Jelentős társadalmi eseménynek számít Nagy-Britanniában a Crufts Show. A nagyszabású szórakoztató program rendezői 1977-ben felkérték Peter Meanwellt, hogy szervezzen egy addig még nem látott kutyás bemutatót a kiállításra. A bemutató nemcsak a laikus nézők tetszését nyerte el, róla a sportkutyások is nagy elismeréssel szóltak. A zsúfolt nézőtéren foglalt helyet John Gilbert kutyakiképző is, aki azonnal felismerte a produkcióban rejlő lehetőséget, s máris egy új kutyasport kezdett körvonalazódni a fejében. Mivel ugróakadályok vételére már addig is tanították a kutyákat, ezért a már meglévő tudásra építve kívánta létre hozni az agility sportot. Rajta kívül természetesen másokat is megérintett az újfajta kihívás, aminek következtében 1978-ban már sokadmagával fáradozott az akadályok megtervezésén és a hatékony edzésmódszer kidolgozásán. A vállalkozó kedvű és lelkes emberek rá egy évre megnyerték szponzornak a Pedigree Chum-ot. Az anyagiak megléte lehetővé tette számukra a versenyek tervszerű létrehozását, így például a II. Angol Kutyakiállításon, Leicesterben is. A pálya vonalvezetése akkoriban még nyolcas alakú volt. Az indítás a képzeletbeli nyolcas közepén felállított asztaltól történt. A kutyáknak végig kellett robogni az egyik száron, majd a rajtvonalon áthaladva, bejárták a pálya másik szakaszát is. A végén pedig visszaérkeztek a pálya centrumában lévő start-célhelyre. Akkoriban futhatott össze John Gilbert és Peter Lewis, akik ma már az agility sport atyjainak számítanak. Az ott látottak és az addig tapasztaltak alapján a két szakember megosztotta egymással a gondolatait, azokat kielemezték és alaposan megvitatták. Ennek eredményeként alapvetően megváltozott az agility verseny szerkezete. Megszűnt a kötött akadálysorrenddel bíró nyolcas alakú pálya, a helyébe egy olyan gyakorlat lépett, ami minden versenyen más és más vonalvezetésű és kialakítású pályát eredményezett. Ez mind a mai napig így van. Az edzésmetodika terén is újat teremtettek, valamint a bírálatokat illetően is átfogót alkottak. 1981-ben két nagy érdeklődést kiváltó eseményt is bevontak az új sport népszerűsítésébe, a Crufts- és az Olimpic Show-t. Mindkettő jelentős kutyakiállítás. Az agilityvel első alkalommal ott találkozhattak a nem szigetlakó európaiak. A belga kutyások lettek rá a legfogékonyabbak. Amint hazaértek, máris nekiláttak az új sport meghonosításának. Tőlük jutott el az agility a franciákhoz; ma már Franciaországban van az FCI agility központja, melyet a francia Jean-Paul Petitdidier irányít.

Magyarországra videokazetták által jutott el az agility, úgy 1989 táján. Kutyás körökben nagy tetszéssel fogadták az új sportot. Több budapesti kutyaiskola is felvette programjába az ügyességet és gyorsaságot egyaránt megkívánó sport oktatását. Az első hazai agility bemutatóra 1991-ben, Budapesten került sor, a tavaszi CACIB-on. Az Óbudai Kutyakiképző Iskola csapata mutatta be ott a tudását. A magyar versenyzők két évre rá már részt vettek az Arnhemben megrendezett Európa-bajnokságon, annak ellenére, hogy az első országos bajnokságot csak egy évvel később, 1994-ben rendezték meg Komáromban, ahol mintegy negyven versenyző mérte össze a felkészültségét. Az évek múlásával jelentős változás állt be a nemzetközi versenyporondon. 1996-tól már világbajnokságot rendeznek belőle, ami évenként ismétlődik. Rendezője az FCI (Kutyatenyésztők Nemzetközi Szövetsége), amely azonban csak a fajtatiszta kutyák számára teremtette meg az egyenlőség elvét. Hogy a fajtatiszta és a keverék kutyák is azonos eséllyel indulhassanak el, Petra Fuchs (Olaszország) kiötlötte és megvalósította az IMCA-t (International Mixed & Breed Championship in Agility), a Fajtatiszta és Keverék Kutyák Nemzetközi Agility Versenyét, ami mára világbajnoksággá nőtte ki magát. Ebből a versenyből a harmadikat Gyulán rendezték meg, 2002. szeptemberében. A hazánkban lebonyolított viadalnak külön érdekessége volt, hogy azon belül egyben egy Paragility világbajnokság is lezajlott. A rajthoz álló magyar sportemberek mellett indult még Egyesült Államok-beli, holland, szlovén, és még jó néhány ország versenyzője is, összesen tizenegyen voltak, köztük egy alig látó cseh hölgy is. Az agility sportot világszerte egyre többen űzik, népszerű az Egyesült Államokban, Japánban, Ausztráliában, Dél-Afrikában, Izraelben, és természetesen szinte egész Európában. Világversenyeken a franciák, hollandok, finnek, belgák a legsikeresebbek. Hazánkban mintegy három-négyszázan hódolhatnak e sportnak.

Az agility olyan kinológiai sport, mely minden kutyafajta számára nyitott, így a keverékekre is. Elősegíti ember és kutya alkalmazkodó képességének fejlődését, mind egymás, mind a környezet felé. Kimagasló partnerkapcsolatot kíván meg. Elnevezése angol, illetve latin eredetű, jelentése: tevékeny, ügyes, életre való, gyors, mozgékony. Jellege és látványossága alapján a díjugratáshoz hasonlatos verseny. Az agility gyakorlati részéről röviden annyit: a pálya térbeli kiterjedése hússzor negyven méter, rajta tizenkettő-húsz akadály található, melyek áthaladási sorrendje, útvonala kötött. Az akadályokon a kutyának póráz és nyakörv nélkül kell áthaladni, őt a gazdája kéz és hangjelekkel irányítja. A verseny értékelésénél a legfőbb szempont a hibátlan teljesítés, a gyorsaság másodlagos.

