Ami születésünktől megadatik — mint például a látás — azt addig, amíg használhatóan kitart, nem az értékén kezeljük. Csak a hiány döbbent rá, micsoda kincset is kell nélkülöznünk. A gyerekek még el-eljátszanak a “milyen is lehet nem látni” gondolatával — egy szembekötősdi tartamára tán ki is próbálják — de a felnőtt már aligha gondolja végig, és pláne nem teszi meg.

Kiskölyök voltam még. Élveztem a vakáció felhőtlen szabadságát. Csokibarnára sülve sétáltam a lakásunkhoz közeli Dagály utcában. Szemből a verőfényes nyárhoz képest igencsak túlöltözött, fura kinézetű bácsi közeledett. Zokniba bújtatott lábát zárt cipő fedte, lábszárát hosszú nadrág takarta, felül pedig hosszú ujjú, végiggombolt inget viselt. Arca merev és kifejezéstelen volt, ráadásul hófehér; kezében ugyanolyan színű botot fogott. Lassan, tétován kopácsolt a járda széle mellett. Annyira, de annyira ellentétem volt, hogy megborzongtam tőle. Hazaérve beszámoltam szüleimnek az élményről. — Az egy vak volt — mondták.

Az utcán magas, dús lombú fák nőttek, de nem ezért ontotta bőségesen az érdekességeket. A könyvtár mostani épülete helyén sokáig egy maszek zöldséges árulta portékáját. A bolt és a Karikás Frigyes utca között egy három-négy méter mély gödör tátongott. Északi végében két, valószínűleg vályogból vetett viskó támasztotta egymást, tetejük alig magasodott az utca szintje fölé. A lakók fából összeütött, rozoga lépcsőn juthattak le a verembe. A bal oldali kunyhóban egy derékban erősen meghajolt, nagyon púpos, egészen töpörödött anyóka lakott, akinek kezéből soha nem hiányzott a bot. Fejét csak nagy nehezen tudta felemelni annyira, hogy valami érdemlegeset is láthasson a világból. Néha megpillantottam az állandóan fekete ruhát viselő, csúnyácska nénit, amint kunyhójának ajtaja előtt matat. Mit tagadjam, mindig a Jancsi és Juliska vasorrú bábája jutott eszembe. A gödör szélén gyakorta tűntek fel izgalmat kereső gyermekcsapatok. Nagy merészen lekiáltottak a mélybe valami otrombaságot vagy ledobtak valami haszontalant, aztán félsszel a lelkükben tovarohantak. A néni ilyenkor megemelte kampós markolatú botját, a fejét erőnek erejével megpróbálta magasra tartani, és gyenge hangon némi szitkot szórt utánuk.

Az én fejem bizonyos értelemben tizenegy évesen nőtt be. Apukám elkísért a Központi Sportiskola futball felvételijére, és megfeleltem a követelményeknek. Egész nyáron elmúlhatatlan szorgalommal vettem részt az edzéseken. Elérkezett a próbaidő vége, és a tréner felsorolta, kik azok az ifjú labdazsonglőrök, akikre a továbbiakban is számítana: én is köztük voltam. Irány a sportorvos! Anyukámmal léptem be a rendelőbe. A vizsgálat végén a doktor bácsi megkérdezte: van-e valamilyen betegséged, kisfiam? Anyu belenyúlt a retiküljébe, és elővett egy zárójelentést.

— A glaukóma komoly szembetegség, kisöcsi! Azzal futballista nem lehetsz: inkább menj el asztaliteniszezni vagy sakkozni — mondta a doktor bácsi. Egy egész világ dőlt össze bennem.

Érintetté váltam. A gyermek önkéntelenül is tudata mélyére rejti valós vagy vélt gyengeségét. Nem szívesen tárja mások elé. Így voltam ezzel én is. Ha nem az edzésen, akkor a magamfajta kölykök által csak majomketrecnek nevezett, magas drótkerítéssel körbevett, aszfaltos lakótelepi futballpályán fogom kergetni a bőrt! De lelkem mélyén örökké és kitörölhetetlenül ott maradt a megbélyegzettek pecsétnyoma. Ez a kívülről láthatatlan nyom egyfajta empátiát indított be bennem.

Volt azidőtájt egy önkiszolgáló étterem a Dagály utca és a Váci út sarkán: az első ilyesfajta vendéglátóhely Budapesten. A sarkon balra kanyarodva hamarosan régi építésű házak közé értem — még ma is ott állnak. Valamelyik kapualjból előgurult egy kerekes szék, amire hajtókart szereltek. Egy idősebb fiú ült benne. Tőle is idegenkedtem egy kicsit. Soha nem beszéltem vele, de némileg hajlandó voltam belegondolni magam az ő helyzetébe. Teltek-múltak az évek, és a mozgáskorlátozott srác férfivá érett. Törvényszerűen vagy sem, de egyre többször láttam őt alkoholmámorba torzult arccal, ahogy kocsijában üldögélt a járdán, vagy épp az úttesten gurult tova. Aztán én is férfipalántává serdültem, és utam másfelé vezetett. Sok évvel később tudtam meg, hogy részegen karambolozott egy ZIL teherautóval. Vajon hol veszíthette el élete fonalát? Miért nem éledt fel benne a küzdeni vágyás harcos szelleme?

