II. Hanyatt fekve

A nyolcadik osztály várt rám, és a nyáron anyukámmal három hetente kontrollvizsgálatra jártunk. Állandósult a magas szemnyomás, fenyegető közelségbe került a műtőasztal. Alighogy elkezdődött a tanév, az ellenőrző vizsgálaton a tanár úr kijelentette: elkerülhetetlenné vált az operáció!

Érthetően elmagyarázta nekem, miként teszi tönkre a látást a magas tenzió. A szemben többek között egy folyadékelvezető csatorna is van. Ezen a tized hajszál átmérőjű csövecskén távoznak el a szemből a salakanyagok. A glaukómás betegeknél ez a csatorna vagy nem fejlődött ki megfelelően, vagy beszűkült, esetleg teljesen el is záródott — az okát egyiknek sem tudni. A kisebb keresztmetszet miatt a csövecskében feltorlódik a folyadék, és mögötte túlnyomás alakul ki. Ez kívülről is jól észlelhető, mert a szemgolyó megkeményedik, megnő.

A megduzzadt szemcsatorna nyomja a retinát, a látóideghártyát. A retina akkora, mint a kisujjon a köröm — pókhálószerű kinézetét a hajszálerek hálózatától kapja. Vér folyik benne, és oxigénnel táplálkozik. A megduzzadt szemcsatorna nekinyomódik a retina falának, így abba nem áramlik elég vér. Az oxigénhiány következtében fokozatosan elhalnak a látóidegsejtek. Előbb az éleslátás károsodik, majd a térlátás. A normális szemnyomás 16–18 higanymilliméter. Ha ennél alacsonyabb, az is rossz — sőt, nagyon veszélyes is lehet! Ilyenkor a retina könnyen leválhat a helyéről — mivel nincs, ami ott tartsa. A teljesen levált látóideghártya olyan, mintha egy pici luftballondarabkát jó erősen széthúznánk, majd hirtelen elengednénk. Összezsugorodik, és vége!

A magas tenzió káros hatását a legjobban a fényképezőgép példájával szemléltethetjük. Ha túlexponáljuk a felvételt (glaukóma), akkor a negatívon (retina) életlen lesz a kép. Ha előhívjuk a negatívot, a pozitív kép (az agyi kép, amit látunk) életlen, homályos lesz. Mivel a látóideghártyát nem cserélhetjük, mint a filmet, az aktuális látás minősége nem javítható — azt legfeljebb szinten tarthatjuk. Ha ezután újra felszökik a szemnyomás, tovább romlik a látás. Ezzel a betegséggel annyi mindent nem lenne szabad csinálni az életben, hogy ha mind betartottam volna, nem lett volna életem — és akkor se úsztam volna meg.

Szeptember 22-én reggel megpakolt táskával keltünk útra anyukámmal. Elkerülhetetlenné vált a műtét. A tanár úr azt kérte, hogy altatás nélkül operálhasson. Anyukám majdnem szívbajt kapott ettől, és hevesen le akart beszélni. Én meg úgy gondolkodtam, hogy ha az altatást kérem, azt fogják hinni rólam, hogy afféle kisfiú vagyok. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy nem félek még egy nyavalyás szemműtéttől sem! Azt hiszem, mindenki meglepődött, amikor igent válaszoltam — talán még én is. A végleges döntés előtt csak annyit mondtam: ha megígéri a tanár úr, hogy nem fog fájni, akkor nem kell altatnia. Megígérte.

Felnőttek közé kerültem, és ők sokat sóhajtoztak sorsomon: már ilyen fiatalon is! Reggel jött a betegkísérő, és már a kórterem ajtajában harsogta a nevemet. Valós magasságomnál alacsonyabbnak vélhetett, mert majréztam egy kicsit. A folyosó elején balra volt a műtő, jobbra az előkészítő — egy-két felnőtt már zizegett odabent. Köntösben ücsörögtek a székeken, a nyárutóhoz képest eléggé sápadtnak tűntek. Kaptam egy nyugtató tablettát, amit egy pohár vízzel leküldtem. Szagos fertőtlenítő folyadékkal lemosták a szemem környékét. Érzéstelenítő szemcseppet is bőségesen locsoltak a kuksimba. Közben újabb delikvensek érkeztek, az előkészítettek meg mehettek a sorsukra.