A versenyek általában egy agility és egy jumping futamból állnak. Az agility versenyen indulóknak minden olyan akadály fel van állítva a pályán, ami ehhez a sporthoz tartozik, tehát a zónások is. A jumping futamok alkalmával pedig csak az ugró és kúszó akadályok, valamint a szlalom vannak felállítva. Ez a verseny lényegesen gyorsabb ritmusú, mint az agility. A versenyek alkalmával három méretosztályt különböztetünk meg. A legkisebb kategóriába tartozó kutyák marmagassága maximum harmincöt centi lehet (S-kategória), a közepes méretűeknél harmincöt és negyvenhárom centi (M-kategória), míg a nagy testűeknél ez negyvenhárom centi fölött van (L-kategória). Az agility – mivel kortól és nemtől függetlenül bárki gyakorolhatja – alkalmas arra, hogy akár tömegsporttá váljon. Űzése nem kívánja meg drága felszerelések beszerzését. Gyakorlása nem évszakfüggő, teremben is végezhető. Viszonylag rövid képzési idő után is lehet vele látványos eredményt elérni. A kutyák rendszeres részvétele agility edzéseken csak egyéves koruk után ajánlott. Versenyen tizenöt hónapos koruk után indulhatnak. Felső korhatár nincs megszabva, a hét éven felüli kutyák a veterán korosztályban indulhatnak.

Ezek teljesíthetők a legkönnyebben. A három kategóriába sorolt versenyzőknek természetesen más és más magasságban lévő szintet kell megugrani (S-kategória 25-35 centi, M-kategória 35-45 centi, L-kategória 55-65 centi). A verőléc szélessége százhúsz centi. Sokféle kialakítása lehet: egyetlen léc (a leggyakoribb), egymás fölött több léc, sövényimitáció fölé helyezett léc, stb. Belőle dupla akadályt is fel lehet állítani. A két akadály léceinek magasságkülönbsége tizenöt-húsz centi, és a haladási iránytól távolabbi a magasabb. A dupla akadályt is egy ugrással kell teljesíteni a kutyának. Ez a távolság az S-kategóriában 30 centi, az M-kategóriában 40 centi, míg az L-kategóriában 55 centi.

Ugróakadálynak számít még a viadukt és a téglafal is. A viadukt alsó részében két lyuk van kialakítva, azok bármelyikén kényelmesen átférne egy kutya, de azt ők nem szokták igénybe venni, inkább ugranak. Az akadály falvastagsága húsz centi. A téglafal leküzdésében is az jelenti a legfőbb nehézséget a kutyának, hogy azon nem lát át. Ezeken a léchez képest széles pályaelemek tetején leverhető kúpcserép imitáció van elhelyezve, amit egy hosszában kettévágott műanyag csővel oldanak meg, mégpedig a domború felületével fölfelé.

Karika. Motorkerékpár gumiból vagy könnyen hajlítható PVC csőből készül. A karika négy pontját rögzítik átlósan kötél vagy lánc segítségével egy téglalap alakú keret sarkaihoz. A karika átmérője harmincnyolc és hatvan centi között változhat. Fontos szempont, hogy a földtől milyen magasan van a kör középpontja. Annak értéke kategóriánként változik (S-M kategória 55 centi, L-kategória 80 centi). Ha gépjármű gumiköpenye a karika, akkor a belső vájatot valamilyen anyaggal ki kell tölteni, hogy abba egy kutya lába se akadhasson bele. Ez a pályaelem is stabilan áll a földön.

Távolugró akadály. Fából készül. Kategóriától függően két-öt részből állítják össze. A legalacsonyabb elem 15 centi magas, a legmagasabb 28 centi. Szélességük pedig 120 centi. Tetejük enyhén ferde. A pályán úgy vannak elhelyezve az elemek, hogy azok alacsonyabb oldala legyen az érkező négylábú felé. A kettő vagy maximum öt elemből álló akadály mind a négy sarkát rudakkal jelölik. Az elemek egyenlő távolságban sorakoznak egymás mögött, de azokat a kutyának egy szökelléssel kell átugrani. Az ugrás hossza a következők szerint lett meghatározva: S-kategória negyven-ötven centi (két elemből áll), M-kategória hetven-kilencven centi (három-négy elemből áll), L-kategória százhúsz-százötven centi (négy-öt elemből áll).

Asztal. Hagyományos asztal értendő rajta, melynek a legkisebb oldalmérete kilencvenszer kilencven, míg a legnagyobb százhúszszor százhúsz centi lehet. Alakjának mindenképp négyzetesnek kell lenni. Magassága megegyezik a különböző méretosztályok ugrásszintjével. A verseny közben a kutyának fel kell ugrani az asztalra, ahol kerek öt másodpercet kell tartózkodnia. Régen azt még a bíró által megkívánt pózban kellett tennie. Manapság már kötetlen testhelyzetben időzhet rajta. Ez az akadály kissé ellentmond a verseny egyik céljának, a gyorsaságnak, ugyanis a lendületben lévő kutya ritmusát alaposan megtöri. Az öt másodperc mérése nem egyszerű feladat a bíró számára, hiszen a számolás nem megbízható, ha pedig stopperral méri az időt, nem tud a versenypályára figyelni. Létezik már asztallapba építhető elektronikus óra is, de annak ára nem két fillér. Az asztalakadálynak stabilnak, billenés- és csúszásmentesnek kell lenni.

Szlalom. Nyolc, tíz, vagy tizenkét rúdból tevődik össze. Az oszlopok magassága száz és százhúsz centi között van. A rudak egymástól ötven-hatvanöt centi távolságra, egy sorban helyezkednek el. A világbajnokságokon kötött az oszlopok közötti távolság, hatvan centiben van meghatározva, Ez standard méretté vált a mindennapi gyakorlatban. A kutyának úgy kell megkezdeni a szlalomon való áthaladást, hogy az első rúd tőle balra legyen. Amikor átfűzte magát az oszlopok között és kijött, akkor bal felé kell továbbhaladnia.

Palló. Három, teljesen egyforma hosszúságú részből áll, az egyes részek hossza háromszázhatvan és négyszázhúsz centi között lehet. A palló szélessége harminc centi. Az akadály vízszintes részének magassága százhúsz és százharmincöt centi között lehet. A fel és a lejáró részeken huszonöt centinként egy-egy fából készült kapaszkodó léc van felrögzítve, melyek felülete le van gömbölyítve.

Palánk-akadály. Két trapéz formájú táblaelemből áll, amelyek a keskenyebbik részüknél, felül egymáshoz illeszkednek. A felső él kilencven centi, míg a földdel érintkező rész száztizenöt centi széles. A két oldal által befogott szöget tetszés szerint lehet állítani. Az L-kategóriában derékszögbe van állítva, így a csúcspontnak a földtől mért legmagasabb távolsága százkilencven centi. S-M kategóriában ezt százhetven centire leengedik, tehát nem zár be derékszöget, lankás lesz az akadály. A zónaterület itt a leghosszabb, százhat centi. A fel és levezető részekre itt is kell kapaszkodóléceket szerelni.