Általános iskola, felső tagozat, testnevelés óra: melyik kölyök nem szereti a kidobósdit? A mi csapatunk egyre fogyatkozott, és már csak ketten ugrottunk, vetődtünk el a labda elől. Először ott, abban a teremben költözött belém az életre-halálra küzdés szelleme. A labdával célzó osztálytársak vadászoknak tűntek számomra. Kezük volt a messzehordó puska, az elszabaduló labda pedig a lövedék. Űzött vadként menekültem a labda elől. Megdermedtem. Egyedüli célpont maradtam. Orrlyukam kitágult, tekintetem riadttá vált. A végsőkig küzdés szellemének mágikus hatása alá kerültem. Már nem csak a saját bőrömet mentettem, hanem a kidobott csapattársak becsületéért is harcoltam. Egy éber macska ügyességével ugrottam félre, hirtelen mozdulattal fordultam ki. Igyekeztem olyan helyre húzódni, ahol meg is kaparinthattam a rosszul célzott labdákat. Ritkítani kezdtem az öt főnyi ellencsapatot, és a siker tovább szította becsvágyamat. A sok futástól, vetődéstől, no meg a taktikázástól egyre jobban kalimpált a szívem, zihált a tüdőm, kattogott az agyam. Már kétszer is pontosan céloztam. A rám tüzelőket hirtelen bemozdulásokkal próbáltam megtéveszteni, az egyik dobásba mégis belefordultam. Az ellenfelek hatalmas hurrával adtak hangot örömüknek — én meg lelkileg összetörve roskadtam magamba. Mindez az óra végét jelző csengő előtt egy perccel — hogy a fene egye meg!

Bár valahol mélyen tudtam, hogy nem lenne szabad fociznom, de nem tudtam felhagyni vele. A helyszín a lakótelepi majomketrec. Az ellenfél egyik, amúgy jégkorongozó játékosa nagyon durva fickó volt. Pipaszár lábammal el akartam piszkálni előle a labdát, mire kemény öklével belevágott a látó, bal szemembe. Elsötétült előttem a világ, milliónyi, szikrázó csillag gyúlt az agyamban. Kezemet előrenyújtva, tántorogva próbáltam elérni a pálya szélét, megálltam a kerítés tövében, és sírtam. Percekkel később kezdett csak visszatérni a látásom.

Kinőttem az általánosból, már középiskolába jártam. A tornateremben a fejem fölött akartam hátrahúzni a labdát, de olyan szerencsétlenül, hogy képen lőttem vele magam. Ismét elsötétült a világ, ismét ott szikrázott a milliónyi csillag és ismét percekbe telt, mire visszatért a látásom. Így hát már gyermekként is értékén kellett volna kezelnem, hogy látok. Bár ez a két példa ennek ellentmondani látszik, én mégis vallom: akként is tettem. Van, aki csak a közlekedési lámpa zöld jelére megy át a kereszteződésen, mégis elcsapja az autó. Más pedig gyakorta átrohan a tiloson, és mégis szép kort él meg. Ha betartottam volna mindazt, amit a szembetegségem miatt az orvosok ajánlottak, valóságos élőhalottként élhettem volna — úgy meg minek?

Orvosi szentencia: a napsütés kitágítja az ereket, és ez növelheti a szemnyomást.

Hétágra sütött a nap az Alföld felett. Forró levegő ülte meg a hosszúkás, falusi portát. Az elülső udvarban játszottam. Volt ott hinta, homokozó, és még macska is, játszótársnak. Idővel mégis eluntam magam. Van-e még vize a lábasjószágnak? Kireteszeltem a drótkerítés favázas ajtaját, és máris a tágas hátsó udvarban voltam. Még el sem jutottam a nyári konyha előtti, porlepte cserépitatóig, barátom már elő is szaladt az óljából, és ott pipiskedett előttem két lábon. Azért tudott olyan hosszasan ágaskodni, mert láncra kötötték. Mit sem törődtem már eredeti célommal: odasiettem az apró, leginkább németjuhászra hasonlító keverékkutyához, és megsimogattam a buksiját. Nem is maradt el a hála; alig nedves nyelvével nyaldosni kezdte a kezemet. Gyakran vetődött fel bennem tízévesen: milyen remek dolgom van nekem, pesti srácnak, hogy a nyári szünidőből egy egész hónapot falun tölthetek, és aközben szabad vagyok!

Ha engem ennyire boldoggá tesz a kötetlenség, így lehet ezzel a csak esténként szabadjára engedett Pici is. Merészet gondoltam: teletöltöttem friss vízzel a kukorékoló, káráló és hápogó társaság itatóját, majd leoldottam a láncot haverom nyakörvéről. Boldogan szaladt körbe-körbe az udvarban, rémült menekülésre késztetve az árnyékban pihegő tollasokat. Az ebadta szuka bohémsága felvidított. Örömét látva még merészebb gondolat ütött tanyát a fejemben…

— Gyere ide, Pici! — Mire kimondtam, már ott állt vigyázzban a lábam mellett. Mielőtt kitártam volna az elülső udvarba nyíló kaput, szétnéztem: van-e macska a láthatáron? Füttyentettem, és a mellettem várakozó pára szélvészként rontott előre. Utána loholtam, és menet közben kaptam kézbe a tornacsukámat. Bekiáltottam a nyitott konyhaajtón, és kikéredzkedtem az utcára, kutyástól.

Most sem tudtam betelni a táj szem- és léleknyugtató szépségével. — Merre induljunk, kiskomám? — Én mindenesetre szerettem volna jó messzire elcsatangolni. — Hová? Hát persze, hogy a világ végére!

Betoncső kötötte össze a házak előtti, apró víztározókat. A csontszárazzá szikkadt vizesárok átjárójához hívtam Picit, és megragadtam a nyakörvét. Az úton óránként csak öt-tíz autó, traktor, lovaskocsi haladt el — mégis alaposan szétnéztem, mielőtt átrohantunk volna a melegtől süppedős bitumenen. A túloldalt gazzal dúsan benőtt árokba ereszkedtünk alá. Volt ott tűzhelysalak, lyukas lavór, koromrágta sparhertcső, meg effajta haszontalanságok. Felhágtunk a töltésnek alig nevezhető földhalomra, majd a túlfelén aláereszkedtünk a hepehupás legelőre.

