dr. Svéda István (MKSSZ szakági vezető, versenyző)  

A canicross sportág abból ered, hogy sokan vannak kutyások, akik szeretnek futni, illetve sok kutyatulajdonos futó van. Ezek az emberek rendszeresen együtt futnak a kutyájukkal parkokban, mezőkön és az erdőkben. Az ember felteheti a kérdést : miért ne versenyezhetnének valahogy együtt? Ez a gondolat találkozhatott össze és ölthetett testet a sportágat megteremtő franciák fejében is, akik a homo ludens - a játékos ember újabb bizonyítékaként egy kötéllel összekötötték valamikor az 1980-as évtized végén a futót és a kutyát. Ez a Franciaországban született új sport, a canicross azóta Európa-szerte követőkre talált. Kiváltképp Belgiumban, Csehországban, Svájcban, de közkedvelt lett Hollandiában, Szlovákiában és Lengyelországban is. A nemzetközi elterjedést követte az első Európa -bajnokság megrendezése a franciák által 1998-ban. Azóta már a hatodik Eb megrendezésére kerül sor idén Lengyelországban. A hetediket 2004-ben pedig mi magyarok rendezzük. (Megjegyzem, hogy az igazi kihívás nem az EB, hanem a sportág legnagyobb versenye a Franciaországban minden évben megrendezett, öt napos, több futamból álló hegyi verseny.) Az első kontinensbajnokságról az internetről szerzett tudomást a sportág hazai megteremtője, Balástyai István. Gondolt egyet és kiutazott a versenyre. Veteránkorosztályban állt rajthoz és tizenkettedik lett, ami kiváló eredménynek számított. Pista hazajőve nekilátott a canicross hazai megteremtéséhez és annak népszerűsítéséhez. Igaz, Magyarországon már akkor is rendeztek – kissé más szabályok szerint – kutyás futóversenyeket, mégpedig a kutyafogathajtó - szánhúzó - versenyek keretében. A fogathajtók ugyanis külön edzést tartanak a vezérkutyával, mert ezeket az ebeket külön meg kell tanítani a parancsszavak értelmezésére és teljesítésére. A Magyar Canicross Sportegyesületet – az MCSE-t – 1998-ban alapítottuk meg. Szervezetileg ez a legnagyobb canicrossal foglalkozó sportegyesület. A sportág egyébként a Magyar Kutyafogathajtó Sportszövetséghez tartozik, ezen belül a bikejöringesekkel és a síjöringesekkel együtt külön szakágat alkot. Én vagyok a szakági vezető. Egyesületünknek, amelynek most én vagyok az elnöke, mintegy húsz versenyzője van. Mivel más egyesületekben is vannak canicrossosok, így az összlétszámunk mintegy negyven főre tehető. Minden évben rendezünk országos bajnokságot. 2002-ig mindig tavasszal lett megtartva, de 2003-tól áttettük őszre, ami által közelebb kerül a nemzetközi versenyek idejéhez. Ezt az is indokolja, hogy a magyar versenyzők egyre jobb eredményt érnek el a kontinens-bajnokságokon. Babinyecz József 2001-ben a huszonöt kilónál nehezebb kutyás kategóriában Európa-bajnok lett! Rá egy évre ezüstérmet szerzett, míg Józsa Balázs harmadik lett a juniorkorosztályban. A gyermekek versenyén Koch Gabriella ezüstérmet szerzett. Az ebben az évben megrendezett első világbajnokságon Józsa Balázs szerzett juniorként ezüstérmet.

