A legősibb szánhúzó a husky. A fajta eredetileg Kelet-Szibériában, közelebbről a Csukcs- és Kamcsatka félszigetén volt őshonos, az itt élő törzsek házasították, majd tenyésztették őket. Ez az időszak kb. i. e. 9000-6000 közé tehető. Írásos emlék azért nem maradt ránk egészen a XIX. század elejéig, mert ezek a paleoszibériai törzsek ősközösségi szinten éltek és nem ismerték az írást. Egy másik probléma a fajta történetének kutatásában, hogy az információk egy része szőrmekereskedők és vadászok beszámolóin alapul, aminek hitelessége igencsak megkérdőjelezhető. Tudni kell azt is, hogy a csukcs népcsoportnak csak azon része foglalkozott a fajta tenyésztésével, amely a tengerhez közel eső part menti sávban élt.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a meglévő információk nagy része az 1910-1920-as évek Oroszországában keletkezett, amely nagyon sokáig nem volt hozzáférhető külföldiek számára. A sztálini rendszer idején nem ismerték el fajtatisztának a huskyt, és kétségbe vonták, tagadták hasznosságát, mint szánhúzóét. A 30-as években azonban megértették, hogy a kelet-szibériai terepen a motorizált szállítás csődöt mond és így ismét előtérbe kerültek a szánhúzó kutyák.

Az 1800-as évek végén aranylelőhelyeket fedeztek fel Alaszkában, a Yukon és a Klondike folyó mentén és ez sajátos népvándorlást eredményezett, amit a közismert elnevezéssel “aranyláznak” hívunk. Az aranyláznak vége lett, de sokan ott maradtak, ki ezért, ki azért. A nélkülözhetetlen szánhúzó kutyák olyan sokfélék voltak, akár az emberek, akik a városban összegyűltek. Minden kutyafajta máshol bizonyult alkalmasabbnak. Volt, amelyik a jégen volt kiváló, volt amelyik rövid-, illetve hosszútávon. Természetesen mindegyik tulajdonos meg volt győződve róla, hogy az ő kutyái a leggyorsabbak. Végül Allan “Scotty” Allan - aki közismert alaszkai figura volt - állt elő a nagy szánhúzó verseny ötletével, hogy végre eldőljön, kinek vannak a leggyorsabb kutyái. Az első versenyre 1908-ban került sor. Nome és Candle városa között oda-vissza kellett megtenni az utat, ami 652 kilométer volt. A verseny győztese John Hegness lett.

1924 telén Nome-ban torokgyík járvány tört ki, a csecsemők sorra fertőződtek meg. Oltóanyag azonban nagyon kevés volt és a legközelebbi utánpótlás 1600 kilométerre volt Anchorage-ban. Onnan még el tudták szállítani a vakcinát az 1052 km-nyire lévő Nenana városába, de tovább már nem. Az 1052 kilométeres út öt és fél napot vett igénybe, és míg a váltócsapatok egyike sem haladt nyolcvanöt kilométernél többet, addig Leonhard Seppala egymaga 548 kilométert tett meg. Ezzel nevét beírta nemcsak a kutyázás, de az amerikai nép történelmébe is.

1984-ben még az Ügetőpályán rendezték meg a CACIB kiállítást, és ott pillantottam meg egy lengyel tenyésztő által bemutatott huskyt. A kutya és általa a fajta is nagyon megtetszett. Mivel a Honvéd kosárlabdacsapatának kezdő embere és egyben a magyar válogatott tagja is voltam, gyakran utazhattam külföldre. A huskyval kapcsolatos szakirodalomhoz ott jutottam. Egyik gyermekkori barátom közbenjárására – külkereskedelmi kapcsolatait felhasználva – Svájcból egy szukahuskyhoz jutottam, amely nemsokára két fős szaporulattal ajándékozott meg. Ekkor még eszem ágában sem volt a szánhúzás. Pár évvel később hatalmas hótakaró fedte be az országot. A főváros közlekedése is megbénult. Ha már van néhány szánhúzó kutyám, és hozzájuk egy ajándékba kapott hám is, gondoltam, akkor próbáljuk ki, mi fán terem a szánhúzás? A két kutyát egy hagyományos gyermekszán elé kötöttem, ráültettem a feleségem, én pedig a szán mellett baktattam. Olyan jól sikerült az első utunk, hogy kedvet kaptam a szánhúzó sportra. Ebben az is közrejátszott, hogy súlyos térdszalag sérüléssel bajlódtam, és a válogatottban való további szereplésre már nem volt esélyem. Az addig elolvasott szakirodalomból és a saját kútfőmből merített elgondolásra építve vágtam bele a szánhúzó sportba.