A falu népes csordája tőlünk balra irtotta a füvet. Tudtam, hogy a terelőkutyák egyben kiváló őrzők is, ezért nyílegyenesen haladtam Picivel. Szaglóhámja leginkább a sárgálló kutyatej illatát érzékelhette, de itt-ott más, apró virágocskák is tarkállottak. Szedhettem volna szerencsét hozó, négylevelű lóherét is, de úgy voltam vele: itt vagyunk mi ketten. Rutinosan lépkedtem a bokaficamító talajon. Bogarak zsongtak fülembe: a szemtelenebbjüket kénytelen voltam lapátra tenni. A nagy csapkodás közben majdnem megbotlottam egy lyukban. Leguggoltam, félrehajtottam a száraz növényzetet, és szemügyre vettem a buktatót. Ez bizony egy rágcsáló ürege — állapítottam meg. Harsányan kiáltottam a távolban csalinkázó ebnek. Kedvetlenül kocogott felém. Megállt előttem, és kérdőn rám nézett. Ide nézz, pontosabban: ide szagolj, pajtikám! — nyomtam orrát a nyíláshoz.

Keresd, keresd! — biztattam lelkesen. Néhány másodpercig értetlenül állt a lyuk előtt, majd villámgyorsan kaparni kezdett. Két hátsó lába között úgy repült ki a porhanyós anyaföld, mintha futószalag hányná a rögöket a világba. Elképedtem a fergeteges igyekezet láttán. Nézd csak: mit nem művel ez a kis vacak! Kisvártatva még az óbégatóm is tátva maradt. A csőpucoló szájával kezdte tépni a földet. Addigi, eseménytelen élete mélyen eltemette benne az ősi ösztönt, de az most végre utat tört magának, és Pici úgy viselkedett, mint egy igazi kotorékeb. Erre aztán végképp nem számítottam. Néha, amikor a száját eltömte a tépett fű és a kiharapott föld, valósággal fuldokolt tőle. Arrébb mentem egy kőhajításnyit, és kerestem egy másik lukat, hogy legalább addig pihenjen, amíg odaér. Odacsaltam, és ő ugyanolyan vehemenciával fogott az ürge kiköltöztetéséhez, mint az előbb.

— Hé, hé, hová rohansz, hékás?! — kaptam fel fejem a mélázásból.

Mintha megkergült volna, úgy száguldott jobbra, a Nagyútra vezető országút felé. Csak nem azt a békésen karikázó férfit vette célba ez a némber? Lábamat futásra kényszerítettem, de a két láb nem veheti fel a versenyt a duplaannyival. Egyre nőtt köztünk a távolság. Ijedten kiáltottam: Állj meg, te bolond, gyere vissza! Hiába kérleltem, csak egy pillanatra torpant meg, és újra nekieredt. Az addig mit sem sejtve tekerő öregember — kapáját a bicaj oldalához kötötte — észrevette, hogy nemsokára kutya fog csüngeni nadrágszárán; úgy meg ki szeret kerékpározni? Nagy elszántan a pedálra taposott és gyorsított, de mi haszna? Teljesen kétségbeestem. Tüdőm vadul zihált, lábam meg-megbicsaklott a göröngyökön. Még egy perc, és ha nem jön közbe valami, akkor nagy baj lesz. De ugyan, mi történhetne? Beláttam, hogy teljesen értelmetlen a kutya után vágtáznom — egyébként is, már alig kapok levegőt. Megálltam. Zakatoló szuszogással telt el néhány másodperc. A blöki alig ötven méterre volt a már módfelett iparkodó gazdától.

— Pici! — kiáltottam utolsó reményemmel. És ekkor a kutya végre pár másodpercre megállt, és visszanézett. Erre a pillanatra vártam! Sarkon fordultam, és ahogy csak bírtam, elkezdtem rohanni az ellenkező irányba — most én cselekedtem ösztönösen. Negyed perc után hátratekintettem, és — lássunk csodát! — vidáman futott utánam a keverék. Hatalmas kő esett le a szívemről; majd' lábamat törte. Pár másodperccel később elszáguldott mellettem a kis dög. Lefékeztem; megtöröltem verítékben úszó homlokomat.

— Gyere ide, te bitang! — és mérgesen megcsapkodtam a lábam szárát.

Odalihegte magát a közelembe, de nem mellém.

A kútágas egy villám sújtotta fa törzse volt. Hosszan sorakoztak az összekötött vályúk; órán át kellett önteni a vizet, hogy teleigya magát a sok száz, jóllakott tehén. Belekiáltottam a kútba, és az viszonozta üdvözlésem. Szétnéztem. — Vajon itt van-e a világ vége? — tettem fel magamnak a kérdést. — Áh, dehogy is! Arrébb van még az! — Füttyentettem az árnyékba húzódott blökinek, majd a nyomaték kedvéért előre lendítettem a kezem.

— Irány a Tarna gátja! — adtam ki a parancsot.

Nagyobb gödrökön és mélyebb árkokon kellett átküzdenem magam. Ahogy közeledtem a gáthoz, úgy láttam halmát egyre magasabbnak. Nagy nyögdécselve kaptattam fel a meredeken.

— Szia! — mondta szemével a töltés tetején unottan ásítozó Pici. — Örülök, hogy végre megérkeztél! — Szusszand ki magad!

Visszanéztem a falura. A házak pirinkónak, az úton a járművek miniatűrnek tűntek, az emberek pedig nem is látszottak. Hát igen, tudtam én, hogy messze van az a messze!

Vékonyan csörgedezett a Mátra közelében eredő patak. Vize enyhén zavaros volt, de tiszta. Tényleg: milyen remek ötlet! Harsant a bevált füttyjel: magam mellé kellett csalnom Picit, mert tudtam, hogy utálja a fürdést. — Nem baj, kiskomám, majd megszereted! — gondoltam. Jobb lábam mellé tereltem, és igyekeztem apránként mind közelebb kerülni a patakhoz. Amikor már csak úgy másfél méterre volt, megpróbáltam beletaszítani, de Pici olyan ügyesen és fürgén védte ki az alantas támadást, hogy majdnem én pottyantam a vízbe.

