III. Szentenciák

A nagykorúság nem jár automatikusan a szellemi képességek kiteljesedésével — legalábbis rám igaznak bizonyult ez a megállapítás. A középiskola után öntudatosan kijelentettem szüleimnek: ellenőrző vizsgálatra ezután csak egyedül megyek. Így is tettem, bár az első alkalomra hét évet kellett várni. Ez idő alatt továbbra is gyógyszereztem a szememet, de nem tartottam távol magam az ellenjavallt cselekedetektől. Továbbra is adódik a kérdés: hogyan aránylik a felvállalt kockázatból származó élmények haszna a látás károsodásához? Az élet nem algebra és nem is geometria. Ahány ember, annyi sors, annyi gondolkodásmód, ezért a feltett kérdésre sokféle válasz adható.

Volt egy remek söröző a Krisztina körúton. Az érettségi napjait éltük — vagy épp szenvedtük — az osztálytársakkal. Az egyik vizsganap után a fiúkkal ellátogattunk az újonnan nyílt Wernesgrüner sörözőbe, ahol még nem jártunk. A szuterénben kulturált ivót találtunk, a homlokráncot előcsaló írásbeli feladat mielőbbi felejtésére pedig gyógyírt — fejenként egy korsónyi, kemény habú italban. Az asztal mellett eltöltött közel egy óra hangulata és íze úgy megragadott, hogy a söröző törzshelyemmé vált: egyik osztálytársammal hetente ellátogattam oda.

Egyszer nagyobb társaságot hívtunk össze az ivóba. Hatan csörtettünk le a hordó formájú lejáró lépcsőjén. Letelepedtünk az egyik asztal köré. A nagy sokára előkerülő pincért természetesen jól ismertük. Láttuk, hogy kissé kapatos már: orra vége piroslott a pálinkától. Rendeltünk egy kört, ő meg fordult egyet, és a tálcáról elénk tette a krigliket. Nem tétlenkedtünk sokáig. Harsányan csattant a hangunk: egészségünkre! Már a harmadik kört fogyasztottuk, amikor az egyik újonc fiú kezébe került az étlap. Csak a felhangzó vigyorgásra figyeltem oda. — Mi az, mi az? — fordultunk felé többen is. — Ide nézzetek! — bazsalygott önfeledten. Itt kapható egy kis adag ecetes torma is, ára négy forint harminc fillér! — A többi új fiú is élénken hahotázott, ám mi, barátommal már ismertük az étlapot. Megköszörültem a torkom: ha éhesek vagytok, szívesen rendelek egy kis adag ecetes tormát — hatan majd csak megbirkózunk vele! A füle tövéig szaladt a szájuk. Az italhordóért kurjantottam. A keletnémet gabonapálinka zsibbasztó hatása addigra a fülére is ráhúzódhatott, mert alaposan megvárakoztatta a hirtelen farkaséhessé lett társaságot.

Az U alakú boksz mélyében ültem, az asztal végén. Velem szemben állt meg a zöld-fehér kockás ingben sziporkázó pincér. Hat, mereven figyelő szempár szegeződött arcára, alattuk kaján mosolyok kunkorodtak. A csapszék mögött, stikában hörpintgető italhordó arca addigra már bágyadt vörösben pompázott. Katonásan kihúzta magát, és egy újabb kör felszolgálása felől érdeklődött, ám csalódnia kellett. — Egy kis adag ecetes tormát kérek! — adtam le a rendelést. Annyira ijedt arcot vágott, hogy röhögnünk kellett értetlenségén. Egy percbe is beletelt, mire újra meg tudott szólalni: Mit is tetszik parancsolni? — Egy kis adag ecetes tormát kérek! — vágtam ki ismét. Mintha gyökeret vert volna ingatag lába, úgy állt továbbra is az asztal végében. Eltelt egy újabb perc, aztán váratlanul erősen megrázta kókadozó fejét, és motyogva megszólalt: kissé furcsa ízlésük van, de azért hozom! Már több mint negyed százada történt, de életemben azóta sem nevettem — pontosabban: röhögtem — olyan önfeledten, mint akkor. Oly elementáris erővel tört ki belőlünk, hogy a kocsma oldalfala kis híján megrepedt, a plafonról pedig majd’ hogy hullani nem kezdett a vakolat. Egyre erősebben szúrt, majd már fájt az oldalam a megállíthatatlanul előbuggyanó kacajtól, és nemsokára az életben maradás lett az első számú tét: a tüdőmben állandósult a levegőhiány, úgyhogy erővel kellett türtőztetnem magam a vigasságtól. De nem csak én voltam így: mindannyiunk arca vöröslött, zuhatagként ömlő könnyeinket nem győztük törölni.