Kúszóakadályok. Kétféle van belőle: a merev alagút (kukac) és a szövet alagút (zsák). Az első esetében egy három-hat méter hosszú és hatvan centi átmérőjű csövet kell elképzelni, ami például teherautó-ponyvából készül. Belülről merevítő karikákkal van ellátva. A cső vonalvezetését tetszés szerint lehet alakítani (félkörív, u-alak, s-alak). Sátorcövekkel igen jól lehet rögzíteni ezt az akadályt, a legfontosabb, hogy az akadálynak se az eleje, se a vége ne mozdulhasson el. Zárt helyen tornazsámolyokkal és az ugrószekrény elemeivel szokták stabilizálni.

A rajtnál és a célnál fotocella érzékeli az indulás és az érkezés idejét. A startakadály egyben a cél is lehet. Ez a változat csak akkor javallt, ha kevesen indulnak el a versenyen (a következő versenyző starthoz állását késlelteti az egykapus megoldás).

A felvezetővel kapcsolatos elvárások: szeresse a kutyáját és a vele való közös játékot. Törekedjen a jó kontaktus kialakítására és megtartására. Kutyájával legyen mindig kiegyensúlyozott és következetes. Ismerje annak idegtípusát, jó és rossz tulajdonságait, valamint reakcióit külső tényezők hatására - például időjárás, zaj, tüzelő szuka. Ismerje négylábú társának szellemi és fizikai terhelhetőségét. Maximálisan legyen tisztában a kutya jelzéseivel. Rendelkezzen gyors helyzetfelismerő, valamint nagy fokú koncentráló- és jó állóképességgel. Fogadja el: az agility elsődleges célja, hogy kutya és gazdája jól érezze magát a pályán.

A kutyákkal szemben a következő elvárásokat lehet megfogalmazni. Fajta szerinti megkötés nincs, de előnyben vannak a könnyebb testalkatú, magas intelligenciaszinttel rendelkező négylábúak. Ki kell emelni a terelőkutyákat, hiszen azokat az ember évszázadokon át azért tartotta és tenyésztette, hogy a gazda legkisebb jelzését is villámgyorsan megértsék és megfelelő módon reagáljanak rá. Fajtákat tekintve legideálisabb a border collie és a belga juhászkutyák, miniosztályban pedig a sheltie. Tartozzon a kutya bármelyik fajtához, fontos, hogy játékos legyen, a jó apport képesség mellett rendelkezzen nagyfokú szellemi és fizikai terhelhetőséggel. Legyen közömbös más ember és kutya iránt, viselje el a tömeget és a tömegzajt. Önállóságát megtartva bírjon alapfokú engedelmességgel.

Gazda és kutya kapcsolata az agility sport szempontjából. A szabályzat előírja, hogy verseny közben semmiféle tartozék nem lehet a kutyán. Őt csak hang és testjel segítségével lehet irányítani a pályán. Következésképpen nagyon sok utasítást adunk neki a mozgására, haladási irányára és az akadályokra vonatkozóan. A kutya számára a gazda jelzései csak akkor hordoznak információt, ha azok jelentését a kutya meg is érti. Az állatok kommunikációjában a legnagyobb szerepe a vizuális jeleknek van. A hangadás csak kiegészítő eszköz. Az emberi mimika, a mozgás és a testtartás is félreérthetetlenül képes egyszerű fogalmakat közölni. A kommunikációs jeleket persze minden alkalommal azonos módon kell leadni, hogy azok egyértelműek legyenek a kutya számára. Az eltérő jelentésű testjelek legyenek egymástól jól elhatárolhatók, alkalmazásukban pedig törekedjünk következetességre. A kézjelek a kutya szemmagasságából indulnak, ez elsősorban a tanítás kezdeti időszakára vonatkozik. Mindig a kutyával és az akadállyal azonos oldali kar adja a jelzést, amit azzal erősítünk meg, hogy közben kilépünk a mutatott irányba. A testbeszédben a közlendő mértékére a jelzés intenzitása utal, tehát minél nagyobbat kell ugrani a kutyának, annál nagyobbat kell lendíteni a kézzel. A gazda, a falkavezér a legfőbb vonzerő a kutya számára. Azzal is irányítjuk a kutyát, hogy az akadály, illetve a pálya megfelelő pontján helyezkedünk el.

Hangjelekkel akkor is tudunk információt közölni, ha a kutya látóterén kívül vagyunk, például ha előttünk fut. A vezényszavak legyenek rövidek, egymástól jól megkülönböztethetők. Használjuk ki és használjuk következetesen azt a lehetőséget, ami a hang erejének, színezetének és magasságának változtatásában rejlik.

Nagyon fontos, hogy a kutya bármilyen parancsot azonnal és villámgyorsan hajtson végre, mégpedig a gazda jobb- és baloldalán egyaránt. Meg lehet tanítani a kutyát arra is, hogy különböző irányokba – előre, jobbra és balra – vezényszó alapján önállóan induljon el. A kutyákat ösztönző módszerrel tanítják az engedelmességre. A motiváció általában labda vagy jutalomfalat. A lényeg az, hogy gyakorlás és verseny közben amolyan játszótéri hangulat uralkodjon el a kutyán.

A pályaelemek tanítása. A metodika alapvető szempontjai: a fokozatosság, a következetesség és a tudatosság. Általános szabály: nem a kutya tehet róla, ha hibázik. A különböző akadályokat az áthaladás módja szerint eltérő vezényszavak és testjelekkel jelöljük. A zónás akadályok esetében például "fel", kúszóakadályoknál "kússz", karika és más ugróakadályoknál "hopp". Az ugrások nagyságát a kézmozdulat megfelelő ívével is lehet a kutya tudtára adni. Az akadályokon úgy gyakoroljunk, hogy a kutya egyszer a jobb, másszor a bal oldalunkon fusson. A kezdeti próbálkozásoktól eltekintve a kutyát ne helyből - ülésből vagy állásból -, hanem mozgásból vezessük vagy küldjük az akadályra, hiszen verseny közben valahonnan érkezik az adott pályaelemre. Az agility pálya területén gyakorláson kívül, pihenés és játék közben is kerüljük az olyan szituációkat, amelyek a versenyszabályokkal ellentétesek - például a verőléc alatt nem ildomos elgurítani a labdát. Úgy tanuljon, hogy meg se ismerhesse a hibázás lehetőségét. Az apporttárgyat mindig időzítve kell az épp akadályt vevő kutya orra elé dobni, hogy földet érve már rohanhasson is utána. Ez a csali folyamatos mozgásra fogja sarkallni.

