A mindennapok monotonitásából egyedül az volt menekvés, valódi felfrissülés, ha távoli tájakra utazhattam. Szász-Svájcba berlini és drezdai emlékekkel a tarsolyunkban érkeztünk meg. Kisebb kirándulásra indultunk szálláshelyünkről, a bad-schandaui ifjúsági motelből. Ráérősen sétáltunk a széles hegygerincen.

Hiába tűnnek egyformáknak az erdők, a látszólagos hasonlóság ellenére mégis változatosak. Egy kilátó teraszhoz érkeztünk. Lebilincselt a táj szépsége: olyan csoda volt nekem, mint gyermeknek a vasúti terepasztal! Több száz méter magasból nézhettem szét. A cipőm orrától egy méterre meredeken zuhant alá a hegyoldal, egészen az Elbáig. Sima víztükrében hegyünk túlparton magasodó párját is megcsodálhattuk. A kanyon mélyén ligetes facsoportok nőttek a réten. A lassú víz nesztelenül hömpölygött tova: bal felől, nagy kanyarral érkezett a kilátó elé. Köröskörül végtelen csend honolt — de a terepasztal is csak akkor válik igazán lenyűgözővé, varázslatossá, ha megpezsdül rajta az élet. A kanyar felől gőzös érkezett, és élesen belekürtölt a tájba. Lapátkerekei felkorbácsolták a vizet: a békebeli nyugalmat ütemes duhogás váltotta fel.

A sétahajó hosszabbik kéményéből előbb kiadós, vastag és fekete koromcsíkot pöfögött a magasba afféle felkiáltójelként, majd egy hatalmas, fehér gőzfelhőt. Szép lassan beúszott a hegy elé. A túloldali orom és a folyó között a keskeny part két sínpárnak adott helyet. A kanyarulat felől hangos zakatolással sokszínű nemzetközi expressz rohant a gőzös után. Amikor utolérte, a meleg lelkű masiniszta éles sípjellel köszöntötte a vízi járművet, a hegyek pedig ezúttal is visszhangozták az üdvözlést. Ha rajtam múlik, én bizony napestig a szirten maradtam volna. De vissza kellett térnünk, hogy ne csak a nappal legyen idilli, hanem az este is.

Az ifjúsági szálláson roppant kellemes látvány fogadott: a házat fiatal német lányok népesítették be. Mi őket néztük, ők minket — így van ez rendjén. Rákészültem az esti bulira: némi pancsolás a tus alatt, egy kis arcszesz a simára húzott ábrázatra, majd beleugrottam a farosba. Kellő hőfokon égve indultam a táncterembe. Azt a néhány, az ismerkedéshez nélkülözhetetlen német mondatot, amit a nem éppen lexikonnyi szókincsemből össze tudtam rakni, jó előre megfogalmaztam magamban.

Még csak néhányan lézengtek a tágas teremben. Nem véletlenül érkeztem ilyen korán: bal szemem éleslátása a hangulatfényben már nem tette volna lehetővé a kellően figyelmes fellépést: a terembe lépő lányokat meleg tekintettel kell fogadni, és a jobban tetszőket a továbbiakban is szemmel kell tartani. A terv roppant ésszerű volt, ám a kivitelezés egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, mert bizonyos távolságon túl még jó megvilágításban sem láttam elég élesen az arcokat. Az égők fénye túlságosan haloványnak bizonyult: több, fontosnak számító momentum a homályban maradt. Nem feltűnően, de igyekeztem alaposan megnézni az érkező csajokat.

Lassanként megtelt a terem. Egyik lány sem keltette fel túlságosan az érdeklődésemet, ezért a közelebb ülőket kezdtem stírölni. Annyira elmerültem a választék elemzésében, hogy mire felocsúdtam a bambulásból, a társaság túlnyomó része már vígan ropta a táncot. Fő bánatomra a helyükön ülő lányok egyáltalán nem voltak kedvemre valók. Legyintettem egyet, feltápászkodtam, és felkértem a legközelebb ülő, magányosan árválkodó leányzót. Örömmel jött: kinek van kedve a vigasságban ibolyát árulni! Lötyögés közben próbáltam vele szóba elegyedni; nem sok sikerrel. Jobbra-balra tekintgettem a sűrű tömegben, és nagy meglepetésemre azt láttam, hogy több lány is egymással táncolt. A távolba bámészkodtam, és tekintetemmel csak lassan közelítettem magunkhoz. Közvetlen közelünkben két német lány táncolt: mindkettőt alaposan végigmustráltam. Olyan keserű fájdalom hasított a szívembe, hogy majd’ belepusztultam.

Kiguvadt szemekkel lestem a terembe lépő nőket: miért nem vettem észre akkor ezt a tüneményt? Gyönyörű volt az arca, vonzó a teste. Nem túl hosszan, de mélyen az álom szemébe néztem, és ő szívhez szólóan rám mosolygott. Lehangoltan fordultam vissza táncpartneremhez — nem akartam vele illetlenül viselkedni. Nem tehettem róla, de a másik lány továbbra is mágnesként vonzotta tekintetemet. Már én is rámosolyogtam, ő meg vissza. Elcsendesedett a zene. Újra megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni partneremmel, de ő — legnagyobb megdöbbenésemre — a nekem oly gyönyörűnek tetsző lánnyal kezdett hosszas, baráti csevelybe. Felháborított a mellőzés: ilyen modortalanságra végképp nem számítottam. Egyre haragosabban néztem a két szószátyárt — ők meg továbbra is elmélyülten társalogtak, tudomást sem vettek rólam. — Még lötyögök egyet az ibolyaárussal, aztán faképnél hagyom — háborogtam bosszús magányomban, amikor meghallottam, hogy engem szólítanak. Meghökkenve láttam, hogy mindkét lány mosolyogva néz rám, és heves kézmozdulatokkal akarnak valamit a tudomásomra hozni.

