IV. München

1984 emlékezetes év marad számomra. Hét éve jártam utoljára a klinikán, még középiskolásként, pedig már évek óta tudtam, hogy állandósult a magas szemnyomásom. A bal szem éleslátása jócskán romlott, a másikat már születésemtől jóformán csak kacsintásra volt érdemes használni. Édesanyám konok rendíthetetlenséggel hívta fel a figyelmemet az elhanyagolt kontrollvizsgálatok fontosságára. Végre-valahára rászántam magam.

A rég nem látott masszív épület, a haját mindig kontyban viselő portás hölgy, a hétköznapok délelőttjén betegekkel zsúfolt ambulancia és az irattár személyzete is ismerős volt — mintha csak a minap jártam volna errefelé. A kartonozóban dolgozó hölgy égre-földre kereste a kórlapomat, de sehol sem találta. Melyik orvoshoz szoktam kezelésre járni? Megmondtam, mire a hölgy rám nézett, és közölte: a tanár úr már hosszabb ideje betegállományban van — és új kórlapot nyitott nekem. Az ambulancia folyosóján is kivártam a hosszú sort. Egy tanársegéd hívott be a kezelőbe. Alaposan megvizsgálta mindkét szememet, és azt javasolta, hogy február második felében feküdjek be a klinikára egy hétre, hogy kipróbálhassanak rajtam egy újfajta szemcseppet. Sokat mondóan még hozzátette: akkorra visszajön szabadságról az adjunktus úr, akire szívesen rábíznám magát. Tulajdonképpen épp kapóra jön a lehetőség: előbb kiveszem a tavalyról maradt pár nap szabadságomat, és amikor letelik, megtoldom az egy hét klinikával — legalább jól kipihenem magam!

Délelőttös műszakban dolgoztam az ABC-áruházban. Mivel aznap nem volt sok teendő, a váltáskor letettem a lantot. Az élelmiszerkereskedelem addigra annyira elnőiesedett, hogy egyedül voltam a férfi öltözőben. Örömmel gondoltam a háromnapos pozsonyi kiruccanáson várható sörözésekre és utána a kellemes henyélésre a klinikán. A munkában eltöltött bő hat év alatt jócskán beletanultam a szakma központi és hálózati munkaköreibe is. Nekem már nem volt zsenánt az üzletbe betérő vásárlók kiszolgálása sem: már régóta nem “kedves vevők” voltak nekem, hanem konkrét ismerősök. Évek óta úgy jártam be dolgozni, hogy a boltot, a sokféle feladatot nem robotnak, hanem kellemes időtöltésnek éreztem.

Szóval, egyedül voltam az öltözőben. Kipakoltam a lemezszekrényből az összes szennyest, és betettem mindet a táskámba. Ekkor teljesen váratlanul és megmagyarázhatatlanul fura gondolat, fura hangulat tört rám. Milyen lenne úgy elmenni, mintha soha többé nem kéne visszajönnöm? Megtetszett a pajkos ábránd, eljátszottam a gondolattal. Az utolsó percekben már úgy tettem-vettem magam körül, hogy most látlak utoljára, munkahely! Magamra kaptam a nagykabátot, és máris üresen kongott az addig soha kulcsra nem zárt szekrény.

Gyalogosan indultam a békásmegyeri HÉV-állomásra. Kétszer is visszanéztem az egyre jobban elmaradó, apránként összezsugorodó üzletre, mondván, ide vissza nem jövök többé! Lesiettem az aluljáróba, és nem sokkal rá már a peronon toporogtam. Mire felszálltam a Szentendre felől érkező szerelvényre, már el is felejtettem ezt a bolondságot.

A kórházi ágy szélén üldögéltem. Észre sem vettem, hogy valaki belépett a kórterembe.

— Hát ez meg ki a csuda lehet? — kaptam oda a fejem. Egy nálam pár évvel idősebb doktornő állt az ágy végében. Fiatalemberhez méltó fürgeséggel ugrottam bele a papucsba, és már ott tornyosultam előtte. Kezet adott, bemutatkozott, és mosolyogva hozzátette:

— Én leszek a maga kezelőorvosa. Szeretném, ha kifáradna a vizsgálóba!

Úgy éreztem, nem annyira betegnek, mint inkább embernek tekint, és ez jól esett. Teltek a napok, és az egyik viziten a professzor megkérdezte, hogy kinek a betege vagyok.

— Sajnos, a tanár úr nagyon beteg; már nem is várható, hogy visszajöjjön dolgozni — pár hét múlva el is hunyt. — Mit szólna hozzá, ha én kezelném tovább?

— Az én édesanyám vezetékneve megegyezik az ön családi nevével — kezdett bele, majd megkérdezte, hogy nincsenek-e rokonaim az ő szülőföldjén. Nem voltak.

— Nézze, László! — fogott bele a professzor. — A konzervatív kezeléssel nem tudtuk lejjebb szorítani a szemnyomást a bal szemében, de műtéttel megpróbálhatjuk. Azt tanácsolom önnek, hogy nyissuk meg az utat egy műtéti beavatkozással. Mit szólna hozzá?

A legszívesebben meg sem szólaltam volna, de hát ezt azért mégsem lehetett.

— Ha a professzor úr úgy ítéli meg, hogy csak operációval lehet a szemnyomást a normális szintre leszorítani, akkor beleegyezem a műtétbe — sóhajtottam.

Az operáció utáni első nap reggele volt. A kórterem ajtajától balra az én ágyam volt az első, ezért a doktornő velem kezdte a kezelést. Szokás szerint illően köszöntöttük egymást, és érdeklődött, hogy hogy vagyok? Erre a “Köszönöm, jól” formula volt a válasz. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta az arcomról a szemkötést leragasztó csíkot. A szemem teleszaladt fénnyel, és az azon nyomban képpé állt össze a fejemben. A tanársegéd alig hallhatóan, de felszisszent: na, itt valami nem stimmel!

— Valami baj van? — kérdeztem, de nem kaptam választ.

— Nem fáj a szeme? Látja a kezemet?

— Kívülről teljesen bevérzett a szeme — mondta rövid gondolkodás után.

Továbbra sem estem pánikba, mert a műtött szememmel elfogadhatóan láttam. A tanársegéd vattapamaccsal letisztogatta a vastag vérömlenyt, és háromféle szert is csepegtetett a szemembe. Az egyik szobatárssal mentem ki a vizsgálóba: addigra már több kórteremből is gyülekeztek a betegek. Amikor sorra kerültem, a szemnyomást is mérő műszer előtti forgószékre ültettek: egy percig sem tartott. Elégedetten álltam föl; a tenzió normális volt. — Olyan nagy baj azért mégsem történt — morfondíroztam a szobába visszatérve. — Megfelelően látok, és ez a fő! A folyosó végében felcsattant a főnővér harsány, rekedtes hangja: a betegek fáradjanak be a kórtermekbe, professzori vizit következik!

Kisvártatva a hármas kórterembe is befutott a lendületes orvoscsapat.

— Köszönöm, jól!

Hosszasan belevilágított a bal szemembe, és érdeklődött, hogyan látok, fáj-e a szemem? Rövid időn belül másodszor vittek a kezelőbe. Az újabb vizsgálat után az engem operáló orvos úgy vélte, hogy a szememben megpattant egy hajszálér, és ez okozta a külső vérömlenyt. Ennek eltávolítására egy injekciós tűvel le kell szívni a vért. Ez alig pár perces beavatkozás, amit a műtőben kell elvégezni.

Csak pár nap telt el a vér leszívása óta. Péntek délután volt. Nem sokkal három óra után két betegtársammal beszélgettem a folyosón. A vizsgáló nyitott ajtajának háttal álltam, és épp a társaskör egy másik tagját hallgattam, amikor úgy éreztem, mintha úgy tíz–tizenegy óra irányából egy pók mászna a bal szemem közepe felé. Bár érintést nem éreztem, jobb kezemet önkéntelenül is a bal szemem elé rántottam, mintha egy legyet akarnék elkapni — ám se légy, se pók nem akadt a markomba. Betegtársaimnak nem tűnt fel a váratlan mozdulat, én azonban nem értettem, mi történik velem.

Képzeljék el azt, hogy közvetlenül a szemük előtt egy vízzel teli üvegkancsó áll — azon szépen át lehet látni. Ha az edény bal felső részébe nagyon vékony sugárban piros festéket spriccelünk, a hajszálvékony piros csík előbb átlósan, egy ágban folyik, majd az eleje kissé megereszkedik a kancsó feneke felé — eleinte alig terül szét a vízben. Később, nem messze az elsőtől megjelenik egy újabb ágacska is. Próbaként óvatosan rázzuk meg az edényt! A lefelé ereszkedő festékcsíkok jobbra-balra is elmozdulnak, és kissé elszínezik közvetlen környezetüket. Ahogy a festék szétterül, az áramlás ereje annyira lecsökken, hogy szinte láthatatlanná válik — viszont a szétoszló piros folyadékot befogadó közeg fényáteresztő képessége lecsökken. A megnyugvó vízben újra jól láthatóvá válnak a befolyó piros erecskék. Ez a látvány igazán egyedülálló mulatság volt, de érthetően aggasztott, ugyanis, ahogy jobbra-balra mozgattam a fejem, rá kellett jöjjek, hogy mindez magában a szememben történik. Úgy gondoltam, ismét megpattanhatott egy hajszálér a szem külső részén, és a kiszivárgó vért látom. Megkértem a betegtársakat, hogy nézzék meg a bal szememet, nem látnak-e rajta valami furcsát. Azt mondták, hogy nagyon piros a szemem, de semmi egyéb nem tűnt fel nekik. Még jó fél órát beszélgettünk. Közben újra és újra megmozdítottam a fejem, hogy lássam azt az érdekes keveredést — végül arra a felismerésre jutottam, hogy itt valami nagyon nem klappol.