— Hát ez nem sikerült: szaladj, amerre akarsz! — Tette magától, nem kellett biztatni.

Irtó izgis volt előretörni az ismeretlenbe. Ide aztán érdemes volt eljönni! Mit hallok? Tán agyamra ment a hőség? De nem! Apró lábak csobogtatják a sekély patakot. Megdörzsöltem glaukómás szememet, de nem volt hiba a gukkerral: nem látomás volt, hanem színtiszta valóság: a mindaddig víziszonyban szenvedő barátom nagy iparkodással tapicskolta a vizet egy kisebb nádas felé. A sűrű szálak rejtekéből hápogva repül fel egy gácsér, és az eb meglepetten bámulta a távolodó szárnyast.

— Na, mi a szösz, újabb szakmát választasz magadnak? A kotorékeb mellé vadászkutya vizsgát is teszel? — Szélesen mosolygott lelkem a megpezsdült vérű kutya láttán. Jól tettem, hogy kihoztam a szabadságba! De nehogy rátaláljon a nádasban fészkelő vadkacsa apróságaira, és kárt tegyen bennük! Lábhoz rendeltem a lábát továbbra is áztató, egyre éberebb tekintetű blökit.

— Gyere, pajtikám, felmegyünk a gátra!

— Szóval, vadat hajtatsz fel a kutyáddal! — kezdett bele. — Ki fia, borja vagy, öcskös?

Becsületesen megmondtam, hogy melyik ház kapuján fordultam ki egy órával azelőtt. A merevarcú mintha meg se hallotta volna ártatlan hangomat.

— Minden kutyát lelövök, ami erre csatangol!

Belém nyilallt valami addig nem ismert érzés. Mintha görcsbe rándult volna a gyomrom és a szívem is — kegyetlen volt.

— Mi csak sétálni jöttünk ide! Ne tessék bántani a kutyámat, bácsi!

Levette válláról a flintát. — Menj innen mihamarabb, öcskös, a kutyát pedig lelövöm!

Tekintetemmel megkerestem a hűséges házőrzőt: alig négy méterre ült tőlünk, és békésen bámészkodott.

— Gyere innen gyorsan, Pici! — rivalltam rá, és lefutottunk a töltésről. A legelő síkjára érve visszanéztem. A puskatus a vadőr vállán, a fegyver csöve a világ legboldogabb kutyájára mutatott. Végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Hogyan fogom hazacipelni Pici tetemét? Mit szólnak érte otthon? Annyira kétségbeestem, amennyire ilyen szorult helyzetben csak egy gyerek eshet. Lóhalálában futottam, és a mit sem sejtő eb is szedte a lábát — csak épp távol tőlem. Hirtelen felismeréssel hátranéztem, és már úgy futottam, hogy a flinta csöve és az eb közé kerüljek. Hol előre pillantottam, hol meg hátra, hogy testemmel mindvégig oltalmazhassam a kutyát. — Az a nyomorult lelkű csak nem meri meghúzni azt a gyilkos ravaszt — bizakodtam. Sokáig futottunk, és már szúrás hasogatta az oldalamat. Megálltam, és újra visszanéztem. Az aprónak látszó gát tetején pöttömnyivé zsugorodott a vadőr, a puskaszíj már újfent a vállán. Picihez léptem. Lágyan tenyerem közé fogtam a fejét, és az arcom felé fordítottam. — Te mocskos disznó! De jó, hogy itt lehetsz mellettem — mondtam, ő meg képen nyalt.

E falusi emlék tán épp azért oly kedves nekem, mert angyalföldi aszfaltbetyárként nőttem fel. Játszóhelynek sokáig ott volt az Árpád-híd északi tövében elterülő gazos grund, annak nyugati végében az iparvágány, amin ott rozsdásodtak a forgalomból kivont, szétdarabolásra és beolvasztásra váró gőzösök, de kiválóan megfelelt a felállványozott házak csőrengetege is. A természet iránti vágyat először egy többnapos osztálykirándulás hangulata ültette el bennem. Annyi bolondságot követtünk el a Janda Vilmos kulcsosházban, hogy azt felülmúlni aligha lehet… jut eszembe: két év múlva a Mátrában is voltunk!

Janda Vilmos kulcsosház: Alig telt el pár hét a középiskola megkezdése óta, amikor kiderült, hogy kirándulni megyünk. Az osztályfőnök elmondta, hogy Pomáztól nem túl messze, az erdő közepén van egy kulcsosház, amit ő remek helynek tart. A Pilis máskülönben is gyönyörű, és csodálatos az őszi erdő színkavalkádja. Huszonnyolcan bólintottunk rá: ennyire egybehangzó véleményt azután sose tudtunk produkálni. Na jó, de helyet is kéne foglalni! A ház fenntartójának Újpesten, az Állami Áruházhoz közel van a központja. Ki intézi el? Nagy csend, mindenki lapított. Felálltam, és jó hangosan kiböktem: én! Ráadásul senkinek nem kell eljönnie velem. Széles mosoly terült el a pedagógus kerek ábrázatán: bólintással akceptálta jelentkezésemet.