Az első versenyen 1988-ban álltam rajthoz Ausztriában. Én voltam az első úgynevezett “szocialista” versenyző, nagy csinnadrattát csaptak körülöttem a sógorok. A rosszul tájékozottságom végül is erényemre vált. Úgy tudtam, hogy az első kategóriában indulóknak egy-négy kutyát lehet befogni a szán elé. Erre készültem. Ezzel szemben négy kutyával a második kategóriába, a négy-hat kutyával vontatott szánok versenyébe lehetett benevezni. A két kutya hátrány ellenére be tudtam fejezni a tervezettnél hosszabb pályát - a felsőbb kategória miatt volt hosszabb -, ráadásul két-három fogatot meg is előztem! Ezzel a nem mindennapi tettel sok barátot szereztem magamnak, akik a későbbiekben sokat segítettek; versenynaptárt, szabályzatot és a legapróbb európai településeket is jelző térképet küldtek nekem.

A Magyar Szánhúzó Szövetség 1992. végén alakult meg, aminek tevőleges részese voltam. Hat éven keresztül láttam el az elnöki pozíciót, majd a tisztújítás után más lett a szövetség vezetője. A szövetség annak idején három egyesületet fedett le – azok 15-25 fogattal rendelkeztek –, ma pedig hat egyesület van 15 fogattal. Minden évben rendeznek magyar bajnokságot. Míg versenyeztem, sok-sok bajnoki címet szereztem több kategóriában is. Ha a verseny idején nincs hó, akkor kerekes szánnal történik a versenyzés. Az utóbbi években a Gödöllőtől három kilométerre lévő Domony-völgyben rendezik a magyar bajnoki futamokat, mivel Magyarországon általában ott marad meg legtovább a hótakaró.

A szánhúzás voltaképpen sprint verseny, célja a táv minél gyorsabb teljesítése. Különböző kategóriák vannak. Sprint versenyen a legkisebb kategóriában nyolc, míg a legnagyobban huszonhárom kilométer a táv. A középtávú versenyeken harminc-negyven kilométert kell teljesíteni egy nap, míg a hosszú távú versenyeken – amelyek több napon át tartanak – naponta ötven-hatvan kilométert kell megtenni. A világ leghosszabb távú versenye Alaszkában van, Iditarod – Anchorage és Nome között, ahol kilenc nap alatt ezerhétszáz kilométer a distancia. Én azt vallom, hogy minden kutya alkalmas a szánhúzásra, az uszkártól egészen a dogig. A tipikus szánhúzó fajták – husky, alaszkai malamut, grönland hund, és a szamojéd – fajták jóval lassabbak, mint a keverékek. Nem véletlenül. A megálmodott szánhúzó egyedek alaposan átgondolt fajtakeresztezések - husky, agár, valamint különböző vadász és juhászkutyák – párosításából születnek meg.

A sprintversenyeken egy-négy kutyát lehet befogni a szán elé, a teljesítendő táv hat-kilenc kilométer, függően a terepviszonyoktól. A maximum hat kutyával induló fogatok esetén tizenkettő, nyolc kutya esetén tizenhat, az úgynevezett “király” kategóriában pedig korlátlan számú kutyával lehet rajthoz állni – általában tizennégy-tizenhattal vágnak neki a távnak a versenyzők –esetükben huszonhárom kilométer a teljesítendő táv. A kutyaszánok harminc kilométeres átlagsebességgel robognak végig a változatos domborzatú, esetleg hóval borított pályán. Ez igen tiszteletre méltó teljesítmény!