De mi is ez a sport? Nos, a canicross lényege: páros sport, ahol a páros egyik tagja, az ember egy flexibilis pórázzal össze van kötve a páros másik tagjával, a hámban lévő kutyával, és így teljesítik együtt futva a versenytávot. A versenyzőre egy tíz-tizenöt centi széles öv vagy egy hegymászó beülő van felcsatolva. Erre csatlakozik a 205 cm hosszú póráz. A hám kétféle lehet: canicross hám, amely majdnem olyan, mint a vakvezető kutyákon lévő hám – hátközepén kapcsolódik rá –, vagy a szánhúzóknál alkalmazott hám, amely a kutya egész testét befedi és a póráz a törzs végén kapcsolódik fel. Fajtától függetlenül minden kutya alkalmas e sportra. Természetesen vannak olyan fajták is, így például az ír farkas, dog, leonbergi, bernáthegyi, új fundlandi, akik túlontúl robosztusak vagy nem a futóteljesítményükről híresek. A kutya kiválasztása során elsődleges szempont, hogy hipermozgékony és békés természetű legyen. Hogyan kerül kapcsolatba az ember a canicrossal? Jellemzően úgy, ahogy az elején mondtam, hogy szeret futni és van egy kutyája is. Aztán tudomást szerez róla, hogy ha összekötve teszik ugyanazt, az már nevesített sport. Ebben az esetben már ki van választva a kutya, de idővel, ha a gazda első kutyája már kiöregedett a mindennapos futásból, megtörténik a tudatos fajta- és egyedválasztás. Első szempont ekkor a fajtaválasztás. A következő fajtákból érdemes társat választani: német vizsla és pointer, valamint ír szetter, angol szetter, magyar vizsla, belga juhász, border collie, dobermann. Aki pedig kistestű – huszonöt kilónál könnyebb – kutyával kíván versenyezni, annak a whipetet – ez kis angol agár –, a springer spánielt vagy a Jack Russel terriert ajánlanám. Az északi fajták – malamut, husky, szamojéd – is alkalmasak erre a sportra, de hátrányuk, hogy kevésbé bírják a meleg időjárást. A második szempont az egyed: egy jó anatómiai felépítésű, ép idegrendszerű szülőpártól származó alom tagjai között nagy valószínűséggel rá lehet találni a megálmodott egyedre. Konkrétan: érdemes a legmozgékonyabb, “legcsibészebb" kölyköt választani. A versenyzésre való fizikai felkészülés a gazdára is vonatkozik. Ez kőkemény versenysport, amit a kutya nemhogy megkönnyebbít, hanem még nehezebbé is tesz, hiszen fokozott fizikai igénybevételt kíván a kutyával való futás. Ezért aki igazán akar ezzel a sporttal foglalkozni az amint teheti – évszaktól és időjárástól is függetlenül – rendszeresen fusson, amit váltogatva sík és változatos domborzatú talajon tegyen. A táv szabadon választható a felkészültség és a fizikai állapot függvényében, de az ajánlatos penzum a napi nyolc, tíz kilométer. A legeredményesebb canicross versenyzők közül többen aktív atléták, de a veteránok közül is sokan indulunk egyéb futóversenyeken, többek között fél- és teljes maratoni távokon. (Az elmúlt évek során volt olyan negyedév, amely alatt ezernégyszáz kilométert futottam, de olyan év is, amikor az évi penzum háromezer-hatszáz kilométer volt.) Természetesen minden érdeklődőnek szívesen adunk tanácsot, segítünk az edzésterv összeállításában. A kutya felkészítése is fontos, erre nincs egyértelmű recept, azonban szerintem én elég jól csinálom, ezért elmondom a saját gyakorlatomat.

Nos, én a következőképpen kezdek el edzeni a kölyökkutyával. Hathónapos koráig csak sétálok vele, közben ő persze nagyokat rohangál a többi kutyával, de ebben az időszakban is igyekszem olyan helyekre vinni, ahol a terep adottságai miatt is erősödik, mint például Budapesten a Gellért hegy oldala. A lejtőn való labda utáni le és felrohangálás kiválóan fejleszti és erősíti a kutya teljes izomzatát, így a vállét is. Hat hónapos kora után viszont elkezdődik a póráz nélküli közös futás, ami általában hat kilométert jelent, naponta-kétnaponta. Síkvidéki futásra általában a Népligetet vesszük igénybe, de gyakran látogattunk el a budai hegyekbe. Arra mindenképpen oda kell figyelni, hogy a különböző futóedzések során egyszer se készüljön el erejével a kutya. Különösen fontos ez akkor, amikor már felcsatolva "együtt" végezzük az edzést. Erre jó példa a váltogatott – fartlek – edzés vagy a résztávos futás. Ez azt jelenti, hogy az erősen megfutott hatszáz-ezer-kétezerméteres távok után a következő erős futásig