52. Terelő

Árkosi József (MEOE Terelőkutyás Sportbizottság elnöke, tenyésztő)

A legeltetéses állattartás kialakulása és elterjedése után az emberek eleinte még csak őrzőszerepet szántak a kutyának. Az állatlegeltetéssel megbízott embereknek bőven volt idejük megfigyelni a kutya, de akár a farkas falka vadászmódját is. Valószínűleg ezek a viselkedési normák szolgáltak alapul a juhászoknak, hogy a kutyát nyájterelésre betanítsák. (A terelés során a pásztorkutya ugyanazokat a módszereket alkalmazza, mint a farkas, amikor vadászik, csak a végén nem ejt zsákmányt.) Ahogy egyre több népcsoport tért át a nomád életmódról a földművelésre, úgy vált egyre fontosabbá az általuk tartott legelő állatok szakszerű őrzése. Igazából ekkor érkezett el a kutya szerepe, hiszen ő jóval hatékonyabban tudta irányítani az állatok mozgását, mint a két lábon járó ember a bottal.

A XIX. században Nagy-Britanniában és Ausztráliában – a hagyományokra alapozva – már rendeztek terelőversenyeket. A gazdáiknak dicsőséget szerző kutyák nagy megbecsülésben részesültek, azok kölykeit célirányosan továbbtenyésztették. (A sportcéllal tartott kutyák sorsa elvált a legeltetésnél alkalmazott fajtatársaikétól.) A versenyeken jól szereplő kutyák iránt nagy érdeklődés és piacorientált kereslet alakult ki. A tudatosan beindult tenyésztés és a célorientált foglalkozások nagyban elősegítették a kutyafajták és egyedeik specializálódását.

Ekkoriban terelőversenyt még nem, csak virtuskodáson alapuló vetélkedést rendeztek Magyarországon. Ha több juhász gyűlt egybe, máris felvetődött közöttük: melyiküknek ügyesebb a kutyája? A próbatétel a csizma behozásától egészen az állatokkal való bánásmódig terjedt. Találékonyságuk, rátermettségük és ügyességük méretődött össze.

1970-től hazánkban rendszeressé váltak a mezőgazdasági eredetű juhászversenyek (például Hódmezővásárhelyen, a hagyományosan Szent György napján megtartott kihajtás népi ünnep). Ezeken a speciális megmérettetéseken nem a pásztorkutyák adnak számot felkészültségükről, hanem a juhászok a szakmai tudásukról. Zsíros Csaba nevéhez fűződik a honi terelősport megteremtése, meghonosítása és elterjesztése. Csaba az 1990-es évek elején létre hozta a Nyíregyházai Terelőkutyás Sport Klubot. Azóta több hasonló céllal megalakult egyesület jött létre, így ma már több száz olyan kutya van Magyarországon, amelyek letették a terelőösztön próbát – enélkül nem vehetnek részt versenyen (minimális engedelmességi szint és határozott jel a terelőösztön meglétére).

A terelőversenyek célja a terelőkutyák munkaképességének megőrzése és fejlesztése, a szervezett teljesítmény-minősítés és a kutyás sport ezen formájának népszerűsítése. A legnevesebb honi versenyeken negyven-ötven kutya indul el. Öt versenyből álló sorozaton mérik össze tudásukat. Nemzetközi terelőversenyeket eddig azért nem rendeztek, mert a különböző országok terelőhagyományai jelentősen különböznek egymástól. A közeli jövőben mégis létre szeretnénk hívni egy közép-európai versenyt, hiszen a Kárpát-medencében alapvetően azonosak a terelőhagyományok. A legnívósabb és a legtöbb indulóval az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Ausztráliában megrendezett versenyek szervezői büszkélkedhetnek.

Tavaly volt szerencsém részt venni a texasi versenyen, amely a fiatal terelőkutyák versenye. Közülük kétszázan vettek részt rajta. Az előselejtezők után a kilencven főre csappant mezőny három napon át továbbrostálódik, és a végén kialakul a döntő tízfős mezőnye.

A terelőversenyen a kutyák valódi terelőképességét, valamint a felvezető és a kutya összehangolt munkáját kérik számon. A pályán különböző akadályok vannak elhelyezve: szűkítő folyosó, híd, fakerülés, karámból ki és behajtás.