Tudtam, hogy a doktornő a hármas kórteremben egy hosszadalmas súlyterheléses vizsgálatot végez. Bementem a teltházas szobába, és láttam, hogy még tart a vizsgálat. Megvártam a folyosón a doktornőt, és mondtam neki, hogy mintha egyre jobban elhomályosulna a látásom. Ujjával kicsit széthúzta a két szemhéjat, és belenézett a műtött szemembe. Csak pár pillantás kellett a diagnózishoz: minden bizonnyal a műtét utáni intenzív gyulladás következményét érzem: erősen begyulladt a bal szemem. A külső része erősen véreres, és ez ideiglenesen, de akár hosszabb távon is jelentősen csökkentheti az éleslátást. A doktornő elbúcsúzott a folyosón álló betegektől, és a fárasztó heti munka végeztével hazaindult — én meg rándítottam egyet a vállamon, mert úgy éreztem, hogy ez esetben egészen másról van szó.

Az elmaradhatatlan esti kezelésen megkérdeztem a kerekes kocsit toló nővért is, hogy nem lát-e valami furcsát a bal szememen. Ő is csak azt felelte, hogy nagyon begyulladt a műtét után. Közvetlenül lefekvés előtt feltették rám a fémből készült, lyukacsos védőburkot, hogy védje a műtött szemet az éjszakai alvás viszontagságaitól.

Ébredés után óvatosan lehúztam homlokomról a ragtapaszt. A folyamatosan befolyó és szétoszló vér már betöltötte a teljes látóteret, de még átláttam rajta. Reggel az ügyeletes orvos megmérte a szemnyomásomat, de nem vizsgálta meg a bal szem belsejét a réslámpával. Ő is csak annyit mondott, hogy erősen begyulladt a szemem. Szombaton egész nap figyeltem, hogyan romlik a látásom, és beszámoltam róla a betegtársaknak és a nővéreknek is. Egyik ügyeletes orvos sem vette a fáradtságot, hogy a zsebébe nyúljon a szemfenékvizsgáló lámpáért. Amikor a szüleim vasárnap délután meglátogattak, már csak teljes sötétet láttam. Kívülről ők is csak az erősen gyulladt, véreres szememet figyelhették meg. Anyukám aggódva behívta a nővért, aki az unalomig ismert nótát fújta — én meg egyre jobban begyulladtam. Végül a délutános nővér leszólt az orvosi szobába, hogy az egyik beteg folyamatosan romló látásról panaszkodik, és azt mondja, hogy már semmit sem lát.

A kórházi ágy végénél álló széken ültem. A belépő orvost ismertem: ő volt a férfi osztály négyes kórtermének kezelőorvosa.

— Mi a baj? — lépett mellém.

— Jöjjön ki velem a vizsgálóba — mondta kedvesen, és már indult is kifelé.

— Olvassa le a számokat a vizus tábláról!

— Nem látok semmit — fordultam felé nyugodtan.

— Mondom, hogy nem látok semmit! — ismételtem higgadtan.

— Mikor vette észre, hogy romlik a látása?

— Nem világított a szemébe a szemfenékvizsgáló lámpával?

— Nem! De végül is mi a baj? Miért nem látok?

Az orvos tárgyilagosan elmagyarázta a szememben kialakult állapotot. Valószínűleg megpattant egy hajszálér, és a kiszivárgó vér belefolyt az üvegtestbe. A kocsonyás állagú törőközeget feltehetően telítette a vér, és a fénysugarak nem jutnak el a retináig. A befolyt vérnek fel kell szívódnia ahhoz, hogy újra lássak. Mi más is lehetett volna a következő kérdés, minthogy mennyi idő kell ehhez. — Hát ez az, amit nem tudok megmondani — felelte visszafogott hangon — ugyanis a bevérzés az üvegtestből szívódik fel legnehezebben. De bizakodjunk! Jól estek az őszinte, együttérző szavak, és továbbra is békésen ültem a széken, eszembe sem jutott hőbörögni. Megpróbáltam megemészteni a megemészthetetlent.

Mélabúsan ballagtam vissza a kórterembe, ahol azonnal körém sereglettek a szobatársak. Mi van a szemeddel, Laci? Sanyarú lelkiállapotomhoz képest elég részletesen és higgadtan magyaráztam el, mi is történt a hétvégén a szememmel. Hiába szóltam időben az orvosoknak és a nővéreknek, gallyra ment az egyetlen, látó szemem!

— Mi történt, Laci?

— Nem látok semmit sem a bal szememre! A hétvége alatt teljesen bevérzett az üvegtest.

A doktornő már hajolt is az arcomhoz, és szemfenékvizsgáló lámpájával bevilágított a törőközegbe. Hosszasan. Amikor befejezte a vizsgálódást, megállt mellettem.

— Még fényt sem lát? — tudakolta alig hallhatóan.

— Még azt sem.

Hangtalan léptekkel ment ki a folyosóra, ám bennem továbbra is ott pislákolt a remény: hátha kisüt valami okosat a professzor? A vizitre már amúgy sem kell sokat várni.

Nem csak a nagyfőnök vizsgált meg aprólékosan a réslámpa fényénél, de még vagy fél tucat orvos is. Hosszasan elemezték a helyzetet, és átbeszélték a kezelés módját is.

— Laci! — kezdte a professzor. — Bevérzett az üvegtest a bal szemében, azért nem lát. Kap majd vérzéscsillapító injekciót, és a vérzés felszívódását elősegítő gyógyszereket is. Azt viszont tudnia kell, hogy alig van vérkeringés a szemfenéken, ezért a bevérzés onnan nagyon nehezen szívódik fel. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk az üvegtest kitisztítása érdekében. Bizakodjunk!

A hír felkészületlenül ért, megrendített. Nem akartam elhinni, bár tisztában voltam vele, hogy komolyan gondolta. A bizakodás egyszeriben semmivé foszlott bennem. Pillanaton belül más emberré lettem. Összeomlottam, kiüresedtem, egyetlen szó sem jött ki a számon. A szemem dézsányi könnyel telt meg. Felálltam, és ösztönösen berohantam a kórterembe. Rávetettem magam az ágyra, és úgy bőgtem, mint egy kisgyermek, akitől végleg elvették a legkedvesebb játékát. Zokogtam, könnyeim átnedvesítették a párnát. Igazából mindig szégyelltem mások előtt sírni, de nem létezett olyan masszív gát a Földön, ami akkor képes lett volna útját állni mérhetetlen keservemnek. Az egyik beteg odajött az ágy széléhez.

— Mi baj, Laci?

— Semmi! — hüppögtem. — Csak soha többé nem fogok látni! (Tíz perc múlva utánam jött a doktornő, egy percig szótlanul állt az ágy végében, majd csendben kiment a folyosóra.)

Sokára apadtak el a könnyeim. Teljesen a padlón voltam. Még nem is éltem! Mi lesz velem? Kinek fogok így kelleni? Mindenképpen muszáj újra látni, mert így nem lehet élni! Nem kívánom senkinek, hogy ilyen förtelmes élményben legyen része. Nem és nem akartam elfogadni, hogy többé nem láthatok. De miért csapnának be az orvosok? Egy rövid ideig teljesen összetörve hevertem az ágyon. Egyszerűen nem lehet igaz, hogy ez velem megtörténhetett! Miért kellett ennek így lennie? És még hány kérdés fogalmazódott meg akkor bennem, amikre szintén nem volt válasz. Végtelenül gyengének éreztem magam. Mintha egy árva, hulló hópehely lennék a rügyfakasztó tavaszban. Alig másfél hónappal a huszonötödik születésnapom előtt! Mindjárt negyedszázados leszek. A születésnapi ajándékomat ebben az évben már korán megkaptam. Hiányzott a fenének!

Hatalmas várakozással tekintettem a vénámba csepegő oldatra: hiába. Hogy volt-e köze a szemnyomás újabb megnövekedéséhez a liternyi szernek? Nem hiszem. De tény, hogy megkeményedett a bal kuksi. Ezt sajátos körülmények között tudtam meg.

— Laci! — kezdte a doktornő. — Felment a szemnyomás a bal szemében. Ha beírom a mért adatot a kórlapra, akkor a professzor várhatóan egy fagyasztásos műtétet fog javasolni. Ez megfelelő lenne abból a szempontból, hogy újabb bevérzés már nem következhetne be a szemében, mert nem vágnak semmit. Más szempontból viszont nagyon is kerülendő lenne a maga számára, mert ha fagyasztják a bal szemét, akkor már semmilyen esélye sem marad az üvegtest bevérzésének felszívódására!

— Azt javasolnám magának, hogy semmiképp ne kerüljön a normális érték feletti szám a kórlapra. Ellenkező esetben egészen biztos a fagyasztás.

— Azt mindenféleképpen szeretném elkerülni — vettem át a szót. — Elfogadom a javaslatot. Mindössze egyetlen feltételem van: minden mérés után a valós adatot szeretném megtudni.

Meglehetősen egyszerűen telt el a huszonötödik születésnapom. Szüleim gratuláltak, és kívánták, hogy a következőt már látva ünnepeljem. — Úgy legyen! — feleltem, és borúlátón elhúztam a szám szélét. A május elejei hosszú hétvégén a be nem avatott orvosok sem írtak túl magas értéket a kórlapra, az ő számaik felfelé eltértek az addigiaktól. Rákerült a lapra egy számomra értelmezhetetlen írásjel is, amit anyukám éles szeme azonnal kiszúrt. Már nem emlékszem pontosan arra a kétjegyű számra, ami után egy hatalmas felkiáltójelet rajzoltak. Ez meg mi a fenét keres itt? Én se értettem, szüleim meg pláne nem tudtak mit kezdeni az oda egyáltalán nem való írásjellel.