Nagy nehezen lecsillapodtunk, de még hátra volt a második felvonás. Újra arra fordultunk, amerről a főszereplőnek kellett érkeznie. Kis tányéron hozta a mennyei mannát. Továbbra is riadtan, félszegen pillogott, mintha nem lenne biztos benne, jól hallotta-e a rendelést. Megállt az asztal sarkánál, és a csészealjnyi tányérkán elénk tette azt a bizonyos kis adag ecetes tormát, mellé pedig egy kiskanalat. Amint elengedte a tányért, tízezred másodpercen belül úgy kaptunk ama egy-két deka nyamvadt torma után, mintha ez lenne utolsó lehetőségünk az éhhalál elkerülésére. A pincér megkövülten nézte az utolsó tormaszál birtoklásáért vívott, tomboló küzdelmet. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer ekként ismerhesse meg a sörre evett torma ízét — kerüljön, amibe kerül!

Orvosi szentencia: az erős fizikai igénybevétel megnövelheti a szem belső nyomását.

Feledhetetlen barangolások a Pilisben

Forrónak ígérkező nap hűs hajnala volt. Vonatra pattantunk, hogy elzötyögjünk Zebegényig. Jóformán csak mi ketten kászálódtunk le az egyre üresebb szerelvényről. A Duna felé vettük az irányt a fákkal szegélyezett, kacskaringós országúton. Mélyeket szippantottunk az üde levegőből. Vérmes kirándulók ide vagy oda, abban maradtunk a három évvel idősebb haverral, hogy ha jön egy autó, leintjük — úgy mégiscsak gyorsabb. A köhécselő motorral érkező személygépkocsiban három üres hely is kínálkozott. Fékezett a sofőr, megneveztük célállomásunkat, és bepattantunk a hátsó ülésre. Szerencsénk volt, mert még így is alig értük el az átkelőhajót.

Ha a zöldfülű természetjárónak kevés a pontosan megrajzolt turistatérkép útmutatása, nyissa ki a száját! A jelzett út kígyóvonalban vezetett ki a faluból. Egy tanya jellegű gazdaság mellett haladtunk el. Sokféle háziállat rikoltozott a tágas udvaron — legalább annyi szólamban, mint mi, hajdanán a Janda Vilmos kulcsosházban. A térkép alapján tudtuk, hogy a Rám-szakadék bejárata jobb kézre esik. Nem jártunk még erre, ezért minden, lekanyarodó ösvényre besiettünk, hátha az kell nekünk — ám sokáig tapodhattuk az egyenes, széles földutat. Bal oldalt tágas, füves síkok követték egymást; ahol a parkoló autók közelében sűrűn sorakoztak a sátrak. Tollaslabda röppent a kék ég felé, és aláhullva ismét űrhajó módján próbált kitörni a Föld vonzásából. A ritkás erdőszélen gyermekek népes indiáncsapata ólálkodott. Arrébb füstcsíkot eregetett a sistergő tábortűz, és kondér szívta magába a tüzes lángnyelvek leheletét. A messze távolban fából ácsolt asztalokat és lócákat fedeztünk fel — leültünk, és előszedtünk némi harapnivalót a vállunkat húzó tarisznyából. Duplán jól jártunk a hellyel, mivel a szakadék bejárata is ott volt. Mennyivel ízletesebb a mindennapok reggelije, ha azt a friss levegőn — például egy erdő szélén ülve — falhatja be az emberfia! Az asztal mellől jól ráláttunk a kis patakra, amely tőlünk alig húsz méterre folyt ki a szűk völgyből. Gyerekek ugráltak át rajta nagy visítozva. Az ügyesebbek száraz lábbal úszták meg a merész játékot, az ügyetleneknek pedig szidás, esetleg még egy füles is jutott a vizes lábbeli mellé.

