehuppantam a fotelba. Hét évvel ezelőtt már átéltem ugyanezt. Akkori látásvesztésem első két hónapjában azzal a keserű tudattal éltem, hogy többé nem fogok látni. Aztán a bajor orvosok közreműködésével mégiscsak visszanyertem a szemem világát. Most viszont semmilyen esély sem maradt — azon kívül se barátok, se párom. Ez a magánélet mérlege. Szüleimet nem számítva egymagam vagyok ebben a fene nagy világban. Ráadásul erősen kétségessé vált, hogy folytathatom-e az egy éve kezdett üzletelést. Ha azt abbahagyom, egyszer s mindenkorra véget érnek haveri kapcsolataim. Akkor pedig mi marad nekem?

Ahhoz nem fért kétség, hogy hajdanán holtbiztosan jósoltam. Egykor, amikor még a Békásmegyeri ABC-ben dolgoztam, gyakran járt oda két idős barátnő — öt-tíz deka párizsit szoktak kérni. Egyikük már csak fényt látott, barátnője viszont még körvonalakat is. Épp a csemegepultnál segédkeztem, amikor a két, csoszogva közlekedő hölgy a hűtőpult elé érkezett. Amíg kiszolgáltam őket, beszélgettünk: látásról és nem látásról. Tíz év múlva már én sem fogok látni — mondtam higgadtan, mire mindketten elszörnyedtek.

— Ne mondjon már ilyet, kedves fiatalember! — sopánkodtak.

Talán csak egyvalaminek örülhettem igazán, ha haloványan is: amikor a körülményekhez képest még elfogadhatóan láttam, roppant előrelátó gondolat fogant meg a fejemben. Rendszeresen elővettem és szorgosan nézegettem a családi fotókat, elmélyülten szívtam magamba a fényképek kibővített tér- és eseményváltozatát. A tudatos felkészülésnek köszönhetően emlékezetem tárházából sorra kerültek elő a régóta feledett emlékképek.

A napok nagy részét fekvéssel töltöttem a hűs szobában. Odakint vadul tombolt a forró nyár. Nem kívánkoztam az utcára, volt otthon épp elég teendőm. Erősen feszített belülről a kilátástalanság. Nehéz lett volna eldönteni, hogy egészségi állapotom keserített-e el jobban, vagy házaséletem kudarca? Egy azonban biztos volt: mindkettő ellen fel kellett vennem a mentális kesztyűt. A lelki terheket minél gyorsabban, és egyben véglegesen rendeznem kellett. Meg kellett szakítani, darabokra kellett zúzni, ki kellett söpörni a francba a fejemben keringő, vissza-visszatérő, kusza gondolatokat. Meg is próbálkoztam vele. Rám tört a közelmúlt bosszantó emléke: hatalmas erővel kilöktem kobakomból a komisz képet, az üresen maradt helyre az egyik nyaralás bevillanó emlékképét illesztettem, és azt színes fényképpé, majd pergő kópiává alakítottam át.

Ilyenformán elevenedtek fel bennem a régvolt idők kopottas filmjei — ám a jelen nehézségeit feledtetni hivatott mozi pillanatokon belül megszakadt. A közelmúlt kudarcának kockái új erőre kapva felülírták a régit, és peregtek, szakadatlan — ám én továbbra sem voltam kíváncsi rájuk. Soha többé! Erővel újra egy kedves emlékképre összpontosítottam, és lecseréltem a satnya filmet a fél lábszárig érő hóval borított Prága képére.

Ennek a kiruccanásnak említésre méltó előzménye is van. Kedvenc Wernesgrüner sörözőnkben üldögéltünk a haverokkal. A hét eleji traccsparti közben javasoltam, hogy utazzunk el Prágába egy hétvégi sörtúrára. — Na jó — felelték a krigli fülét markoló cimborák — de mikor? Gondolkodás nélkül rávágtam: péntek este!