Kiváló hangulatban indultunk. A HÉV-vel elzötyögtünk Pomázig, ahol az egyik, odavalósi lány várt az állomáson. Hiánytalanul megvoltunk, és egy felnőtt kíséretében útnak indultunk a falun át. Jócskán kellett kutyagolnunk már ahhoz is, hogy kiérjünk a hosszúra nyúlt településről, de a java csak azután jött. Kis csapatunk alaposan szétrázódott — hol egy kertbe ugrottunk be gyümölcsért, hol valami más fontosat kellett elintézni. Az egyik beváráson kiderült, hogy két lány hiányzik. Mint valami kocsisok, úgy kezdtünk kurjantgatni, kiabálni. Hiába jutottunk el a rekedtség küszöbére, nem érkezett válasz az erdő sűrűjéből. A sustorgó hírmondóból megtudtam: cigizni maradtak le. Az illetéktelen fülek elől persze titkoltuk, de a bennfentesek tudták. Tovább mentünk, bízva abban, hogy előbb-utóbb a tévelygők is rátalálnak a szállásra. Bedobáltuk a lakatlan faházba a cuccokat, és kényszeredetten tipródtunk az apró tisztáson. Az osztályfőnök már-már hazavezényelt — no, még csak ezt kellett hallanunk! Ez a legrosszabb megoldás, mert ha a két eltévedt csaj turistákkal találkozik, azt fogják kérdezni tőlük, hogy merre van a Janda Vilmos kulcsosház? A hibátlan, ifjonti gondolatmenet hatott: az egyre idegesebb pedagógus letett botor tervéről. Nem sokkal később a miénkkel teljesen ellentétes irányból be is állított a két lány; két férfi kísérte őket. Hű, de nagy volt az öröm — mi, bennfentesek pedig szép halkan, de jól lebaltáztuk a két bagózni vágyót.

Nyolcan ballagtunk fel a vastag porral borított padlástérbe, és kisebb bikáskodás után mindenki elfoglalta a helyét. Páran megbeszéltük, hogy a két, kisebb növésű srác közül legalább az egyiket begyömöszöljük a fent talált poros zsákok valamelyikébe. Hajkurászni kezdtük őket, és hamarosan be is kerítettük az egyiket. Derekasan küzdött, de csak az mentette meg a zsákba dugástól, hogy elkezdett vadul csípni, rúgni és harapni. Bár megmenekült, elsírta magát a végén. Mi meg jót röhögtünk, és nagy csörtetéssel levágtáztunk a földszintre, ahol persze nagy pofával, megfelelően körítve számoltunk be a történtekről. Kisebb vihogásnyi sikert besöpörtünk a lányoktól, de újabb alakítani való várt ránk: egy kis közös fecserészés. Közben eszegettünk is, meg szétnéztünk a környéken.

Közvetlenül a ház alatt volt egy forrás, amiből merőkanálszerű alkalmatossággal húzhattuk a vizet. Rohangáltunk ki és be, igazi kerge kamaszos hangulatban. Zsivajgás verte fel a naplemente halványsárga sugaraival megvilágított, ezernyi színben pompázó rengeteget.

Lebukott a nap, és már csak az olajlámpák halovány világa világított — no meg zseblámpáink pásztázó fénye. Riogatni kezdtük a lányokat, azok meg visongtak, mintha ölnék őket. Addig-addig baromkodtunk, amíg az osztályfőnök fel nem zavart a padlástérbe. Úgy éreztük, ez még viccnek is rossz: tízkor aludni?

Mindenféle marhaságról kezdtünk beszélgetni, vaskos beköpésekkel, amint ez ebben a korban szokás. Addig járt a szánk, amíg valamelyikünk épületesen okos fejéből ki nem pattant az isteni szikra: ki milyen állathangot tud utánozni? Egyesével adtunk hangot állati műveltségünknek, és közösen bíráltuk meg a kétlábú négylábúkat. Jókat röhögtünk egyes túl jól vagy nagyon rosszul sikerült próbálkozáson, és végül meghirdettük az éjszakai koncertet! Kiosztottuk a szerepeket: ló, kutya, kecske, kakas, béka, macska, szamár és birka: tehát mindenkinek jutott egy állat. Az egyetlen kikötés az volt, hogy a nyolchangú kórusnak tele torokból, egyszerre kell felharsannia. Hát azt elmesélni lehetetlen! Újra és újra kezdtük a hihetetlenül improvizatív műsort, és ahogy belejöttünk, úgy éreztük, felléphetnénk a világ bármelyik arénájában — sőt, akár az Állatkertben is. Bíztunk benne, hogy csak meghallják a csajok, és reménykedtünk, hogy díjazzák is művészetünket. Aztán csak kifogyott belőlünk a szufla, és a nagy nótázásban ki is melegedtünk. Volt ott egy ablaknak alig nevezhető, üvegezett nyílás: kihajtottuk a táblát, és illatos erdei levegő tódult be a résen. Az egyik srácra rájött a pisilés, de nem volt túl sok kedve lemenni a ház mögé. Odaállt a kisablakhoz, és a rácson át nagy ívben meglocsolta az éjszaka sötétjébe bújt természetet. Előbb-utóbb aztán elnyomott az álom, és belesüllyedtünk szétnyitható, kényelmetlen fekhelyünkbe.

Arra figyeltem fel, hogy nagy röhögéstől fuldokol az éjszakai pisilő. Kiderült, hogy az egyik lány kérdezte a másiktól: hallottad, hogyan zuhogott éjszaka az eső? Nyerítettünk a nevetéstől, és az időközben felvilágosított csajok szája is a fülükig szaladt. Igazán jó hangulatú nap kezdődött. Amikor a lányok közül többen valamilyen állati jó éjszakai koncertre célozgattak, büszkén húztuk ki magunkat. Napközben kiadósat barangoltunk a Pilis méltán híres erdejében. Gyönyörű a száradó falevelek sok színe, és hogy nyugtatja a szemet a lombpaplannal fedett talaj képe! A reggel felszálló párája a mesebeli varázslatot idézi fel, és csak fa és fa, amerre nézünk. Fiatal lábunkon nem fogott ki a magunk mögött hagyott tíz kilométer. Visszafelé már jobban figyeltünk két oldalra, mert vastagabb száraz ágakra volt szükség az esti tábortűzhöz. Az ágakat ledobáltuk a ház mögött, a tűzrakóhely mellé, és mindenki ment a dolgára. Én is ténferegtem egyet, majd kisvártatva felnéztem a padlástérbe. Nagy meglepetésemre két lány ült a lépcső végén, és könny áztatta egyikük szemét. — Miért sír? — kérdezem a szemüveges barátnőtől. — Tetszik neki az egyik fiú az osztályból, de van már egy barátja! — Na, és ki az a srác? — kérdeztem gyanútlanul. — Te hülye, hát Te…