Alig kanyarodtunk a szorosba vezető csapásra, a vadregényes táj valósággal megigézett. Kétoldalt egyre magasabbra törtek a sziklafalak; a meredeken sűrű aljnövényzet nőtt a nyúlánk fák között. Hűs, párás levegővel szívhattuk tele tüdőnket. Lábunk közelében csendesen csordogált a hideg vizű, sekély patak. A fejünk fölött éneklő madarak hangját a hömpölyöket kerülgető víz gyengéd csobogása festette alá. A csapást követve olykor átszökkentünk az ér túlpartjára: járt utat a járatlanért el ne hagyj! A sáros víz néhol úgy kiszélesedett, hogy tocsogott a cipőtalpunk alatt, ha a haladást elősegítő kő mellé léptünk. Teljesen váratlanul megtorpant előttem a haver, és mutogatni kezdett.

— Az áldóját, azt nézd meg ott fönt!

Óriási fák dőltek át keresztben a völgy felett. Vastag és vékony ágaikkal belekapaszkodtak a túloldal növényzetébe. Mintha nem is lenne civilizáció, és az érintetlen őstermészetben járnánk! Majdhogynem félhomályban lépkedtünk tovább; a csapás a meredek tövében vezetett. Olykor nagyobbakat is kellett lépni, mert akadály bizony volt bőven. Egyre jobban beszűkült a szurdok, és nagy meglepetésünkre a végén függőleges sziklafal meredt fel előttünk. Több kiránduló is ott totojázott: nem mindenki mert felmászni. A falba U vasakat rögzítettek elődeink. A sajátos lépcsősor mellett vastag vaslánc volt a kapaszkodó, hogy a turisták nyaktörő légtornászmutatvány nélkül is feljuthassanak. Nagyobb virtus inkább az ereszkedéshez kellett volna. Nem piszmogtunk sokáig: nekiugrottunk a sziklának, és hipp-hopp, már fent is voltunk. A magasból visszatekintettünk a magával ragadó völgyre — már akkor tudtam, hogy nem utoljára járok ott.

A Pilis térképét észak felé fordítva kiterítettük a dús fűre, és figyelmesen memorizáltuk az útvonalat. Rövid ideig egyenesen mentünk, majd balra vettük az irányt, hogy több forrás közelében elhaladva kijussunk az erdőből. Átvágtunk az országúton, és vaddisznó módján becsörtettünk egy nehezen áthatolható bokrosba. Újra a kitaposott csapásra értünk, amit már könnyen követhettünk fel Dobogókőre. Fel is néztünk: majd’ kitörött a nyakunk. A Duna és a hegycsúcs között ugyanis hatszáz méter a szintkülönbség, és a java még előttünk tornyosult. Uccu neki: elszánt léptekkel nekivágtunk. Megkerültünk egy bokros részt, és lélekben hátrahőköltünk, ahogy megláttuk a huszonöt fokos kaptatót. Komótosan haladtunk, gyakran csak oldalvást araszoltunk, mert a száraz, sima földön a lábunk állandóan vissza akart csúszni. Egyre jobban ziháltunk, légszomj fojtogatta a torkunkat. Méregettük, ugyan hol állhatnánk meg egyet szusszanni? Nem csak velünk babrált ki a hegyoldal: több kirándulót is utolértünk. Hangosan fújtatott mindegyik, sőt, egyesek már a visszafordulás gondolatával kacérkodtak. Egy lankásabb helyen mi is megálltunk. Alig volt pár négyzetméter, a parányi területen mégis népes csapat verődött össze. Mindenki a másik arcát figyelte: hátha mégsem ő zihál a legjobban? Mi is szétnéztünk, és úgy véltük, talán nem vagyunk a vert mezőnyben. De azért nagy csúfság, hogy ettől a talán öt kődobásnyi távolságtól ennyire elfáradtunk! Hol van itt a fiatalos erő, az edzettség? Megegyeztünk a haverral, hogy innen már egyhuzamban megyünk fel a tetőre, mert a gyakori megállások sok erőt vesznek el a szervezettől. Megpihent tüdőnket mélyen teleszívtuk levegővel, aztán mindenre elszántan nekiveselkedtünk. A lábunk továbbra is gyakran kipörgött alólunk — hol itt, hol ott kapaszkodtunk meg egy fatörzsben vagy ágban. Beértünk egy alig vánszorgó társaságot: egy ideig a nyomukban haladtunk, aztán kitettük az indexet, és elpörköltünk mellettük. Néha cifra szavak röppentek fel szánkból az ágakon csendben kuksoló madarakhoz, amint tovahaladtunk fészkeik alatt. Mennyivel egyszerűbb felrepülnie a hegytetőre a madárnak, mint gyalogosan felküzdenie magát az embernek! Én se bántam volna, ha mondjuk kőszáli sas lehettem volna úgy tíz percig. De ember küzdj, és meglátod, lesz eredménye!