— Nem fáj a szeme? Vagy attól esetleg a feje? — lepett meg az új munkanap első órájában a doktornő.

— Nem — feleltem enyhén értetlenkedve. — Miért kéne fájnia?

— Mert tegnap este jóval ötven higanymilliméter felett volt a bal szem tenziója.

Azt hittem, hogy rosszul hallok! Még a veríték is kivert, ahogy ott ültem az ágy végében.

— Pár nappal azelőtt még 30 higanymilliméter sem volt! — rettentem meg, bár tisztában voltam vele, hogy néhány óra leforgása alatt akár a csillagos égig (száz-százhúsz higanymilliméterre) is felszökhet a nyomás.

— Miért? — kérdezte halkan. — Akkor jobb lett volna?

Szokásos lendületével robogott be a vizitelő orvoscsapat. A professzor felkapta a rácsos ágy végére akasztott kórlapot, és érdeklődve nézegette. Könnyen észrevettem, hogy kegyetlenül meglepődött a felírtaktól. A doktornő felé fordult, ő pedig már készen állt a válasszal. Csavargatta a fejét a professzor: mit lehet ilyenkor tenni? Végül azt bökte ki nagy sokára, hogy a végleges döntésre még alszik néhány napot. Azt az egyet, hogy mi várható, kristálytisztán láttam magam előtt, és rettenetesen elkeseredtem: végképp tehetetlennek bizonyultam az üvegtestben felgyülemlett néhány csepp vér ellenében. Pedig mennyi is az a pár csepp? Egyetlen lehetőség maradt számomra: amennyire csak képes vagyok rá, meg kell őriznem higgadtságomat.

Alig múlt el pár nap a májusból, amikor anyukám — persze, apukámmal — a helyzethez képest viszonylag derűsen lépett a kórterembe. — Képzeld, fiam, kaptál egy levelet a kerületi tanács lakásügyi osztályától. Azt írják benne, hogy mivel tavaly a második félévben felkerültél az átmeneti lakásra jogosultak listájára, az mostanra aktuálissá vált, és a megadott címek közül megjelölheted azt a szobakonyhás lakást, amit a legmegfelelőbbnek tartasz!

A fantasztikus hír mosolyt csalt anyukám szomorú arcára. Más helyzetben magam is olyan hatalmasat kiáltottam volna örömömben, hogy még a siket is meghallotta volna. De így? Egykedvűen fordultam felé: ha látok, majd érdekel a dolog! Lehet, hogy disznó módon viselkedtem, de így legalább senki nem foghatta rám, hogy alakoskodom. Hiszen már nem látok! Mit tudok kezdeni így egy önálló lakással? Jó két hónappal ezelőtt, amikor még láttam, teljesen más lett volna.

— Hát igen — mondta lehangoltan anyukám — de mégiscsak a végére kéne járni. Szívesen utánamegyünk apáddal, ezt már megbeszéltük. Elvégre nagy dolog, hogy egyedülálló létedre lesz önálló lakásod. Majd csak lesz valahogy! — biztatott. — És képzeld el, április 30-án írták alá a határozatot: pont a huszonötödik születésnapodon! — Ez az amúgy jópofa egybeesés is teljesen hidegen hagyott. Azt azért a búsulás kellős közepén se gondoltam, hogy ne kellene a kéró.

— Legyetek szívesek, és járjatok utána a határozatnak! — kértem, és ezzel befejezettnek tekintettem az örömteli témát.

Három gyönyörű, bombázó alakú fiatal szőke lány vett körbe. Fedetlen, telt keblük úgy ringott csábos mozgásuk közben, hogy majdnem kiesett a szemem. Hegyesen előremeredő mellbimbójuk látványától teljesen kiszáradt a szám. Anyaszült meztelen keringtek az ágy körül. Alig bírtam betelni a feszes combok ingerlő formájával, a domborodó szeméremtestek hívogatásával, a szívdöglesztő, kerek popsikkal. Egyfolytában mosolyogtak, testükkel szerelemre ingerelve lejtettek körülöttem. Felhergeltek a magvas kéjre csábító szőkeségek. Erőteljesen megkívántam forró szerelmüket. Amikor már nem tudtam tovább uralkodni magamon, intettem az egyik frivol gyönyörűségnek. Szerelmes mosollyal bólintott felém, és feszes combjait széttárva kőkeményen ágaskodó hímvesszőmre ült. A tűzforró ölű lány a szerelem legvarázsosabb kéjtáncát járta el felettem. Mozdulatai és az így keltett érzések is annyira csodálatosak voltak, mint addig még soha életemben! Mint a legkeményebb gyémánt, olyan acélossá vált férfiasságom. Mint a leghatalmasabb földalatti katlanba szorult, de már közvetlenül a kitörés előtt fortyogó lávafolyam, előbb szép lassan, majd egyre gyorsulva tört fel a bennem a gyönyör magmája. Eszeveszett iramban száguldottak a kilövellni akaró, forró szerelemcseppek a felettem rugózó öl felé. Az igéző lány megérezte a feltörő vágy őrült gerjedelmét, és még az addigiaknál is mámorítóabban lejtette rituális táncát, hogy a földi gyönyörök kertje véglegesen magába rejthesse a belőlem előtörő magvakat. Érzéki remegéssel adta tudtul a barlangos test, hogy épp beteljesül a hőn kívánt vágy, örömforrásul mindkettőnknek. Igen, ez a feledhetetlen érzés kell nekem! Hozzá ilyen eszményi barátnő, akivel kész öröm áttáncolni az egész életet! A forró és kemény hímvessző még sokáig remegett, dús folyama alig akart kiapadni. A szőke lány arcát bársonyos pír tette még hamvasabbá, kezével szerelmesen simította végig testemet. A másik két lány is tiszta szívből örült szerelmünk eszményi beteljesedésének: láttam azt boldog arcukon.

Éreztem, hogy egy merő forró latyak vagyok. Önkéntelenül is a pizsamanadrág kidomborodó részéhez nyúltam: a vastag frottír csupa nedvesség volt. Mi van? Mi történt? Hol vagyok? A mámortól még teljesen kába volt a fejem: időbe tellett, míg visszazökkentem a szomorú valóságba. Igen, már tudom! A klinikán vagyok, és az ágyamban fekszem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a folyosóról beszűrődik két beteg és az éjszakás nővér beszélgetése. De hol vannak azok a szerelemre csábító tünemények? Hát azok bizony álomország meseszép paradicsomában maradtak: nem jöttek át a lehangoló valóságba. Hű, pedig milyen élvezetes volt velük, de legfőként a szerelem vulkanikus táncát járó lánnyal! A fene egye meg, merő ondó lett a nadrágom. Ráadásul nemhogy másik pizsamám, de még köntösöm sincs a kórházban. Hogyan megyek így ki a mosdóba? A nadrágom elülső részén biztosan átütött a bőséges magömlés nedves foltja. Kényszeredetten felültem. Vaktában kotorászó lábammal csak nagy sokára találtam rá a fekhely alatt lapuló papucsra. A fotel háttámlájáról elvettem a törülközőt, amit magam elé tartva indultam a kórterem ajtaja felé. A folyosón odaköszöntem az éjjeli baglyoknak, és a nővértől a pontos idő iránt érdeklődtem. — Már elmúlt éjfél — válaszolta. — Most mész fürödni? — Igen, néha azt is kell… és benyitottam a mosdóba.

Szeretem előre tudni, hogy mit csinálnak velem a műtőben. A fagyasztásos eljárásnak egyetlen káros hatása van: jelentősen rongálja az éleslátást. Egy hosszabb, pálcikaszerű műszer végén egy kisebb lapka van. A lapocska hőmérséklete az operáció közben mínusz húsz-harminc fok között lehet. Az orvos a lapkát úgy vezeti körbe a szabaddá tett szivárványhártya külső peremén, hogy egy-egy helyen körülbelül 15 másodpercig időzik el vele.

Az alacsony hőmérséklet lelassítja a szemben lévő sejtek folyadéktermelő képességét, és ezzel lecsökkenti a szemnyomást. A beavatkozás után a szemhéj dió nagyságúra duzzad. Lohasztására egy kisebb vászonzsákocskába jégkockákat tesznek, és azt ráhelyezik a gyulladt szemre. A műtét után a szemnyomás ideiglenesen megnőhet, majd pár napon belül a normális értékre áll vissza.

Miről álmodoztam a műtőből kijövet? Mindenekelőtt mérhetetlen nyugalomról és arról, hogy elmondhatatlanul örülnék, ha egyszer végérvényesen megszabadulhatnék attól a nyomorult glaukómától. Hősnek, de inkább mártírnak éreztem magam. Lehet-e ennél többet szenvedni, és veszíteni? Senkinek nem sopánkodtam, nem sajnáltattam magam. Az én dolgom az, ami velem történt: nekem kell vele együtt élnem. De azért az egész úgy borzasztó, ahogy van!