Úgy is lett. A jelzett nap estéjén az Erzsébet sörözőben készültünk fel a hosszú vonatútra: hat adag tatárbifszteket és kilenc korsó komlóitalt pusztítottunk el hárman. Már a Keleti pályaudvar felé tartottunk, amikor kis pelyhekben hullani kezdett a hó. Az igazi meglepetés az állomáson ért: a Jugoszláviából érkező nemzetközi gyors hét óra késéssel futott be. Már majdnem Prágában kellett volna lennünk, de még épp hogy csak kigördültünk a csarnokból. A vonat nesztelenül suhant a tájon, amit időközben harminc centi vastag hó takart be. Már bőven cseh földön jártunk, a szerelvény éppen kihúzott az egyik állomásról. A magas hóban egy fél méteres szökellésekkel haladó nyuszira figyeltünk fel: nagy erőfeszítésébe került a hazavezető út. Úgy éreztem, újra ellestem valamit a természetből.

Prágába az est leszállta után érkeztünk meg. Nagy pelyhekben szakadt a hó. Sietve indultunk az egyik utazási iroda kirendeltségébe, mivel szálláshelyünk persze nem volt. A pazarul kivilágított helyiség már zárva volt, ám felfigyeltünk egy férfira, aki mintha csak ránk várt volna. Telitalálat volt a megérzésünk, és fél óra múlva már a kiadó szobában voltunk. Hamar megfürödtünk, és irány a Svejk söröző! Bár még egyikünk sem járt a cseh fővárosban, hamar odataláltunk a méltán neves ivóba, ahol nagy bánatunkra éppen egy zártkörű rendezvényt tartottak: aznap nyerte meg a csehszlovák teniszválogatott a Davis-kupát. Rövid tanakodás és pár száz méter bukdácsolás után rátaláltunk egy, a hétköznapi emberek által kedvelt helyre. Velünk együtt immár százhárman koccintgattak az egyszerűen berendezett, de jó hangulatú ivóban. Hamar megtanultuk a helyi módit: ha az asztal szélére tettük a kiürült korsót, a felszolgáló kérés nélkül hozta és tette elénk az újabb sört. Jött is a pincér egy tálcányi, frissen csapolt sörrel… itt újra megszakadt a régmúlt pergő, habos képe, hogy helyére a közelmúlt egyik silány terméke furakodjon.

Így tettem heteken, hónapokon át. Eleinte tíz másodpercig tudtam csak megtartani a nekem kedves, színes változatban pergő kockákat. Kitartóan és rendszeresen vetítettem magamnak, mint maszek mozis. Lassan, incifinci másodpercekkel növelgettem a feledtető képsorokat. Ez a technika volt a söprés, és én gyakoroltam, csak gyakoroltam, mígnem egyszer csak elértem azt, amit egykor lehetetlennek tartottam: néhány percre sikerült teljesen kiüresíteni a fejemet. Nem volt benne se gondolat, se kép, olyan volt, mint egy üres doboz. Tökéletes nyugalomba kerültem. Lebegtem ott az ágyon: mindenfajta mentális és fizikai valótól függetlenítettem magam. Remek érzés volt. Ha csak percekre is, de kiúszott belőlem a feszültség. Felszabadult agykapacitásom pedig — anélkül, hogy észrevettem volna — öntevékenyen munkához látott.

Először is elhatároztam, hogy lefogyok. A karcsúvá válás érdekében lemondtam a vacsoráról, sőt néha még az ebédről is. Leszoktattam magam a húsevésről, és hetente egyszer még koplaltam is: ilyenkor csak rostos narancslevet ittam. Három hónap alatt tíz kilótól szabadultam meg, és már inkább hasonlítottam egy gebéhez, mint egy formás pacihoz.