Épp hogy embernyi széles volt a taposott út. Ha jobbra tértem volna, felbukom a meredekben, ha balra, a mélybe bucskázom. A kanyarokban megcsodáltuk az elénk táruló panorámát az egyre távolodó Dunával, amin nem is olyan régen keltünk át. De jó lenne egyet csobbanni benne! Nem célszerű azonban örökkön csak álmodozni: ahogy az idillből visszazökkenünk a sok verejtéket követelő valóságba, az szinte elviselhetetlen traumát is okozhat. Újabb, fújtató társaságot értünk be. Miközben elléptünk mellettük, befogtuk a szánkat, hogy a légszomjjal küszködők azt higgyék, nekünk meg sem kottyan ez a kis séta. Oldalt pillantgatva lesték, hogy kik is azok a szuper turisták, akiknek meg sem kottyan az a nyomorult emelkedő. Alig vártuk már, hogy elhagyjuk őket, és végre jól kiszuszoghassuk magunkat! Szuggeráltuk magunkat és egymást, hogy le tudjuk küzdeni a megpróbáltatásokat. Egy éles balkanyar után kisebb csapat ütött alkalmi tanyát — és mintha fürge lábak macskalépteit hallottam volna a hátam mögül. Kínkeservesen megfordultam, és egy tízéves lányka mosolygott rám vidáman. Láttam, hogy neki valóban nem gond a hegymenet: még egy apró lihegés sem hagyta el azt a csöpp kis száját.

— Hát te kis atomhajtású, hogyan kerültél mögénk ilyen hirtelen?

— A szüleim még ott szuszognak valahol a hegy aljában. Gondoltam, szétnézek feljebb, és nekiiramodtam.

Döbbenten néztünk össze a haverral. A felhőtlen nappali égnél is világosabb volt: ha más nem is, de ez a kiscsaj előbb-utóbb úgy itt hagy minket, hogy még a hátát se látjuk! Hármasban ballagtunk tovább. Valamennyi energiát még a szapora beszélgetéshez is sikerült átcsoportosítanom. Szülőkről, iskoláról, munkáról, és persze más kirándulásokról cseverésztünk. Olyan szemtelenül könnyed volt az a csiripelő csacsogás, már mérgelődni sem jutott eszünkbe. Azon viszont hosszasan elgondolkodtam, hogy mennyivel szívósabb ez az ifjú titán, mint mi. Kimondottan vékonyka volt az elnyűhetetlen gyermek, és úgy véltem, csakis emiatt bírhatja ilyen könnyedén. Szemből virgonc fiatalok érkeztek: az ő dolguk sem volt sokkal könnyebb a mienknél, az ő lábuk is igencsak csúszkált. Mások kerékpárral a vállukon igyekeztek lefelé. Egyre magasabbra hágtunk, de fogalmunk nem volt róla, mennyi van még hátra? Túratársam bandukolt az élen, mögötte én lihegtem, és a visszafogott léptű kislány zárta a sort. Haverom váratlanul megszólalt: egy kidőlt fa fekszik keresztben az úton, és teljesen elzárja. Alatta nem férünk át, és túl vastag a fatörzs ahhoz, hogy könnyedén átléphessünk rajta. Megállította a havert a természet kikerülhetetlen sorompója. Ez volt a lehető legrosszabb, ami megeshetett velünk: meg kellett állnunk! Nem akartam hinni a szememnek, és reménykedve kuksoltam az akadályt. Méregettük: sehogyan se volt ínyünkre. Amíg mi totojáztunk, a lányka úgy libbent át fölötte, mint a pihe. Már a túloldaláról mosolygott ránk angyali arccal: nem is olyan nehéz!

Lehet, de olyan görcsöt éreztem, hogy szinte mozdulni sem bírtam tőle. Más baj is akadt: a lábamat piszkosul szorította a két napja vásárolt, fél számmal kisebb, magas szárú sportcipő —negyvenhármas méretű nem volt a boltban. A kényszerű megállás teljesen kiszívta az erőmet — a kislány ezalatt könnyed lépteivel bejárta a közeli oldalt, sőt, jócskán előre is szaladt, hogy feltérképezze az esetleg még ránk váró akadályokat. Nagy sokára én is rászántam magam a mászásra. Átkínlódtam magam a fatörzsön, és lerogytam annak túloldalán.