Régen fából, ma már alumíniumból és különféle ötvözetekből készül a szán. Súlya kb. tíz kiló. A szánnak két talpa van (síléchez hasonlatos), hosszuk két és fél méter. Nem egészen a szántalp elejétől, de annak nagyjából a közepéig tart egy úgynevezett rakodórész, aminek a teteje kétszer két elemmel van rögzítve a szántalphoz. Azon egy zsák van, az útközben esetleg megsérült kutyát abba kell belehelyezni és úgy kell szállítani. A rakodórész hátsó feléből egy fékpedál áll ki a versenyző lába felé. Közvetlenül a rakodórész mögött egy derékmagasságig érő, boltív alakú kapaszkodó van, e mögött helyezkedik el a hajtó. A versenyző talpa a szán lécén nyugszik, egy gumival fedett részen, ami megakadályozza a láb csúszását. A mindvégig berogyasztott térddel versenyző fogathajtó háta mögött még mintegy ötven centi van a szánból. A jármű kanyarodását testsúlyáthelyezéssel segítheti elő a versenyző. Ha például balra kanyarodik a szán, akkor a fogathajtónak a jobb talpát kell letenni a talajra – és azzal rollerező mozdulatokat kell végezni – ami által elő lehet idézni a legoptimálisabb ívű kanyarvételt. A kutyákat tartó vezérszál műanyagból van, az a rakodórész elejébe van rögzítve. Ebből a vezérszálból több oldalág ágazik ki, amelyekhez karabinerrel vannak kötve a szánhúzók. Egymás mellett két kutya fut. Az egymás előtt lévő, és az utolsó húzóknak a szántól való távolsága száz-százötven centi között van. A fogathajtó öltözéke a sífutókéhoz hasonlatos – aktív mozgásra alkalmas, jól szellőző, de mégis melegtartó ruha –, a bukósisak csak egyes versenyeken kötelező. A versenyző csak szóval irányíthatja a vezérkutyát – általa pedig a többit is –, hiszen nincs gyeplő. A verseny alatt a fogathajtó mindkét keze foglalt, hiszen útközben erősen kell markolnia a fogódzkodó rudat, nehogy a rázkódás miatt lepottyanjon a szánról.

A szánhúzásra leginkább alkalmasnak vélt kutya (kutyák) kiválasztása annak korától függetlenül történik. Ezt egy gyakorlati példával tudom megerősíteni. Egyik legjobb kutyám (a vezérkutya) első két-három évét lakásban, hobbikutyaként töltötte el. De akadtam olyan – igaz, hivatását nem túl buzgón végző – vadászkutyára is, aki aztán kiváló szánhúzó lett. A huskyk leváltásához nemcsak a koruk, hanem a keverékkutyákhoz képest gyengébb futósebességük is hozzájárult. Elsőként a vadászkutyákra alapozva válogattam össze az új fogat elé kerülő kutyákat: pointer, német vizsla (a magyar vizsla nem vált be). Ezek a kutyák mind felnőtt korukban kerültek hozzám. A szánhúzóvá válás legelemibb követelménye a kutyától, hogy szeressen futni, illetve arra motiválható legyen. A fokozatosan emelt munkaterhelés mellett rá lehet szoktatni őket, hogy szívesen és jókedvűen végezzék a rájuk rótt penzumot. A kutyával való foglalkozás egyik alapeleme, hogy nem lehet őt a végletekig kihajtani, halálig kergetni, hanem meg kell találni azt a maximális terhelés-szintet, amit még szívesen hajt végre. A jól végzett munka eredménye a dicséret és a jutalomfalat.