— Hóhahó! — kiáltottam álljt magamnak. Megzaboláztam a vágtázó súlycsökkenést, sőt, bőségesebb takarmányra fogtam magam. Addig méredzkedtem a szobamérlegen, amíg beálltam eredeti, nyolcvanöt kilós versenysúlyomra. Mindez nem csak azért volt fontos, hogy könnyebben tudjak mozogni, az emeletre felkapaszkodni, hanem azért is, mert éreztem, hogy el tudok érni valamit, ha azt akarom.

Az egyik természetgyógyász klinika felkeresésére is rávitt a lélek — pontosabban, egy legalább fél tucat egészségi problémával küzdő hölgy, aki egy közeli toronyházban lakott. Mit veszthetek? Maximum pár száz forintot. Anyukámmal mentünk el a Népstadion környékén lévő centrumba. Tüzetesen szemügyre vették körmeimet, fülcimpámat, meg a jó ég tudja még, hogy mi mindent. Javasoltak tucatnyi gyógyteát, zabkását, nyomelemekben gazdag neurozánport, meg töretlen hitet, hogy újra lássak. Még az egyik keleti világvallás hitvilágával is előhozakodott az épp szolgálatos természetgyógyász, miközben tenyeréből energiát adott át a szememnek. Kertelés nélkül feltettem néhány okvetetlenkedő kérdést neki az általa említett vallásról, és ő érezhetően zokon vette. Igazából nem hittem abban, hogy a tönkrement látásomat bármivel is javíthatná. Néhány ezer forint bánatpénz bánta — vagy inkább ennyi tanulópénzbe került ez a pótcselekvés. Egy hónapon belül felhagytam vele.

Másra viszont igencsak megérett az idő — mármint arra, hogy ellátogasson hozzám a bajuszos haver és felesége, immár két porontyukkal. A városban még mindig rekkenő hőség tombolt, a tatár bifsztek és a hozzá dukáló sör a hűtőszekrényben várta elrendelt sorsát. Az erkélyre kikerült a szétnyitható asztal, köré a székek; a kőlapra futószőnyeget hengerítettünk. Barátom részt vett a költözés hórukkjában, ezért ő már ismerte a lakást — felesége viszont most járt nálam először. Örömmel újságolták, hogy egy éven belül ők is költöznek. Szívből örültem a rózsás kilátásoknak.

Előbb-utóbb persze szóba került az utolsó találkozásunk óta alaposan megváltozott helyzetem is. Nem húztam hosszúra a közelmúlt eseményeit, inkább a tatár és a sör vacogtató helyzetére tereltem a szót. — Ki velük a hűtőből! — szavaztunk egyhangúan. Szüleim is jóízűen falatoztak: folyt a beszéd meg a hideg sör, és én néhány percre újra feledni tudtam sanyarú állapotomat.

Elfogyott a bőséges lakoma. Szüleim szabaddá tették az asztalt, és elvonultak a konyhába mosogatni, mi meg kint maradtunk az árnyékos teraszon. — Tudjátok — mondtam — eddig még bíztam látásom javulásában, de a minap megértettem, hogy a fénynél többet már soha többé nem fogok látni — és elbőgtem magam. Szememből kigurultak a bánat öklömnyi könnyei, és szipogtam hozzá derekasan, mint egy hátulgombolós gyerek. Először és utoljára fordult elő velem, hogy a látásvesztés miatt eltörött a mécsesem. Annak viszont kimondottan örültem, hogy szüleim nem voltak ennek tanúi.