— Mikor megyünk tovább? — na, csak ezt ne kérdezte volna a csodálatra méltó lányka. Pedig láthatta rajtunk, hogy ez az idő még nem érkezett el. Mivel nem kapott választ, várt még két percet, majd udvariasan elköszönt, és tovalibbent azokon a pipaszár virgácsain.

Megcsóváltuk a fejünket: csak nem délibábot láttunk? Összeszorítottam a fogam, és útra keltünk mi is, mert a kanyarban megelőzött csapat beért minket. A lábamat görcsben tartó izomláz csak lassan oldódott — és pechemre a szűk cipőben egyre jobban fájt a bal lábfejem. Ha a természet gigantikus ereje nem gördítette volna elénk az akadályokat, viszonylag elfogadható állapotban értünk volna fel a csúcsra, de így alig maradt bennem erő. Még jócskán kutyagolhattunk felfelé a keskeny úton, és amikor elénk tárult a vége, egyszerűen elképedtünk: az előzőeknél is meredekebb szakasz várt ránk! Valóban utolsó tartalékaimat kellett mozgósítanom ahhoz, hogy felküzdjem magamat Dobogókőre. Elvánszorogtunk az első, valóban síknak nevezhető gyepig, és eldőltünk, mint a zsák. Hanyatt fekve nyöszörögtük: ezt még egyszer sohasem! Távoli trillázásra figyeltünk fel, bár a kimerültségtől egymás szavát is alig értettük. A haver végül megkereste tekintetével az önfeledten éneklő pacsirtát. Nagy nehezen én is arra fordítottam a fejemet: a virágos réten önfeledten énekelve ott futkározott az atomhajtású lányka!

Mindkét lábamról lehúztam az egyre kíméletlenebbül szorító csukát. Bal nagylábujjam mellett vízhólyag növekedett; a feltört hús már enyhe nyomásra is fájt. Közben érdeklődve figyeltük a Duna felől érkező kirándulókat, akik a hegytetőre érve nyomban a fűbe rogytak. Ismét izomláz tört kalodába gyötört lábamra. A földre döntő fáradtság múlóban volt, de kőkeményre merevedett vádlim további maradásra kényszerített. A cél azonban még messze volt: nem időzhettünk sokáig. Nagy sziszegve felhúztam a cefetül szorító cipőt, és kínlódva feltápászkodtam. Ólomsúlyú tagjainkat alig vonszoltuk a közeli szálloda felé. Néptelen volt az épület előtt a parkoló, az egész környék. Bár a pihenő ideje alatt aprólékosan átböngésztük a térképet, most a parkolónál felállított táblán is megnéztük az útvonalat, de olyan sok turistaút indult ott egy pontból, hogy a kuszaságon nem tudtunk eligazodni. Az aszfalt mellett bevártunk egy csapat kirándulót, és megkértük őket, mutassák meg a helyes ösvényt.

Könnyűnek ígérkező séta várt ránk a hegytetőről aláereszkedő lankán: Pilisszentkereszt felé tartottunk. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, de a liget nem volt csendes. Egy elhivatott fakopáncs végezte mindennapos gyógyító munkáját az egyik fa törzsén. A nap élénken megvilágította a ritkás erdőt, a beszűrődő fény romantikus hangulatot varázsolt — mi mégis inkább a lábunk elé figyeltünk. Súlyomat egyre inkább a jobb lábamra helyeztem, hogy kíméljen a balt. A körülményekhez képest tempósan fogyasztottuk a métereket: tudtuk, hogy hamarosan kiérünk a műútra. Odáig több magunkfajta fiatallal is találkoztunk — egyikük arca sem volt sápkóros. Szikrázóan sütött a nap, és ahogy ereszkedtünk, úgy vált egyre rekkenőbbé a hőség. Lecsupaszított felsőtestünk mohón itta a barnító sugarakat.

Pilisszentkereszt túlsó végéig koptattuk az aszfaltot. A falu végében élesen jobbra kanyarodtunk a jelzésen, ahol a térkép szerint egy meredek kaptató várt ránk. Annyira strapásnak bizonyult, hogy újra bokrok ágaiba kellett kapaszkodnunk, hogy feljebb juthassunk — vagy legalább ne csússzunk vissza. Patakokban szakadt rólunk a verejték. A felszálló por beletapadt kitágult pórusainkba. Néha már sercinteni sem tudtunk, mert nem volt mit. Valahogy kikeveredtünk az emberizzasztó hegy jobb szélére, és a mélybe tekintve egy könnyen járható útra lettünk figyelmesek. Mivel egyikünknek sem volt kedve tovább szenvedni a nagypúpú hegyen, kerestünk egy járhatónak tűnő oldalcsapást, hogy aláereszkedjünk. Továbbra is a haver ment elől, így ő talált rá a lejáróra.