Mi következett be a remélt nyugalom helyett? A negyedévenként szokásos orvoscsere eredményeként a férfi osztály hármas kórtermének új orvosa egy alacsony növésű, távoli országból jött doktornő lett, aki pattogva beszélt a betegekkel. Nehezen viseltem el idegesítő stílusát, de mégis más miatt vált nálam kegyvesztetté. Az új orvosok átveszik a régi betegeket. Ehhez gondosan áttanulmányozza a kórlapot, majd a régi betegeket egyenként behívja a vizsgálóba. Na, engem is odahívott. Megkért rá, takarjam le a jobb szememet, a ballal pedig olvassam le a vizustáblán látható számokat. Nem tudtam, hogy teljesen hülyének néz, vagy tán ő az! Éles hangon dörrentem rá a megszeppent orvosra: Mit szórakozik itt velem! Nem tudja, hogy jó látással jöttem be a klinikára, most meg már mindennek vége! Nem láttam a pipától, olyan mérges lettem. Felpattantam a székről, és szó nélkül besiettem a kórterembe.

Előbb-utóbb rámegy az ember agyára, ha hosszú ideig zárt térben tartózkodik. Odakint napról napra melegebben sütött a tavaszi nap. Egyre több beteg járt le az udvarra sétálni. Igazából ott lent szembesültem először a bekövetkezett tragédia keserű gyakorlatával. Siralmas volt semmit se látni a körülöttem megújuló világból. Az is megviselte fiatal lelkemet, amikor medikák hangja csendült a közelben. Vajon milyen combok villannak ki a szoknyák alól? Bátortalanul és esetlenül mozogtam közöttük. Már majdnem körbejártuk az udvart a betegtársakkal, amikor betértünk a parkba, és leültünk egy padra. Hallgattam a madárszárnyak rebbenését, a csivitelő verebek veszekedését. Orrom kezdte felfedezni a közelemben nyíló virágok illatát. A rövid séta és talán a hirtelen rám törő tavaszi napsütés elbágyasztott. Az is igaz: sehogy nem volt kedvem szembenézni a jövővel — márpedig a tavasz végérvényesen nyárba fordult, és május legvégén, a klinikán töltött kilencvenkilencedik nap délelőttjén hazamehettem.

Közjáték

Szüleim lakása egyszeriben rébusszá vált számomra. Bár emlékezetemből könnyen elő tudtam hívni az egyes helyiségek képét, de a vizuális felidézés csak növelte elkeseredésemet. Hiába epekedtem a látvány után, helyette csak a sötétszürke, nagy semmi jutott. Ezen a lehetetlen állapoton a jobb szem alig látása érdemben nem javított. A kezemet hiába tartottam a kuksi elé, a mutatott ujjak száma a ködös homályba veszett. Egyre lehangoltabban ücsörögtem. Szüleim sem voltak derűsebbek. Sóhaj sóhaj után — mindössze ennyi hallatszott volna a folyosóra, ha nem önmagunkba tuszkoltuk volna a nagy közös bánatot.

Komótosan felálltam az ágyról, és a nyitott ablakhoz léptem. Autók most nem jártak a Váci úton, azt már régen feltúrták a metróépítés miatt. De a Csőgyár hatalmas központi épülete ott magasodott szemben, a felbontott főútvonal túloldalán — tőlem negyven méterre, a nekem már beláthatatlan messzeségben. Hát ez szörnyű! Így kell élnem mindaddig, amíg megadatik? Elfordultam az ablaktól. Pár centi távolságból elkezdtem kutatni szüleim arcát. Vajon épp nyitva vagy csukva tartják-e a szemüket? Hány ujjukat mutatják? Volt, hogy véletlenül eltaláltam a mutatott ujjak számát — olcsó kis vigasz volt.

Az idő azonban nem állt meg. Napközben egyedül maradtam a lakásban. Szólt a rádió, a magnó, a lemezjátszó, amíg rájuk nem untam, és ilyenformán igazi vegetálásba nem kezdtem. Mi mást is tehettem volna még? Ja, igen! Kidugtam a fejemet a hálófülke ablakán, hogy megszokásból szétnézzek az utcán — de nem sokáig. Egyáltalán nem látszott rajtam, hogy elvesztettem a látásomat, de én azt mégis mindenki elől titkoltam. Hülye dolog? De aki egyszer csak ilyen helyzetben találja magát, sokáig ugyanúgy fog cselekedni, mint én. Nem idegeskedtem az állapotom miatt. A változást megpróbáltam passzív nyugalommal tudomásul venni és tűrni. Ebben némileg segített a látásvesztés után rögvest jelentkező csillapíthatatlan étvágy, a falánkság. Jöhetett akár fél kiló kenyér, egy szál szárazkolbász, némi primőr áruval vagy egy gazdagon megkent, kerek piskótatorta, netán másfél kiló gyümölcs, az teljesen mindegy volt nekem. Olyan nagyevő lettem, mint a mesebeli kisgömböc. Azt viszont mindig éreztem, hogy melyik az utolsó falat, amelyik után egy újabb már sehogyan nem akart lecsúszni. Cingár testem vastagodni kezdett. Még az étkezési kényszerszünetek emésztési ideje alatt sem jutott volna eszembe, hogy mondjuk, azt elősegítendő lemenjek az utcára egyet sétálni, netán a kapualjban egy kiadósat ácsorogni. Ez annyira abszurdnak tűnt volna, mintha egy eszkimó a nyári szabadságát napozással kívánta volna eltölteni Afrikában. Még szüleimmel se nagyon mentem le az utcára, csak amikor a klinikára kellett mennem kontrollvizsgálatra. Egy kis képtelenségre mégis volt hajlamom: néha, nosztalgiából leültem a televízió elé, de annyira idétlenül éreztem magam a képernyő előtt, hogy gyorsan leszoktam róla. A sportolás egyik ágát viszont nem tagadtam meg önmagamtól: aktív sétálóvá váltam a lakásban. Bár harmincegy négyzetméteren nem lehet maratont gyalogolni, legalább megpróbálkoztam vele. Számoltam a megtett lépéseket, és ezek útközben mindig pontosan kiadták a kanyarok helyét. Szorgalmasan róttam és összegeztem a félköröket. Addig száguldoztam le és fel a garzonban, amíg a kényelmes életmódnak is köszönhetően végképp el nem fáradtam. Mint ahogy a kihívást kedvelő ember teszi a negyvenkétezer száznyolcvanhat méter legyalogolása után, én is eldőltem a fáradtságtól. Lihegve zuhantam az ágyba. Komikus vagy sem: ez volt az én sportom.

Időközben táppénzbe vett a körzeti orvos. A járandóságomat az ABC áruházban fizették ki. Anyukám ötlete volt, hogy kísérjem ki az üzletbe. Otthon már elég jól elközlekedtem, de az utca zajos forgalma az egymást érő gyalogosokkal annyira más volt, hogy azt össze sem hasonlíthatjuk. A számtalan járókelő előtt nem akartam bénázni, az a halálom lett volna — de önmagam előtt sem akartam idétlennek mutatkozni. Sokáig vacilláltam az ötleten, hiszen ahhoz, hogy eljussunk az üzletig, két tömegközlekedési járművet is igénybe kell venni. De olyan szépen sütött a nap! Annyira csalogatott a nyár melege az utcára, hogy beadtam a derekamat. Karolva mentünk az utcán, bár ettől a módozattól mindig távol tartottam magam. A járdaszegélyeknél hangos szóval figyelmeztetett anyukám. Ilyenkor mindig kivert a veríték: vajon ki hallja még rajtam kívül? Így voltam ezzel fel- és leszálláskor is. Lelki szemeimmel élesen láttam az értetlen tekintettel rám meredő utasokat. Mi az, talán gyagya a koma? A körülményekhez képest simán jutottunk el az üzletig: meg is lepődtek a kollégák! Egyöntetűen megállapították: úgy nézel ki, mintha mi sem történt volna veled! Sem a szemeden, sem rajtad nem lehet észrevenni — toldották meg kissé meglepetten. Válaszként fújtam a magamét, meg azt, hogy milyen jó lenne, ha most magamra kaphatnám a fehér köpenyt, és mehetnék a dolgomra. Eszembe jutott az utolsó munkanap utolsó félórája, amikor is felötlött bennem: úgy megyek el, mintha többé nem kéne visszajönnöm dolgozni. Keserű fintorral legyintettem egyet.

Két barátom olykor meglátogatott. Tisztában voltam vele: önálló közlekedésem és életvitelem is jelentősen korlátozott. Közös, nagy célok már nem lebeghetnek a szemünk előtt. Csak kisebbek. Felvetődött, hogy le kéne nézni a régi törzshelyre. Szedelőzködni kezdtünk. Anyukám a haverok lelkére kötötte, mégpedig dupla boggal, hogy onnan engem kísérjenek haza. Az utcára kilépve megcsapott a szabadság üde szele. Kettejük között haladtam, látszólag önállóan, de a tömegközlekedési járműveken már a közvetlen segítségükre is szükségem volt. Beléptünk a kedvenc kocsma hűs helyiségébe, és úgy éreztem, mintha teljes agyátömlesztést kaptam volna. Örömmel markoltam meg a hűs sörtől párás korsó hasát. Orromba csapott az eltéveszthetetlen illat, és már emeltem is a kriglit, hogy hosszúkat kortyoljak belőle. Irtó jól esett! Összehasonlíthatatlanul jobban, mint a klinikán belém csöpögtetett infúzió, az a színtelen lötty. Megtárgyaltuk helyzetünket, felidéztük a múlt emlékezetes eseményeit. Olybá tűnt ez a nosztalgiázás, mintha a végső tószt szavai röppentek volna el ajkainkról. Barátaim még rendeltek maguknak egy kört — én azt már nem mertem bevállalni. Visszafelé ballagtunk a Moszkva tér felé, és előhozakodtam a két havernak a pár perce megfogalmazott tervvel: csak a nyolcvannégyes busz megállójáig kísérjetek el! Némi tamáskodással ugyan, de beleegyeztek.