Egyhangúan teltek a napok. Sokat aludtam, ami mindenképpen pozitívan hatott rám. Úgy voltam otthon a szundikálással, ahogy a klinikán az evéssel. Délelőtt, délután vagy kora este — egyre ment nekem. Amint laposodtak pilláim, máris a kanapé felé vettem az irányt. Volt egy örökbecsű koncert Berlinben, aminek az elejét leszámítva szintén átaludtam — épp úgy, mint bármely más műsort a tévében. Az egyik nagy kedvencem, a Pink Floyd adott koncertet a frissen lerombolt berlini fal tőszomszédságában, de fel sem vetődött bennem, hogy végighallgassam a történelmi fellépést. Ez a folyamat már a látó korszakom vége felé elkezdődött: egyre kevésbé kötött le a televízió. Nem csak azért, mert a romló látás csökkentette a képi élményt, inkább azért, mert a produkciók egyre érdektelenebbnek tűntek. Ezt a folyamatot viharsebesen felgyorsította a látásvesztés. Most, hogy helyzetem mielőbbi feldolgozása végett amúgy is el kellett mélyülnöm magamban, a televízió kínálata teljesen haszontalanná és érdektelenné vált. Apukámat a nagyobbik szobában kvártélyoztuk el, ahol a műsorláda is volt. Este nyolc felé jó éjszakát kívántam neki, és behúztam magam után az ajtót.

Egy nem mindennapi esemény — a taxisblokád — viszont annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy unszolni kezdtem apukámat: nézzük meg testközelből! Az események erős feszültséget gerjesztettek bennem: tartottam az elszabaduló indulatoktól.

Az erőszak minden fajtájától irtózom — főleg a fegyveres konfliktustól, pedig ilyent még sohasem éltem át. Viszolygásomat tetézte, hogy mióta elvesztettem a látásomat, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nem éppen hadakozástól tartottam, de zavart, hogy minden kockázat szüleimre hárult volna. Egy troli- és négy buszmegállónyira laktam az Örs vezér terétől. Hosszú hónapok óta most indultunk a leghosszabb sétára. Útközben apukám láttatta velem a járműforgalomtól mentes utca képét. Mintha egy alsóbbrendű országúton baktattunk volna a néptelen határban — pedig egy kétmilliós város közepén voltunk. Ahol kissé jobbra kanyarodott a főút, taxik álltak keresztben az úttesten. A csomópont közepén minden irányban dupla sor taxi állt; a sofőrök kedélyesen cseverésztek. Nem messze rendőrautók strázsáltak, és a szolgálatban lévő egyenruhások békésen üldögéltek a meseautókban. A mindig zajos, gépjármű- és gyalogosforgalomtól nyüzsgő városközpontot teljesen kihaltnak érzékeltem: csupán néhány magunkfajta kíváncsiskodó bóklászott a taxik között. Ha mentő, tűzoltóautó, netán a rendőrség gépkocsija akart áthaladni a kereszteződésen, az útonállók utat nyitottak neki. Az élelmiszert szállító gépjárművek is akadálytalanul gördülhettek tova.

Nem kezdtünk beszélgetni egyik kockás autó tulajdonosával sem — mással sem. Magam elé képzeltem az eseményeket, és a szokatlan városkép a hozzá tartozó feszültséggel új állapotom egyik alapélményévé vált. Életszerűen át tudtam élni mindazt, amit nem láthattam. Ez lett újkori életem első, hosszabb kirándulása.

Harmincegy éven át a látó emberek életét éltem, de már nem tartoztam közéjük. Külsőleg jól érzékelhetően más lettem, de belülről ugyanaz maradtam (legalábbis egy ideig még úgy gondoltam). A többi ember számára vak lettem — szerintem pedig nem láttam. Hogy az végül is egy és ugyanaz? Az emberek túlnyomó többségének biztosan igen, függetlenül attól, hogy látnak vagy nem. Szememet kinyitottam tízszer, százszor, ezerszer — sok értelme nem volt. Ráadásul ez a fénylátás még romlani is fog — tört rám minduntalan a keserű felismerés. Kész őrület! Mivé foszlik emlékezetemben a tavasz színkavalkádja, a nyár zöldlombú világa, az ősz szivárványszínei, a tél fehérsége? Mivé mosódik a hegyek orma, a tenger horizontig tartó síkja? Mi lesz a változatos alakú felhők képével, a naplemente varázsával, a csillagos ég tündöklésével? És mi történik a formás alakú nők emlékével, a beszédes szemek üzenetével, a mosolyok szépségével? És szüleim arcával? A képi időszámítás végképp megállt számomra. Akárhány évig is fogok élni, csak az 1990-ig látottak alapján elevenedhet meg bennem a világ. Lehorgasztott fejjel búsultam a kanapé szélén. Magam elé képzeltem zuglói lakásom környékét és a jó öreg Angyalföldet is. Minden stimmelt, a képek felidézésével egy ideig biztosan nem lesz baj. És a közlekedéssel? Lakáson és házon belül biztonságosan tudtam és mertem mozogni. De az még a legmerészebb álmomban sem vetődött fel bennem, hogy egyedül merészkedjek ki az utcára.