Hirtelen megértettem: a csinos lány azt kérte barátnőjétől, hogy engedjen át neki, mert úgy érzi, hogy nekem ő tetszik. Igaz, hosszantartó alku eredményeként, de szívem választottja nagy szerencsémre megkaparintott magának. Örömmel egyeztem bele. Ismét feldübörgött a ritmus, és én továbbra sem bírtam betelni a velem táncoló csodával. Legmerészebb vágyálmomban sem mertem volna ilyen gyönyörű lányról fantáziálni! Arca mint egy tündéré: egyfolytában mosolygott, és ámulatba ejtően szép volt. Ha tekintetem valahogy el tudott szabadulni bájos pofijától, akkor bombázó alakja fűzte azt újra rabláncra. Rajta kívül mindenki és minden megszűnt létezni számomra. Egyik ámulatból a másikba estem: én voltam a világ legboldogabb embere. Milyen remek ötlet volt tőle, hogy egyszerűen elhappolt magának. Néztünk egymás szemébe, mosolyogtunk, nevettünk, mint ahogy a szerelmesek szokták. Egy szempillantás alatt belezúgtam, és az ő érzelmei felől sem volt sok kételyem. Elhalkult a zene, elcsitult a lábak dobogása, és én bemutatkoztam neki.

München előtt egy évvel: Váratlan élmények

Kéthetes tengerparti nyaralásra indultunk két barátommal. Ha már amúgy is útba esik Brassó, akkor együnk ott brassói aprópecsenyét — gondoltuk, és leszálltunk a nemzetközi gyorsról.

Tikkasztóan meleg volt. A főtéren körbejártuk a Fekete templomot és Mátyás szobrát, majd pár utcával arrébb rátaláltunk egy buszpályaudvarra. Indult onnét egy járat az ezer méterrel a nagyváros fölé magasodó hegy felé. A zsúfolt jármű a kemping felé töfögött, és vastag füstcsíkot hagyott maga után. Amikor végre leszállhattunk, nem csak az autóbusz könnyebbült meg, de mi is. A kempinget körbeölelő drótkerítés mögött egyetlen sátor sem állt, mi mégis bizakodva indultunk a bejárat felé. A rácsos kapu két szárnyát nagy lakattal összekötött, többsorosan feltekert vaslánc rögzítette egymáshoz. A mellbevágó felismerés alaposan felborította az útitervünket. Kupaktanácsot álltunk a rozsdásodó bejárat előtt, de nem taglalhattuk hosszasan a helyzetet, mert egy eltéveszthetetlen hang vonta magára a figyelmet: gyomrunk korgása. Elszánt léptekkel indultunk a legközelebbi étterem felkutatására — a kempingtől meglehetősen távol akadtunk rá. A néptelen teraszon tiszta, terített asztalok sóvárogtak vendég után. A kőépület mélyéből hamar előkerült egy pedánsan öltözött pincér. Három adag brassói aprópecsenyét kérünk, és hozzá ugyanannyi üveg hideg sört! Furcsa grimasz jelent meg a derék felszolgáló arcán. Keserű szájízzel vettük tudomásul: léteznek a konyhaművészet színes palettáján olyan finomságok is, amelyeknek a neve köszönő viszonyban sincs származásukkal. Éhkopp lett a kalória nélküli ebéd vége, és még meleg sörrel sem öblíthettük le. Viszont egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk a tetőig tartó út harmadánál, akkor feltétlenül felmegyünk a csúcsra.

Lábra kaptunk, és nekilódultunk az emelkedőnek. Vállainkat húzta a málha: a kitartó kaptató alaposan megizzasztott. Földig lógott a nyelvünk, sós verítéktől gyöngyözött homlokunk. Kifáradtunk, de mégis harsány örömujjongással tudattuk egymással, hogy látszik már a lanovka alsó végállomása. Egyre lassultak lépteink, ahogy a pénztárhoz vánszorogtunk. A drótvasút meredek hegyoldalak fölött vitt a magasba. A panorámaablakon a mélybe tekintve éles sziklaormokat láttunk. Nagy erőfeszítéssel tán még fel is kapaszkodhattunk volna arra, de ahhoz izmos lábakra lett volna szükség.

Úgy gondolom, így a levegőben egyszer mindenkiben felvetődik a kérdés: milyen lenne a mélybe zuhanni? — mintha a válasz olyan sokféle lehetne. Odafent hűvös szél csapott az arcunkba: legalább tizenöt fokkal volt hidegebb, mint a városban. Időközben vastag, szürkésfekete fellegek tornyosultak a nap elé. A felvonó csak a csúcs közelébe vitt fel. Előttünk meredeken ívelő hegygerinc vezetett a beláthatatlan magasba, ahova csak egy alig kitaposott turistaút kalauzolt bennünket. A köves meredeken az erőfeszítés dacára is egyre jobban dideregtünk, megálltunk hát, hogy magunkra kapjunk néhány melegebb holmit a hátizsákokból. Olykor körénk csavarodott egy-egy tömött felhőpaplan is, de azoktól nem lett melegebb. Több, tetszetős orom közül is választhattunk ebédelőhelyet. Afféle ifjú, erőtől duzzadó, magashegyi titánokként persze a legmagasabb szirtre vágytunk. Az időjárás egyre zordabb lett, már a leheletünk is látszott. Ebből tudtam, hogy legfeljebb nyolc fok lehet — a városban négyszer ennyi volt.

Hatalmas szusszanással és fenemód megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy elfogytak az éles kövek. A huzatos hegytetőn mindössze pár négyzetméter helyünk volt, ahová letehettük a dög nehéz háti motyót, hogy mellé rogyjunk. De mielőtt helyet foglaltunk volna a hegyes sziklaszékeken, még alaposan szétnéztünk a magasból. Ameddig engedte a horizont, csak bérceket láttunk — valóságos faóceán nőtt rajtuk. Milyen izgalmas lehetne egész nyáron át a hegyeket róni! Megérezhetnénk a természet valódi énjét… Fantáziálásunk ködös képét az egyre fokozódó erejű szél fújta tova, figyelmeztetve egyúttal arra is, hogy az elvesztett kalóriákat mihamarabb pótolni kell, különben hamarosan akár ki is hűlhetünk.

— Oké, cudar felhőkergető szélbajnok! — mondtuk, és nagy igyekezettel az elemózsia után nyúltunk. Kenyér, löncshús és csípős piros arany volt az alkalmi, háromfogásos ebéd. Annyira vacogott a fogunk, hogy néha a falat mellé haraptunk, pedig már az összes göncöt magunkra húztuk. A lakoma vége már igazi mulatósba csapott át, mert kénytelenek voltunk páros lábbal ugrálva táncolni a csupasz ormon, hogy meg ne fagyjunk. Kegyetlen hideg kerekedett, és az orkán erejű szél viharfelhőket űzött felénk. Feketék voltak, mint amikből a jégeső szokott esni. A hőmérséklet a fagyponthoz közel ereszkedett. Nem volt mese: amint lenyeltük az utolsó falatokat, azonnal felkaptuk a hátizsákot, és uzsgyi vissza a lanovkához. A csípős hideg ellenére is élveztük az egzotikus ebédet — nem mindennapi mulatság közel ezer méter szintet megtenni azért, hogy az ember szinte megfagyva ehesse a magával cipelt, hazai konzervet…

A városban összehasonlíthatatlanul barátságosabb volt a hőmérséklet, mint érkezésünk idején — ott is alaposan lehűlt a levegő, a vihar centruma a város szélénél haladhatott el. Eldöntöttük, hogy este továbbutazunk. Könnyen felejthető ízű sör és némi görögdinnye kóstolása után érkeztünk a pályaudvarra. Tíz órát sem tartózkodtunk itt, és mégis feledhetetlen emléket gyűjtöttünk — pedig még el sem utaztunk!