Hármunk közül csak én szálltam fel a járműre. Az ajtó közvetlen közelében foglaltam helyet, hogy leszállás előtt csak fel kelljen állnom. Csengő jelezte az ajtók zárását. Felidéztem a megállók sorát — négy éven át ezzel a járattal utaztam a középiskolába. Éberen figyeltem a kanyarokat, és máris remekül tudtam, hogy hol vagyunk. Mivel építették a 3-as metrót (a Lehel tér–Árpád-híd szakasznál tartottak), ezért terelő útvonalon közlekedett a nyolcvannégyes. Túljutottunk a tizenegyedik megállón is, és a járat a teljesen megújuló Árpád hídról jobbra, a Népfürdő utca felé kanyarodott. Ezt a negyed körívet nem téveszthettem el. Ideje volt felállni. Jobb kezemmel megragadtam a kapaszkodó rudat, és talpra pattantam. Bal kezemmel feltűnés nélkül kitapogattam, majd megnyomtam a jelzőgombot. Áthaladtunk az Árpád-híd alatt. A sofőr fékezett, szuszogva nyílt az ajtó. Most aztán nincs mese: irány haza!

Nagy óvatosan leléptem — ez nem okozott különösebb nehézséget. Lent álltam a járdán. Amúgy falból elkezdtem kotorászni a nadrágzsebemben, hogy a busz utasai ne lássák meg ügyetlenségemet. Nézőkre nem volt szükségem. Indulás előtt még be kellett tájolni az irányt, hogy az úttesttel párhuzamosan induljak el északnak — a jobb szemem erre a bemérésre alkalmatlan volt. Hegyeztem a fülem, úgy figyeltem a járműforgalmat, és ahhoz igazítottam óvatos lépteimet. A fejemet kissé balra fordítottam, mert a beszűkült térlátás miatt úgy láttam a legjobban a lábam elé. Aprókat léptem, mintha csak andalognék. Minden igyekezetemmel rejtettem állapotomat. Balról autók parkoltak a járdán. Egyiknek-másiknak nekimentem, és magamban mérgesen küldtem a fészkes fenébe tulajdonosaikat. No, nem nagyon, csak egy kicsit. Csigatempóban haladtam. Jobb oldalt hosszú házsor következett. Ez kiváló segítőnek bizonyult, mert legalább arról nem kellett kellemetlenségtől tartanom. Elmaradt mögöttem a pár kapualj, és én mindkét oldalról védtelen maradtam. Jobb kezemet alig észrevehetően előre és egyben oldalra tartottam, és a fülemet továbbra is úgy hegyeztem, mint a vadászkutya. Közben rájöttem, hogy a talpam is a segítségemre siet. Kiválóan érzékeltem vele a domborulatokat, aknafedeleket, meg azt is, amikor az aszfaltozott járdáról a salakra tévedt a lábam. Már nagyon vártam azt a sarokházat, amely mellett elhaladva könnyedén eljuthatok a Dagály utcáig, ahová majd jobbra kell kanyarodnom.

Testemmel és fülemmel is megéreztem az épületet. Oldalazva annyira megközelítettem, hogy ujjammal akár meg is érinthettem volna a falát. Biztonságérzetem növelése érdekében az alig látó jobb szememmel figyeltem az épületet — ám annak is vége lett egyszer, és máris újabb problémával találkoztam. A járda jobb pereménél húsz centivel lejjebb volt a talaj, ahonnan dús bokrok magasodtak ki. Újra csak a fülemre és a talpamra hagyatkozhattam. Mindjárt itt lesz a Dagály utca! — zakatolt fejemben a lelkesítő gondolat. Egyre inkább az előttem keresztben elsuhanó járművek zajára összpontosítottam, hogy minél precízebben bemérhessen, hol is kell kanyarodnom. A jobb lábam sem volt rest: azzal állandóan a járda szegélyét tapostam, hogy minél hamarabb megérezzem a jobbról befutó járda síkját. Már nem csak a bal oldalamat érő napsugarak hevétől folyt rólam a víz, hanem a nagy koncentrálás okozta feszültségtől is. Minden baj nélkül bevettem a kanyart. Hosszú egyenes járda következett, egészen a Váci útig, de volt egy bökkenője: négy keresztutcán és egy vasúti átjárón kellett áthaladnom. Tudtam, hogy az útkereszteződésekben csak a fülemre számíthatok. Bal fülem feladata továbbra is a gyér autóforgalom lokátorozása maradt.

A Dagály utca híres volt dús, összehajló koronájú fáiról. A verőfényes napsugarak nem hatoltak át a zárt lombokon; jobb szememnek így már semmi hasznát nem tudtam venni. Araszolgatás közben az okozta a legnagyobb fejtörést, hogy mikor érkezik el az első lelépés ideje. Hiába füleltem kitartóan a mellékutca felé, onnan ritkán hajt ki jármű. Attól egyáltalán nem tartottam, hogy elüt egy autó, mert a motor zaja messze hallik, attól viszont igen, hogy megvisel, ha váratlanul kell lelépnem a járdáról. Egyre jobban éreztem, hogy mennyire kegyetlen dolog nem látni. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek valakitől: ha beledöglök is, akkor is magam fogok hazamenni! Ezt vállaltam, amikor úgy határoztam, hogy ne kísérjenek el a haverok!

Nagy tapogatózás után rátaláltam a járda végére. Oké, vakmerő bajnok: lelépni nem kunszt, de utána tartani kell a relatíve egyenes irányt! Ki tudja, hol kötök ki, ha ferdén haladok? Ráadásul, ha gyorsan megyek, felbukom a túloldali járdaszegélyben. Mindegy, akár így lesz, akár úgy, az utcán át kell jutni. A lehetőségekhez képest óvatoskodtam is, meg siettem is — így hát a végén egészségeset rúgtam a járdaszegélybe: majd’ elkopott a cipő orra. Óvatosan felléptem a járdára. Merre fordulok? Merre megy a Dagály utca? Nem jött autó, hogy a hangjához tájoljam magam. Óvatosan visszaaraszoltam a járda szélére, és megpróbáltam hátat fordítani a mellékutcának. Aztán előre, bele az átláthatatlan homályba!

Akaratlanul is segítségemre voltak a Dagály strandról hazaigyekvő emberek: a beszélgetés remekül útbaigazított — kivéve azokat, akik a szűk gyalogjárón megállva dumcsiztak, és csak résnyi utat hagytak a haladóknak. Hogyan találjam meg csont nélkül a szűk átjárót? Krákogtam egyet-kettőt, hátha észreveszik magukat. A következő keresztutca is megizzasztott — és tessék, máris a vasúti sorompóhoz értem. Itt sem attól kellett tartanom, hogy elüt az átrobogó expressz: az iparvágányon csak nagy néha haladt el egy-egy szerelvény. De a sínek előtt és utánuk is cikkcakkos átjárót építettek a járdába. Hogy a fenébe fogok oda bejutni? Ha már bent vagyok a fémlabirintusban, nincs probléma — de addig? Kezdett elegem lenni az újabb és újabb akadályokból. Ennyi kihívást legyőzni? De aki előre lép, az halad, és aki halad, az rutinra tesz szert. Valahogy rátaláltam annak a vacaknak a bejáratára, és örömmel nyugtáztam a talpam alatt az acél sínszálakat. Nagy nehezen bejutottam a cikk-cakk párjába is — igaz, addigra már úsztam a kín sós verítékében. Jaj de jó, már csak két sarok van hátra!

Lelki szemeimmel figyeltem magam mellett a házakat. Elképzeltem, hol tartok éppen. A következő probléma az lett, hogy jobbra a járda szintjén autóparkolót alakítottak ki, és arról egy alig észlelhető rámpácska vezet a Dagály utcára. Egyik oldalról sem volt biztos támpont. A lassú haladástól kezdett izomlázam lenni. Boldogan vettem tudomásul, hogy elértem a Karikás Frigyes utcát. Ha ezen épségben átjutok, egy viszonylag könnyű szakasz következik. Különösebb megpróbáltatások nélkül el is értem a házsorunk mögötti, a Váci úttal párhuzamos utcácskát. Átkeltem a keskeny úttesten, és jobbra fordultam. Addig haladtam egyenesen, amíg baloldalról meg nem éreztem a kék színű ház tömegét. Az előtt balra kanyarodtam, és mellette kijutottam a Váci útra. Ott egy jobbkanyar után már egyszerű volt hazatalálni. Érintőleg nekimentem a piros ház végének, és pár lépés után újra jobbra fordultam: a következő kapualj már a miénk!