biztosítani kell a regenerációra megfelelő időt. Nem szabad elfelejteni, mivel ekkor már kötelékben futunk, a kutyák általában hamarabb elfáradnak a húzás miatt, mint az ember. A fizikai edzéseken kívül persze speciális ismeretekre is meg kell tanítani a kutyát, mégpedig az irányok ismeretére. Ez azért fontos, mert verseny közben alapvetően a gazda hangjelzésére kell a helyes irányba kanyarodnia. Erre egy erdei földút vagy egy parki ösvény kereszteződése kiválóan alkalmas. Amikor a pórázon vezetett kutyával odaérünk a kereszteződéshez, a gazda kiadja a vezényszót: jobbra! A kutyának persze fogalma sincs róla, mit vár el tőle a gazda. Ekkor újra megismétli a "jobbra" parancsot, és csak ebbe az irányba engedi tovább haladni. A kézben lévő póráznak mindvégig lazának kell maradni, vele semmilyen utaló jelet nem szabad adni, hiszen a kutya akkor a pórázbillentés irányát összekötné az adott irányba történő fordulással és ahhoz a későbbiekben is ragaszkodna. Amint elindul a helyes irányba, meg kell dicsérni, sőt az elején jutalmazni is lehet. Sok-sok türelemre és gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy a kutya fejébe belevésődjön a bal, jobb, és az előre szó értelme. Persze a versenyre is fel kell készíteni őket. Erre egy csomó gyakorlat van, például amikor néhányan bolyba tömörülve, nem túl nagy iramot diktálva futnak, és őket hátulról meg kell előzni. A kutya ezt szívesen meg is teszi, de ennél a fázisnál már előjöhet a probléma, hogy a tömeg félelmet vált ki a kezdő kutyában, vagy éppen elkalandozik a figyelme, ezért egy határozottan mondott "tovább” paranccsal át kell futni a bolyon és tovább kell haladni. Vigyázat! Az agresszív magatartást is vissza kell szorítani – vicsorgás, odakapás –, mert ez a canicross szabályzatába ütköző cselekedet. A csoport tagjai felváltva gyakorolják a jobbról és balról előzés technikáját. A kutya felkészítésének másik fontos eleme, hogy megszokja: gazdája mindig mögötte van és őt maga után kell vontatni. A kölyökkutya séta közben felveszi a sétáltató tempóját, a rajta lévő pórázt sosem feszíti meg gyors járással. Mire kész versenyző kutya lesz belőle, már tudni fogja: ha rákerül a hám és két karabiner is kattan, akkor indításra őrült iramot diktálva egyenletesen kell a gazdát húzva futnia. A rángatás nélküli egyenletes húzás megtanítását a következőképpen szoktam elsajátíttatni a kutyával: ráteszem a hámot, arra rákapcsolom a pórázt, annak végére pedig ráakasztom egy kisebb gépjármű kerékgumiját. Elindulok a vezetőpórázra fogott kutya mellett és magam után hívom. A gumi súlya és a surrogó hangja ugyan zavarja a kutyát, de mivel mellette vagyok és egyre csak bíztatom a továbbhaladásra, ezért azt megteszi. Következő lépésként már én is felcsatolom magam a kutyára és így futunk, immár hármasban – ekkor még úgy futok a kutyával, hogy engem nem kell húznia. Az utolsó fázisban elbúcsúzunk a gumitól, akkor viszont már a testsúlyom terhét magán érzi a kutya. Ha több kutyánk van és új kutyát akarunk megtanítani a húzásra, akkor a már gyakorlott kutya mellé be lehet kötni a zöldfülűt; ily módon azonban csak ideig-óráig szabad gyakoroltatni velük. Az alapozó edzések után következik a versenyre való rákészülés időszaka. Alapjában véve mindössze annyi változás áll be az addigi metódushoz képest, hogy a megszokott gyakorlások hosszabb távon és nagyobb intenzitással folynak. A felkészülés időszaka a melegebb hónapokban is lehet. Ha a napi csúcshőmérséklet eléri vagy meghaladja a 18-20 fokot, akkor érdemes a kora reggeli órákra tenni a gyakorlás idejét. Ha az nem valósulhat meg, akkor viszont a kutya számára biztosítani kell a kímélő futás és a hűsölés lehetőségét, ami jelenthet: árnyékban történő futást, vizes árokban mártózást, és persze az ivást. Ha túl meleg van, akkor ajánlott csökkenteni a távot. A versenykategóriák a következőképp oszlanak meg. A kutya súlya szerint: huszonöt kilónál kisebb és az annál nehezebbek. Ez a külföldi versenyeken többnyire igaz, a hazaiakon viszont nem, mert ahhoz kevesen vagyunk. A kategória-kialakítás másik alanya a versenyző, annak neme és kora – gyerek, serdülő, junior, felnőtt, és veterán – szerint határozzák meg a kategóriákat. A canicross verseny jellemzően