A hazai terelőversenyekre az őshonos magyar pásztorkutyák a legalkalmasabbak: a puli, pumi és a mudi. Európában, illetve a világ más pontjain, az angol border collie és az ausztrál keltie (az angol terelőkutya és a dingó keveréke) a legnépszerűbb fajta, amelyek szinte egyeduralkodók a mezőnyben. A német juhászkutyát jóformán csak hazájában indítják terelőversenyen. Viszont a német versenyek a legaprólékosabban szabályozottak.

Lehetőleg olyan szülőktől érdemes kölyköt választani, amelyek aktív múlttal rendelkeznek. Ennek nem kell feltétlenül a terelést jelentenie, kiváló ajánlólevél lehet a sportkutya múlt is. Az pedig nemcsak a fizikai képességekre, hanem a szellemi kapacitásra is utal. Minden egyedválasztásra igaz, hogy többször is el kell menni a tenyésztőhöz és szemügyre kell venni az alom tagjait, de nem közvetlenül az etetés után. Az élénk, rámenős, és mozgékony kölykök maguktól adják magukat. Érdemes elidőzni a közelükben. Azt kell megfigyelni, hogyan reagálnak a számukra új és meglepő dolgokra. A nyolchetes kölyök már elválasztható a mamájától, és már kezdődhet is a szoktatás.

A terelésre szánt kiskutyákat mihamarabb érdemes háziállatok közelébe vinni, hogy azok szagát és látványát szokja. Közben nem árt az óvatosság. Ugyanis ha valamelyik háziállat rátámad vagy alaposan megijeszti a pórázon lévő kiskutyát, annak akár életre szólóan is elmehet a kedve tőlük. Az ízig-vérig terelőkutya már kölyökként is megugatja a körülötte tartózkodó állatokat, jelezve elszántságát. A gazda szerepe ekkor még csak a bátorításra vagy épp a nyugtatásra korlátozódik. Ha a két fél között kialakul a konstruktív együttműködés, akkor a munkára való felhíváskor mindig tettre kész lesz a kutya. Ennek kiépítése a szeretetben rejlik.

A pásztorkutyával szemben alapvető követelmény a jól irányíthatóság. A jobbra és balra irányváltásokra, a küldésre és a megfelelő helyen való megállásra meg kell tanítani. E tananyag apránként adagolt befogadására már alkalmas a három hónapos kölyök agykapacitása, de a kiskutyát csakis játékos formában szabad tanítgatni. Ez ugyanis nála még a játék időszaka, és nem a képzésé. A labda eldobásakor be kell mondani annak röpirányát, az hajítható bokor mögé is, így a kerültetés is gyakoroltatható. (Az emberi derék nem kedveli a sok hajolást, ezért a labdára érdemes kötni egy hosszabb zsinórt.) Naponta öt-tízpercnél többet még ilyen játékos formában sem szabad gyakorolni. A hosszabb ideig tartó koncentrálásra még alkalmatlan a kölyökkutya idegrendszere. A rosszul teljesítésért semmi sem jár, még korholás sem, a jól végzett munka viszont mindig dicséretet és jutalomfalatot érdemel.

Amikor kialakul a teljes magabiztosság a kutyában, elkezdődhet a képzése. Ennek ideje teljesen egyedi, van olyan kölyök, aki három hónaposan is duzzad az önbizalomtól, míg a másik még egyéves korában is félénk. Az addig játékos formában gyakorolt elemeket most élesben kell tanítani. Ennek elengedhetetlen feltétele egy nyáj.

(A terelősportot választó emberek szinte mindegyike városlakó, így lakókörnyezetükben ritkán lelnek juhnyájra. A különböző terelőegyesületek szervezett keretek között sietnek akár a kezdők segítségére is. Mindegyik szervezet kapcsolatban van egy-egy aktívan dolgozó juhásszal. A tapasztalt versenyzők pedig jó tanácsokkal látják el a kezdőket.)

A terelőkutya munkája a következőkből tevődik össze: különböző irányokban való kerülés, az ellenszegülő állat kordában tartása, nyájmegállítás. A kutya alapközlekedése egy rövidszárú U-alakú útvonalra korlátozódik. (A pásztorkutyák többsége ezt a mozgást folyamatosan végzi.) Ezzel az ide-odajárkálással biztosítja a nyáj egyenletes haladását. Ha balra kell kanyarodni, akkor a képzeletbeli U-alak jobb szárán továbbhalad a kutya és így készteti irányváltásra a legelő állatokat. A nyáj megállítása kétféleképpen történhet. A jobbik esetben egy körbefutás is megteszi, de ha nem, akkor a nyáj elé kell vágnia és markáns, de nem durva viselkedéssel az ellenszegülő állatok fölébe kell kerekednie. Versenyen tilos a kiugró állat űzése, kergetése, azt eléállással kell jobb belátásra bírni.