A kutyát gazdája szembe ülteti a pályaelemmel, és az akadály másik oldaláról hívja őt, vagy a pórázánál fogva vezetve, vele együtt átlép az alacsonyra állított léc felett. A következő fokozat, hogy a kutya háta mögött állva, onnan a léc fölött át kell dobni a labdát, és utána kell küldeni a kutyát.

Karika. Tanításának kezdeti szakasza hasonlatos a lécakadály tanításához. Ami viszont speciális benne, hogy a karika és a keret között viszonylag nagy hely van. Ezért eleinte úgy függesztik fel a karikát, hogy annak alja súrolja a földet, így a kutyának csak át kell szaladni rajta. A későbbiekben pedig időlegesen el kell fedni a karika és a keret között lévő réseket, hogy eszébe se jusson a kutyának, hogy az oldalrések valamelyikén haladjon át.

Távolugró akadály. Különösebb problémát nem szokott okozni a tanítása. Az akadály fölött átdobott labda ívének megfelelő nagyságú ugrásra fog törekedni a kutya. Az ugróelemek számát természetesen csak fokozatosan szabad növelni. Ha a kutya hajlamot mutat arra, hogy ugrás helyett átgyalogoljon az elemeken, gyakorláskor azokat felborítják, így támaszkodásra alkalmatlan felületet képeznek.

Kúszóakadályok. A három-hat méter hosszú merev alagutat (kukacot) össze lehet tolni, így a kutyának a tanulási szakasz elején csak kb. egy méter hosszú, egyenes irányú alagúton kell áthaladnia. Míg a felkért segítő a pórázánál fogva tartja a kutyát, aközben annak gazdája bedugja fejét az alagútakadály túloldalán a csőbe és magához hívja a kutyát. Ahogy halad a tanulás, úgy lehet egyre jobban növelni a cső hosszát, míg az végül eléri a maximumát. Utána következhet az enyhe, majd erősebb vonaltörés, míg végül u-alakúra formálható az akadály.

A zsákos kúszó tanítása is hasonló. Érdemes visszafelé felcsavarni a zsák lapos végét, és úgy megmutatni az átjárhatóságát, és egyben rávenni a kutyát az azon való áthaladásra. Alkalmazható az a megoldás is, hogy a kutya gazdája a zsák lapos végét emeli meg (így a szilárd bejárati részen remekül ki lehet látni), és a normális haladási iránnyal ellentétes oldalról küldi be a kutyát. Ha egyszer-kétszer sikerült átsegíteni az ebet, már könnyen megy a gyakorlás. A kutya az orrával fogja túrni a lapos anyagot. A haladásra nemcsak a gazdája bíztatása fogja serkenteni, hanem a hátát simogató anyag melengető érzése is arra ösztökéli.

Érintőzónás akadályok. Tanításuknál alapvető szempont, hogy a kutyának mind felfelé, mind lefelé legalább egyik mancsával érintenie kell a kontaktzónát. Ennél fogva a négylábúaknak valamelyest le kell fékezni a futásuk tempóját. A feljáróra való megfelelő rávezetés is befolyásolja azt, hogy a kutya belelép-e a fölfestett zónába. Kezdetben úgy célszerű a kutyát a zónás akadály felé vinni, hogy az előtt kb. egy méterrel már egyenesen futhasson felfelé, ne pedig oldalról, hogy a zónát ezáltal esetleg átugorja. Lefelé haladáskor a zónába lehet eledelt tenni, ott le lehet fektetni vagy meg lehet állíttatni a kutyát.

A tanításnak van egy másik szisztémája is, miszerint nem a zóna helyét kell megtanítani a kutyának, hanem olyan haladásra kell kényszeríteni, ami által biztosan belelép a zónába, de közben nem veszít sebességéből. Ez a következőképpen érhető el. A feljáró rész elé egy karikát kell rögzíteni a földbe, amelyen a kutyának át kell haladnia. A karika átmérője ne legyen sokkal nagyobb a kutya marmagasságánál. Természetesen ennél a módszernél külön meg kell tanítani a kutyának azt, hogy ezen a karikán át kell bújnia. A nagy sebességű áthaladás csak úgy lehetséges a kutya számára, ha kissé összehúzza magát, ezáltal mozgása megváltozik, laposabban fog futni, ezáltal könnyen belelép a kívánt részbe. A lefelé haladáskor is hasonló hatású a palánk végébe helyezett karika.

Hinta. Mivel gyakorlás közben lehet nyakörv a kutyán, ezért a mérleghintára történő rávezetéskor azt érdemes megfogni, és úgy átsegíteni rajta. A mérleghintát eleinte nem a kutya fogja mozgásba hozni a testsúlyával, hanem egy segítő ember, aki nagyon óvatosan fogja a másik oldalára billenteni a hintát. Ez az akadály első próbálkozáskor könnyen okozhat ijedtséget a kutyákban, mivel lábuk alól elveszítik a talajt. A billenés végén pedig jellegzetes puffanó hangot ad a szerkezet, esetleg el is mozdulhat. Ezért a tanítás során óvatosnak és türelmesnek kell lenni.

Asztal. Ha már megy a léc átugrása, akkor nem fog nagy problémát okozni az asztalra való szökkenés elérése. A rajta való időzés megtanítása a nehezebb feladat. A gazdának érdemes az asztal átellenes oldalához állni, így szemből fogadni a lendületesen érkező kutyát. Labdát vagy jutalomfalatot is lehet az asztallapra helyezni, ami nem csak a felugrást motiválja, hanem – mivel azt a kutya a szájába akarja venni - az azonnali leugrást is meggátolja. Ha viszont gyakorlás közben az asztal egy több akadályból álló kombináció utolsó eleme, akkor ajánlott más sporttárs segítségét igénybe venni, hogy a kutya lendületét valamilyen motivációs eszközzel, vagy akár kézzel fékezze.

Szlalom. Ezt a legnehezebb megtanítani a négylábúnak. Alaphelyzet: az első oszlop a kutya bal vállánál van. A gazda szembe fordul a négylábú társával, és a kezében lévő jutalomfalatot felülről belógatja az első két rúd közé, majd azt szlalomszerű kígyózó kézmozdulat kíséretében végig vezeti a többi karó között is. Mivel a versenypálya kialakítása mindig egyedi, ezért adódhat úgy is, hogy a gazdának jobb kézre fog esni a szlalom. Ha a kutya azt szokta meg, hogy szlalomban mindig a gazda bal oldalán halad, a másik oldalra kerülve megzavarodik és be sem megy a rudak közé. Ezért úgy is kell gyakorolni, hogy a kutya gazdája a pályaelem jobb oldala mellett halad, és onnan bíztatja a négylábú társát. Mint minden akadály gyakorlása közben, ilyenkor is sűrűn kell dicsérni és jutalmazni a kutyát.

