Reményik László:

Nemcsak én élveztem nagyon a rendszeres természetjárást, hanem állandóan velem tartó német juhász szukám, Kicsi is. Már jó néhány, élménydús hónap telt el, amikor a Vágtató csigák egyik túrájára indultunk Szontagh Ottóval. A többi bakancsossal a Szobig közlekedő vonatra szálltunk fel. Igazi januári tél volt, húsz centis hó fedte a Börzsöny csúcsait, és még több gyűlt össze völgyeinek mélyén. A kiírás szerinti huszonnégy kilométer javát már megtettük, amikor az egyik elágazásnál az élen velem robogó Kicsi a jobb oldali, lankásabb emelkedőt választotta magunknak, ám a túravezető másként gondolta. Mire mi ketten visszaértünk az ominózus helyre, a csapat zöme jócskán elénk került, és már a szánkódomb mellett, a törökmezői turistaházhoz hosszasan emelkedő ösvényen kapaszkodott. Szusszantam egyet, megmarkoltam a vakvezető hámját, kézre igazítottam a fehérbotot, és a túratársak után indultunk.

Azt mondják: gazda és kutyája egy idő után hasonlítani fog egymásra. Én sem szeretek utolsó lenni, de Kicsi még annyira sem, így hát szapora léptekkel vetette magát a többiek után. A hó alatt hosszan elnyúló jeges szakaszok is megbújtak, de mégis egyre-másra előztük meg a többieket. Az egyik férfi felém fordult, amikor mellé értünk. — Könnyű neked, mert tíz évvel fiatalabb vagy nálam! — lihegett rám a máig is ismeretlen illető. Több mint meglepett ez a számvetés. Egy másodpercre mintha még meg is torpantam volna. Számat szóra akartam nyitni, de a kutya csak csörtetett előre, mert ő nem tűr el mást maga előtt. Nekem is szednem kellett a lábamat, és minden idegszálammal továbbra is a kiszámíthatatlanul síkos, hepehupás göröngyökre figyeltem. Elhúztunk a túratárstól, és a csúcs felé törtünk. A turistaház előtt újra letöröltem arcomról a patakokban csurgó verejtéket, kiszuszogtam magam, majd eltöprengtem a hallottakon: könnyű neked…