Az edzés mindennapos tréninget jelent, kivéve, ha a levegő hőmérséklete 18 foknál magasabb. Az őszi “edzőtábor” alapozó munkája labdázással kezdődik. Érdemes keresni egy közepesen meredek dombot, és annak tetejéről eldobni a labdát. A kaptató idővel egészségesen elfárasztja a mindig labdaéhes kutyákat. Az egy-két óránál tovább sosem tartó le- és felszáguldás alaposan megmozgatja és megerősíti azokat az izomcsoportokat a kutyában, amelyeknek erősödni kell a szánhúzáshoz. Az eredményesen végzett alapozó munka után következik a futtatás. A gazda számára az a legjobb, legajánlottabb mód erre, ha kerékpárra pattan és úgy mozgatja a kutyákat. Mivel a szánhúzás lényege a robbanékonyság és a gyorsaság együttese, ezt kell szem előtt tartani a futtatás során. A kutyákból mindig a képességükből fakadó maximális teljesítményt kell kihozni – figyelembe véve a terhelhetőségük felső határát –, ezért a már említett harminc kilométeres sebességet kell diktálni és elvárni tőlük. Tehát a robbanékonyság kifejlesztésére és fenntartására is kiváló technika a kerékpárral történő iramdiktálás. Eleinte rövidebb (500-1000 méter), majd később egyre hosszabb távon kell megfuttatni a kutyát, mígnem a versenyhossz lesz az edzéstáv. Ha a futásedzések tempója nem éri el az adott kutya terhelhetőségének szintjét, akkor az úgy fogja megbosszulni magát, hogy bár a kutya tudna gyorsabban is futni a versenyen, mint ahogy teszi, de ő csak a már megszokott tempóját fogja futni. A felkészülés harmadik fázisa az erőnléti edzés. A kutyahámhoz előbb kisebb, majd nagyobb méretű autó kerékgumit kell kötni, és úgy kell futtatni. Ebben az esetben elsősorban nem a húzott súly terhe fogja lefárasztani a kutyát, hanem a húzott tárgynak a földdel való tapadási felület nagyságából adódó fáradalmak. Ez a fajta edzésmunka azért elengedhetetlen, mert verseny közben a kutyáknak jelentős súlyt kell maguk után vontatni (versenysúlyom 100 kiló volt). A távot itt is fokozatosan kell növelni, egészen a versenytáv hosszáig. A felkészülési szakasz során azt is figyelembe kell venni, hogy a versenyen melyik kategóriában akar indulni a versenyző. A szeptemberben kezdődő edzésmunka egészen december közepéig eltart.

A négy hónapon át tartó mindennapos edzésmunka kiváló lehetőséget teremt a kutyák megfigyelésére, megismerésére. Mivel a különböző fajtájú edzések során eleinte csak egyesével érdemes foglalkozni a kutyákkal, ezért őket szinte a legrejtettebb zsigerükig kiismeri a gazda. Ennek akkor jön el a fontossága, amikor a hajtónak el kell dönteni, melyik kutya hová kerüljön, hiszen két egyforma adottságú kutya nincs. A jó állóképességű kutyák nem a leggyorsabbak, de jól tudnak terhet mozgatni, ezért a sorban ők kerülnek leghátra, legközelebb a szánhoz. A vezérkutyának viszont nem bivalyerősnek, hanem szélvészgyorsnak kell lenni, mivel feladata a tempódiktálás, így ő az első két hely egyikére lesz befogva. A vezérkutya szerepkör nem jelenti azt, hogy egyben ő tölti be a falkavezér szerepét is. A szánhúzó kutyák kiválasztása terén a nemek egyenlőségéről tudok beszámolni. A kanok fizikailag erősebbek, mint a szukák, az utóbbiak viszont jobban kezelhetők.

Egy fogat akkor jó, ha tagjai közül az összes vezérkutya szintű. A kutyák betanításakor mindegyikükkel úgy foglalkoztam, mintha vezérszerepkörbe szánnám. Az iramdiktálás mellett a másik fő feladat, ami rá hárul, a kanyarodás megkezdése és véghezvitele. Erre a következőképp tanítom meg. Pórázon sétáltatom a kutyát úgy, hogy előttem haladjon. A vezényszó elhangzása után az adott irányba való pórázbillentéssel, kilépéssel, vagy karmozdulattal sietek a segítségére. A következőkben a kutyát egy kerékpár elé kötöm be – azt húzatom vele – és úgy gyakoroljuk a kanyarodást. Bármire is tanítjuk, azt mindig következetesen tegyük. Kutyától függő, hogy mennyi idő alatt sajátítja el az irányokat. A gyakorlások ideje alatt az összes kutyáról kiderül, hogy milyen fejben és fizikailag, valamint milyen egyéb adottságai vannak. Ily módon a vezérkutyának nem valók lemorzsolódnak. A rostálódás viszont lehetőséget ad rá, hogy mindegyik kutya – az adottságai alapján – a legalkalmasabb helyre kerüljön a fogatba. Értelemszerűen a vezérkutya az első sorban futók egyike lesz. Egyes versenyzők – Jack Londonra hivatkozva – vallják, hogy a vezérkutya mellé be kell kötni egy “éretlent”, és őt a tapasztalt társ majd betanítja. Ezt az elgondolást messzemenően nem osztom. A vezérkutya a gazdája legapróbb jelzéséből is tudja, hogy mit kell tennie. A melléje befogott gyakorlatlan kutya mit sem ért az egészből – a kiadott parancsokra akár ellentétesen is reagálhat – és ez káoszhoz vezet. A fiatal, de a jövőben vezérkutyának szánt négylábút csak akkor szoktam betenni előre, ha a szánhúzás terén már megfelelő alapokkal rendelkezik.