Brassó jelentős vasúti csomópont, ahol több fővonal fut össze. Látszott ez abból is, hogy órákon át több száz, több ezer ember tolongott a peronon. Egyfolytában érkeztek, indultak a zsúfolt szerelvények. Gyermekkorom óta imádom a vonatokat, és most is lebilincselt a látvány. Leszállt az est. A közvilágítás pislákoló fényei mindössze arra voltak elegendőek, hogy az éji bogarak ne ütközzenek egymásnak frontálisan. Az egyre ritkábban befutó mozdonyok fényszórói romantikus hangulatot varázsoltak a sötétbe burkolózó, kihalt állomásra. A recsegő hangtölcsér egy, a menetrendben nem szereplő nemzetközi gyorsról próbált tudósítani: több órás késéssel Magyarország felől futott be a színpompás szerelvény. Hamar rátaláltunk a MÁV jellegzetes, kék alapon fehér csíkos vagonjaira. Pufók kölyök könyökölt ki az egyik ablakon. A hálókocsifelügyelőtől megtudtuk, hogy a mi vonatunk is késik, és javasolta, hogy azt várjuk is meg, mivel mi amúgy sem Várna, hanem a délebbre fekvő Burgasz környékén akarunk nyaralni. Öreg este lett, és végképp elnéptelenedett a pályaudvar. Újra előkaptunk néhány vastagabb pulcsit. Jócskán elmúlt már tizenegy óra, amikor messze távol apró fénypont tűnt fel: egy villanymozdony közeledett. Az állomáson az erős fényszóróról tompított világításra váltott a masiniszta. Csikorogva gördült be a csak hálókocsikból álló, hosszú szerelvény. A legközelebbi vagon ajtaját zárva találtuk. Rohangáltunk egyik ajtótól a másikig, mint pók a falon, de egyik sem engedett. Ököllel püföltük a zárt ajtókat, és harsányan kiáltoztunk. Az egyik hálókocsi ablakából elismerően bólogatott felénk néhány lengyel fiatal: milyen frissen rohangálunk azokkal a súlyos csomagokkal az éjszaka közepén! Teljesen kétségbeestünk, mert a szemafor már zöldet jelzett, és a forgalmista a magasba tartotta tárcsáját — de ekkor nagy nyikorogva mégis csak feltárult az egyik közeli vagon ajtaja. Mintha egy éhes oroszlán űzött volna, úgy vágtáztunk felé. Nehezen zihálva kapaszkodtunk fel: egy szót sem bírtunk kinyögni. A hálókocsifelügyelő kulcsra zárta mögöttünk az ajtót, a vonat pedig halkan neszezve kigördült az állomásról.

A kemping a homokos tengerparton nyúlt el, a legközelebbi településtől több kilométerre. A sátrakat egy mesterséges öböl partján, az apró hullámokat ringató víz közvetlen közelében vertük fel. Elég volt kidugni lábunkat a ponyva alól, és máris lubickolhattunk. Ám a láb másra is való, méghozzá a közeli és távoli környék felfedezésére.

Elhagytuk az öblöt, és a partra kifutó hullámok fodraiban a kemping déli vége felé lépkedtünk. A legkülönbözőbb nációk tagjai visongtak, fröcskölték egymást vagy labdáztak a közel harminc fokos vízben — mások a parton süttették magukat négerbarnára. Mégiscsak elhagytuk az élet lágyan ringó bölcsőjét. A fövenyen haladtunk tovább. Talpunk alatt úgy felforrósodott a homok, hogy még egy-egy formás női alak láttán sem torpantunk meg, ám egyszer azért mégis a földbe gyökerezett a lábunk, és riadalom költözött a szemünkbe. A homokban egy legalább négy méter hosszú szörnyeteg feküdt. Termetéhez méltó szája volt, hatalmas gyomrában bármelyikünk kényelmesen elfért volna. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy a tengerre néző, óriási krokodilt homokból formálták meg a német fiatalok. Az ügyes kezű művészek valószínűleg versenyszerűen űzték eme látványos hobbijukat: a homoklény az igazi hű ábrázolata volt. A kempingben eltöltött tíz nap alatt többször is alaposan szemügyre vettük az alkotást, és a készítők távozása után is nyomon követtük sorsát. A tűző nap hatására előbb megroggyant, majd szétesett, és apránként beleolvadt a homokpad síkjába. Felocsúdtunk a mélázásból, és tovább indultunk, hogy egy perc múlva újra lecövekeljünk: egy szfinx magasodott az orrunk előtt. Hümmögtünk néhányat, és elismerően biccentettünk a homokszobrászoknak.