A köves, de inkább kavicsokkal borított út annyira meredek volt, hogy előbb kielemeztük: járható-e egyáltalán? Óvatosan ereszkedtünk alá. Minden lépésre alaposan figyeltünk, különösen pedig arra, hogy kellő távolságot tartsunk, mert ha a hátul lévő megcsúszik, könnyen magával sodorhatja az úttörőt. Szinte centiméterenként araszolgattunk — leginkább guggolva, teletalpon csúszva. Állandóan kapaszkodtunk valamibe: sziklába, ágba, vagy jobb híján egymásba. Sajgó lábamat kegyetlenül meggyötörte a terep, de nem értem rá sopánkodni, mert a lejutásra kellett koncentrálnom. Nyak- és lábtörés nélkül úsztuk meg az ereszkedést. Felnéztünk a magasba, és a megtett útra emlékezve bólintottunk: bizony, nem kis tettet hajtottunk végre!

A kitartást igénylő változtatás igencsak megérte, mert meseszép helyre értünk le: a Szurdok-völgybe. Keskeny mederben csordogált a patak, kis fahidak vezettek át a sekély, kavicsos medren. Szemnek, lábnak idilli környezetben haladtunk. A patak duruzsolása olyan jótékonyan hatott megviselt szervezetünkre, hogy lassanként megfeledkeztünk az átélt kínokról. A térkép szerint hosszú, egyenes út várt ránk. Lábam állapotához mérten jó tempóban haladtunk a gallyakkal teleszórt csapáson. Őszinte csodálattal emlékeztünk a Rám-szakadék élményeire, és agyba-főbe dicsértük magunkat, hogy milyen spéci módon robogtunk fel Dobogókőre — a minket is könnyedén lepipáló lánykáról azért a nagy öndicséret közben sem feledkeztünk el. Közben érdekes helyre értünk. A jobb oldalt, közvetlenül a turistaút széle mellett erdő zöldellt. De nem akármilyen! A fák törzsei két méternél nem távolabb magasodtak. A lombok teljesen összezártak, és az erdő szélétől úgy öt méterre már vaksötét volt. Hideg levegő áramlott ki a rengetegből: ilyesféle lehetett a mesebeli sötét erdő is. Tovább indultunk. Több mint egy órája gyalogoltunk a sétaútnak is beillő ösvényen, és egyetlen turistával sem találkoztunk. Úgy tűnt, a távolban mintha elfogyna az erdő, erősödne a fény. Alighogy kiléptünk a ligetté ritkult fák közül, máris váratlan látvány tárult elénk: mindkét oldalt hosszú putrisor húzódott az út mentén.

Csendes volt a sor, és mi továbbra is előre tekintve lépkedtünk egymás mellett a poros úton. Túratársam váratlanul elnézett előttem keresztben, látszólag intett valakinek, és felkurjantott: Szia, Laci! Nem tudtam mire vélni. Magam is jobbra néztem, hát mit látok? Egy mutatós szamár állt az út mellett, őt szólította oly lelkesen a haver az én becses keresztnevemen. Nagy duma volt, jót is nevettünk mindketten.

Ha sokára is, de elfogytak a kalyibák, és már hagyományos parasztházak formálták az utcaképet. Többségüket még zsindely fedte, de akadtak köztük cseréptetősek is. Az udvarokon békés csend honolt, az árnyékban a háziszárnyasok is csak pihegtek. A gazdasági épületek mögött szépen rakott kazlak magasodtak. Kanyarodott az út — ki tudja, mikor készült aszfalt került a talpunk alá. Akkora kátyúk sorjáztak rajta, hogy a figyelmetlen autós aligha úszhatta meg tengelytörés nélkül. Teljesen kiszáradtunk, a víz már rég kifogyott kulacsainkból. A templom magas tornya vált az életben maradás biztos támpontjává: mint tudnivaló, országszerte egymás közelében található a templom, a tanács háza és a kocsma.