Na, még csak ez kellett, hogy az legyen belém szerelmes, aki nekem is tetszik. Megzavarodottan mentem a padlástér végébe, ahonnan a számos hang közül mintha lányokét is hallottam volna. Elég sokan és vegyesen múlatták ott az időt — én is leültem az egyik szétnyitható fekvőhelyre. Ott voltak mindazok, akik összetartottak: ezt hívják közösségformálásnak… Egyszerre csak két lány megtámadott hátulról, és maguk alá akartak gyűrni. A két legnormálisabb csaj akaszkodott a nyakamba, Moha és Csete. Hát ennek a fele sem tréfa, az amazonok mindenre elszántnak tűntek. Nem kellett félteni őket: mindent beleadtak! Én hülye, azt hittem, hogy kötöttfogású birkózást akar a két lihegő lány, és nagy vigyázva elkerültem, amit pedig annyira szerettek volna. Még így is remeket játszódtunk, és a többiek nemtől függetlenül vágyakozva lestek felénk. Nagy nehezen megszabadultam két édes terhemtől, és mindhárman forró testtel szálltunk ki az ágyból. Valahonnan előkerült egy doboz cigi, de nekem nem kellett egy szál sem abból a bűzeregetőből. Néhányan felkiáltottak az udvarról, hogy magasra csapott a láng, készíthetjük a nyársat és a rávalót. Lesiettünk a rönkökkel körbevett tűzrakóhelyhez, és hozzákezdtünk a szalonnasütéshez.

Tündökölhettek azok, akik már tapasztalatot szereztek a nyársalásban. Csöpögtettük a kenyérre a szalonnazsírt, vastagon meghagymáztuk a lucskos kenyeret, és jóízűen faltuk be. Tényleg remek volt a hangulat, bár kissé szétszakadt a társaság. Csoportok alakultak — de hát azt hiszem, ez így természetes.

A mátrai kirándulásunk három napja hihetetlenül élménygazdag volt. Egy évre a lányok testnevelő tanára lett az osztályfőnökünk. Nem sok vizet zavart a nyugodt pedagógus — igazából csak jelképesen vált osztályfőnökünkké. Mivel hosszabb időre utaztunk a Mátrába, velünk jött a lányok orosztanára is. A tanárnőt nem mondhattuk kedvencünknek, mert örökké froclizott minket, fiúkat. Akkor ugyanis, amikor a lányoknak oroszórájuk volt, nekünk a testnevelő tanárunkkal akadt gondunk. Sokszor a tanteremben kellett öltöznünk, és ez nem tetszett a vonalas orosztanárnak. Néha meghallotta az orrunk alól eldünnyögött szavainkat, de komolyabb konfliktus sosem robbant ki — szóval, ők ketten vették a bátorságot, hogy elkísérjenek minket.

Igazán szemrevaló üdülőtelepre sétáltunk be a tömérdek motyóval. Több faház húzódott meg a magas fákkal borított telken. Patak csörgedezett a kerítés mellett, és a telek távoli végében kis tavacska is akadt. Nagyon kulturált, hangulatos hely volt. Mi, fiúk a tanároktól legtávolabb eső két faházat szemeltük ki, de alighogy elindultunk a távoli kuckók felé, harsány női hangok fordítottak vissza. — Jó lesz nektek a két legközelebbi is! — és már be is tessékeltek a szomszédos házikókba. Úgy éreztük, hogy ez a gondoskodás terhes nekünk. Mivel mégsem szállhattunk szembe a tanári direktívával, hangos morgolódással foglaltuk el helyünket. Néhány lány igencsak vigyorgott szorult helyzetünk láttán, de a mi agyunk már máson járt.

Szétnéztünk a faházban. Négyen alhattunk benne: a két felső ágyat heveder rögzítette a plafonba szerelt kampóhoz. Nem volt valami hodály, arra azonban elég volt, hogy estére meghúzzuk magunkat. Távol, a telek sarkában volt a mosdó. Igazi kultúrhely volt, tusolóval. Igéző látványt nyújtott a kis tó; a partján környékbeliek pecáztak. Tanáraink azonban összeröffentették a társaságot, és indultunk kirándulni.

Összekuszálódtak soraink, és jó hangulatú civódással szórakoztattuk magunkat. Szénégetők mellett mentünk el; szép látványt nyújtott a fél tucat boksa a szűk völgy peremén. Kígyózó füst jelezte, hogy égnek belül. Újabb érdekességként hatalmas taplókat vettünk észre. Nem voltam nagy természetjáró, ezért fogalmam sem volt róla, milyen kincsesház az erdő. Érdeklődve néztem a méretes gombákat, és úgy döntöttem, hogy hazaviszek egyet. Kiválasztottam a legjobban tetszőt, és betettem valaki táskájába.

Sötét felhők úsztak a tiszta égboltra, és hamarosan megérkezett a vihar is, de azt már a tábor biztonságából néztük. Hevesen szaladtak el mellettünk a szél újabb és újabb gyermekei. Megreccsent az ég, ám előtte majdnem kettéhasadt az égbolt, akkorát villámlott. Lenyűgöző a vihar vad szépsége — mármint akkor, ha nem minket tépáz éppen. Cseperegni kezdett az eső, majd valaki erősebben nyithatta meg az égi csapokat, és vízfüggönyszerű ár zúdult le. A bősz tombolásnak nehezen állt ellen az erdő. Majdnem a bokájukig hajoltak az agg fák, tiszteletet követelt magának a természet vad ereje. Néha beleremegett a lelkünk egy-két robajba, és a szemünk is riadtam pislogott a hatalmas, cikázó villámok fényében. Egyszer csak kialudt a telep világítása. Rémisztő vaksötét vette át az uralmat a lámpák fényétől. Sikongtak néhányat a csajok, de oda se neki! Előkerültek a zseblámpák, és halovány fénysugarak fúrtak a feketeségbe. Izgalmassá tette a vihar az estét; hangulatosan búcsúztattuk a napot.