A sok-sok gyakorlás mit sem ér, ha a feladatokra nem motivált a kutya. Kényszerűségből elvégzi ugyan a munkát, de sosem fog maximális erőbedobással húzni. Az állandó munkakedv megteremtésének egyik záloga az optimális ideig tartó tréning. Ennek ideje nem meghatározható. Mint ahogy nincs két egyforma ember, ugyanúgy nincs két egyforma kutya sem. A jó gazda együtt “kel és fekszik” kutyájával, közben pedig árgus szemmel figyeli. Ennél fogva tudnia kell, hogy mikor érkezik el az adott pillanat. A munkára való motiváltság másik fontos eleme a mindig futni vágyó kutya. Ennélfogva a szabad idejükben kötetlenül ténfergő ebekből soha nem lesz kiváló szánhúzó. A kutyának legyen ajándék az a mozgás, amit az edzés, a munka jelent. A profi szánhúzó kutyákat ezért világszerte kennelben, esetleg láncon tartják. Ez persze nem azt jelenti, hogy őket gazdáik kutyába sem veszik, csak azt, hogy kiéheztetik a mozgásra, a szánhúzásra, ami így már nem munka, hanem szórakozás lesz számukra, és így azt már szívesen fogják tenni. Ha a versenyzőnek a szánhúzó kutyákon kívül van más céllal tartott kutyája is, akkor azokkal másként kell foglalkozni, de őket egyformán kell szeretni!

A szánhúzó kutya erős fizikai igénybevételnek van kitéve. Ennek megfelelően egészen más kalóriamennyiségű táplálékhoz kell juttatni őket, mint a kedvtelésből tartott ebeket. Szénhidrátban gazdag, jó minőségű élelmet kell biztosítani számukra. Kiegészítőnek adható mellé: hús, máj, tojás. A laikusok gyakran mondják a versenykutyákra: olyanok, mint a gebék! Egy jó kondícióban lévő sportkutyának vékony, szálkás izomzatúnak kell lenni.

A versenypálya erdei sétáló utakkal jellemezhető, változatos domborzatú és vonalvezetésű terep. A veszélyes kanyarokat piros színű szalagozással jelzik, az esetleges kicsúszások helyét szalmabálákkal védik. A kanyarodás helyét attól mintegy húsz méterrel előrébb, az útnak a kanyarodás felőli oldalára kihelyezett sárga szalag jelzi. A versenyszituációt a sok fogathúzó jelenlétéből már jó előre megérzik a kutyák. Testük pattanásig feszül, mire a rajtvonal mögé felsorakoznak. Egyéni indítású versenyeken az indulási sorrendet sorsolással döntik el. A versenyzők egy vagy kétpercenként rajtolnak el. (A világbajnokság háromnapos verseny. A második és a harmadik nap már az előző napi verseny után kialakult erősorrendben történik az indítás. Aki 150 százalékkal rosszabb időteljesítményt produkál, mint amilyen az első három legjobb versenyző eredménye, az nem vehet részt a másnapi futamon.) Már vannak olyan versenyek is, ahol csoportos mezőnyindítás történik. Ekkor akár tizenöt fogat is nekilódulhat. Ilyenkor a startvonalnak szélesnek kell lenni, hogy az egyvonalban felsorakozott szánok kényelmesen elférjenek egymás mellett. A pálya kezdőszakaszának pedig olyan hosszan kell szélesnek maradni – közben persze fokozatosan leszűkül –, hogy a mezőny tagjai között ki tudjon alakulni a sorrend, és egymás mögé balesetveszély nélkül besorolhassanak. Sem az elstartolásnál, sem verseny közben nemigen nyílik lehetőség taktikázásra, hiszen a szánhúzó sportban csak egy taktika létezik: minél gyorsabban végigszáguldani a pályán! Lehetőség szerint verseny közben nem ajánlatos sokat beszélni a kutyákhoz. Csak akkor szabad, érdemes megszólalni, ha az rájuk iránymutatásként fog hatni. Így megszokják, hogy a szónak súlya van, és azt úgy is fogadják. A pálya első szakaszán még mindegyik kutya frissen mozog, és a későbbiekben is csak azt a kutyát kell bíztatni, amelyiknél lassulás figyelhető meg. Mivel a nagyobb versenyek több naposak, és minden alkalommal azonos pályán kell végighaladni, ezért a második és a harmadik nap már az irányokat sem kell bemondani a kutyáknak, mert már kívülről tudják. Ha valakit utolér egy fogat, akkor annak el kell engedni a gyorsabbat. Ha kell, lassítással, vagy akár megállással is elő kell segíteni az előzni akaró fogat haladását. Az előzési szándékot hangjelzéssel kell jelezni. Az alacsonyabb testsúlyú versenyzők előnyt élveznek súlyosabb társaikkal szemben, mivel kutyáiknak kisebb terhet kell vontatniuk.