Nem tudom, hogy ötször, vagy tán tízszer annyi ideig tartott hazajutnom, mintha láttam volna. De az biztos, hogy idegileg totálisan kimerültem. A buszmegállótól hazáig megtett fél kilométer igazi stressz volt. Anyukám egyáltalán nem díjazta önállóságomat — de én hiszem, hogy helyesen cselekedtem. Egy addig ismeretlen szituációban kipróbáltam magam, és megfeleltem a kihívásnak. Ráadásként felmérhettem a nem látás könyörtelen valóságát…

Még nem telt el két hónap az egy híján száznapos klinikai tortúra óta, és megint mehettem a műtőbe. A jobb szem tenziója a konzervatív kezelés ellenére sem állt be az elfogadható szintre. A professzor hamarosan szabadságra ment, ezért a műtétet az osztályvezetőre bízta. Kellemetlen felismerés tört rám a műtőasztalon: nem érzéstelenítették el rendesen a szemem! Szóvá is tettem, hogy fáj, mire meglepő választ kaptam: Ne mondja már nekem, hogy érzi, amit teszek! Nem akartam hinni a fülemnek. Kész röhej, de hosszasan kellett győzködnöm az adjunktusnőt a valóságról. Nagy kegyesen végül csak hajlandó volt két csepp érzéstelenítőt a szemembe pottyantani — én meg nem értettem, miért kellett ehhez a szócsata? A hócipőm végképp tele lett a klinikával — pláne, amikor bő hét múlva megtudtam, hogy a szemnyomás továbbra sem csökkent a kívánt értékre. Újra be a műtőbe, és a jobb kuksit olyan derekasan elfagyasztotta az adjunktusnő, hogy ihaj! Az “ihaj” egyébként magyarra fordítva azt jelenti: akkorára dagadt a szemem, hogy hiába hunytam le, a két szemhéj nem ért össze. A végeik teljesen kifordultak.

A nem mindennapi látványosságot szívesen mutogattam a látogatóknak — fel is fordult a gyomruk a szörnyű látványtól. Ne ítéljenek el ezért a sajátos horrorért — legalább úgy éreztem, történik valami körülöttem. Igen, a fanyar humor a nehéz élethelyzet elengedhetetlen része: csak ez oldja az abszurditást, márpedig erre égető szükségem volt. A humor okán szólok az ágyszomszédról is, aki épp borzalmasan letört, a műtött szemével jóval kevésbé látott, mint azt előzőleg képzelte. Csendben lapított az ágyban. Az egyik nővérnek feltűnhetett, mennyire mélabús, mert az ajtóból megkérdezte: mit csinál, Schubert úr? Én meg kapásból válaszoltam: mi mást is csinálhatna? Komponál! Még a nővér is elvihogta magát. Korántsem tartottam biztosnak, hogy a szomszéd is ugyanúgy díjazza a beköpést, mint a többiek, úgyhogy a hahota elültével, megkérdeztem: ugye, nem bántottalak meg? Halkan válaszolta: áh, dehogy is…

Egyre többször mentem ki a folyosóra. Csoszogva lépkedtem, és ha kellett, mindig volt, aki útbaigazítson. Egyszer még a lépcsőházba is kimerészkedtem! Nekitámaszkodtam a korlátnak, és a közeli főút felé néztem, de persze még az orrom hegyéig sem láttam. Hangtalanul mellém lépett valaki. Rám köszönt, majd bemutatkozott: én vagyok az a doktornő, aki egykor azt javasolta magának, feküdjön be egy hétre, hogy átállítsák az új szemcseppre.

Némán bólintottam.

— Sajnos, az adjunktus úr tovább maradt szabadságon, mint azt tervezte, ezért nem jelentkeztem önnél. Hallottam, milyen sajnálatos eset történt magával. Mit mondanak a viziten, mi várható?

— Semmit. Azzal biztatnak, hogy valamelyest feltisztulhat a bevérzés.

— Nyugat-Németországban már sikeresen operálják az üvegtest bevérzést. Ismerek egy beteget, akinek a szeme a magáéhoz hasonlóan bevérzett. Ő valahogy kijutott Kölnbe, és jelenleg is remekül lát. Csak arra az egyre kell vigyáznia, hogy egy éven belül műtőasztalra kerüljön, különben a befolyt vér elszervül, és az az állapot már végleges.

Augusztus végén a professzor visszaérkezett megérdemelt szabadságáról. Jól felkészültünk anyukámmal a titkos adu kijátszására, és amikor az orvos arról kezdett el papolni, hogy Debrecenben kísérleti jelleggel már próbálkoznak az üvegtestbevérzés operálásával, anyukám kivágta, hogy az NSZK-ban már rutinszerűek az effajta műtétek. Kis csend állt be, majd az orvos annyit dünnyögött, hogy a debreceni professzor jó barátja, és biztosan szívesen elvállalná a műtétet. Majd beszél vele.

Anyukám egy felbőszült anyatigrishez méltó elszántsággal támadt a klinika vezetőjére. — Huszonöt éves a fiam! Még előtte az élet! Az egyetlen, látó szeméről van szó: itt nem lehet kísérletezni! Mélyen hallgatott az orvos, de amikor ismét szóra nyitotta a száját, megint csak a régi nótát fújta. Idegtépő perceket éltünk át az ambulancia népes folyosóján, ott kellett eldőlnie: kísérleti nyúl, vagy látó ember lesz-e belőlem? A következő kontrollvizsgálatra egy hét múlva várom önöket — adta meg a zárszót az orvos. Anyukám úgy remegett az idegességtől, hogy erősen fognom kellett lefelé a lépcsőn. A napfényben fürdőző járdán erős rosszullét kapta el, és hangosan felzokogott. Én meg azon morfondíroztam: ha a professzor gyermeke lett volna az én helyemben, vajon őt is a debreceni barátjához küldte volna?

Másnap anyukám feltárcsázta az Egészségügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatok osztályát, és elpanaszolta a nagy keservét egy kedves hölgynek, aki ezek után rákérdezett a kórházra. Nem akarok kellemetlenséget okozni az érintett orvosnak — válaszolta neki. — Csak azt szeretném, hogy olyan helyen operálják a fiamat, ahol sikerül is a műtét. — Kedves hölgyem — kérdezett vissza az emberséges tisztviselő. — Ha nem mondja meg a kórház és az orvos nevét, hogyan segítsek magukon?

Eltelt a hét, és újra helyet foglaltunk anyukámmal a professzor szobájában. — Hát akkor el van intézve — mondta ő. — Az állam költségén, Nyugat-Németországban lesz a műtét. Két klinika jöhet szóba: lelevelezzük velük, addig legyenek türelemmel! A minisztériumot egy szóval sem említette.

Élménydús beteljesülés

Az üvegtest belsejét kocsonyás állagú anyag tölti ki. Ebbe a közegbe jutott a vér a szememben megpattant érből, és az átlátszó anyaggal összekeveredve elzárta a fény útját. A szemfenéken ritkásak az erek, ezért a bevérzés nehézkesen szívódik fel. Ahogy múlnak a hónapok, a vér összesűrűsödik, majd elszervül. A műtét elején mikrosebészeti eljárással három apró lukat nyitnak az üvegtest külső burkán. A hosszúkás üvegtest alakja a rögbilabdára emlékeztet. Az üvegtest két végén nyitott lukakba egy-egy vékony csövet illesztenek a doktorok: a kivezetőn kiszivattyúzzák az üvegtest egész tartalmát, és közben azt átmossák a másik csövön bejuttatott öblítő folyadékkal, végül pedig gázzal (oxigénnel) töltik fel. Mivel az eltávolítandó matéria már nem teljesen folyékony, a felső nyíláson bedugott, a mikrosebészetben használt, apró késsel olyan miniatűr darabokra szelik az összeállt, megszilárdult részecskéket, hogy azok könnyen eltávozhassanak a szívócsövön. A törőközeg feltisztul, a pupillán át a szembe jutó fény akadálytalanul eljut a retinára, a látóidegek közvetítik a fényingert az agyba, ahol a látott kép megjelenik és megfordul.

Lekerült a szememről a kötés, és én mélyen felháborodtam. — Hát ez meg micsoda? Hogyan látok? Ez szörnyű! — Néztem előre is, balra is, mire erős forróság öntött el. A gyomrom majdnem felfordult, a váratlanul rám törő hányingertől csak egy hatalmas nyeléssel menekültem meg. Egy másodperc alatt csuromvizesre izzadtam: a látvány teljesen padlóra küldött. Ez katasztrófa! Annyi biztos, hogy látok, de hogy mit…

Mit és hogyan láttam? Képzeljünk el egy ködös, őszi reggelt! Talán úgy, mintha egy viszonylag tiszta vizű folyóban ülnénk a víz alatt. Ahogy távolodott tőlem a nővér, olybá tűnt, hogy függőlegesen és vízszintesen is hullámzik a teste — épp így a járása is. Mintha lebegett volna előttem. Odalépett a gyógyszeres szekrényhez, és lenyitotta az ajtaját — a szekrény eközben egyfolytában himbálózott! Ráadásul egyetlen síkja sem maradt: a valóságban egyenes oldallapok és élek vízszintesen és függőlegesen is elcsúsztak! Bármerre fordítottam egyre jobban elképedő tekintetem, az emberek és a tárgyak is valószerűtlenül mozogtak a térben. A látásomat ugyan visszaadták, de ilyen látással nem lehet aktívan élni! A keserű felismerés nagyon lehangolt. Látok — feleltem csüggedten, amikor Gáspár érdeklődött — de minden hullámzik előttem.

Ez borzasztó! Tiszta horror volt, ahogy a kezében szemcseppekkel felém induló nővér kinézett. A látvány nem csúnya ábrázata miatt tűnt elviselhetetlennek, de alakja valósággal szétesett. Hol balra csúszott a karja, hol meg jobbra tolódott. Az arca is össze-vissza mozgott. Kész röhej volt így a világ… Hoppá! — kaptam a fejemhez. A szemem belseje is hullámzik! Mégpedig annak a legfelső része. Ahogy ingattam a fejem, egészen tisztán láttam, hogy valóságos hullámhegyek keletkeznek a szememben! Ami addig kocsonyás anyaggal volt tele, most már folyadékot és levegőt is tartalmaz. Hátra hajtottam a fejemet, hogy az imbolygó nővér a szemembe tudjon cseppenteni. Mintha kevésbé izzadtam volna, és felkavart gyomrom is kezdett csillapodni. Amint hátradöntöttem a fejem, megszűnt a hullámzás.