Lelkesen léptünk be a talponálló ajtaján. A termetes, pocakos csaposon kívül egy teremtett lélek sem volt odabent — ha csak a legyeket nem számítjuk. Két korsó sört kértünk. Langyos volt a kőbányai világos, de mégis csak sör. Én a pultnak háttal helyezkedtem el, a haver velem szemben állva támasztotta a kétes tisztaságú asztalt. Egyszer csak elnevette magát: nézd már, mi van kiírva a falra, a csapos feje fölé! Kissé közelebb is léptem a pulthoz, és egy mocskos rajzlapot vettem észre, ezzel az írással: A földre köpni tilos!

Hát ez kolosszális! Milyen nívós helyre vetődtünk! Jót nevettünk a fura feliraton. Még jó — döbbentünk rá már ismét az asztalt támasztva — hogy rajtunk kívül senki sincs a söntésben. Aztán csak kibújt belőlünk a nyelvészkedés kisördöge. Na jó, a földre köpni tilos, de a falra vagy netalán a plafonra szabad? És egymásra? Ilyen marhaságokkal vidítottuk egymást a nedűt kortyolgatva. Egy újszerű, helyi kultúrát megismerve, lelkiekben gazdagodva léptünk ki a csehó ajtaján, hogy megkeressük a falu felett magasodó hegyre felvezető, meredek utat.

A távolsági busz megállójában poros bundájú kutya szimatolt a szemetes körül. Aszfalton koptattuk a távot, és magunk is úgy lihegtünk a bitang meredeken, mint a megkergetett kóbor kutyák. Elfáradva értünk fel az Oszoly-szikla alá.

A függőleges falon hegymászók gyakoroltak, de nekünk eszünk ágába sem jutott, hogy utánozzuk őket: a síkvidéki gyaloglás jobban ízlett. Elhaladtunk Petőfi Sándor emlékműve közelében, de akkor már régen szem elől vesztettük a turistajelzést. Derékig érő gazban gázoltunk. Már a jobb lábamra is sántítottam, a bal pedig kibírhatatlanul fájt. Többször is megálltam — úgy éreztem, lépni sem tudok. Mivel a fennsíkon egyetlen fa sem nőtt, a nap égető sugarai akadálytalanul érhettek minket, újabb kemény megpróbáltatást okozva elcsigázott szervezetünknek. Véget nem érő dudváson harcoltuk át magunkat: semmi biztató jel. Bár a kocsmában teletöltöttük vízzel kulacsainkat, a hűs korty csak a szomjúság ellen ért valamit — a fáradtság ellen vajmi keveset. Huzamos menetelés után megérkeztünk Pomáz szélére. Végre vége! — gondoltuk, mert még nem tudtuk, milyen hosszú is ez a falu. Mindkét lábam külső élére lépve vánszorogtam, fogamat keményen összeszorítottam, minden lépésnél kibírhatatlannak tűnő fájdalom hasított belém. Fél órába is beletelt, mire a HÉV-állomásra értünk. Teljesen összetörve rogytam le az első padra — délután hat órakor. Kígyóként sziszegve szabadítottam ki lábam a cipő fogságából, és már az első pillantás is rosszat sejtetett: mindkét zoknim véres volt. De hátra volt még a fekete leves: mindkét lábfejemen kilátszott a nyers hús. A nyílt sebekre gyógyírt egyedül a huszonöt megtett kilométer és a körülbelül nyolcszáz méter szint jelentett.

Az is hülye, aki térképpel a kezében eltéved a természetben — nyilatkoztam ki a havernak. A pomázi HÉV-állomásról a Janda Vilmos kulcsosház felé tartottunk. Még a faluban elkezdtem feleleveníteni nagykamasz emlékeimet, így az első állomás fontosságát idejekorán megértette a haver. Szerettem volna újra látni az erdő közepén a feledhetetlen élményeket adó kis házat. Elhagytuk az utolsó falusi portát; jobbra tértünk, és tempós léptekkel vettük célba az erdőt. A térképet már jó előre memorizáltam, így az továbbra is összehajtva lapult a tarisznyában — ám a táj sehogyan sem tűnt ismerősnek. Egyre jobban elbizonytalanodva, mondhatni, az orrunk után haladtunk. Tágas térségen vágtunk át, és még egy csupasz dombra is felkapaszkodtunk. A kilátás valóban szép volt — pláne, hogy ott láthattuk előttünk a halom valóságos tükörképét is. De a fenébe is, mi nem ezen a fátlan, erdei lak nélküli helyen akartunk kikötni! Tarisznyám mélyéből kedvetlenül előkotortam a térképet, és behatóan tanulmányozni kezdtük: vajon hol lehetünk? Addig forgattuk és böngésztük azt a színes abroszt, amíg rá nem jöttünk, a szemközti domb mögött kéne lennünk, hogy hamar rátalálhassunk a keresett szálláshelyre. Összehajtogattam a nyomdaszagú útbaigazítót, és kissé ironikusan megállapítottam: ezek szerint én is hülye vagyok! Toronyiránt levágtáztunk a járatlan, gazos lejtőn, lendületből vágtunk át a völgyön, és továbbra is toronyiránt, nagy nekiiramodással megmásztuk a másik dombot. Onnan már a szakszerű tájékozódási eszközt is igénybe véve folytattuk az utat, és — igaz, jóval arrébb, mint gondoltuk volna — rátaláltunk a szállásra.