Könnyedén átküzdöttük magunkat a kemping foghíjas, rozoga drótkerítésén. A nyílt terepen továbbra is a part vonalát követtük. Jobb kézre elhanyagolt, dudvás termőföld terült el, mi pedig egyre mélyebben hatoltunk az érintetlennek tetsző természetbe. Egy alig ismert érzés kelt életre bennem: mintha az ősidőkbe sétálnánk vissza! A partoldal enyhén, de kitartóan emelkedni kezdett, mi pedig a meredély és a hullámok közötti sávba szorultunk. Nagyobbacska kövek, majd kisebb szikladarabok kényszerítettek vargabetűkre. Errefelé már nagyobb és tajtékosabb hullámok ostromolták a fövenyt. A hétágra sütő nap lankadatlanul hevítette barna testünket, amit a tenger felől enyhe szél próbált hűteni. Folyamatosan zúgott, morajlott a víz, és mindenütt csak természetes képződményeket láttunk magunk körül. A hullámverte szegély vízszintes maradt, de jobb kézre a part mindinkább felmagasodott mellettünk, és száz méterrel arrébb már harminc méterrel nőtt a fejünk fölé. A meredeken alászakadó sziklafal tövében hatalmas kőtömbök árulkodtak a hullámok romboló erejéről — egyikük-másikuk méternél is jóval magasabb volt. Bárki észrevétlenül elbújhatott volna mögöttük. Végképp vadregényessé vált a táj, még magasabbra szökött a part, még meredekebben zuhant alá az oldal: már végképp függőlegesnek tűnt. Teherautó nagyságú kőtömböket kerülgettünk. Talpunk alól elmaradt a finomszemcsés homok: öklömnyi morzsalékok között botladoztunk. Kedvünk szottyant egy kis kődobálásra. Vetélkedtünk: ki hajítja messzebb? A hullámok itt már kisebb hegynyire nőttek, így hát kacsázásról szó sem lehetett. Ahogy eltávolodtunk az amúgy nomád civilizációt biztosító pomorjei kempingtől, egyre jobban éreztem a természet őserejét. Már több milliárd éve ringanak a végtelen óceánok, a hatalmas tengerek. Mennyi is az a milliárd év? A fejünk fölött a szirtről népes, több száz egyedből álló sirálycsapat röppent a tenger fölé. Vijjogva keringtek a magasban. Az érkező, méternél is magasabb, fehér tarajú hullámokat a parton álló sziklatömbök törték meg. A hűsítő permet ezernyi cseppje freccsent ránk. A partszegély fokozatosan keskenyedett. Egyre gyakrabban meg kellett mászni az elénk tornyosuló kőtömböket, hogy tovább juthassunk. Ahogy az egyikre felkapaszkodva a távolba tekintettünk, láttuk, hogy nem is olyan messze két-három méter magas tömbök tornyosulnak egymásra, és kissé arrébb már a függőleges falat nyaldossa sós nyelvével a tenger. Nem volt értelme tovább menni: a beszűkülő, járhatatlanná váló út a tengerbe vezetett.

Legközelebb északnak indultunk, hogy az arra lévő vidéket is bebarangoljuk. Bár drótvágó ollót most sem vittünk, mégis hamar átjutottunk a kerítésen. A csapás derékig érő bozótoson át vezetett. Ahogy csörtettünk fölfelé a dombra, jobbra a most is békés arcát mutató tengert láthattuk, balra pedig — jóval messzebb — az országút futott bele a látóhatárba. Hosszasan meneteltünk az ismeretlenbe. A hőségtől már-már fulladoztunk a sudár gyomszálak között, arcunk és testünk merő latyak volt. A gazos idővel ritkulni kezdett, majd váratlanul szépen rendben tartott pázsit váltotta fel. A dombháton magányos pavilon állt. Váratlanul ért minket, hogy minden lakott helytől távol egy ivót találjunk. Napernyővel komfortosított asztalok várták a megfáradt vendégeket, és a pult mögül nem várt gyorsasággal előtermett a markáns arcú vendéglős. Pechünkre söre nem volt, így rábíztuk kiszáradt torkunk megnedvesítésének gondját.

Körülültük az asztalt, és az árnyékból szemlélődtünk: tökéletesen ráláttunk a kék tengerre. A levegő szinte remegett a balkáni nap tüzétől, amikor három pohár zöld színű italt tett elénk a fürge lábú kocsmáros. Bizalmatlanul szagolgattuk — erjesztett füvet kaptunk netán? De nem: a vizespoharakban közepes alkoholtartalmú ital fodrozott. Mint ahogy az óvatos macska próbálgatja a forró kását, először mi is csak a nyelvünk hegyét dugtuk az italba, de a vermutok családjába tartozó különlegesség ihatónak bizonyult. A cimborák szentül esküdtek utolérhetetlen aromájára is, bár nekem csak a színe tetszett. Ez azonban még kevés lett volna a felejthetetlen élményhez: hiányzott még valami, mint ételnek a só.

Tárva-nyitva volt a pavilon ajtaja, és a redőnyt is felhúzták, úgyhogy erősen kihallatszott a bent harsogó zene. A mediterrán ritmushoz nem szokott fülem azt sugallta, hogy a felhangzó dallamok között akár bolgár, görög, török, meg arab eredetű is lehetett. Váratlanul felismertem, hogy a környezet és a zene tökéletesen összhangban van: ekkor értettem meg igazán, hogy mennyire sokoldalúan kifejező tud lenni a népzene. Erre a két órára máig úgy emlékszem, mintha a minap történt volna.

Ellátogattunk a tengerpart egyik turistaparadicsomába, a szálláshelyünktől több tucat kilométerrel északra eső Neszebárba. Már visszafelé ballagtunk a hajóállomástól a széles mólón, amikor az egyik cimbora észrevette, hogy egy lépcsősor vezet fel a hullámtörő mögött magasodó, amúgy megmászhatatlanul meredeknek tűnő hegyre.

— Menjünk fel! — A kanyargós lépcsőn valósággal álomvilágban éreztem magam. A meredek, néhol köves hegyoldalon mutatós kiállású fák nőttek; a dús lombok közt csapatostól csiviteltek a madarak. A tenger felől ránk hunyorgott a nyújtózó, színét váltó nap. A víz felett fátyolos köd lebegett. Már jócskán előrehaladtunk a magasba vezető úton, de még fogalmunk sem volt róla, hol kötünk ki a végén. Bokáig lógott a nyelvünk, mire felküzdöttük magunkat — na, nem a hegytetőre, csak a lépcsősor végébe, ahol egy bárra bukkantunk. A belső tere annyira parányi volt, hogy mindössze négy asztal fért el benne. Hangulatos hely volt, de vendég egy szál sem akadt. A szélesre tárt üvegajtó mellett telepedtünk le, ahonnan ráláthattunk a lágyan ringó tengerre. A nap gyorsan felszívta a párát. A messzi távolban egy miniatűrnek látszó hajó úszott a képbe. A tenger sokszínű volt, a váltakozó kék és zöld árnyalatok néhol egymásba mosódtak. A makulátlanul felhőtlen égboltnak is más volt a színe a horizonton, mint a fénylő nap körül, és a kéknek megint más árnyalatát láthattuk a fejünk fölött. Jobb felől szárnyashajó indult távoli útjára: orra már jócskán kiemelkedett. Szinte repült a víz tetején; nagy, fehér hullámokat hagyott maga után.

Sörre ebben a csehóban sem számíthattunk — nagy kár.