(A versenyhez nem kapcsolódik, de valós életfeladat a pásztorkutya számára, hogy például orvosi vizsgálat céljára begyűjtse a juhokat. Ekkor egy konkrét állatot kell lefognia, esetleg kiszednie a nyájból. Ezek már magas szintű, speciális munkák.)

A terelést nem lehet tanítani a kutyának. Ha arra ösztöne ösztökéli, akkor fogja tenni magától is, ellenkező esetben kár a fáradtságért. A lényéből adódóan dolgozó kutyát a megtanult engedelmességi fázisok felhasználásával lehet irányítani. A munkavégzés során gazdája parancsának a kutya egyszer sem szegülhet ellen, önállóságra nincs lehetősége.

A felvezető feladata, hogy a kutyában működő ösztönöket és a kutya tevékenységét kordában tartsa, őt irányítsa. A jó adottságú pásztorkutyán is adódhat csiszolni való. A durváskodó, az állatokat indokolatlanul ingerlő kutyákat az általános fegyelmező gyakorlatok által jobb belátásra kell bírni. A régi juhászok ezt még a süvítve repülő kampósbottal érték el. Ez a módi mára divatjamúlt lett. Helyette tízméteres futópórázt alkalmazunk. Segítségével korlátozni tudjuk – például a juh űzésére irányuló – kutyamozgást. Terelés esetén pedig a két szélső oldal két legtávolabbi pontját tudjuk érzékeltetni vele.

A terelés gyakorlásához a harminc-negyven egyedből álló nyáj a legalkalmasabb. Ha azt ennél kevesebben alkotják, már nem tartja egybe őket a falkaszellem, tíz birka pedig száz felé szalad. A pásztorkutya akár reggeltől estig is hajlandó terelni, rajta tehát nem múlik az edzés hossza és gyakorisága. A versenyekre folyamatos gyakorlással kell készülni. Speciális edzéstechnika nincs rá.

Két versenyformát különböztetünk meg. A hagyományos verseny a mezőn végrehajtott természetes munka leképezése – a nyáj, a kutya és a felvezető együtt halad. A másik pedig a speciális – a border collie-ra kitalált – verseny. A felvezető a verseny ideje alatt egy fix, mozgásra lehetőséget alig adó, köralakban behatárolt területen tartózkodik. Onnan kell irányítania a tőle akár száz-kétszáz méterre dolgozó kutyát. Ez a versenytípus az Ausztráliában és az Egyesült Államokban honos ridegtartáson alapul.

(A több száz hektáros területen legelő nyájak, csordák mozgását pásztorkutyák felügyelik. Ilyen távolság esetén távmunkát végeznek.)

Minden verseny első mozzanata – így a hagyományos versenyé is –, hogy közös pályabejárás alkalmával a bíró a feladatokról pontosan tájékoztatja a felvezetőket. A pálya nagysága változó, a kézilabdapálya nagyságú területtől akár a hektáros nagyságig is terjedhet. A verseny a negyven-ötven állatból álló nyáj karámból történő kihajtásával kezdődik. A felvezető kinyitja a karám ajtaját – onnantól kezdve tetszése szerint mozoghat a pályán –, és eldönti, a kutyával együtt bemegy a karámba és vele úgy hajtatja ki a nyájat, vagy kívülről irányítva teszi ugyanazt. A nyájnak egyenletes, természetes sebességgel kell haladnia. A pályán három-öt különböző akadály van felállítva. Belőlük kerülésre okot adó lehet: egy oszlop, egy fa, egy gémeskút, netán egy szalmakazal. Nemcsak a kerülés iránya van meghatározva, hanem a kerülendő tárgy és a nyáj közötti legkisebb távolság is. Azt a felvezetőnek szemmértékkel kell megbecsülnie, kutyáját annak megfelelően fogja irányítani. A hídon való áthajtás nehéz feladat. Különösen, ha az a pusztában van felállítva. Ilyenkor a tereptárgy nem adja önmagát, hiszen patakmeder vagy árok nem indokolja ott létét. A hídra való felvezetést egy V-alakban kiépített szűkítő folyosó-elem jelzi. A korlátok a nyáj egyes tagjaiból ellenkezést szoktak kiváltani, ki akarnak törni. Ilyen esetben a terelés mellett a nyáj egyben tartása is teendőjévé válik a kutyának. Speciális feladatnak számít a szalaggal, felszórt salakkal, vagy bármi mással jelzett úgynevezett “tilos terület” előtt történő nyájmegállítás, ilyenkor egy autóforgalommal jellemzett úton való átkelés imitálódik. A felvezető parancsára a kutya a haladó nyáj elé kerül és – őket továbbra is egyben tartva – megállítja. A felvezető ekkor a nyáj elé megy, majd “szétnéz”: jön-e autó? Ezután a nyáj mögé küldi kutyáját, és folytatódik a terelés. A feladatsor utolsó előtti mozzanata a nyáj karámba érkezése, a karámajtó becsukásával pedig befejeződik a verseny. A verseny nem időre megy, az ugyanis ellenkezne a hagyományos tereltetés gyakorlatával.