két egyéni és egy váltófutamból áll, ami két napra oszlik el. Az első nap öt-hét kilométer szokott lenni a táv, míg másnap általában ennek a fele. Az egyéni verseny befejezése után egy órának legalább el kell telni, és csak akkor indulhat el a váltóverseny. A csapatok három főből állnak. A verseny kezdete előtt a kutyák már tisztában vannak a rájuk váró feladattal. Lázasan égnek a vágytól, hogy mielőbb nekivághassanak a távnak. Türelmetlenségüket tombolással, vad csaholással jelzik. (Előző kutyám ilyenkor hihetetlen fenséggel nézett körbe, és egyben nézte le a többi versenyzőtársát, mert tudta, ő a legjobb. Mostani kutyámat alig lehet visszatartani az indítás előtt – közben fejhangon vonít –, mert már menne.) Az egyéni hosszú távú futam  és a váltóverseny is csoportos indítással startol el. A rajtvonalon való pozíciókeresés taktikai elem, mert a szélről elstartolók könnyebben vághatnak élre. Visszaszámlálással történik a mezőny indítása. A pálya erdőn át szokott vezetni. A kanyarodási helyeket szalag jelzi, mégpedig a kanyarodás oldalán. A kanyarodást piros, az elágazásnál egyenes irányú továbbhaladást kék, míg a veszélyes szakaszt sárga színű szalag jelzi. A célba vezető szakasz általában hosszabb szalagozással van jelölve. Az elstartolásnál érdemes rögtön élre vágni, a csoportban való futás miatt másodperceket veszthet a gyorsabb futópár. A kutya irányítása jellemzően szóparanccsal történik, de vannak közöttük olyan kifinomult elméjűek is, akik saját maguk építik fel versenytaktikájukat.  (Előző kutyámmal egy bolyt értünk utol. Tizenöt-húsz másodpercet is kivárt a kutyám, mikor észrevette, hogy rés támadt az előttünk futó tömegben és a lehetőséget azonnal kihasználva, megelőzte a csoportot.) A kutya tehát egyenlő félként van jelen a kétszemélyes egységben, hiszen másban is tud "partner" lenni. (Különböző okok miatt nem voltam elég fitt. A kutyám a maga – magunk – szokott tempóját diktálva robogott volna a pályán, de én képtelen voltam. Többször is próbálkozott a gyorsítással, de hasztalan. Rájött, kár a gőzért. Tempóját visszavette és úgy haladt tovább. Hajrázni meg már nem volt hajlandó. Célba érkezés után pedig kifejezetten kedvetlen volt, mintegy lenézett.) A jó canicross kutya folyamatosan és egyenletesen húz. Épp ezért ma már gumírozott kötelék köti össze a párokat. Ez valamelyest csökkenti a kutya gerincoszlopára nehezedő súlyterhelést. Mivel a pályák dimbes-dombosak, ezért a meredeken való lefutásnál testsúlyáthelyezéssel enyhén ellent kell tartani a kutya húzásának, máskülönben könnyen arcra bukhat a versenyző. Persze adódhat baleset is. A kutya amint tud, megáll, ám addig némi radírozást fog végezni a versenyzőtárs. A különböző természetes akadályokkal – nagyobb kő, gödör, mélyen lehajló faág – szemben másként viselkednek a kutyák. Van, amelyikük kerüli, míg másikukat kevésbé érdekli. Nem mindegy a versenyző és a kutya súlyaránya. A nagyobb súlykülönbség jobban kifárasztja a kutyát, de az sem szerencsés, ha mindketten egy súlycsoportba tartoznak. A kutya akkor tudja a nagyobb sebesség elérésében segíteni a gazdáját, amikor annak egyik lába sem éri a talajt. Az erős húzású kutya plusz centiket tud hozzáadni a lépéshosszhoz – a repülőfázishoz –, ami hat kilométeren sok-sok méter előnyt jelent. Célba érkezés után kutya és versenyző elválik egymástól. A négylábúak leheverednek a vizes tál mellé – közben a lábukat és testüket enyhén át kell masszírozni –, míg a kétlábúak levezetőmozgással csillapítják le felpörgetett szervezetüket. Második nap is van egyéni verseny. Akkor hendikep vagy fordított hendikep rajtolással indulnak a versenyzők. Az indítás formájától függően rejlik benne a szépség. Ha a gyengébb versenyzők indulnak előbb, az húzóerőként, inspirálóan hat az utánuk haladókra. A másik esetben pedig erősorrendben indul el a mezőny és ily módon a sorrend jól nyomon követhető. A váltóversenyt is a második nap rendezik meg. A csapatok három főből állnak, időeredményük összeadódik. (Számomra a váltóverseny a leglátványosabb és egyben a legizgalmasabb kihívás. Az összes kutya egy kupacban, mindegyiküknek mehetnékje van és azt egyedi módon ki is fejezik. Varázslatos élmény ilyenben részt venni, de látványnak sem utolsó!)