Miért olyan nehéz önállóan közlekedni? Ha a látó ember a fotelben ülve behunyja a szemét, azt hiheti, ilyen érzés nem látni. Ez persze banális naivitás: ahogy megpróbálna felállni, máris elbizonytalanodna, pedig még semmi érdemlegeset nem tett. Próbáljon megtenni néhány lépést! Itt kezdődik az igazi probléma, a nagyfokú elbizonytalanodás. Pár lépést biztosan meg mer kockáztatni — mondjuk hármat, esetleg tízet, de többet nemigen. Úgy is kísérletezhetünk, hogy nyitott szemmel memorizáljuk az útvonalat, majd csukott szemmel megpróbálunk végigmenni rajta. Hiába térképezzük a nyomvonalat fél órán át is, akkor sem merünk megtenni úgy egy tucatnyi lépésnél többet (kivételek persze ez alól is vannak). Miért nem képes tíz méternél tovább haladni a próbálkozó? Az ok egyszerű és logikus: az ember legfontosabb információforrása a szeme. A mozgásszerveket az agy e feladatra specializált szegmense vezérli a beérkezett és feldolgozott információk alapján. Az irányító központnak folyamatosan érkező képre van szüksége ahhoz, hogy az eltervezett mozdulatsort gördülékenyen végre tudja hajtani. Ha a vizuális inger megszűnik, az irányító központ előbb elbizonytalanodik, majd leáll: nem ad újabb utasítást a mozgásszerveknek. Behunyt szemmel ezért nem lép sokat a látó ember — nemhogy az utcán, de még saját lakásában sem!

Nyilvánvaló: meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, hogyan közlekedjünk nem látva — hiszen kis hazánkban pár ezer fehérbotos valahogyan mégiscsak elboldogul az utcán. Apropó, segédeszköz! No, azt a világ összes kincséért sem vettem volna a kezembe. Hogy miért? Mert nem akartam vakká válni. Ugyanis akkor még úgy gondolkodtam, hogy akinél fehérbotot látnak az emberek, arra mint szerencsétlen vakra gondolnak, és úgy is viselkednek vele. Én meg nem akartam vak lenni — a gyermekkori élmény szakadatlanul dolgozott bennem. Közben szégyelltem is, hogy nem látok — de piszkosul! Hogy mindez egy nagy hülyeség? Lehet, de életem eme időszakában így vélekedtem.

Még egy kurta adalék a közlekedéshez: nagyon nehéz nyílegyenesen menni. Ha a járda közepén haladó ember csak öt fokkal eltér a helyes, relatíve egyenes iránytól, már pár méter múlva vagy az úttest mellett, vagy a házfalnál találja magát. Támpontra és fehérbotra egyaránt szükség van az utcán. A nyílegyenes gyaloglás egyik alapfeltétele a viszonylag tempós haladás. Gondoljunk csak bele: ha a kerékpáros nagyon lassan teker, eldől, mert nem képes megtartani az egyensúlyt. Hamar rájöttem, hogy ha önállóvá akarok válni, mindent újra kell tanulnom. A nem látás is csak addig zavarja az emberfiát, amíg az agynak hiányzik a megszokott kép.