A terelő szabályzat általános rendelkezései. A jelen szabályzat a juhok terelésére kialakított főbb szabályokat tartalmazza.

A Versenyek a rendezés módja szerint lehetnek hagyományos és speciális (angol-ausztrál-amerikai stílusú, “gyűjtő” rendszerű.)

A versenyen való részvétel egyes feltételei. A versenyeken csak az FCI tagszervezetek által rendezett terelési képességvizsgákon “megfelelt” minősítést szerzett terelő-pásztorkutyák, vagy a hivatásos pásztorok kezén lévő terelőkutyák indulhatnak. A versenyen egy párosnak számít az adott felvezető és kutyája. Egy versenyen vagy versenyfordulóban egy kutya csak egy felvezetővel alkothat párost. Tüzelő szukával a versenyen csak abban az esetben lehet részt venni, ha a tulajdonos a verseny szervezőit erről előzetesen értesíti a kutya elkülönítése érdekében. A kutya ebben az esetben is csak utolsónak indulhat. A versenyeken 9 hónapos kort betöltött kutyával lehet részt venni.

A hagyományos terelőverseny főbb szabályai: A terelőversenyek négy osztályban kerülnek megrendezésre: Kezdő (kisbojtár), Haladó (bojtár), Nyílt (öregbojtár), Hivatásos (számadó).

A verseny fázisai és értékelése

Az értékelést a terelés során kapható pontok összege adja. A Kezdő osztályban engedelmességi munkát kell bemutatni. A versenyző csak az engedelmességi gyakorlat “megfelelt” minősítése esetén indulhat a terelési munkán. Ha a pályán egy akadály leküzdése 5 perc elteltével is sikertelen, a bíró a versenyzőt a következő akadályhoz küldi, a kihagyott akadályra a páros nem kap pontot. Kizárást von maga után, ha a kihajtás 5 perc után sikertelen.

Engedelmességi munka:

Szabadon követés. A gyakorlatot háromszög alakzatban haladva kell végrehajtani, a háromszög csúcsaiban a kutyát leültetve. A kutyának ebben a testhelyzetben kell maradnia öt másodpercig.
Helyben maradás.
A kutyát a kijelölt helyen hagyva tőle legalább 10-15 méterre el kell távolodni.

Behívás. A bíró jelzésére a kutyát a felvezető magához hívja. A kutyának első szóra a gazdájához kell futnia.

Terelési munka. A futam kezdete előtt az összes résztvevő számára biztosítani kell, hogy kutya nélkül bejárja a pályát, minek során a bíró ismerteti a haladási irányt, az akadályok leküzdésének általa megkívánt módját és ismerteti bírálati szempontjait, esetleges ajánlásait.

KEZDŐ osztály: A pályán összesen öt akadályt kell leküzdeni, beleértve a karámból ki- és behajtást is (ez a következő fokozatoknál is igaz). HALADÓ osztály: A pályán összesen hat akadályt kell leküzdeni. NYÍLT és HIVATÁSOS osztály: A pályán összesen hét akadályt kell leküzdeni.