A kutyák szállítása közben sok mindenre oda kell figyelni, kiváltképp, ha versenyre igyekszünk. Az utánfutóban utazó kutyák részére bokszok vannak kialakítva, de a mozgásigényüket ismerve, ideiglenes helyzetük távol van az ideális elhelyezésnek nevezhetőtől. Épp ezért kétóránként rá szoktam taposni az autó fékpedáljára, és mindegyik kutyával – az izomzatuk karbantartása céljából – sétálok néhány percet. Ezt a kis figyelmességet versenyteljesítményükkel hálálják meg a nem elgémberedett lábbal futó kutyák.

Ausztriában történt. Látásomat dioptriás, fotogén lencsével korrigálom. Az első futamon, egy szerencsésen végződött bukás következtében használhatatlanná vált a szemüvegem. A napsütéstől szikrázó hómező ugyan zavarta a látásomat, a hiányzó dioptriák pedig jelentősen csökkentették éleslátásomat, de mivel kutyáim kirobbanó formában voltak és én sem vagyok a nehézségek elől megfutamodó típus, ezért a másnapi futamon is elindultam. A fogat egy meredek lejtőn robogott le. Annak végében egy éles kanyar törte meg a száguldást, ami után egy vízmosáson átívelő keskeny fahíd következett. Mivel mindig maximális teljesítményt követeltem meg kutyáimtól, ezért még a lejtőn is hajtottam őket. A kanyart előírásszerűen vettük, a kutyák felrobogtak a hídra, ám a szán a híd előtt lévő jeges szakaszon megcsúszott és a híd mellé perdült. A kutyák futása megakadt, és míg értetlenül ácsorogva vesztegeltek a hídon, azalatt én a patak felett átrepültem a vízmosás túloldalára. Az esés következtében nem csak a ruhám hasadt szét, de a térdizületem is kinyílt. Nem vagyok nyavalygós, de cefetül összetörtem magam. Akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha elfertőződik a szivacsos izület. Pesten tudtam meg: nagyon nehezen tisztítható ki, ennek következtében akár amputálással is végződhet a baleset. Erről persze sejtelmem sem lehetett a szirénázva robogó mentőautóban. Négy napon át nyomtam a kórházi ágyat és mivel balesetbiztosítást az idáig sohasem kötöttem, 14 ezer schillinget kellett otthagynom a kórházban.

Tizenkét kutya repítette a fogatot. Egy erdőn át suhantunk. Száguldás közben felfigyeltem egy velünk párhuzamosan vágtázó őzcsapatra. A kutyákra inspirálóan hatott a “másik csapat” megjelenése. Az addigi edzés átment igazi versenyfutásba. Kutyáim azon mód végsebességbe kapcsoltak, a “hajuk” csak úgy lobogott. Mintha mesében lennénk, olyan idilli volt a kép. Az őzekre jellemző, hogy előbb vagy utóbb keresztezni szokták a mellettük haladók útját. A mi esetünkben is ez történt. A vezérállat hirtelen bevágott a kutyák elé és átinalt előttük. Tette azt a többi suta is, ám az utolsók némelyike egy merészet gondolva, átugrott a robogó kutyák feje fölött, és úgy követték társaikat – a kutyák pedig mit sem törődve a történtekkel, tovább futottak!