Egy általánosnak mondható edzés a következőképpen zajlik. Tíz-tizenöt perc fegyelmezőgyakorlattal indul, amely keretet ad a kutyának a munkára való ráhangolódásra. Utána a kezdő és a haladó versenyzők külön csoportra oszolnak, és tudásuknak megfelelően gyakorolnak. Edzésen viszonylag ritkán futnak le teljes pályát, helyette többféle akadálykombinációt gyakorolnak (öt-hat pályaelemből állót). A lényeg az, hogy mind a kutya, mind vezetője megtanuljon minden akadályt a legkülönbözőbb rávezetési szögekből teljesíteni. Napi tíz-tizenkét kombinációs gyakorlat egyaránt tökéletesen elfáraszt kutyát és gazdát. Egy-másfél óránál nem tart tovább egy edzés. Már az első egy-két gyakorlás alkalmával az összes akadállyal megismerkedik a kezdő kutya, ezáltal gazdájával együtt sikerélményhez jut.

Szabályzat. A három méretosztályról már esett szó (S, M, L). Három teljesítményosztály is van: A1, A2, A3. A1 besorolást kap a kezdő versenyző. A továbblépéshez három különböző versenyen, két különböző bírónál, egy-egy hibátlan futamot kell teljesíteni - nem muszáj nyerni. Ugyanilyen feltételekkel lehet A2-ből A3 osztályba is lépni. A pálya vonalvezetésének minimális hossza száz, míg maximális hossza kétszáz méter. A rajta felállított akadályok száma tizenkettő és húsz között változik, ebből legalább hétnek ugróakadálynak kell lenni. A pályába épített akadályok száma és egymáshoz képest való elhelyezésük bonyolultsága a versenyzők tudásával arányosan nő. Két egymást követő akadály között öt-hét méternek kell lenni. Míg a szlalom csak egyszer lehet a versenypálya része, addig zónás akadály akár három-négyszer is, de nem egymást követően. Az asztal és a kontaktzónás akadályok nem lehetnek rajt vagy célakadályok. A karikát és a távolugró akadályt úgy kell elhelyezni a pályán, hogy azt a kutya egyenes ráfutással tudja megközelíteni.

Pályaépítés. A pálya útvonalának megtervezése a bíró feladata. Kialakításánál szem előtt kell tartania a rajta induló versenyzők tudását. A1 szinten oda kell figyelnie, hogy úgy következzenek egymás után az akadályok, hogy azok ne tévesszék meg a versenyzőket, számukra ne teremtsenek csapdahelyzetet. Mivel a világbajnokságon már csak abszolút profik indulnak el, ezért ott már belefér a rostálásba a csalafinta pályakialakítás is. A felállított pályának a gazda haladásához képest legalább két irányváltást kell tartalmazni a kutya számára. Az akadályok sorrendjét számozással jelölik. A verseny napján és helyszínén mindenféle edzés tilos a pályán. A futam előtt a felvezetőknek öt-tíz perc áll rendelkezésére, hogy azalatt megismerjék a pálya vonalvezetését. Aközben pedig kidolgozhatják a versenytaktikájukat - fantomjátékkal eljátsszák a tényleges versenyfutamot. A futam előtt a bíró ismerteti a verseny részleteit, a szint- és a maximálisidőt (jumping versenyen harminc-negyven, míg agility versenyen negyvenöt-ötvenöt másodperc között szokott lenni a szintidő). A kutya bármilyen testhelyzetből kezdheti a futamot. A felvezető számára engedélyezett, hogy a kezdés előtt beálljon a pálya tetszés szerinti pontjára és onnan indítsa kutyáját. A felvezető csak hang-, kéz-, és testjelekkel irányíthatja a kutyát. Az akadályokat a számozás sorrendjében kell teljesíteni. A verseny a kutya célvonalon való áthaladásával ér véget. A futam során kétféle büntetőpont adható: szintidő túllépéséért, illetve a pályán elkövetett hibáért. A pályán szerzett hibapontok értéke öt, a szintidő túllépése után másodpercenként egy büntetőpont jár. A maximális idő túllépése esetén kizárás a büntetés. Az időt századmásodpercre mérik, és az így kapott hibapontérték is századpontosságú.

Egyszerű hibák a pályán. Ilyen az ugróakadály lécének vagy a viadukt kúpcserepének leverése, zónahiba - ha a kutya egyetlen lábával sem lép bele a felfestett szakaszba. Megtagadás: megtorpan vagy megpördül közvetlenül az akadály előtt (a harmadik megtagadás már kizárást von maga után) , ha a kutya bármelyik testrészével túlhalad az akadály vonalán, ha ugrás helyett átgyalogol a távolugró akadályon, ha a karika és annak tartókerete között ugrik át, ha a szlalomozást rossz irányból kezdi.

Még a hőskorban történt, 1994-ben, valamikor kora tavasszal. Nagyjából fél éve folyt az iskolánkon szervezett agility kiképzés (akkor még nem edzésnek hívtuk). Akadt olyan is a kezdő csoportban, aki aktív munkakutya-versenyző volt, és az agilityt kiegészítésképpen űzte, csak azért, hogy kutyájának valami olyan tevékenységet is biztosítson, amelynek során az – bizonyos korlátok között – felszabadultan rohangálhat. Legalább is ez volt a gazda eredeti elgondolása.