A versenyszabályok egyes elemeit már érintettem (felszerelés, kategóriák, versenytáv és -fajták). A kutyának érvényes oltási bizonyítvánnyal kell rendelkeznie. Csak megfelelő egészségi és fizikai állapotban lévő kutya állhat rajthoz, a kutyák mérlegelése verseny előtt történik meg. Húsz fok feletti hőmérséklet esetén biztosítani kell a vízvétel lehetőségét verseny közben. Amennyiben a táv tíz kilométernél hosszabb, csak egynapos versenyt lehet rendezni. Ha kétnapos van meghirdetve, azon csak ugyanazzal a kutyával lehet részt venni – chippel vagy festékszóróval jelölik meg a kutyákat az első nap. A másnap rajthoz álló kutyákat újra ellenőrzi a versenybíró, és ha nem tudja beazonosítani, kizárja a versenyből. A versenybíró hatáskörébe tartozik az új kutyával való versenyzés engedélyezése, ha az a verseny ideje alatt valamilyen okból kiesik. Az ember ruházata tetszőleges – futóöltözék –, a szöges cipő használatára viszont engedélyt kell kérni a versenybírótól. Alapszabály, hogy a kutyát sem a verseny során, sem az előtt vagy után nem szabad bántalmazni. Az viszont engedélyezett, hogy a kanyarodás irányának jelzése végett a flexibilis pórázt kézzel a megfelelő irányba húzza a versenyző. Ha valamelyik kutya verseny közben rátámad fajtársára, akkor le kell vele maradni és meg kell várni, hogy elhaladjon mellettük a mezőny. A második kihágás a versenyből való kizárást is eredményezheti.

     A canicross elvén valósul meg a síjöring, a pulka és a bikejöring is. A jöring kutyás sífutás. A kutya és a sífutó egymáshoz van kötve és a canicross elve szerint haladnak. A pulka abban tér el a kutyás sífutástól, hogy a kutya még egy kis szánt is vontat maga után. E változatnak az a logikája, hogy a kutyának a hó miatt nem kell nagy erőt kifejteni a sítalpon utána igyekvő ember húzására. Ezt ellensúlyozza a plusz teherként megjelenő szán. Kutyás sífutásban világbajnokságot is rendeznek, a szánhúzókéval együtt. A bikejöring – a kutyás terepkerékpározás – lényege: a kitűnő technikai állapotban lévő mountainbike elé be van fogva a hámban lévő kutya és úgy halad a versenyzővel. Van olyan változata, amikor a kerékpáron van hajtólánc, meg olyan is, amikor nincs. A kutyát és a biciklit összekötő zsinór – ami körülbelül kétszázötven centi hosszú – általában a kerékpár kormányoszlopához van erősítve. A kerékpároszlopon egy vezető szál is rögzítve van, amely megakadályozza, hogy hirtelen fékezéskor a póráz a kerékre csavarodjon. A versenyen kötelező a térd- és könyökvédő, valamint kesztyű és bukósisak használata. A versenytáv általában hat kilométer. A pályát úgy alakítják ki a szervezők, hogy minél kevésbé legyen balesetveszélyes. A verseny egyéni indítású. Ezek a párosok szemkápráztató sebességgel száguldanak végig a pályán! Míg nagyobb nemzetközi versenyeken általában mintegy kilencvenen állnak rajthoz, addig a hazai versenyeken tíznél kevesebben.      