A verseny feladatai és folyamata:

Kihajtás: A kihajtás kezdetén a versenyző kinyitja a karám kapuját. Az állatok kihajtása történhet oly módon, hogy a felvezető a kutyát kívülről küldi a karám mögé, illetve beküldi a karámba, vagy pedig a kutyával együtt mozog. Hibák: a kutya engedetlensége, indokolatlanul támadja, tépi az állatokat, a felvezető a kutya közreműködése nélkül hajtja ki az állatokat.

Haladás a pályán: A felvezetőnek a verseny során a terelt állatok felesleges zaklatása nélkül, nyugodt, egyenletes tempóban kell haladnia. Hibák: a szükséges beavatkozás során a kutya háttérben marad a gazda mögött, a felvezető futva irányítja a nyájat, a kutya elhagyja a pályát, illetve kikerül a vezető irányítása alól, a nyáj nem a bíró által meghatározott útvonalon halad egyik akadálytól a következőig.
Akadályok: kapu, szűkítő, híd, behajtás.

Az akadályokon való áthajtás során kerülni kell az állatok felesleges törését, azaz megfelelő időt kell hagyni számukra a szűk helyen való áthaladáshoz. Amennyiben az állatok egy része nem a kijelölt helyen halad át, ismételten meg lehet kísérelni az áthajtást a rendelkezésre álló időn belül. Hibák: a nyáj, vagy annak egy része nem a kijelölt helyen halad át, a szükséges beavatkozás során a kutya háttérben marad a gazda mögött.

Tereptárgyak kerülése. A pályán kijelölt tereptárgyakat a nyájnak a megjelölt oldalról és távolságból kell megkerülnie.

Tilos terület.

A pályán kijelölt vetést, utat jelképező területre a juhok nem léphetnek. A tilos területet egyértelműen ki kell jelölni.

A speciális – border collie – versenyen a felvezető a karámhoz közel, egy kör alakú területen tartózkodik – ahol egy oszlop is van –, annak területét nem hagyhatja el. A juhok a verseny kezdetekor a felvezető pozíciójától a pálya legtávolabbi pontján helyezkednek el. A kutya a felvezető lába mellett áll. Számára az első feladat az állatok felvétele. Ebben a feladatban az a nehéz, hogy az álló nyájnak az első lépéseit a felvezető felé kell megtennie. Ennek érdekében a kutya hatalmas ívet kerülve igyekszik a nyáj háta mögé, hogy a békés állatokat ne riassza meg. A sikeres kerülés után, a felvezető jeladására elkezdődik a már felvett állatok terelése. A felvezető a nagy távolság miatt még csak fütty- és kézjelekkel tudja irányítani kutyáját. Annak a nyájat egy kapun kell áthajtania, ami két, körülbelül három méter hosszú léckerítés-imitáció között lévő terület, majd tovább haladva a felvezető közelébe érnek. Ott adott irányból és egy adott távolságon kívül meg kell kerülni a kör közepén lévő oszlopot, és a nyájat be kell hajtani a karámba. A felvezető becsukja a karámajtót, és ezzel véget ér a verseny. Mindez egyszerű feladatnak látszik, de korántsem az. A távirányítással végzett precíz munka hallatlan összhangot kíván meg ember és kutya között.

ÉLETKÉPEK

A texasi az egyik legnagyobb terelőverseny. Az Egyesült Államok egész területéről érkeznek oda versenyzők. Főként border collie-k, ausztrál keltie-k, és azok keverékei versenyeznek. A pálya egy mélyen süppedő, vörös homok borítású, fedett lovarda területe. A kutyáknak juhok és birkák helyett egy háromfős, fiatal bikákból álló csapatot kell terelni. A fél tonna súlyú állatok ridegtartáson nevelkedtek – azokat közvetlenül a verseny előtt tréleren szállítják a lovardához –, ezért emberrel az idáig nem volt kapcsolatuk. Velük, de a kutyákkal szemben is bizalmatlanok a fiatal állatok, emiatt nehezen kezelhetők.