Újra beindult és lendületet vett az üzletelés: az úgynevezett KGST-piacokon beszerzett, felvásárolt árukat a lakótelepen és egyéb helyeken terítettem, értékesítettem. Vállamra akasztottam a kék színű, ruhákkal és egyéb holmikkal teletömött, pillekönnyű táskát, bal kezem mutató és középső ujjával hozzáértem anyukám jobb felkarjához, és már indultunk is. A felkeresett lakásokat alaposan ismertem, így csak kisebb segítségre volt szükségem ahhoz, hogy a fotel helyett mondjuk, ne a földre üljek le. A régi ismerősök szerte a lakótelepen együttérzéssel vették tudomásul, hogy már nem látok. Némelyikük még hangot is adott abbéli vélekedésének, milyen jó, hogy nem omoltam össze a rám zúduló teher alatt. Amennyire igényelték, mindenhol elmeséltem, mi is történt velem: a laikusok is könnyen megértették.

Felbecsülhetetlen kincs volt számomra az a lehetőség, hogy hetente párszor érdemben kimozdulhattam otthonról. Emberek tucatjával találkozhattam, beszélgettem. Az értelmes és hasznos kötöttségnek meghatározó jelentősége volt abban, hogy ne elveszítsem, de újra megtaláljam helyemet a világban. Kimondottan jól esett, hogy továbbra sem a látás foka alapján kezeltek. A kisebb-nagyobb gyerekeknek is elújságoltam, hogy már nem látok. Az alsó tagozatosokat megkértem, hogy nyújtsák felém néhány ujjukat. Nyitott tenyerüket az arcom elé tartották, én meg közöltem, hogy még a kezüket sem látom. — De ha akarod, pontosan megmondom, hány ujjadat mutatod! — leptem meg őket. — Nem vagyok tuti biztos benne, hogy mindegyik kölyök rábólintott, de úgy vettem. A kezemmel megkerestem az arcom elé tett praclit, és nemes egyszerűséggel végigtapogattam a kimerevített ujjakat.

— Én most már így látok! — jelentettem ki.

Némelyikük vagy három méterrel odébb osont, és a továbbiakban már onnan mutatta az ujjait. Odáig nem ér el a kezem, tehát nem tudom megmondani — adtam meg magam. Számot adtam a gyerekeknek arról is, hogyan tájékozódom, ismerem fel a dolgokat hangjuk alapján: a pénzérmét csörgéséről, a bekapcsolt televíziót a hang irányából. Ezekkel az alapfokú ismeretterjesztő tízpercekkel mindenki jól járt —legfőképp én. Akadtak mulatságos esetek is, mint amikor a férj lelkesen hozott egy színes bulvárlapot, miközben felesége anyukámmal üzletelt. Egy csinos pipi van benne félmeztelenül! Olyan szép didije és formás popsija van, hogy az embernek kedve támad ráugrani a lapra! Feléje nyújtottam a kezemet, elvettem tőle az újságot. Magam elé tartottam a lapot, mintha mustrálgatnám a formásnak mondott macát. A feleség ekkor halkan, de sokatmondóan odafordult a férjéhez: de hülye vagy, fiacskám! Nagyot szisszent és a homlokára csapott a férj, majd nagy bocsánatkérések közepette indult felém:

— Ne haragudj Laci, de teljesen elfelejtettem, hogy már nem látsz! — az én lelkem meg szélesen mosolygott közben.

— Az ég adta világon semmi baj nincs. Azt mondtad, nézzem meg az újságot, mert egy remek aktfotó van benne. Én a lapot kézbe kaptam, meg is néztem — az meg, hogy mit láttam belőle, már egészen más kérdés — és jót nevettem.

Zavart csend ülte meg a szobát, majd a többiek is elnevették magukat — igaz, halkabban.