  A szerelék fontossága. A kölcsönkapott kutya nagy iramot diktált. Tehette, fürge lábak követték. A második kanyar vételekor a kutya kissé kisodródott és oldala az egyik jelzőcölöpnek súrlódott. A nyomás hatására a patentos kapcsolású canicross hám szétnyílt és leesett a kutyáról. A szerencsés, de mégis peches baleset megállásra kényszerítette a párost. A kutya újraöltöztetése közel fél perc időveszteséget okozott a győzelemre is esélyes párosnak. A másnapi futamot viszont megnyerték, de az összesített eredmény nem arany, hanem ezüstérmet eredményezett az Európa-bajnokságon.

A kutya pszichéje. Szintén a kontinensbajnoksághoz kötődik a történet. A gazda több kutyával volt jelen. Hol az egyik, hol a másik négylábúval edzett. A favorit kutya szomorúan vette tudomásul, hogy gazdája nem mindig vele gyakorol. A mellőzés érzékenyen érintette a kutya lelkivilágát. Eljött a verseny napja. Az időközben búsképűvé vált kutyával állt rajthoz a gazda. Négylábú társát ugyan fűtötte a győzelmi vágy, de lelkileg még nem tudta kiheverni a felkészülés során őt ért csalódást, és bár mindent megtett a győzelem érdekében, mivel önmagához képest indiszponáltan versenyzett, győzelmi babérokra nem számíthatott a páros.

A kutya elméje. Az első verseny még amolyan ízlelgetés a kutya számára. Ismerkedik a légkörrel, átragad rá a többi kolléga izgatottsága. Elkapja a versenyszenvedély, a versenyláz. Bár "egy életem-egy halálom" alapon fog végigloholni a pályán, elméjébe precízen belefényképeződik a pálya vonalvezetése, rögzülnek a terep adottságai. Ennek a képességnek jótékony hatása éppúgy van, mint negatív. Ha nem is gyakran, de előfordul, hogy a pálya vonalvezetését jelző szalagok – egy-egy vicces kedvű ember keze nyomán – elkerülnek az eredeti helyükről. Ez a véletlen vagy szándékos "cölöptologatás" nemigen téveszti meg a kutyákat. Segítségükre van memóriájuk, ami végigvezeti őket a pályán. De van ennek egy fonákja is. A pálya szabályszerűen ki van jelölve, ám útvonala most másként kanyarog, mint ahogy az előző alkalommal. A versenyen nem kijelölt, de a kutya számára mégis bekanyarodásra késztető helyeken a négylábú rendre irányt akar változtatni, úgyhogy ilyenkor a gazda folyamatos irányítására van szükség. A nagyszerű kutyaelme másként is segít. Nemcsak az útvonal, hanem a terepviszonyok változása és azok egymást követő sorrendje is rögzül a kutya fejében. Ilyenképp önszabályozóan tudja megválasztani az erőbeosztást, és a megfelelő időben fogja megnyitni a véghajrát.

A versenyláz. Nagyon elszántan versenyzett az egyik kutya. Minden tőle telhetőt megtett a győzelem érdekében, de gazdája mintha ólomlábakon lépkedett volna utána. Épp megelőzésükbe fogott egy páros. A kialakult vérlázító szituáció már végképp sok volt a mindenáron babérra vágyó kutyának. Kétségbeesett: hogyan akadályozhatná meg ezt a szégyent? Mivel jobb ötlete nem támadt, fogaival belecsimpaszkodott a mellette épp ellépő versenyző nadrágszárába és így próbálta visszatartani.

A kiváló versenyző kutyája lebetegedett. Kölcsönkutyával állt rajthoz. A kutyát jól ismerte, tudta, mit várhat el tőle. Elindult a verseny. Az új páros szélvész gyorsan száguldott a pályán. Sorra előzték a versenyzőtársakat és már az élen loholtak. A kutya kiválóan ismerte a pályát, így őt nem kellett irányítani. Befordultak a célegyenesbe. Már csak két-háromszáz méter volt hátra. A belelkesedett versenyző nem tudta tovább türtőztetni magát és elkezdte bíztatni a kutyát: gyerünk, gyerünk, fuss még gyorsabban! A kutya ekkor észbe kapott, hogy nem a gazdájával fut. Megállt. Megnézte magának a potyautast, majd szemével megkereste a mezőnyben loholó gazdáját, és a kétségbeesett versenyzőt maga után húzva visszafordult.