Volt az előkészítőben egy hatalmas fotel is — majdnem olyan, mint a fogorvosok széke. Volt fejtámasza, és nagyon masszív alkalmatosságnak látszott. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretett volna beleülni. Bejött az előkészítőbe a tanár úr, és a hogylétem felől érdeklődött. Ugyan, mit mondhattam volna? Odahívott a masszív ülőalkalmatossághoz, és hellyel kínált. Beleültem, és éreztem, hogy szűkülni kezd a hátsóm. Különböző tűméretek kerültek szóba. Izgatottan tekintettem körül. Aztán lepattant egy ampulla teteje, és mohón inni kezdte annak tartalmát a fecskendő. Egy erős lámpa világított az arcomba, és fejemet hátra kellett szegni, rá a fejtartóra. A tanár úr egészen közel hajolt a képemhez, kifogástalanul hallottam mély szuszogását. A kezével mutatta, hogy melyik irányba nézzek mereven. Az orrom előtt megjelent az injekciós tű — hű, de melegem lett tőle! Erős szúrást éreztem a szemem zugában, és feszítő erejű szérum hatolt a fejembe – a szemcsont csak úgy recsegett. Forróság öntött el, pillanatokon belül teljesen leizzadtam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a doki kihúzta a tűt. Szerencsére vége van a kálváriának — gondoltam, de túl korán: két másik helyre is benyomta az utálatos tűt. Hangot nem adtam ki, és fejemet se akartam elkapni: nem is tettem. Azt nem állítom, hogy halk nyöszörgést nem hallhattak a közvetlen közelemben, de csak azok, akik hallása igen kifinomult volt.

Nagyon rosszul éreztem magam abban a nyomorult székben. Igazi kínzás volt, olyasmi, mint a kerékbe törés — bár igaz, azt csak elképzelni tudom. A beinjekciózott szememre gézlapot tettek, és megkértek, hogy ne túl erősen, de nyomjam rá a szememre. Visszaültem a padra, és kértem egy pohár vizet. Nagyon jól esett. Néha odajött valaki, levette a gézlapot, és megkért, hogy nézzek jobbra és balra. Akkor még nem tudtam, hogy minek kell így körbejáratnom a szememet, de megtettem. Most már tudom: az operációt csak akkor szabad elkezdeni, ha nem mozog a szem. Ugyanis, ha megmozdulna, amikor éppen vágják, helyrehozhatatlan baj eshetne. Bejött a betegkísérő, karon fogott, és elindult velem a műtőbe.

Az előtérben kézmosók sorakoztak, a ruhafogason rengeteg köpeny lógott; alattuk kalucsni jellegű lábbelik sorakoztak. Vizslató szemmel fordultam körül: vajon hol lehet a tanár úr? Nem ismertem fel, hiszen a műtőben dolgozóknak csak a szemét látni. Jobbra fordultunk, ahol két műtőasztalt láttam. Az egyik fölé ketten is hajoltak, és dolgoztak valakin. Két lépcsőfokra léptem fel, ráültem a másik asztalra, majd hanyatt feküdtem rajta. Előbb nyaktól lefelé takartak le egy lepedővel, majd a lábamat is bebugyolálták. Hoztak Küklopsznak való terítőt is, aminek a közepén egy lyuk tátongott. Úgy terítették az arcomra, hogy a kivágás az operálandó szemem fölé kerüljön. Úgy becsomagoltak, mintha karácsonyi ajándéknak készítettek volna a fa alá. Felkapcsolták a műtőlámpát, és erős fénye szinte teljesen elvakított — a szabadon maradt, érzéstelenített szemmel persze korántsem tökéletes a látás. Akkor már csak füleltem, és egyszer csak a tanár úr mély hangját hallottam. Megpaskolta a vállamat, és megdicsért, amiért ilyen férfiasan viselkedtem az érzéstelenítő injekció beadása közben. Tett-vett valamit, és azt mondta: “Ha fájdalmat éreznél az operáció közben, nyugodtan szóljál”.

Hümmögtem valamit a lepedőhegy alól, biztosan értette. Feszülten feküdtem, mert nem tudtam, hogy mi és mikor következik. A levegőtől elzárva, a hatalmas lámpa alatt igencsak melegem lett. Kissé lelógattam a kezem a keskeny asztalról, és levezetésképpen mozgatni kezdtem az ujjaimat. Nem sokáig, mert a szemembe szuszogott valaki.