Ha ezt modellezni és értelmezni akarjuk, tegyünk a szemünk elé egy vízzel nyolcvan százalékban teli akváriumot — a folyadék legyen kissé zavaros. Ha az ember nem csak előre tekint, óhatatlanul is mozog a feje. Ezért mozdítsuk meg az akváriumot, és úgy nézzünk át rajta! Könnyen észrevehetjük, hogy a folyadék hullámzik: az én esetemben ez odáig fajult, hogy a víz mögött látott kép is úgy ringott, ahogy szememben a folyadék. Az elmém eleinte nem tudott mit kezdeni a látott képpel: az teljesen értelmezhetetlennek tűnt számára. Egy időre teljesen felborította tudatom ezirányú ismereteit: a huszonöt éve ismertnek hitt szem belső szerkezete instabillá vált. A teljes mozdulatlanság helyett a mozgás vált törvényszerűvé. Ha nem mozdítottam volna meg a fejem, akkor is feltűnt volna a bibi, mert az üvegtestben lévő folyadék felső szintjét egy könnyen észlelhető csíknak láttam. Tudtam hát, hogy addig ér a folyadék, de fölötte kell legyen valami más is, hiszen ha nem lenne, akkor a csík sem lenne ott. Ezt a kezelés közben értettem meg. Agyam lázasan dolgozott, osztott, szorzott. Pontosan emlékszem arra, hogy mit gondoltam akkor: ez így nem látás. Így nem éri meg.

Letörten indultam vissza a kórterembe — Gáspár oldalán.

Mire beléptem a szobába, már megfogant bennem az újra látás örömének csírája. De mégis! Hogyan lehet így olvasni, közlekedni, élni? Nem unatkoztam az ágyon ülve: volt mivel gyötörnöm az agyamat.

Óvatosan szétnéztem a kórteremben. Velem szemben a mosdó volt; felette kisebb polc, amin egy poharat láttam. Jobbra, az ajtóval szemben volt az ablak, és világosság zúdult be rajta a szobába. Mereven tartottam a fejem, nehogy instabillá váljon az éltes ablakkeret. A szobát az ablak előtt álló, négyszögletű asztal próbálta komfortosabbá tenni. Mellette néhány szék szomorkodott. Öt ágyat számoltam össze: három fekhely az én oldalamon, kettő a másikon. A szobatársak arcát nem tudtam kivenni; segítőmnek is csak az alakját ismertem meg. Színeket is láttam, de csak halványan. Megnéztem a kezemet is: rossz volt ránézni. Ahány ujjam volt, annyifelé széledt szét a térben. Behunytam a szemem. Nem árt pihentetni. Lábamat feltettem az ágyra, és hanyatt dőltem. Elkezdtem kiértékelni az eltelt bő fél óra izgalmas tapasztalatait.

— Hogy vagy? Látsz?

— Kösz, jól vagyok. Ne izgulj, mert látok!

Az ujjammal mutogattam neki: ott van egy pohár, amott meg a szappantartó. Elmondtam neki, hány betegtárs is van a szobában. Végérvényesen bizonyságot akartam szolgáltatni arra, hogy egy szem fiacskája újra lát. De azért őszintén megmondtam azt is, hogy a látásom ködös, nincs egyenes vonal a szemem előtt. A hullámzást is elmeséltem. Felvettem az asztalról egy újságot. A szalagcímet kezdtem volna el böngészni, de még a hatalmas, vastag betűket sem tudtam kivenni. A lapban színes képek is akadtak, de azokkal sem mentem sokkal többre: anyukám öröme aligha lehetett felhőtlen. De az biztos, hogy a lelkét nyomó, hatalmas kő azért csak legördült róla. Hát mégis csak sikerült — mondta belenyugvóan.

— Megérkezett anyukám, és éreztem, örül a látványnak. — Na, mekkora betűket látsz már?

A zárójelentésre nem kellett sokáig várni. Elbúcsúztam a szobatársaktól. Édesanyámmal nekiindultunk a második emeleti folyosónak. Amint ráléptem az első lépcsőfokra, olyan érzésem támadt, mintha épp a repülőgépből szállnék ki a müncheni légikikötőben. Hiszen hamarosan egy új, számomra addig ismeretlen világot fogok felfedezni!

Már a klinika előtti, csendes mellékutcában voltunk. Sóhajtottam egy mélyet: de jó újra látni! Szemem mohón itta a város képét. Kifogástalan állagú házak pompáztak változatos színekben. A járdákat nem aszfalt borította, hanem szépen egymáshoz illesztett kőlapok. Az emberek ráérősen sétáltak a közeli főútvonalon — egyikük dolga sem volt sietős. A márkás járművek alig észrevehető nesszel suhantak az úttesten, a forgalom mérsékelt volt. Láttam egy érdekes rakterű teherautót, amire két oldalról piramisszerűen pakolták fel a kólás rekeszeket.

Fázni kezdtem: a klinikai tíz nap alatt bizony elszoktam a novemberi hidegtől. — Ne izgulj — mondta anyukám — mindjárt a sarokhoz érünk. Ott van az a hatalmas áruház, amiről már meséltem neked. Amiről először azt hittem, hogy csak egy kisebb üzlet. Aztán, ahogy egyre beljebb haladtam a folyosók labirintusában, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok!

Kissé dideregve léptünk be a hatalmas áruházba. Csillogott-villogott abban minden. — Jé, egy átlátszó mozgólépcső! — ámultam el. Ki is próbáltuk. Az emeleten egy többszintes, kör alakú pódiumon dekoratív, gyönyörű művirág kompozíciót pillantottam meg. Kissé odébb az élethű, elegánsan felöltöztetett játékbabák tucatjaival is megismerkedhettem. Úgy mosolyogtak rám bájos pofijukkal, mintha valódiak lettek volna. Előkaptam a fényképezőgépem, és már exponáltam is. A tágas műszaki osztályon nagyképernyős színes televíziókból hatalmas monitorfalat emeltek az érkező vásárlók elé. Nem számoltam meg, de közel 100 készülék is lehetett ott. A képernyőkön a Bundestag plenáris ülését követhettük: éles szócsata zajlott a tisztelt házban. Az operatőr fiatal zöldpárti képviselőket mutatott; egyik-másik honatya feltette keresztbe vetett lábát az asztalára. Miután kinézelődtem magam, arrébb mentem pár méterrel, hogy a szórakoztató elektronikai termékek széles választékát mustrálgassam. Már kora délutánra járt az idő, mire kiértünk. Felszálltunk a szálláshelyünk felé közlekedő autóbuszra, sok-sok zsivalygó iskolás közé. A harmadik megálló után egy Mercedes szalon előtt haladtunk el. Az üveg mögül egy csodaszép cabriolet kínálta magát.

Hamar eljött a másnap. A vendéglátó német házaspár (Günther és Rozi) hétvégi bevásárlással egybekötött városnézésre hívott minket, és felajánlották, hogy délután elfuvaroznak a repülőtérre. Négyen foglaltunk helyet a Ford tágas utasterében; kifelé haladtunk a városból. Az út széléről fokozatosan elmaradoztak a lakóépületek, amiket óriási ipartelepek, hatalmas raktárcsarnokok, autókereskedések váltottak fel — volt vagy egy tucatnyi. A telepeken típus szerint csoportosítva, ezerszám álltak a nulla kilométert futott járművek. Aki autót akar venni, fél óra alatt nyélbe ütheti az üzletet — világosított fel Günther.

Amolyan préri mellett gurultunk tovább. Ismét Günther szólalt meg, tört magyarsággal. Jobbról nem sokára egy piros lámpás házat láthatsz. A kurváké. Rozi gyorsan közbevágott: na-na! A szakállas férj nem törődött asszonya okvetetlenkedésével, és tovább mesélt. A kéjház belső falára egy tájékoztató táblát függesztettek ki a legkülönbözőbb szolgáltatások tarifáival. Anyukám elnevette magát, Rozi félhangosan morgolódott, én meg magam elé képzeltem azt a hentesboltokban látható táblát, ami a sertés vagy a marha különböző részeit ábrázolja sematikusan. A láb, a comb, a szűzérme ennyi meg ennyi forint.

Sok balhé volt a lányok körül a belvárosban — verekedés, késelés — ezért ki kellett költözniük ide — fejezte be a felvilágosítást a mesélő. Tovább robogtunk a kifogástalan úton, ám előttünk egyre összefüggőbbé vált a kocsisor. Feltűnt a valóban hatalmas szupermarket. Beláthatatlan parkolójában autó autó hátán — ám a nap bármely szakaszában volt üres parkolóhely is. Mindig is mániám volt, hogy külföldön felkeressem és szakmai szemmel megtekintsem az adott ország kiskereskedelmi egységeit.