— Mi van helyette? — kérdeztük a kocsmárost, de egyik italféle neve sem tűnt ismerősnek. Az egyik havernak feltűnt a pult mögötti polcon álló masztikás üveg: ez egy törtfehér színű, menta aromájú itóka, viszonylag magas szesztartalommal. A pohárka hűsítő még jobban kiemelte a pillanat varázsát, de megálltunk az első decinél. A napfényben fürdőző kis teraszon újból rácsodálkoztunk a páratlan panorámára. A nap már majdnem a zeniten járt, és mi alig kaptunk levegőt, olyan átkozottul meleg volt. Még az el nem sietett lépések is nehezünkre estek, ezért úgy döntöttünk, hogy az óváros bebarangolása előtt kimegyünk a mólóra napozni.

Kisétáltunk a móló közepéig. A hullámtörő kőpárkánya bő emberszélességű volt. Fürdőnadrágra vetkőztünk, és hanyatt dobtuk magunkat a nyílt tenger felé eső falon. Teljesen ellazultam. Éreztem, hogyne éreztem volna a napsugarak agylágyító forróságát, és ezért az arcomra terítettem a pólómat, de csupasz testem nem hevült fel, ugyanis a móló felett kavargó szél maga volt a csoda! Olyan gyengéden simogatott és egyben hűtött is, hogy valósággal a mennyországba képzeltem magam. Addig még soha nem éreztem ilyen selymes cirógatást. Ritka az olyan női (fordított esetben férfi) kéz, amely ilyen dédelgetésre lenne képes! A tűző napon biztosan több volt ötven foknál, de még egy parányi csepp izzadtság sem volt rajtam. Nem fáztam, de a légáramlat annyira optimálisan keringett, hogy melegem sem volt. Félóránként elhaladt mellettünk egy-egy csoport turista: biztosan sültbolondoknak néztek, pedig épp mi hűsöltünk, amíg ők a saját levükben főttek.

Mennyire felhőtlen érzés újra látva az utcán közlekedni! Váratlanul mégis elkapott a szomorú emlék, és én afféle veszélytelen múltidézésbe fogtam. Behunytam a bal szemem, a jobb nyitva maradt. Ekként láttál két héttel ezelőtt, Laci! Hiába figyeltem meg előre a néptelen járdát: kezdetben határozott lépéseim egyre bátortalanabbakká váltak. Öt méter után már csak csoszogva mertem haladni.

Mekkora is a szem? Mint egy szem cseresznye. Eszembe ötlött: a vakondok nem lát, és az még hagyján is, de a denevér! Milyen nagy kincs a látás! Egyre csak néztem magam körül mindent, amit a szem fel tudott fedezni. Jó lesz rá vigyázni!

A glaukómás szem állapota műtétekkel nem javítható, legfeljebb szinten tartható. Ennek ellenére állítom, hogy az én látásom jelentősen megjavult. Mitől ez az ellentmondás? Hamarabb észrevettem az utcán, vagy bárhol máshol, ha valaki érzékszervi, mozgásszervi, vagy más jól észlelhető egészségi problémával élt együtt. Fogékonyabbá tett rá az egy éves sorsfordító, ami miatt már egyre kevésbé bánkódtam. Végül is szerencsésen végződött a látásvesztés, bár ha az orvosok jobban figyelnek, el is kerülhettük volna. Bármily meglepő is, minden szinten profitáltam belőle. Ennek ékes példájaként sokkal inkább átéreztem a nehéz emberi sorsokat, így teljesen másként láttam a fehérbottal közlekedő emberek topogását is. A múltban tíz esetből egyszer előfordult, hogy bár észrevettem a járdán araszolgató, rezzenéstelen arcú embert, mégsem léptem mellé, hogy feltegyem a legalapvetőbb kérdést: segíthetek? Már nem fordulhatott elő velem a régi idők apró eltévelyedése: amint megláttam egy látássérültet, azonnal a segítségére siettem. A magam természetes módján szólítottam meg őket, és ők örömmel vették a segítséget, ami közben mindig megpróbáltam szóba elegyedni velük. Úgy vettem észre, hogy szembetegségem és a kitörölhetetlen emlékű kilenc hónap nyitottabbá tette őket arra a pár percre, amíg a szükséges segítség után el nem búcsúztunk. Addig tartottam velük az utcán, amíg igényelték — a már ismerős terepen aztán rutinosan folytatták észveszejtően nehéznek tűnő útjukat. Hogy az Istenbe lehet nem látva közlekedni? Sehogyan sem ment a fejembe, nem is erőltettem nagyon.

Nyár volt, abból is a dögmeleg fajta. Ahogy elindultam hazulról, egy feltűnően fehér arcú fiatal férfi kanyarodott ki az első keresztutcából a Váci úttal párhuzamos járdára. Lendületesen kaszált fehérbotjával a lába előtt: nem nagy perspektíva. Arca teljesen kifejezéstelen volt, mégsem tűnt elesettnek. Minden gondolkodás nélkül mellé léptem, ráköszöntem, és felajánlottam neki a segítségemet. Köszönettel elfogadta, és én megkérdeztem: hogyan segítsek? Ő megmondta, és én alkalmazkodtam. Útközben szót ejtettem a közelmúltról, majd ő következett.

— Tudod, nekünk nagyon nehéz melót találni, de aki szorgalmas, az csak felhajt magának valamilyen munkát. Én a közeli Kakas sörözőbe járok dolgozni — igaz, csak erősebb forgalmú napokon. A kiürült sörös korsókat mosogatom el. A vendégek néha meghívnak egy pohár sörre, amit jóízűen felhajtok, amúgy védőitalnak — a főnök meg nem szól érte. Igaz, ha megtelik zsibongó néppel a söntés, odabent vágni lehet a füstöt, de legalább van munkám.

— Hogyan mész el odáig?

— Van egy bejáratott taxis ismerősöm, akivel megbeszéltük, hogy melyik nap hány órára megyek mosogatni. Itt vár a túloldalon, a Váci út és a Róbert Károly körút sarkán, a József Attila színház melletti droszton. Nem úri huncutságból utazom taxival: jobban örülnék, ha a fuvardíj is a zsebemben maradhatna. De nem panaszkodom, mert legalább kereshetek valamennyit.

Megérkeztünk a gyalogos átkelőhöz, ahol pirosat mutatott a lámpa.

— Hogyan tudsz közlekedni, ha nem segít senki az utcán? Nem nehéz egyedül?