Vakító fény áradt a szemembe, amit valamivel kipeckeltek. Langyos folyadékot öntöttek rá — a lefolyó sterilizálóból még a fülembe is jutott. Halk beszédet hallottam, tompa ujjakat éreztem. Egy-egy szúró érzés belém nyilallt, de azt bőven ki lehetett bírni. Sajnáltam, hogy nem láthatom, hogyan operálnak, de még annál is szívesebben fociztam volna a majomketrecben. Meglepődtem, amikor a tanár úr ollót kért az asszisztenstől. Halk nyiszálást hallottam — kész röhej, ollóval vágják a szememet!

Azért kell rést nyitni, jellemzően a szivárványhártya felső szélénél, hogy ki tudjon folyni a felesleges folyadék — ezt fisztulaképző műtétnek hívják. Az operáció közben beszélgetett a két doki, és csak remélni mertem, hogy közben azért figyelnek rám is. A tanár úr többször is rákérdezett, hogy érzek-e fájdalmat. Mindig nemet válaszoltam, mert az apró nyilallásokat nem tartottam szóra érdemesnek. Többször is tompa nyomást éreztem — elképzelhető, hogy ilyenkor ujjal rásegítettek, hogy kipréseljék a fölösleges folyadékot a szemcsatornából. Nem sokkal később tűt és cérnát kért a tanár úr, és bestoppolta a szememet. Na, a varrást azért éreztem! Szorítottam is, amit lehetett, de nem jajveszékeltem.

— Milyen remek fiú ez a Lacika — hallom a tanár úr szájából.

— Hát persze, hogy az vagyok — gondoltam.

Az utómunkálatok közben nagy megkönnyebbülésemre a pecket is kivették a szememből. Újra láttam — igaz, furcsán. De nem nézelődhettem sokáig, mert puha gézt tettek a szememre. Arra vatta került, majd egy alumíniumtakaró — azt a betegek teaszűrőnek nevezték. Kibugyoláltak a csomagolásból, és megkeresték a papucsomat is. A tanár úr hangosan megdicsért — mi tagadás, nagyon jól esett. Magam is úgy véltem, hogy derekasan megálltam a helyemet a műtőasztalon. Bekísértek a kórterembe, és aznap már nem kelhettem fel. Jó érzés volt a meleg ágyban feküdni. Bejött egy nővérke, és érdeklődött: hogy vagyok? Csendesem mondtam, hogy minden oké, és hamarosan elaludtam.

Valamelyik látogatáson anyukám elmesélte, hogy felkereste a tanár urat, aki pozitív eredményről számolt be, és hozzátette: “a maga fia úgy viselkedett egész idő alatt, hogy sok felnőtt példát vehetne róla”!

Második évemet jártam a középiskolában, és elérkezett a téli szünidő. Az elmúlt hónapok kontrollvizsgálatai újból azt jelezték, hogy tartósan magas a szemnyomásom: a hirtelen nagykamaszkori fejlődés rosszul hatott rá. Nagy megdöbbenésünkre a tanár úr azt kérte, hogy december 31-én feküdjek be a klinikára. Józan belátás szerint igen nagy idétlenségnek tűnt — ugyan, ki fog foglalkozni velem az ünnep alatt? Dühös voltam, bár szilveszteri bulira nem voltam hivatalos. Ellentmondani persze nem mertünk, így nem maradt más hátra: az év utolsó napjának reggelén szégyenszemre elindultam a klinikára.

Márpedig a tét nagy volt: azt kellett kideríteni, elkerülhető-e az újabb operáció? Nem szerettem volna újból a szike alá kerülni: bőven elég volt az alig két éves emlék. Estefelé kimentem a hatalmas lépcsőházba, és onnan néztem a távoli József körutat, aztán leballagtam a kapuba, és onnan hallgattam a vidám trombitaszót. Érdekes látvány lehettem így, december utolsó napján, a köntösöm alól kilógó pizsamanadrágban. Összehúztam a köntös gallérját, és megpróbáltam dacolni a tél hideg leheletével. Néhány vidám fiatal ment el előttem; szánalmasan éreztem magam. Aztán csak győzött az esti fagy, és becsuktam magam mögött a hatalmas kaput. Bánat ellen legjobb orvosság az alvás: átaludtam magam a következő évbe.

Vége lett az ünnepeknek, beindult a kórházi nagyüzem. Mérték, mérték a szemnyomásomat, és kidolgozták a haditervet...