Abban a bevásárlóközpontban aztán valóban volt mit tapasztalni! Az egyszintes épületben minden, ott kapható áruféleségből valóságos hegyet halmoztak fel: bútorokat, barkácsfelszereléseket, ruházati termékeket, műszaki cikkeket, lábbeliket, élelmiszereket. Reklámtáblák hívták fel a vásárlók figyelmét az akciós árakra, és én szélsebesen számoltam át a márkát forintra. Közben a lábam elé is figyelni kellett: több vásárló is két, púpozott bevásárlókocsit taszigált maga előtt. Ők igazán kitettek magukért. A már bemutatott belvárosi nagyáruházzal ellentétben itt valóban népes közönség gyűlt össze: leginkább családok. Jómagam soha nem akartam márkás cuccokban tetszelegni: középiskolás koromban még a Levi’s farmerem címkéjét is levágtam — de a szupermarket hatott rám. Vásárolni nem akartunk anyukámmal, csak bámészkodtunk. Az élelmiszerfronton hatalmas üvegfal mögött bontottak a hentesek. Hasították és darabolták a fél sertéseket, negyed marhákat. A vásárló elektronikus rendszeren jelezhette az üvegfal mögött szorgoskodó mészárosoknak, hogy milyen tőkehúsból mennyit kér, és a frissen csomagolt árut egy percen belül levehette a szállítószalagról. A tengernyi árut roppant egyszerűen tárolták: többszintes, legalább három méter magas állványokra stócolták fel. Ez ma már nálunk is természetes, de akkor megdöbbentően újszerűnek éreztem. Bár a Békásmegyeri ABC áruház nyilván nem volt egy súlycsoportban a müncheni szupermarkettel, mégsem volt okunk a szégyenkezésre. Itt láttam először diabetikus kólát: az ára épp annyi volt, mint a cukorral édesítetté. Vendéglátóink egy félig megpakolt bevásárlókocsival álltak be a pénztárak előtti sorba. Tíz főnél talán sehol sem várakoztak többen. Nálunk, Magyarországon akkor még csak elvétve volt kódjellel ellátott élelmiszer, ott viszont szaporán járt a fényceruza a pénztárosnő kezében, és a pénztárgép egy pillanat alatt leolvasta a termék árát. Gyorsan a kasszához értünk.

Házigazdáink nagy meglepetésünkre meghívtak minket ebédelni. Nem akartunk élni a lehetőséggel, de annyira határozottan invitáltak, hogy nem utasíthattuk vissza. Egyáltalán nem éreztünk ételszagot a tágas étteremben, ahol a hatalmas térben szellősen helyezték el az asztalokat. Mi rántott szeletet ettünk burgonyával. Rozi salátával csillapította éhségét, és a férje sem maradt éhen. Jól esett a meleg étel. Günther férfias eleganciával meghívott egy korsó bajor sörre, de rámutattam a szememre, és köszönettel elhárítottam az amúgy nagyon is kedvemre való ajánlatot. Mivel a bevásárlóközpontban már nem volt több teendőnk, kimentünk az épületből.

A Ford megkeresésére indulva hótaposó csizmavásárra bukkantunk. Annyira olcsók voltak a lábbelik, hogy szinte el se akartuk hinni. Kellett volna nekem egy pár negyvenhármas, de olyan nem akadt. A bámészkodás közben Rozi bevallotta, hogy ő ennyi jármű között nem találná meg az autójukat — Günther viszont mindig.

A színvonalas futballmeccseket mindig szerettem. A német klubcsapatok közül a Bayern München volt a nagy kedvenc. Mivel rendszeresen néztem a televízióban az olimpiákat, nagyon kíváncsi voltam az olimpiai sportlétesítményekre is. Jól emlékeztem a müncheni Olimpiai Stadion szimbólumává vált “acélhálóra”, és már messziről észrevettem jellegzetes alakját. Azt azonban nem tudtam, hogy a játéktér végül is egy nagy gödörben van: a létesítmény felső karéjához lépcsőzés nélkül jutottunk el (a II. világháború után ide hordták a lebombázott épületek törmelékét, majd annak helyére építették az olimpiai létesítményeket). Pár márka leszurkolása után beléphettünk a hatalmas sportcentrumba: első állomásunk persze a stadion volt. Hamar észrevettem, hogy a pálya végéről hiányzik a két kapu. Nem tiltakoztam volna egy hajtós német meccs megtekintése ellen, de az aréna képe így is örök emlékem maradt. Szerettem volna lefotózni a futballpályát, de azt egy tábla tiltotta. Felkerestük az uszodát, de a tornacsarnokba már nem mentünk be.

Meglepett a motorkerékpár kiállítás: ott voltak a világhírű japán és olasz gyártók. Jóval kétszáz feletti sebességre voltak képesek a gyorsasági motorok, és közelről láthattam a crossmotorokat is. Már jócskán elmúlt dél, amikor lépteinket a Ford felé kormányoztuk. Visszaindultunk vendéglátóink lakására.

Ugorjunk két órát az időben! Újra négyen foglaltunk helyet az autóban, és a repülőtérre tartottunk. Mivel az anyósülés mögött ültem, megpróbáltam leolvasni a sebességmérő óra állását, de a szemem éleslátása ehhez már kevésnek bizonyult. Emésztett a kíváncsiság. — Milyen gyorsan haladunk? — érdeklődtem Günthertől. — Százzal — válaszolta. Megéreztem, hogy fokozatosan gyorsít, és tíz kilométer per óránként mondta is, hogy épp mennyivel robogunk. Már százhetvennel száguldottunk. Az országutat sávokra bontó fehér jelzőcsíkok végeláthatatlan vonallá folytak össze előttem, a táj pedig csíkozódni kezdett. Megközelítettünk egy Porschét. Amint annak sofőrje észrevette, hogy egy Ford lökhárítója piszkálja a kipufogócsövét, erőteljesen rátaposott a gázpedálra. Egy percbe sem telt, és a sportkocsi a nyílegyenes úton végleg elporolt előlünk — Rozi pedig megkérte a férjét, hogy a gáz helyett inkább a fékpedált tapossa ilyen lelkesen. Günther békés természetű volt, alább vette a tempót. A távolban kirajzolódott a légikikötő hosszúkás épülete. Közvetlenül a főépület elé parkolt le jókedvű sofőrünk, és figyelmességének köszönhetően a csomagjaink egy kulikocsira kerültek. Továbbra is nélkülözhetetlen volt a vendéglátók segítsége: nélkülük elég nehezen igazodtunk volna el a hatalmas terminálban. Alapos utánjárás után megmutatták nekünk, hogy melyik pulthoz kell majd állnunk. Őszinte hálával köszöntük meg segítségüket, amivel bizonyos szempontból gondtalanná tették müncheni tartózkodásunkat. A lelkükre kötöttük, ha legközelebb Budapesten járnak, feltétlenül elvárjuk őket vendégségbe: szavukat adták rá. Erősen kezet szorítottam Güntherrel, Rozi arcára pedig két puszit nyomtam.

Amikor a Ferihegyi repülőtér zsúfolt várócsarnokában megpillantott minket édesapán, bizony elsírta magát. Két haverommal kölcsönösen hátbaveregettük egymást, és ezzel el is intéztük a zűrös közelmúltat. Amikor elindultunk Münchenbe, még csak a Lehel piacig járt a 3-as metró — most viszont már az Árpád-hídig, így egészen hazáig azzal utazhattunk. Alig hagytuk el a Határ úti megállóhelyet, amikor egy ott felszállt, mókás kinézetű, vidám kedvű hajléktalan látványos tornamutatványba kezdett. Mindkét kezével megragadott egy-egy fogantyút, azon felhúzta magát, előbb előre-hátra himbálózott rajta, majd lábával átfordult a feje felett. Egy ideig ebben a kifacsart pózban tartotta magát, majd visszaereszkedett. Talpra pottyant, és nevetgélve tovább ment a következő ajtóig, hogy az ottani utasokat is ámulatba ejtse tornagyakorlatával. Senki nem állta meg nevetés nélkül — mi sem. A metró hamarosan befutott a végállomásra. Szétnéztem az elutazásunk után egy nappal átadott aluljáróban: szemrevaló volt — de hol kell itt felmenni? Aha, oda azt írták, hogy Nyugdíjfolyósító — már mentem is. A felszínen megálltam egy pár percre: februárban nem így nézett ki a környék! Azóta mindent elrendeztek: ezzel a megújult közlekedési csomóponttal fogadott Angyalföld.

Fordult a kulcs a zárban. Hangos jókedvvel telt meg szüleim lakása. Vidáman néztem szét. Szemem elől már nem bújtak el a jól ismert arcok, a bútorok, semmi. Így van ez rendjén! Bár a szobám valóban csöppnyi volt, mégis mindannyian ott foglaltunk helyet. Mindent elmeséltem a műtétről, a müncheni klinikán látott, sebesült iráni katonákról, de nem feledkeztem meg a szombati városnézésről sem. A csomagok közül előkerült az ajándékos szatyor is. Apukám kapta meg elsőnek a neki járó Gilber’s gint, és egy határozott mozdulattal lecsavartam az üveg kupakját. Anyukám poharakért szaladt. Én nem ittam, de mindenki más poharát csurig töltöttem az illatos itallal. Csilingelve koccantak az üvegpoharak, és az egészségemre ürítették őket. Mindenkinek ízlett a fűszeres ital. Lekaptam egy kötetet az ágyam feletti könyvespolcról. Ötletszerűen felcsaptam, és pár sort hangosan felolvastam belőle. Ha a jelenlévők közül addig bárki is kételkedett volna újra látásomban, most meggyőződhetett az ellenkezőjéről. Barátaim ütemes mozdulatokkal ürítgették újratöltött poharaikat: megmondtam, hogy addig nem mehetnek haza, amíg egy csepp is lötyög az üveg alján. Már jóval elmúlt este tíz: kibeszéltük magunkat, a kívánalmam is teljesült. A haverok kigyúlt arccal álltak fel az ágyról. Szemeik mámorosak voltak — az enyém is.

Már túl voltunk a finom reggelin. A szobámban ültem, magam elé meredtem. Szüleim a konyhában serénykedtek. Főtt az ebédnek való. Közben valahogy úgy alakult, hogy anyukám meg akart varrni egy feslést. Hangos méltatlankodására figyeltem fel.

— Mi a baj? — szóltam ki a szobából.

— Add csak ide!