Közben a lámpa zöldre váltott. A járdáról le- és fellépés előtt egy lépéssel szóltam a már erősen izzadó fiúnak, hogy szintkülönbség lesz. Odabökött egyet a fehérbottal, és könnyedén vette az akadályt. Ráérősen sétáltunk a kőlapokból rakott járdán, majd befordultunk a taxiállomás felé. A srác megkért, hogy keressek egy, a járdán parkoló taxit, már itt kell lennie — de a taxis már jött is felénk. Barátian üdvözölték egymást.

Hamar leértem az aluljáróba. Micsoda óriási mázlim volt, hogy megmenekültem a vakságtól! Bele is bolondulnék, ha egyszer örökre elveszíteném a szemem világát!

München után egy évvel: Emberi hitvallás

Adódott egy fura szomszéd, aki teológiát tanult, méghozzá nagy buzgalommal. Oly büszke volt hitbeli jártasságára, mintha egyenesen a jóisten lábát fogta volna meg. Nagy templomjáró hírében állt a házban, de nem eszik olyan forrón a kását — közben pásztorórácskákra is futotta. Száz szónak is egy a vége, a házban hitbuzgónak mutatkozott, és feleségével épp a második gyermeküket várták. Az első emeleten lakott a bajuszos haver is, hozzájuk indultam el beszélgetni.

— Bújj be, nyitva van!

Az előbb említett férfiú is ott múlatta az időt: az otthoni munkából most is nagyvonalúan kivonta magát. Kezet nyújtottam a két férfinak, üdvözöltem a háziasszonyt meg a gyermeket, lehuppantam a fenekem alá tolt puffra, és beszálltam a tévézésbe. Hamarosan a Pethő Intézetről kezdtek el egy hosszabb dokumentumfilmet. Érzéketlen ember, akinek nem szorul el a szíve, amikor meglátja az intézet csöpp, vagy már nagyobb kezeltjeit! Amíg mi szótlanul meredtünk a képernyőre, az óvodás korú kisfiú vidáman ugrabugrált körülöttünk, fa kockákkal a kezében. Nem nézte a tévét, de ha oda is pislantott, neki még mit sem jelentettek azok a képek. A mellettem ülő “teológuskám” váratlanul megszólalt: a régi görögök csinálták okosan, amikor a katonáskodásra alkalmatlannak látszó kisfiúkat ledobták a Taigetoszról. Nem bajlódtak feleslegesen a sok nyomorult, mihaszna kölyökkel! Gyorsan és véglegesen megoldották a gondot. Ott ültem a szent ember mellett, mégsem akartam hinni a fülemnek. Felháborodva nyitottam szóra a számat. Ezek szerint engem is le kellett volna dobni a hegytetőről, vagy valahonnan máshonnan? Tudod, te szent életű ember, hogy ilyesfajta eszmefuttatásra a régi görögökön kívül eddig tudomásom szerint csak a nemzeti szocialisták voltak képesek! Türelmetlenül vártam a nagyokos ember válaszát, de a fülébe mintha ólmot öntöttek volna. A háziak felénk sandítottak a szemük sarkából, de nem szóltak.

— Ide figyelj! — fordultam a felsőbbrendű tudatú lakótárshoz. — Épp most állapotos a feleséged. Nem kívánom nektek, de tételezzük fel, hogy a születendő gyermeketek a Pethő Intézet kezelésére szorul. Te ledobnád a kölyködet a képzeletbeli sziklafalról? Vagy, mivel Te amúgy sem érsz rá semmilyen, ház körüli teendőre, csak a lábadat lógatod naphosszat, inkább mély pátosszal megkérnéd erre a hites feleségedet? — Kíváncsi lettem volna a válaszra, de annyira mereven bámulta a képernyőt, ahonnét továbbra is a Pethő Intézet gyermekei néztek rá vissza, de immár farkasszemet meresztve, hogy majdnem belebújt a tévébe. — Na, mi az — löktem oldalba könyökkel — tán végleg megkukultál?

Továbbra sem válaszolt. Felálltam a puffról, odaköszöntem a háziaknak, és kisétáltam a körfolyosóra.

— Már vártunk téged! — fogadtak a háziak. — No, szép kis szomszédod van! — ugrattak.

— Nem láthattad, de rákvörös lett a képe, amikor nekiszegezted a kérdést — fordult felém a bajuszos haver. — Baromira zavarban volt; látszott rajta. Amikor feldúltan távoztál a lakásból, még a szeme se rebbent. Negyed órán át szótlanul bámult a képernyőre, majd se szó, se beszéd, felállt, és egy mukk nélkül elment.

— Csodálkozom rajta, hogy nem szóltatok közbe. Könnyen sarokba szoríthattuk volna!

— Nem akartam rászállni. Mégiscsak a vendégünk volt… — mondta, én meg csak értetlenül csóváltam a fejemet.

München után két évvel: Instabil mozgások

Alig volt utas a vagonban. A vonat a tengerpart felé robogott, és mi nagyokat ásítottunk a két haverral. Hamarosan szép álmokat kívántunk egymásnak, hálóhelyet kerestünk, és álomra hajtottuk fejünket. A monoton kattogás elringatott.

A mély álomból fura, addig nem ismert, rendszertelen mozgásra riadtam fel. Hossz- és keresztirányban is erősen, sokáig rázkódott a kocsink. Az azonosítatlan eredetű rezonálást a vagon recsegő-ropogó csörömpölése festette alá. Annyira érthetetlen volt a száz kilométeres sebességgel száguldó szerelvény idegenszerű viselkedése, hogy odaszóltam a túloldali priccsen alvó havernak: mi a szösz lehet ez? Már ő is ébren volt, de mire megadhatta volna a maga válaszát, már erőteljesen vészfékeztünk. Csak nem rohantunk bele egy figyelmetlenül áthaladó autóba a vasúti átjáróban? Talpra pattantunk, és kisiettünk a folyosóra.

Közben felébredt a másik fülkében szundító srác is. — Mi történik itt? — szólt ki álomittasan. Továbbra is sikongtak, visítottak a felforrósodott acélkerekek, égett fékszag töltötte meg a vagon belsejét. A szerelvény eleje épp, hogy befutott egy aprócska megálló még pirinkóbb épülete elé, amint ezt az ablakon kihajolva észleltük — nagyobbik része a nagy sötét pusztában rekedt. A mi vagonunk egy kitérőre állított váltó felett állt meg. Rápillantottam az órára: nem sokkal múlt el éjfél. A megálló kihaltnak látszott, ám egyszercsak három vasutas rohant elő szolgálati helyéről. Riadtnak, izgatottnak tűntek. Hangosan beszéltek egymáshoz, és nagy igyekezettel vizsgálták végig a vagonok alját. Hideg, csípős volt az éjszaka, hamarosan dideregni kezdtünk: amúgy sem történt már semmi érdemleges. Felhúztuk az ablakokat, és visszatértünk a teljesen kihűlt fekhelyekre. Még el sem aludtam, amikor a szerelvény vánszorogva elindult. Akkor semmi baj: pár óra múlva a határon leszünk!