Másutt más móka esett. Már jöttünk ki a lakásból, a nyitott folyosó felé tartottunk. Öreg este volt odakint, egy égő sem világított a közlekedőúton, ezért a figyelmes háziasszony elém akart kerülni, hogy felkapcsolja a világítást. — Hagyd a fenébe az egészet, én már hónapok óta úgy közlekedem, mint egy denevér! — Nevetve mondtam, nevetést vártam rá, de hiába.

A humor és az önirónia segített, hogy szembe tudjak szállni képtelen állapotommal. Aki komolyan veszi saját búját, baját, leleddzen bármiben is, az abba bele fog nyomorodni, bele fog pusztulni. Súlytalanná kell tenni a keservet, és azzal máris kihúztuk a balsors méregfogát. A spontán humorral reagáló, önmagával ironikus ember lelke felszabadul. Azt a továbbiakban már senki és semmi nem vetheti rabigába.

Néhány elvetélt próbálkozás után felhagytam a nőkereséssel. Nem voltam még olyan stabil lelkiállapotban, hogy párkapcsolatot építhessek rá. Még magammal sem voltam tisztában, nem hogy azzal: milyen emberré fogok átalakulni? Előbb rendezni kell a sorokat, csak utána jöhet az újabb próbálkozás. A testet és lelket egyaránt pezsdítő mozgás nélkül sem lehet meglenni. Erre a felismerésre is hamar rájöttem a lakászárkában. A rendszeres mozgásra egyetlen reális lehetőség kínálkozott: apukámmal lementünk sétálni a lakótelepre. Agytornának sem volt utolsó a testemet karbantartó mászkálás. Az alakuló, formálódó lakótelepet még az építkezés idején keresztül-kasul bebarangoltuk szüleimmel, tehát volt mire emlékeznem. Baktattunk a sétányokon, apukám pedig elmesélte, hogy mit lát. Kisebb kereskedéseket is felfedeztünk a telep távolabbi zugaiban, sőt még egy postahivatalt is.

Egyre inkább figyeltem a talpammal. Lassanként felfedeztem azokat az apró jeleket a járdán, amelyekből meg tudtam saccolni a következő lelépőig hátra levő távolságot. Igyekeztem minél kevésbé feltűnően közlekedni, és úgy éreztem, hogy nem, vagy csak alig lehetett észrevenni, hogy nem látok. Természetesen apukámmal sem kézen fogva grasszáltunk. Bal kezemet könyökben behajlítottam, és az ujjaim végét jobb felkarjához érintve, fél lépéssel lemaradva követtem őt a járdán. A közlekedésnek ez a módja több szempontból is előnyös volt: továbbra is szabadon, majdnem természetes módon járhattam — legfeljebb a félig behajlított kar látványa lehetett kissé bizarr. A fél lépés távolságra azért volt szükség, hogy érezzem, ha a járda végén az úttestre lelép apukám, és így harmonikusan követhessem. Végig arra törekedtem, hogy minél kötetlenebbül, minél szabadabban mozogjak — ennek fő oka persze az volt, hogy továbbra is rejteni akartam állapotomat. Mindezek dacára úgy letörtem, mint a bili füle. Az önálló közlekedés annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy még csak el se gondolkodtam annak technikáján — nem pazaroltam rá az időt és a szellemi muníciót.

A jelenben elsősorban az egyén stabilitását szolgáló erőket kerestem. Van egy hangulatosan berendezett lakásom; a postás havonta hozza a rokkantnyugdíjat. Lelkileg nem omlottam össze. Nem lettem se depressziós, se hisztérikus. Szép lassan megpróbáltam, próbálgattam feldolgozni magamban a történteket. Megéreztem, hogy ebből a mély gödörből egy belülről induló önfejlődés vezet ki. Mindent, de mindent a nulláról kell újra kezdeni, újratanulni. Nem látva, és nem önállóan közlekedve. “Mindössze” ennyi volt a kihívás, nem több.