Amikor először jött a pályára, kutyája – egy dobermann – természetesen már tudott akadályt ugrani. Igaz, nem olyat, ami szinte csak egy vízszintes lécből áll, de pár perc alatt ezt is megtanulta, sőt, három-négy egymás után, egy vonalban elhelyezett ugróakadályon is át lehetett vezetni. A kutyának tetszett a dolog, futott, ugrott, szaladt a labdáért, már lihegett. Első alkalomra ennyi bőven elég lett volna, de a gazda ragaszkodott hozzá, hogy megpróbálkozhasson a szlalommal is. Nos, rendben van, elmagyaráztuk és megmutattuk neki, hogy miképp kezdjen hozzá. Csak a dobermannak nem mondtuk, hogy mit csináljon, és ez majdnem végzetes lett. A kutya eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy minél nagyobbat ugrik, annál boldogabb a gazda. Így amikor gazdájával odaléptek a szlalomhoz, szinte állóhelyből elrugaszkodott és ugrott. Át akarta ugrani a szlalomot, de nem ám keresztben, hanem hosszában. A kutya mintegy húsz centivel a durván méteres rudak csúcsa fölött repült. Biztosak voltunk benne, hogy leérkezéskor felszúrja magát az egyikre, a kérdés csak az volt, hogy túléli-e. Ordítani kezdtünk, ki a kutya nevét, ki azt, hogy "nem!", valamelyik lány sikított. Lehet, hogy ez hatott, lehet, hogy a dobi jött rá, hogy valami nem stimmel, minden esetre a harmadik rúdnál elfordította a testét és valahogy a karók közül kikeveredve, a szlalom mellett landolt, szerencsére sértetlenül. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, odament a gazdájához, egy kicsit értetlen, egy kicsit rosszalló tekintettel és elkezdte orrával böködni a gazdi kezében lévő labdát, amit gazdája a nagy ijedség miatt még mindig szorongatott, de ő – semmi kétség – megérdemelt.

A következő hétvégén a gazda – megelőzendő a további balesetveszélyes helyzeteket – változtatott a stílusán. Úgy járt-kelt az agility pályán, ahogy munkakutyázásnál szokásos: a kutya szorosan bal láb mellett, minden forduló sarkos és pontosan derékszögű. Az akadályok előtt rövid, erélyes vezényszavakat adott, sikeres teljesítés után kurtán megdicsérte dobermannját, majd azonnal visszahívta láb mellé. A kutya leszegett fejjel ügetett egyik akadálytól a másikig, szeme menet közben folyamatosan a gazdája jobb kezében, mellmagasságban tartott labdán volt. Így érkeztek az asztalhoz is. A gazda kiadta a "hopp" vezényszót, és a labdát tartó jobb kezét előrelendítette. A kutya, aki eddig csak ezt a kezet nézte és fogalma sem volt arról, hogy mi van előtte, előreszökkent és lefejelte az asztalt. Szerencsére ismét megúszta sérülés nélkül, de a gazdáját ez után a nap után hiába kérdezgettük: mikor jössz agilityzni?

A nőnemű gazdát a természet bőkezűen ellátta domborulatokkal ott fenn, ahol a férfiember szeme szívesen megpihen, olyannyira, hogy e hihetetlen bőség zavarta őt a futásban. Ha csak tehette, nem is választotta ezt a közlekedési módot, illetve, ha mégis rákényszerült, karjait elől összefonta. Szerencséjére egy nagyon jó képességű német juhászkutyát mondhatott magáénak, akivel nem kellett sokat szaladgálni: hat-nyolc méterről is a kívánt akadályra tudta küldeni. Messzebbről már nem volt célszerű próbálkozni, mert Niki ilyenkor elbizonytalanodott és többször megfordult a tengelye körül, ezt pedig – ha az akadály előtt közvetlenül teszi –versenyen 5 hibaponttal büntetik.

Meleg nyári nap volt, versenycsapat edzés. Nem akartuk a kutyákat nagyon kifárasztani a hőségben, ezért úgy döntöttünk, hogy sok rövid kombináció gyakorlása helyett kirakunk egy teljes pályát, és azt – versenyt imitálva – mindenki lefutja egyszer, majd keresünk egy árnyékos helyet meg egy hideg kólát. A pályán az akadályok mellé, csak úgy, mint versenyen, kiraktuk a sorrendet jelző számtáblákat is.

A kutyaiskola kerítésével párhuzamosan egy földút vezetett el, azon túl néhány méterre pedig ott volt a Duna. Hétvégenként sokan sétáltak erre kutyával, gyerekekkel, meg-megálltak és nézték a bent zajló eseményeket. Legtöbben akkor torpantak meg - és maradtak ott vagy fél órára –, amikor elkezdődött a pályabejárás. Ez úgy zajlik, hogy futam előtt a gazdák, kutyáik nélkül, pár percig ismerkednek az aktuális pályával. Először csak az akadályok sorrendjét figyelik és az útvonalat tanulják meg, aztán többször végigfutják a pályát úgy, mintha a kutya is velük lenne. Az avatatlan szemlélő ebből annyit lát, hogy emberek szaladgálnak össze-vissza, eközben motyognak, hadonásznak, leguggolnak, tapsikolnak, szóval itt valami tömeges szellemi hanyatlás történhetett.

Ezen a napon 18 akadályból állt a pálya. A kerítés túloldalán álló alkalmi nézők – papa, mama és két gyerek – mindenkit megtapsoltak, aki már lefutotta a pályát; ezt persze boldog vigyorgással nyugtáztuk. A már említett hölgy volt az utolsó. Kiültette Nikit a startakadály elé, aztán besétált a pályára a harmadik ugróakadályhoz. Elindította a kutyát, aki megszabadulva a várakozás feszültségétől kilőtt, és igen gyors tempót diktált gazdájának. Emiatt kénytelen volt sétából kocogásra váltani, majd karba tette a kezét és futni kezdett. Néhány laza ív és éles kanyar után már csak a célegyenes volt hátra: négy magasugró akadály. Ekkor a hölgy megbotlott és elesett. Ennek ellenére nem adta fel a futamot, és mialatt kászálódott fel a földről, tovább küldte a kutyát. Niki ment is, ugrott, ahol kellett, de mivel a távolság kettejük közt már vagy tizenöt méterre nőtt, kikerült a gazdi hatósugarából. A legutolsó akadály előtt – természetesen – elkezdett pörögni. A lány kiabált neki: "tovább! Hopp! Menj tovább!", de hiába. Közben sikerült közelebb jutnia a kutyához, elővette a labdát és az utolsó akadály fölött átdobva – maga sem tudta, hogy miért – az akadály számát üvöltötte oda: "tizennyolcaaas!". Na, erre Niki végre hajlandó volt átszökkenni a célon. Ekkor az egyik, a kerítés túlsó oldalán álló kisgyerek megszólalt: "Látod, anya, milyen okos kutya? Ismeri a számokat!"

Kutyakiállítások és esetenként egyéb rendezvények alkalmából nagyon sok bemutatón vettünk részt az elmúlt években. Ezeket többnyire bíró közreműködésével szokták lebonyolítani, sőt, a futamidőket is mérik. Ugyanúgy, mintha igazi verseny volna. A közönség körében általában nem azok a kutya-gazda párosok aratnak elsöprő sikert, akik precíz technikával, jó futamidővel, hiba nélkül mennek végig az akadályokon. Persze nekik is jut az elismerésből, de aki egy expresszvonat sebességével száguld át a pályán, még ha le is veri az összes lécet, nagyon nagy tapsot kap. Néha nagyobbat, mint az adott futam győztese. Főleg, ha a kutyavezető is produkál valami különlegeset...