A felvezető és a kutya egymás mellett áll. A három bikát a pálya ellentétes oldalán eresztik be a lovardába. A kutyának első lépésként itt is a kapcsolatfelvétel a feladata. A pálya különböző alakú és kialakítású pályaelemekkel van megtűzdelve, ezek vételi sorrendjéről és más tudnivalókról a versenybírók idejében tájékoztatják a felvezetőket. A karám lehet U-alakú. Oda kell behajtani az ehhez nem sok kedvet érző, engedetlen bikákat, majd a felvezető által kinyitott karámajtón át a kutyának ki kell hajtani őket. A felvezető csak akkor nyithatja ki a kaput, ha a bikák már bent vannak a karámban. Az ember közelsége menekülésre készteti a szilaj állatokat. Ezt a terelőkutyának minden áron meg kell akadályoznia. A bikák sakkban tartására kiváló technikája van a rendkívül gyors és ügyes mozgású pásztorkutyának. Hátulról megközelíti az ellenszegülő bikát, egy vetődéssel annak egyik hátsó lábához dobja magát, és máris bokán harapja. Az akció után a kutya azonnal hátra veti magát, mert amint a bika megérzi a harapást, már rúg is. Marhaszállításra használt tréler is szerepel akadályként. A kutya a bikákat egy rámpán felhajtja a járműre, majd a tréleren végighaladnak, átsétálnak a jármű végén lévő ajtón, ott pedig nem túl magasról leugrasztja a bikákat. Létezik L-alakú folyosó is. A feléje terelt állatok nem látják, hogy a karám végében egy kijárati szakasz kezdődik, úgyhogy a karámba eszük ágában sincs bemenni. A különböző karámelemek minden alkalommal riasztóan hatnak a bikákra és ez jelentősen megnehezíti a terelőkutya dolgát. A texasi verseny szépségét épp ez adja. A három féltonnás állatra úgy kell ráhatni a húszkilós kutyának, ahogy azt tőle elvárja a gazdája.

Ez a verseny időre megy, mivel mindegyik kutya más-más három állatból álló bikacsapatot hajt. A hét perces szintidő leteltét dudaszó jelzi. A versenyt addig be nem fejező párost kizárják a versenyből. Az akadályok teljesítését és a kutya teljes körű viselkedését egy nagyon kimunkált pontrendszer alapján értékeli a bíró. Szinte elképzelhetetlen, hogy két kutya azonos ponteredményt érjen el. De ha mégis adódna ilyen, akkor a pályát gyorsabban teljesítő fog előrébb végezni.

Egy vemhes ausztrál keltie-vel esett meg a következő történet. Elérkezett az idő az ellésre. Két kölyköt világra hozott, majd se szó, se beszéd, elrohant otthonról. A meglepett gazda igencsak elcsodálkozott a kutya viselkedésén. El nem képzelhette az okot, amiért otthagyta kölykeit a kutya. Telt-múlt az idő. A kétségbeesett gazda arca nemsokára mégis felderült. A második kölyök világra jövetele után éppen eljött az idő, amikor ki kellett menni a nyájért, és haza kellett terelni az állatokat. A kötelességtudó keltie pedig tette a dolgát. A birkákat annak rendje és módja szerint beterelte a karámba, majd visszament a kölykeihez és megszülte a még benne lévőket is.

Texasban történt, a még nyeretlen kutyák versenyén. Az egyik versenyző születési rendellenesség következtében már gyermekként kerekes székbe kényszerült. Hangot alig tudott kiadni a száján, kezét is csak korlátozott mértékben tudta mozgatni. De felnőttként is kezdeni akart magával valamit. A terelősportot választotta. A férfi, mi sem természetesebb, egy elektromotoros kerekes székben jelent meg a lovarda mély homokján – egy kísérő segítette a kocsi mozgását, és ő segédkezett a karámajtók nyitásában és csukásában is. A versenyző két combja felett egy terminátor volt keresztben, tele nagy méretű gombokkal. Azok mindegyike egy sajátos hangforrás – hang és füttyjel – nyomógombja volt. A terminátor össze volt kötve a kerekes szék alá rögzített hangdobozzal. A kutya az onnan felhangzó különböző hangjeleknek megfelelően terelte a három bikát. A texasi illetőségű férfi kutyájával sikeresen fejezte be a versenyt – számukra nem volt érvényes a hétperces limitidő. (A verseny bevételét – a mozgáskorlátozott versenyzőt is rehabilitáló – Rehabilitációs Központ javára fordították.)

A rokkant férfi versenyprodukciója bemutató jellegű volt, utána elementáris ünneplésben részesült. A férfi egészségi állapota miatt arcmimikára képtelen volt, de mivel néhány szót tudtam váltani vele, ezért tudom: nagyon boldog volt, örült annak, hogy eljutott idáig, és hogy a versenyt eredményesen befejezte.