Minden reggel csodavárással ébredtem: hátha ma jobban látok! — ám ez mihaszna ábrándozásnak bizonyult. Tehetetlen és csüggedt voltam, de nem panaszkodtam. Sem addig, sem azóta nem beszélgettem nem látásomról szüleimmel, és nem fújtam az ilyenkor szokásos slágert sem: milyen jó lenne újra látni! Teljesen értelmetlen lett volna előrukkolni ezekkel az ostobaságokkal. Miért növeljem vele szüleim amúgy is csillapíthatatlan fájdalmát? Inkább nyugtatgattam őket erős keservük idején. Nem érdekes, majd csak lesz valahogy — szól a régi nóta.

Anyukám pendítette meg először, hogy jobb lenne, ha a közelükbe költöznék. — Egyedül nem tudod ellátni magad — mondta. — Valakinek állandóan itt kell lennie melletted, de ez hosszú távon nem oldható meg. A látásod pedig — sajnos — nem fog javulni.

Igen ám, de én nem akartam elköltözni. Ezt azonban nem mondtam meg nyíltan, csak sejtettem velük. Egyfajta egyensúly alakult ki — ám anyukámat nem olyan fából faragták, hogy csak úgy rám hagyja. Kétszer is kecsegtető lakáscsere lehetőségével állított be hozzám: egy lakásszövetkezet tagjai lehettünk volna. Más-más ok miatt, de mindkét lehetőség dugába dőlt. Ki ne ismerné a közismert mondást: nem látja a fától az erdőt? Talán már éve is volt annak, hogy azon az emeleten, ahol szüleim is laktak, megüresedett az egyik kégli. A lakás elhunyt tulajdonosa a ház első lakói közé tartozott. A Duna felé néző kéró körül teljes csend honolt a házban. Anyukám végül megkérdezte: ugyan, mit akarhat kezdeni vele az örökös? A családi kupaktanács végén abban maradtunk, hogy egy levelet dobunk be a lakásba.

Nem kellett sokáig várnunk a válaszra. Megegyeztünk az időpontban, és apukámmal reggel elmentünk a szülői lakba. Mind a hárman izgatottan vártuk az idősödő tulaj csengetését. Elhanyagolt, alaposan lelakott lakásra számítottunk — de arra nem, hogy annál még egy viharvert istálló is különb legyen. Különben a kégli fekvése és beosztása is nagyon jó volt, és nem volt közös fala szüleim otthonával. Megkérdeztük az örököst, nem akarja-e elcserélni a két lakást? Egy az egyben: az én lakásom hét négyzetméterrel kisebb volt ugyan, de tökéletes állagú. Eltöprengett rajta, de végül is az eladás mellett maradt. —A kért összeget elfogadhatónak tartottuk: annyiért könnyen túladhattam a zuglói lakáson. Tisztáztuk a szükséges részleteket, és kezet fogtunk. Mindössze három métert kellett megtennünk a folyosón, és máris hazaérkeztünk. Beléptünk az ajtón, és anyukám elsírta magát — a két lakás állapotának különbsége miatt. Nem győztük vigasztalni. Egy biztos — állapítottuk meg közösen — az adás-vétel után ki kell forgatni mind a négy sarkából a kéglit.

Napokon belül megjelent a hirdetésünk az egyik újságban: a régi lakásért valamivel többet kértem, mint amennyibe a lerohadt új ingatlan került. Kérhettem volna jóval többet is, de sürgetett az idő. Már az első nap legalább húszan érdeklődtek telefonon — természetesen én ügyeltem, és a hét vége felé már idegesen rángatóztam, ha megcsörrent a készülék. Seregnyi érdeklődő jött: akadt köztük egy éppen nekünk való is. Megalkudtunk mindemben, megkötöttük a hármas adásvételi szerződést, és egy hónap múlva már el is költöztem a rendbe hozott lakásba: így teljesült be egyik gyermekkori álmom.