A gazda és kutyája, Raszter már első pillantásra különleges volt. Középmagas, feltűnően vékony fiú, mellette pedig egy olyan hatalmas német juhász kan, amilyennek a piroskaevő farkast képzeltem gyerekkoromban. Nagyjából egy súlyban lehettek. Agilityzni 1993-ban, tehát az "úttörők" között kezdtek. Edzéseken – ahol nem tétre megy a játék – meglehetősen ügyesek voltak, a versenyzést azonban nem nekik találták ki. Volt persze néhány szép futamuk is, de nem ez volt a jellemző. Az első zóna- vagy verőhiba után – tehát amikor eldőlt, hogy dobogósok már nem lehetnek – a gazdát csak a sebesség érdekelte: minél jobb időt akart futni. Mindig tudtuk, mikor adja fel magában a versenyt, mert ilyenkor a szokásos hangerejének többszörösét használva felüvöltött: "húzd meg, Raszti!". És indult a vágta, dübörgött a föld, potyogtak a verőlécek, döngött a palánk oldala. A szlalomban végig bíztatta a kutyát: "hajrá, Raszti, hajrá Raszti! Ez az, húzd meg!". Raszti pedig futott, mint a megszállott. Egyszer Ausztriában olyan lendülettel vágódott a szlalomba, hogy két rúd a tövénél elreccsent és pár métert repült. Persze meg sem állt egy ilyen apróság miatt, hisz ő már tört verőlécet, sőt, mérleghintát és palánkot is.

1995-ben, nyár elején, a székesfehérvári CACIB-on bemutatóztunk. Rasztinak elég hamar, már a második akadályról sikerült levernie a lécet, és kezdődhetett a jól ismert hajsza a másodpercekért. Persze a legjobb időt ők futották és persze az összes lehetséges hibát elkövették. A közönség tombolt a gyönyörűségtől.

A bemutató után pár héttel a száguldó fiú Olaszországba utazott nyaralni. Egyik este, amikor egy tengerparti étterem teraszáról nézte a naplementét és a hullámokat, arra lett figyelmes, hogy a szomszédos asztalnál két nő magyarul beszélget. Nem akart hallgatózni, de mivel kutyákról folyt a szó, mégiscsak fülelni kezdett. Kiderült, hogy az egyik hölgy ott volt a fehérvári bemutatón és élményeit a következőképp foglalta össze: "Jaj, hát nagyon ügyesek és okosak ezek a kutyák, de nekem az a srác tetszett a legjobban, amelyik végig ordított a böszme nagy farkaskutyájának, hogy hajrá, hajrá...". Így lett a fiú az első magyar agilitys, akiről külföldön is beszéltek.

Az agility versenyek meglehetősen hosszú ideig tartanak. A nagyjából száz résztvevő számára legtöbbször három futamot rendeznek. Egy agilityt, ahol a kutyák teljesítményosztályuknak, azaz felkészültségüknek megfelelő pályán futnak, egy nyílt jumpingot, ahol minden kutya ugyanazon a – zónás akadályoktól mentes –pályán halad át, és valamilyen csapatversenyt, aminek számtalan változata létezik. Tehát egy-egy páros a nap folyamán mindössze háromszor egy percet tölt agilityvel, a fennmaradó idő várakozással telik. Van olyan gazda, aki egész nap együtt akar lenni a kutyájával, és olyan is van, aki inkább leteszi egy nyugodt helyre, hogy ne fárassza feleslegesen. A versenyek területén viszont kevés olyan félreeső zugot lehet találni, ami árnyékos és csendes, pihenésre alkalmas. Ezért sokan, ha nincs túl meleg, a kocsi hátsó ülését nevezik ki kutyaháznak. De ez nem mindig szerencsés ötlet.

A Hajógyári Szigeten versenyeztünk. A naptár szerint nyár volt, de aznap kegyetlen szél fújt és az eső is szemerkélt olykor. Bajusz, a másfél év körüli mudi védett helyről, egy Citroen ablakából leste, mikor jön vissza hozzá a gazdája. A parkoló jó háromszáz méterre esett a felállított pályától, ember nem járt arra, kutyák is csak a szomszédos autók üvegein keresztül látszottak. Bajusz módfelett unatkozott. Aztán feltalálta magát.

Nem tudom, mennyi időt töltött egyedül, én már csak a végkifejletet láttam, amikor valamit ki akartam venni a saját kocsim csomagtartójából. Bajusz egy szivacshalmon állt, ami valaha az anyósülés támlája lehetett, és épp a tetőkárpitot tépte le. Nem cafrangosan, hanem precíz, lassú mozdulatokkal, egészben. A hátsó ülés huzatával már korábban végezhetett, mert egy része ott fityegett a szétrágott kormánykeréken, mindjárt a félig leszakított visszapillantó tükör alatt. A kutya szemmel láthatóan elégedett volt.

Gazdája, akinek persze azonnal szóltam, tajtékzott. Becsületére váljon, hogy tettleg nem bántalmazta a derekas munkától még mindig lihegő mudit, de embert ilyen hosszan, ilyen hangosan és ilyen csúnyán káromkodni ritkán hallottam.

Tobi elképesztően nagy, erős és gyors keverék kutya. Német juhász biztosan van az ősei között, meg talán alaszkai malamut és ír farkaskutya is. Fejét magasan tartja, fülei állnak, teste erőtől sugárzik, igazi "kigyúrt állat" benyomását kelti. A gazdáját egyszerűen imádja. Ha a férfi fél percre magára hagyja, sértődötten vonít a kutya.

Éjszakai versenyen vettünk részt Dunakeszin. Este kilenckor kezdődött az agility futam. Tobi fél tízre már túl volt az első körén, és minthogy a következő pályára lépése valamikor éjfél után volt esedékes, gazdája megitatta és betette az Opel kombi hátuljába. Gondolta, a kocsinak otthonszaga van, ott majd nyugodtan elfekszik és csendben marad a kutya. A hátsó ablakokat pár centire lehúzta, hogy legyen bent levegő, azután visszament a versenyt nézni.