A teljes sötétséget persze ki kellett használni. A heccben azok a fiúk vettek részt, akiknek volt elemlámpájuk. A zseblámpát úgy tettük az állunk alá, hogy az alulról felszüremlő fény megvilágítsa arcunk kontúrját — a látvány valóban nagyon rémisztőre sikeredett. Teljesen váratlanul jelentünk meg a lányok között sajátosan megvilágított ábrázatunkkal. Jókora riadalmat keltettünk: nem mindegyik hableány díjazta humorunkat! Lassan továbblépett a vihar; szerencsére nem akasztotta orkánját a fejünk fölé nyúló ágra. Beállt a csend és a szélcsend is. Álomra hajthatta fejét az erdő. Mi is azt tettük.

Korán reggel kiugrott szemünkből az álom; móka után néztünk. Colos a felakasztható priccsen, tehát fölül feküdt. Nem volt kanala a felkeléshez, még lapítani akart. Legjobb barátja sehogy sem tudta megemészteni, hogy a haverja lustálkodik, és merész tettre szánta el magát. Többen is ijesztgettük a hórihorgas fiút, hogy kiakasztjuk a hevedert, de Csuri végül valóban megtette, és a mi égimeszelőnk lezuhant az alsó ágyra. Iszonyatos düh kapta el a kárvallottat, és olyan szitokáradatot ordított a gyorsan menekülő haver után, hogy még az elkorhadt fák is belepirultak. Felpattant a priccsről, és az elmúlt éjszaka viharát megszégyenítő sebességgel vette űzőbe a serényen menekülő Csurit, aki érezte, hogy szaporán kell szednie virgácsait. Szerettünk volna minél jobb látószögbe kerülni, és utánuk iramodtunk. Csuri a patak felé futott, elfeledve, hogy a kis vízfolyást előző nap hatalmas kövekkel felduzzasztottuk. Szinte tóvá terebélyesedett: alig volt egy csapásnyi hely, ahol elfuthatott mellette. Beszaladt a zsákutcába, és mi már előre dörzsöltük tenyerünket, hogy Colos be fogja dobni a havert a vízbe. Sebesen robogott a menekülő, nem sokkal utána üldözője. Csuri későn vette észre, hogy szorult helyzetbe került: egy félszigetre ért! Megállt, és megadóan próbálta nyugtatni felbosszantott barátját. Nagy lendülettel megérkezett az üldöző, és mi nagy izgalommal vártuk a csattanót. Colos nyakon akarta ragadni az előtte esdeklő fiút, de az egy szempillantás alatt mélyen lehajolt, és gyorsan visszaszaladt. A fürgeség kimentette a feldühödött kárvallott karmai közül. Colos nem indult újabb hajszára, csak ízes szóáradatot küldött utána — mi meg bosszankodtunk, amiért elmaradt a ruhás hajnali fürdetés. Azt hiszem, Csuri kivételével mindenki szerette volna, ha nem ússza meg szárazon.

Délelőtt körbejártuk a patakot és a kis tavat. A romantikus séta után elindultunk felfedezni a környéket. Fa és fa, amerre a szem ellát, na meg emelkedők és lankák. Letört faágak tucatjai emlékeztettek az előző esti viharra, de az őszi nap lágy sugarai már gyógyítgatták a természet sebeit. Csicseregtek a madarak, és néha egy autó is beleberregett az idilli csendbe. Felkapaszkodtunk a Kékestetőre, és felálltunk a jelzőkőre. Megnéztük az északi lejtőt, ahol a havas téli napokon sízők száguldoznak. A sok szemlélődésből is megárt a sok, ezért visszaindultunk szálláshelyünkre. Egy kis faluban aztán szétszóródott a csapat. Tovább menve egy fából épített beülőt találtunk az út és az erdő között. Helyet foglaltunk a tuskókon, hogy megbeszéljük az addigiakat, és további terveket szőjünk. A lányok népes csapata csivitelve elvonult előttünk, de mi folytattuk az eszmecserét.

Kiváló ötletem támadt. Eszembe jutott, hogy a faházakat az udvaron átívelő villanyvezeték köti össze. Titokban kerítettünk egy komplett tréning szerkót és sok-sok egyéb ruhadarabot. Akadt egy tartalékba hozott cipő, valakinél meg volt egy lapos szeszes üveg. Már csak zsinórt kellett keríteni, és megvolt minden szükséges! Kitömtük a tréningruhát, a nadrág szárához kötöttük a cipőt, az ujjához meg a laposüveget. A részeges bábut kivittük az udvarra, és fellógattuk a villanyvezetékre. Amikor magára hagytuk, a lába fél méterre volt a földtől, és erősen himbálódzott. Fantasztikusan élethűre sikerült! Tökéletes munkát végeztünk: groteszk látvány volt a csüngő emberforma. Még sapkát is húztunk a kótyagos fejébe. Most már csak be kellett szólni a lányok házaiba, hogy valaki felakasztotta magát. No, azt a visítást hallani kellett volna! Némelyikük még bele is sápadt a látványba, hogy nem sokkal később pirosra nevesse magát! A két tanárnő is elhalványult, amint távolról észrevette az akasztottat. Aztán futó mosoly, majd látszólag elkomolyodtak, és még véletlenül se mondtak volna semmi pozitívat a kitalálóról meg a kivitelezőkről. Csodájára járt az egész osztály az életunt lógósnak, és sokáig ott hagytuk az udvar díszéül.