Kipihenten ébredtem. Kész csoda, hogy a vonaton ilyen remekül lehet szundítani. Jé, már majdnem hat óra van! Áll a vonat, tehát a határon vagyunk. Kimentem a folyosóra, lehúztam az ablakot. Az éj hűvösét még nem langyosította fel a kelő nap. Verebek hada csipogott valahol a közelben. A mellettünk lévő vágányon egy hosszú szerelvény rostokolt, mögötte egy másik — alig volt rajtuk utas. — Na, mindjárt jönnek a határőrök és a vámosok is — gondoltam, de nem jöttek. Négy fülkével arrébb a folyosón állt egy srác, füléhez egy helyi adást vevő táskarádiót szorított. Magyarul szólt be a fülkében lévő társának. Ezalatt a haverok is kidugták az orrukat: hol vagyunk?

— Már a határállomáson kéne lennünk, de mozgolódást nem észlelek — mondtam, mire mindketten visszahúzódtak a fülkébe aludni.

A rádiót hallgató srác mellett ekkor már ott állt egy jóval idősebb férfi. Magyarul beszélgettek.

— Sziasztok! — szóltam oda. — Ez már a határ?

— Az éjszaka közepén erős földrengés rázta meg Bukarest környékét. Az országnak ezen részén leállították a vasúti forgalmat mindaddig, amíg a sínpályát teljes hosszában végig nem vizsgálják. Akkor volt a földrengés, amikor éjszaka lefékezett, majd megállt a vonat. Igaz, utána nagy óvatosan elindult, de csak a következő, nagyobb állomásig. Most is ott vagyunk.

Megköszöntem a felvilágosítást, és a frissen szerzett hírt pedig továbbadtam a haveroknak. Öt órát aludtunk, és ezalatt jó, ha megtettünk tíz kilométert.

Pár nappal azután, hogy Várnába érkeztünk, alaposan elromlott az idő. A város fölé vastag, morózus felhőket kergetett a viharos szél. Mit kezdjünk magunkkal? Menjünk le a tengerpartra, de tegyünk a táskába fürdőnadrágot és törülközőt is!

A tenger addig szemnyugtató kékje sötétszürkére váltott, az apró, lágyan ringó hullámok bőszen morajló tajtékhegyekké nőttek. A fövenyen felállított rudakon a legmagasabb állásra vonták fel a színes viharjelző ballonokat. A hullámokat kerülgetve haladtunk a parton. A dühös arcú úszómester néhány felelőtlen fürdőzőt kergetett ki a vízből. Tovább ballagtunk, néztük az érkező hullámhegyeket, aztán gondoltunk egyet, és mi is fürdőnadrágra vetkőztünk. Begázoltunk a kavargó árba. Puha, fodros homok került a talpunk alá, és a partközelben kissé megszelídülő hullámok freccsenve hasadtak ketté a combunkon — de csak néhány lépés kellett, és már a hasunkon csattantak. Beljebb merészkedtünk, ahol az ár már a mellünknek vágott — olyan erővel, hogy nem állhattunk meg vele szemben; oldalvást kellett fordulnunk. Kieszeltük a haverokkal: valamivel kijjebb megyünk, fejest ugrunk az érkező hullám aljába, majd amikor az a fejünk fölött tovarobog, gyorsan talpra pattanunk, és így tovább — ez a játék erős figyelmet és intenzív mozgást kívánt. Kissé kijjebb mentünk, és csatárláncba álltunk, hogy mindig szemmel tarthassuk egymást. A vad hullámok számolatlanul rohantak a part felé, előttük nem volt megállásunk. Szaporán ugrottuk a fejeseket és szökkentünk talpra utánuk, mert a folytonos mozdulatsorból nem volt szabad kizökkenni. Igen kedvemre való volt, de fél óra múlva az egyik haver kiment a partra.

— Nekem ennyi elég volt! — mondta.

Ketten maradtunk. Robajlottak a testünk felett átcsapó hullámok. A hullámvölgy alig a térdem fölött volt, aztán jött az újabb, méteres hullám, és minden történt a szokás szerint. Felálltam, a kezemmel lerántottam az arcomról a sós vizet, kinyitottam a szemem, de már csak a következő, bitang nagy hullámot láttam az orrom előtt tornyosulni. Játszi könnyedséggel borított fel. Lábam könnyedén szakadt el a homoktól, és a víz erős sodrása már repített is a part felé. Hanyatt fekve száguldottam a víz alatt: kezem, lábam összevissza kalimpált. Remek élmény volt elszenvedni a természet erejét — ez volt a játék igazi krémje. Milyen kényelmes ez az utazás! — mindjárt partra vet a hullám, ott majd megpihenek, erőt gyűjtök, és indulok vissza. Ahogy egyre sekélyebbé vált a víz, úgy lassult le a sodródás, majd meg is szűnt — igaz, csak egy gondolat töredékéig. Vége a kényelmes útnak: megérkeztem. Ám egy pillanaton belül újrakezdődött az eszeveszett száguldás, csakhogy immár a nyílt tenger felé. A kivetődő hullámok ellapultak, és az érkező újabb tajték alatt a víz óriási sodrással indult az ellenkező irányba. A fejemben megszólalt a vészcsengő: minél előbb vissza kell nyernem az uralmat testem felett! A sarkamat a homokpadba vájtam, kezemmel megpróbáltam a fenékhez tapadni. Csak fél perc, és a tenger szívó hatása annyira magával ragad, hogy esélyem se marad a menekülésre. Valahogy talpra vergődtem. Épp jókor nyitottam ki a szememet: még éppen ugorhattam. A szürke hullám elhömpölygött felettem, én talpra szökkentem, megtöröltem az arcom, és újra ugrottam. Visszaállt a régi rend, de én ehelyett gyorsan kimentem a partra: nem jó kísérteni a tenger ördögét!