Tizenegy óra körül Tobi blazírt pofával odasétált a gazdihoz és leheveredett mellé. Gazdája elképedt. Rosszul zárta volna be az ajtót? Vagy valaki kiengedte a kutyát? Nem kellett sokat vizsgálódni, hogy kiderüljön, mi is történt. Az üvegtörmelék megmutatta, hogy Tobi az ablakon át jött ki. Lehet, hogy a szellőzés miatt hagyott résbe dugta a lábát vagy az orrát, és úgy feszítette ki az üveget, de az is lehet, hogy túl sokat nézte Rex felügyelőt, és az ő példáját követve egyszerűen nekiugrott az ablaknak. Szerencsére Tobi megúszta sérülés nélkül. De sosem árulta el, hogy csinálta.

A következő történet sem klasszikus sportsérülésről szól, bár az esemény kiváltó oka közvetve a versenyzés. A férfinak két pointere van, egy fekete meg egy fehér. Mindkettővel A3-as osztályban indul, a legjobbak között. Kutyái gyorsak és pontosak, így az évek folyamán számtalanszor állhattak a dobogón. Többször is előfordult, hogy egy versenyről két-három kupával tértek haza. Ez egyetlen kutyával is sikerülhet, amikor nemcsak összetett eredményt hirdetnek, hanem a futamokat külön-külön is értékelik, sőt, esetleg a csapatversenyben összejön az első három hely valamelyike. A gazdi szobája régebben sporttrófea szaküzlethez hasonlított: a szekrény tetején, az asztalon, de még a tévé mellett is kupák álltak. Aztán már mindenhol, ezért úgy döntött, hogy dupla polcot szerel az ágya fölé, és azon tárolja gyűjteményét. Egy idő után ez a megoldás is szűkösnek bizonyult és minden új szerzemény felhelyezése előtt össze kellett tolni a régebbieket. Alig egy év múlva már vagy fél köbméter csillogó-aranyló serleg súlya alatt hajlottak a polcok.

Persze sajnáltuk, de azért ugrattuk is: " Halljuk, fejedbe szállt a dicsőség".

Megesett olyan is, hogy még a fotocella segítségével sem lehetett különbséget tenni két kutya munkája között. Néhány éve egy futam első és második helyén, holtversenyben két német vizsla állt. Hiba nélkül és századmásodpercre azonos idővel. A szabályzat előírja, hogy ha a holtverseny az első három helyezés valamelyikére vonatkozik, akkor az érintett párosok újra lefutják a kört, és az így kialakult eredményekből kell a végleges sorrendet megállapítani. Ez alkalommal azonban eltekintettünk az újrafuttatástól. Ugyanis a két eb, Döme és Spuri gazdája - és egyben felvezetője - egyazon személy volt. Ráadásul a vizslák családi kapcsolatban is állnak egymással: apa és fia.

A hölgy 1996-ban lépett először pályára Barneyval, egy óangol juhászkutyával. A bobtail alkata agility szempontból nem éppen ideális. Erős felépítése miatt futása nem elég könnyed, a farok hiánya pedig – nincs mivel kormányozni – hátráltatja a gyors fordulatokban. Szellemi képességeit nem engedi könnyen a felszínre törni, kitartó munkával kell előcsalogatni belőle. Rendszeres foglalkozás mellett gazdájának bármit megtesz, de nem bármikor, csak ha ő maga is úgy akarja. Tanítása épp ezért egy átlagos német juhászkutya oktatásába fektetett energia két-háromszorosát igényli. Mindezek ellenére a hölgy kutyája egyre ügyesebb lett és az évek folyamán szépen fejlődött, bár nem töretlenül: időnként előjött jellegzetes makacssága.

Ezen a versenyen az előzőekben említett hölgy is elindult kutyájával. Barney ekkortájt épp az egyik dackorszakát élte: az asztalon csak állni vagy ülni volt hajlandó. Nem mintha a fekvést nem tanulta volna meg korábban, sőt, a talajon most is első szóra hasra vágta magát, de a magaslaton méltánytalannak tartotta az erre irányuló felhívást és passzivitásba vonult. A gazdi persze kellőképpen drukkolt, hogy Gilbert úr ne építse be a pályájába ezt az akadályt, de hiába. És az akkori szabályzat szerint az asztalon az A1 szinten a kötelező pozíció a fektetés volt.

Az augusztusi hőség ellenére futamuk jól indult. Az első tizenkét akadályon hibátlanul és gyorsan haladtak végig. A "hopp! fekszik!" vezényszavakra Barney felugrott a tizenhármas számmal jelzett asztal tetejére, megállt és úgy maradt. Gazdája megismételte a "fekszik"-et, aztán még egyszer és még sokszor, de hasztalan. Barnika csak pislogott a fehér szőrfüggöny mögött, ásított zavarában, és azon törte a fejét, hogy vajon miért erősködik Mami furcsa, sziszegő hangon, és miért egyre ingerültebb. Tudata legmélyén halványan felderengett, hogy a probléma eredetét esetleg a fekvés körül lehetne keresni, de Mami most zaklatottnak látszott, és Barney – mint ilyenkor mindig – megszeppent. Jobbnak látta, ha nem csinál semmit. Mert ha mondjuk lefekszik, de esetleg mégsem azt kellett volna tennie, csak tovább fokozza a feszültséget. Gazdája eközben minden tőle telhetőt megtett, hogy kutyáját hasra könyörögje: próbálta kedvesen, erélyesen, halkan, hangosan, egy, majd mindkét kezével az asztal lapjára mutogatva.

A helyzet kezdett kényelmetlenné válni, így hát Barney letottyant a fenekére. Egyik elülső lábát megemelte és megpróbálkozott egy bocsánatkérő pacsival, hiszen előfordulhat, hogy Maminak ettől megesik rajta a szíve. Most azonban nem jött be az "aranyos bobtail" című praktika, mert gazdája továbbra is ragaszkodott az eredeti elképzeléséhez, így hát Barnika kissé előredőlt testtel, rózsaszín nyelvét kidugva, különösebb érdeklődés nélkül állt ellen továbbra is a gazdi egyre inkább reményvesztett kísérleteinek. Az angol bíró lassan elindult az asztal felé. Az eltelt két-három perc ellenére sem látszott rajta türelmetlenség, hanem komótosan, jóindulatú mosollyal közeledett a gazdához. Ránézett, azután Barneyra, majd halk, esdeklő, de biztató hangon, a szót kissé elnyújtva annyit mondott: "please!". És a bobtail, mint aki ilyen őszinte, szívből jövő kérésnek nem tud ellenállni, mancsait centiről centire előre tolva, lassan lefeküdt.