Estefelé kisétáltunk a táborból. Az aszfaltút mellett nagyon meredek domb emelkedett: négykézláb kellett felmásznunk a tetejére. Ketten, fiúk felkapaszkodtunk, és kényelmes ülőhelyet kerestünk magunknak. Varázslatos arcát láttuk a természetnek. A nap már hanyatlott égi pályáján, de a fénye még erős volt. Jobb kézről magas, tornyos felhők úsztak az égre, és mi változatos formákat véltünk felfedezni. A nap sugarai ferde pásztákban tűztek át közöttük. Aztán komorabb fellegek úsztak az előttünk terülő, kis rét fölé. Elzárták a felülről érkező fényt, de a bukó nap bevilágított koromsötét rétegük alá. Milyen szép volt! Olyan ritkán állnak meg az emberek életük sodrában, hogy megfigyeljék a természet változatos, pazar képeit! Csak ültünk és hüledeztünk a káprázatos látványon. Nem tudom, hogy a többiek közül feltűnt-e bárkinek is?

Újból leszállt az est, és újabb ötlet várt a megvalósításra. Elhatároztuk, hogy elraboljuk az orosztanárnőt, aki nagyon a begyünkben volt. Megkértük az egyik lányt, hogy kopogjon be a tanári lakba, és mondja el neki, hogy az egyik lány rosszul lett a mosdóban. Gondosan felkértük a tettestársat, hogy a tanárnő bal oldalán menjen a mosdó felé, és ha megjelenünk, lépjen olajra. Két, büdös lópokróccal mind a nyolcan beálltunk egy faház mögé. Elmúlt már este tizenegy is, teljes csendbe burkolózott a tábor. A gyenge lámpák alig világították meg az udvart, de a fülünket nem zavarta a sötét. Két nő beszédére lettünk figyelmesek, majd körvonalaik is feltűntek. Pisszenés nélkül álltunk a sötétben. Hangtalanul akartuk végrehajtani a rablást, és precízen betartottuk a megbeszélt forgatókönyvet.

Az áldozat mit sem sejtve haladt a távoli mosdó felé. Nesztelenül indultunk utánuk. Még a vadászeb sem ébredt volna fel szendergéséből, oly hangtalanul osontunk. Colossal rádobtuk a tanárnőre a büdös pokrócot, és deréktól felfelé bebugyoláltuk. A halk sikoltást gyorsan elfojtotta egy tenyér. Mintha valami könyörgést is hallani véltünk volna, de rá se hederítettünk. Ketten kikapták a dermedten álló nő lábát, és már vittük is. Igazán bajba én kerültem, mert egyedül fogtam a hóna alatt az áldozatot, és egyre jobban kicsúszott a kezemből. Nem szólhattam a többieknek, mert a hangom elárult volna. Tovább nehezítette a helyzetemet, hogy lassan már a mellét fogtam, mert senki sem jött segítségemre. Minden hang nélkül azonban nehéz lett volna végrehajtani a tervünket, mert a sok láb dobogása — no meg a nyüszítő röhögés — azért hallható volt. Hosszasan cipeltük a rémült pedagógust — egészen a tábor legtávolabbi sarkába, a tóhoz. Nagy botorkálva csak elértük valahogy a kerítést, és a fűbe fektettük a jól összekötözött rabot. Volt nálunk egy jókora husáng, amivel leporoltuk a pokrócot, nehogy porallergiát kapjon szegény. Visszarohantunk a házunkba, és cipőstől vetettük magunkat az ágyba! A segédkező lánynak ekkor kellett értesítenie az osztályfőnököt, hogy eltűnt az orosztanár. A terv fontos része volt, hogy csak akkor riasszanak, ha mindenki látja, hogy a házunkból jövünk ki. Így is történt: az összes lány és az osztályfőnök is láthatta, amit kellett.

A beavatott lány bezörgetett hozzánk, hogy nagy baj van! Egy-két cifra kiszólás után felkeltünk — cipővel a lábunkon. Nagyban ásítozva léptünk ki a faház ajtaján, és álmosnak tűnő fejünkkel alig akartuk megérteni, hogy miről van szó? Agyonsajnálgattuk a már kampecnek titulált tanárnőt, és látszólag serény kutatásba fogtunk. Az egyik srácnak az volt a feladata, hogy ha a lányok közül valaki az eltűnt irányába akarna menni, mondja neki azt, hogy éppen onnan jön, és nincs ott senki! Felbolydult kasra emlékeztetett a tábor. Egyszer elszaladtam a tanárnőhöz: mozdulatlanul feküdt, ahol letettük. Végül is egy nagyobb lánycsapat talált rá, és mi, amint hírül vettük a móka végét, egy szempillantás alatt elhúztuk a csíkot. Jóleső érzés töltötte el lelkünket, hogy móresre tanítottuk. Gyorsan ágyba bújtunk, de most már lekerült a lábunkról a cipő.

Reggel nem várt fejleménnyel kezdődött a nap: az elrabolt pedagógus nyolcunkat raportra invitált. Felsorakoztatott minket a tanári lak előtt, és kérdőre vont az éjszakai eset miatt. Akkora felháborodás szele jött ki a szánkon, hogy majd’ hanyatt vágódott tőle a keménykedő tanárnő. Még hogy mi? Hiszen mindenki látta, még az osztályfőnök is: mélyen aludtunk a riasztás pillanatában! Olyan mélyen, hogy csak percekkel később tudtunk csipás szemekkel kitámolyogni az ajtón! Hogyan tetszik ezek után gondolni, hogy bármi közünk is lett volna az éjszaka eseményeihez? Olyan ártatlan képpel mondtuk, hogy a vehemens matróna elbizonytalanodott. Nem tudta megbontani egységünket, ezért oszoljt vezényelt. Hangos felháborodást mímelve széledtünk szét, és magyaráztuk a csajoknak, hogy már a feltételezés is enyhén szólva sért minket.