Néptelen volt a lak, ám fejemben élénken megelevenedett a tájék: izgatott diákok álltak egy kupacban, és elveszett társaik sorsán tanakodtak. Hírül vették, hogy az osztályfőnök végérvényesen vissza akar fordulni, de lebeszélték tervéről. Majd cigarettafüsttel vastagon telefújt, sötét padlástér homályos képe tűnt fel lelki szemem előtt. Tovább pergett a színes kópia, és a szűrt fényben láttam, amint az összecsukható ágyon Csete és Moha lerohan, hogy heves kamaszvágyunkat kielégítve, élménydús félórát birkózzunk hármasban. Aztán a feledhetetlen éjszakai állatkoncert és az ablakon lecsobogó, fiús vízesés képei. Eljött a hajnal, és mi, nyolcan, srácok nagy elánnal kimertük a vizet a ház mellett fakadó forrásból — minek a lányoknak cicamosdás? Elfogytak a múlt élénk emlékei, és ráeszméltem a könyörtelen, csendes valóságra. Talán már léptem is egyet az ösvény irányába, de végül mégiscsak bekukkantottam a veranda poros üvegén: kár volt. Felkerestük a ház melletti forrást is: teljesen kiszáradt. Talán már a természet is úgy gondolta, minek a turistáknak ivóvíz? Lehangoltan hagytam el a dicső emlékek helyét, de magamban továbbra is olyannak látom, mint egykor volt.

Kelet felé haladtunk lefelé egy hegyről. Azért emlékszem ilyen jól az irányra, mert hátunkba sütött a délutáni nap. Csak a lábam elé figyeltem. Az éles kövekkel tarkított úton óvatosan kellett lépkedni. Hogy, hogy nem, felemeltem pillantásomat, és olyan páratlanul szépet láttam, hogy lecövekeltem. Messze a mélyben egy hatalmas fa színpompás koronája rítt ki élesen a zöld háttérből. A nap a hátam mögött lévő hegy mögé bukott, és egyre haloványabb sugarai gyönyörűen megvilágították a gazdag lombozatot. A sárguló, milliónyi árnyalatban ragyogó leveleket olyan mély tüzű színekre festette, hogy az maga volt a csoda. A többi fa egy kaptafára szabottnak tűnt mellette. Ritkán fordult elő velem, hogy egy túrán valami ennyire rabul ejtsen.

Kőből épült turistaház mellett haladtunk el, és utána sok apró, támfával erősített, változatosan kanyargó földlépcsőn vezetett lefelé az út. Kimondottan romantikus volt a teraszos erdei táj. Nem sokkal rá egy nyílegyenes, ráadásul sík gyalogútra értünk. Könyvekről beszélgettünk a nyomdász haverral: szóba került Ray Rigby: A domb című regénye, amiről újabb témának az idegenlégióra asszociáltunk. Elmondta nekem, mi is az az erőltetett menet: a teljes menetfelszereléssel felpakolt légiósnak percenként százhúszat kell lépnie — leginkább homokos talajon. Szerencsére nem volt dugig tömött hátizsák rajtunk — a fenének se hiányzott volna. Homokos talaj sem volt kilátásban, de ezen se sajnálkoztunk. Úgy hogy, ha már ilyen kényelmesen járható úton vagyunk, miért ne próbálnánk ki, hányat tudunk lépni egy perc alatt? Másodpercmutatós óra volt rajtunk: csupán időzítés kérdése volt, mikor kezdjük el az eszeveszett száguldást. Háromszor is nekirugaszkodtunk a csúcskísérletnek: a legjobb eredményünk percenként száztizenhat lépés volt.