A széljárta parton szikkadtunk. Egyikünk felfigyelt a közeli oszlopon lobogó fekete zászlóra. Az előző nap is vad hullámokat korbácsolt a viharos szél, akkor is akadtak bátor, vagy netán felelőtlen fürdőzők. Nem tudom, hányan mehettek be, de eggyel kevesebben jöttek ki a vízből: egy keletnémet srác bent maradt.

Szálláshelyünk gyalogosan úgy fél órányira volt a tengertől. Útközben furcsa érzésre figyeltem fel: az alsó lábszáram mintha folyamatosan hullámzott volna. Úgy éreztem, köríveseket lépek — mintha még testemet is a hullámok löködték volna. Három órán át tartott ez a kellemes, szórakoztató érzés.

Végre-valahára elvonultak a komor felhők: fürödhettünk. A strand végében két csúszda állt. Csak a kisebbik üzemelt, és igencsak csábította a haverokat. Bár nem mutattam, de egyáltalán nem lelkesedtem az ötletért, amire két okom is volt. Az egyik, a kézenfekvő, hogy féltettem az orromra és fülemre kapaszkodó szemüveget. Az meg sem fordult a fejemben, hogy lerakjam valahová. Ódzkodásom másik oka az volt, hogy gyermekkoromban néhány rossz emléket szereztem a vidámparkban az instabil mozgásról. A hullámvasút le- és felszáguldó szerelvényeinek vidám, szórakoztató robogása mindig vonzott, és jó párszor ki is próbáltam a fából készült alkalmatosságot, de a meredek ereszkedőkön a gyomrom rögtön felszaladt a torkomba, és elkapott a szédülés is. A végén már alig vártam, hogy az éltes kocsik becsörtessenek a kiszálló helyre. Éppen ezért az már eszembe sem jutott, hogy akárcsak egy kört is befizessek a közelben felállított ciklonra. A vízi sikló — a medencébe száguldó csónakféle — még elment gyomorgörcs és szédülés nélkül, de volt a parkból egy nagyon kellemetlen emlékem is egy ovális pályán, vízszintesen haladó játékról — a nevét már elfelejtettem. A kehely alakú ülőalkalmatosságokat — amelyekben emlékezetem szerint hat fő fért el — vastag láncok rángatták ide-oda a fa alapzaton. Az ülőszerkezet közepéből egy vasrúd magasodott ki derékközépig, és arra egy kerek kormányt szereltek, amivel a kelyhet meg lehetett forgatni a tengelye körül, hogy egyszerre többirányú mozgásban is része lehessen a pörgős élményre vágyó látogatónak.

Ketten ültünk a játékszerben. Amikor útitársam rájött, hogy a kasznit meg lehet forgatni, nagy kedvvel látott hozzá. Két fordulat után szépen megkértem, ne tegye tovább, mert szédülök és émelygek. Ő meg azt hitte, hogy csak kényeskedem, ezért nem hagyott fel a centrifugális erő előidézésével — sőt, még rá is tett néhány lapáttal. Akkor már mondtam olyanokat is, amiket egy jól nevelt kisfiúnak nem illik. Megszólalt a kolomp, leállt a zörgő masina, és mi kiszálltunk. Nádszálvékony testem alatt ingatag lábak rogyadoztak. Vadul szédültem, erős hányinger kapott el — épp így felfordult lelkem is. Dühömben, vagy tán inkább elkeseredésemben pár további rosszalló szó után határozottan kijelentettem: azonnal haza akarok menni! — és még órák múlva is pocsékul éreztem magam.

Ezek az emlékképek peregtek le a szemem előtt, amikor beálltunk a kassza elé, hogy jegyet váltsunk a lesiklásra. Lesz, ami lesz — valahogyan csak kipecáznak a csúszda végében a medencéből, ha úgy adódik. Nekünk, magyar turistáknak nem tűnt drágának a belépő, de a helyi lakosoknak bizonyára az volt. Majdnem függőleges lépcsősoron kapaszkodtunk fel a mintegy huszonöt méter magas toronyba. Innen föntről volt igazán pazar látvány az enyhén hullámzó, kéken tündöklő tenger! A nap akadálytalanul szórta tüzes sugarait, amelyek pörkölését lanyha szellő próbálta enyhíteni. Már mind a hárman fenn voltunk: ki induljon elsőnek? Mindig is udvarias fiatalember voltam — gondolom én magamról — tehát előreengedtem a srácokat. Figyeltem, miként csúsznak le, bár ők is akkor veszítették el effajta szüzességüket. Az elsőnek induló haver már belepottyant a medence méter mély vizébe, és a második is az út háromnegyedénél járt, amikor leültem a képzeletbeli startvonalra. Elhatároztam, hogy óvatos duhaj módjára csorgok le. Ellöktem magam, a teknőrész aljában elkapott a víz, és magával sodort. A pálya hol lanyhábban, hol meredekebben ereszkedett. Íves és szűk kanyarok tették változatossá a csúszást. Ha lassítani akartam, jobban a vályúhoz tapadtam, ha lassúnak éreztem magam, csökkentettem a felületet. Megláttam a célmedencét, amibe a lesiklók pottyannak. Úszni tudok, ha kell: no, lássuk csak, mi fán terem a toccsanás. Kisebb repülés végén landoltam a tiszta medencében. Alámerültem, majd gyorsan talpra szökkentem.

— Milyen volt? — kérdezték a parton szárítkozó haverok.

Okos találmány ez a csúszda, de azért óvatosan jöttem le rajta. Elszántan ugrottam talpra: Megyünk még pár kört?

Így kezdődött a muri, ami strandolásunk élvezetes kiegészítőjévé vált. Az újabb és újabb lecsúszásokon már arra törekedtem, hogy minél gyorsabban érjek célba. Ehhez csak a legminimálisabban volt szabad a pálya aljához érni. Tuti módszert dolgoztam ki, és már egészen profinak éreztem magam. Úgy ültem a rajtvonalhoz, hogy a két sarkam és könyököm volt az érintkező felület, és erősen kihomorítottam a testemet. Veszett iramban lehetett így száguldani. A kanyarokban valósággal felkenődtem az oldalfalra, de baj egyszer sem lett belőle. A szórakozni vágyó fiatalok merészségét könnyen meg lehetett állapítani: aki nem majrézott be, és apait-anyait beleadott a sebesség növelésébe, a végén messzire repült. Volt olyan pubi is, aki mindössze két métert reppent — mi jóval többet. A távolságot nem mértük, de nagymenő lettem. Vigyorogtam, mint a vadalma: már rég elfeledtem az egykori csendes húzódozást.