27. Területkutató

Szabó Gábor (Mentőkutyás Egyesület Elnöke, mentőkutya-kiképző)

Magyarországon 1993-ban indult útjára a mentőkutya-kiképzés, amikor a Magyar Katasztrófakutyás Egyesület a megalakulását követően felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Mentőkutyás Szervezettel (Internationale Rettungshunde Organisation – IRO). Az IRO kiképzői Ausztriából érkeztek hazánkba és egy pár napos tanfolyam keretében szakmai előadásokat tartottak nekünk. Az elkövetkezőkben mindegyikünk az ott hallottak és az addig megszerzett saját tapasztalatok alapján kezdett a területkereső kutyák képzésébe. Mindez olyan jól sikerült, hogy a 2000. évben megrendezett világbajnokságon született egy magyar bronzérem is. A kutya Zénó névre hallgatott, a fajtáját tekintve német juhász volt, nem igazolt származással. Ezen kívül számos éles bevetésen sikerült visszaadni eltűntnek hitt hozzátartozókat az őket kereső családoknak a képzett kutyák segítségével.

Magyarországon jelenleg tizenöt olyan szervezet van, melyeknek neve arra utal, hogy foglalkoznak mentőkutya-kiképzéssel, de tudomásom szerint ezek közül eddig mindössze három rendelkezik vizsgázott mentőkutyákkal. A mentőkutya kiképzés egész embert kíván, aki valamennyi szabadidejét hajlandó kutyájának kiképzésére áldozni. Az olyan megszállottaknak való, akik kielégülést találnak kutyájuk viselkedésének jó értelemben vett manipulálásában, és képzett kutyájuk segítségével szívesen vesznek részt mentési akciókban.

A területkereső munka lényege, hogy a kutya eltűnt, eltévedt embert vagy embereket bármilyen területen légszimat alapján felkutasson és a “rátalálás” tényét gazdájának kitartó ugatással jelezze.

Egyik kutyafajtáról sem mondható el, hogy e szakterület specialistája lenne. Legfeljebb azt lehet kijelenteni, hogy bizonyos fajtákon belül egyes populációk között nagyobb létszámban vannak olyan egyedek, amelyek alkalmasak e feladatra. Fajta és méret szerint a spánieltől egészen a német juhászig bezáróan bármelyik fajtából kerülhetnek ki alkalmas példányok (a túl rövid, vagy éppen túl hosszú szőrű kutyák nem praktikusak). Nem szabad megfeledkezni a keverékekről sem, mert közülük többen is kiváló munkát végeznek.

Ami viszont mindent megelőzve a legfontosabb, hogy rendkívüli zsákmányösztönnel (apportkészséggel) rendelkezzen a kutya. Ezen felül természetesen emberszeretőnek, jóindulatúnak és nyitottnak is kell lennie. Fontos szempont még a jó problémamegoldó képesség és a terhelhető idegrendszer is. A kutyának jó mozgáskoordinációval kell rendelkeznie, mélyben és magasban biztonságosan kell tudni mozognia.

Természetesen egy ilyen interjú nem képes, és nem is ez a célja, hogy kimerítően taglalja a mentőkutyák kiképzésének mélyrehatóbb elméleteit. Néhány kérdést azonban muszáj legalább érintőlegesen megvilágítani.

A kölyökválasztás az első és legfontosabb szempontja a kiképzés elkezdhetőségének. Egy jó kiképző arról ismerhető fel, hogy ha nem is száz százalékos biztonsággal, de nagyon jó eséllyel ki tudja választani, mely kölykök rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megfelelő nevelés mellett alkalmassá teszik őket a mentőkutya kiképzésre. A legfontosabb tulajdonság az ún. zsákmányösztön, amelynek meglétéről néhány egyszerű teszttel meggyőződhetünk. Egy nagyon olcsó és egyszerű módszer segítséget nyújt ennek pár hetes korban történő vizsgálatára. Egy papírgalacsint a kölykök közé gurítva szembetűnő különbségek szoktak mutatkozni a viselkedésformák között.

Az alom tagjai közül több alkalommal történő megfigyelés után kiválaszthatók a legerősebb zsákmányösztönt mutató egyedek. Ahhoz, hogy az alkalmasságról pontosabb képet kapjunk, még nagyon sok különféle tesztet kell elvégeznünk. Példaként néhány: tegyük fel a kiskutyát egy lapos doboz tetejére és figyeljük meg a viselkedésüket: bátorság, oldott viselkedés, kiváltható zsákmányösztön: ezek mind pozitívumok. A félelem, vagy az egyébként szívesen játszó kutya visszafogott játékkészsége kizáró ok. Remek tesztelési lehetőség a zuhanyozótálcába vagy az alapjáraton járó autó alá bedobott játék, stb. A zsákmányát bátran megszerző kölykök viselkedése a kívánatos. A tesztelési lehetőségek skálája végtelen, mindenkinek csak a saját lehetőségei és fantáziája szab határt, természetesen a kölyök egészségének és testi épségének szem előtt tartásával. Figyelembe kell venni a kiskutya tanulási képességeit. Semmi esetre sem szabad kizárni a kiképzésből azokat az egyedeket, amelyek első alkalommal nem szerezték meg a zsákmányt, de miután felmérték a valós veszélyhelyzetet, már képesek voltak megoldani a feladatot. A teszteken való megfelelés nem bizonyítja azt, hogy az egyedből feltétlen mentőkutya válhat, de a meg nem felelés mindenképpen kizárja azt. A kiképzés későbbi szakaszában még nagyon sok más probléma adódhat.

Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy figyeljünk oda a kölyök táplálkozására is. Ha hazavisszük és otthon nem hajlandó ugyanazt az élelmet magához venni, mint azelőtt, az mindig utal valamire: szervi vagy pszichés problémára. Ha meg csak idegen helyen nem eszik, az meg azért dilemma, mert többnapos bevetés esetén az ilyen kutya akár csontsoványra is lefogyhat.

A szakirodalomban foglaltak alapján kijelenthető, hogy már a kölyökkutyákat is lehet és érdemes is tanítani.

Eckhardt Lind osztrák kiképző bizonyította, hogy a tízhetes német juhász kölyök ül, fekszik, láb mellett szabadon követ, behívást és láb körül kerülést hajt végre anélkül, hogy tanulása során bármilyen negatív élmény érte volna. A gyakorlatok megértetését a kiképző instrumentális tanítási módszerrel érte el. Ez a módszer a spontán cselekvés élelemmel vagy zsákmánnyal történő megerősítését jelenti. Vegyük példaként a legegyszerűbb gyakorlat, az “ül” vezényszó ilyen módon történő tanítását: a kölyök elé egy falatkát tartok úgy, hogy azt ne érhesse el. Minden bizonnyal ugrálni fog, és a legkülönbözőbb módon igyekszik megszerezni, míg végül fáradtan leteszi a kis fenekét. Ez az a pillanat, amikor meg kell, hogy kapja a falatkát, amiért küzdött. Ha ezt következetesen ismételgetjük, a leülések mind gyorsabban következnek be. Ezen a ponton beépítem az “ül” vezényszót, és minden sikeres gyakorlatot élelemmel jutalmazok. Rövid kondicionálás után a vezényszót hallva a kiskutya automatikusan ülő testhelyzetet fog felvenni. Jürgen Zank neves német kutyakiképző azt a módszert részesíti előnyben, hogy először kialakít a kölyök testén úgynevezett érintési pontokat. A nyolchetes kiskutyát egy kiképző-asztalra teszi és ott etetgeti. Néhány alkalom után a kiskutya a kapott pozitív élmények miatt örömmel veszi, ha felkerülhet az asztalra. Ekkor az első alkalommal lenyomjuk a kutyus farát úgy, hogy ülő testhelyzetbe kerüljön, amit azonnal élelemmel jutalmazunk. A gyakorlat többszöri ismétlésével a kutya hátsó részén kialakul egy érintési pont, amelyet ha megérintünk, azonnal le fog ülni. Később, amikor az érintésre már a kutya gyorsan reagál, az érintést megelőzően beiktatjuk az “ül” parancsot, majd hozzáérünk a kialakított érintési ponthoz. Így a kutya rövid idő alatt kondicionálódik a gyakorlat gyors és tökéletes végrehajtására, tehát az "ül" vezényszó elhangzása után már nem várja meg, hogy hozzáérjünk, hanem automatikusan végrehajtja a feladatot. Ugyanilyen módszerrel tanítható a fektetés és az állítás is. Láthatjuk tehát, hogy a kutya tanítása már egészen pici korban is lehetővé válik megfelelő módszerek alkalmazásával.

A keresőfeladat kimondottan olyan tevékenység, amiben a kutya számára semmi kényszer nincs. Belső indíttatásból fakad, tehát a feladat tanítása bármikor elkezdhető.

A kiskutyát először is arra tanítom meg, hogy a nálam lévő labdát ugatással meg akarja szerezni. Így aztán vérévé válik, hogy felnövekvése során mindig ugatnia kell, ha labdához kíván jutni. Leguggolok és játszadozom a kezemben lévő labdával, úgy, hogy a kutya ne érhesse el a számára oly ismerős játékszert. Az erős ösztönökkel rendelkező kutyákban általában perceken belül olyan magas szintre fokozódik a megszerzési vágy, hogy mindent elkövetnek azért, hogy a labda a birtokukba kerülhessen. Eleinte ugrálnak a gazdára, később, ahogy veszni látszik a remény, egy-egy vakkantással jelzik elégedetlenségüket. Ez az a pillanat, amikor lehetőséget engedünk arra, hogy a kutya is játszhasson a labdával, hogy üldözhesse és birtokolhassa azt. Az ilyen módon történő kondicionálás azt eredményezi, hogy az ülő, guggoló pózban lévő ember látványa mind könnyebben, és mind hamarabb váltja ki az egyre folyamatosabbá és kitartóbbá váló ugatást.

A következő lépcsőfok tanításakor pórázra veszem a kutyát és a nálam lévő labdát átdobom a velem szemben álló segítő kezébe, aki guggoló testhelyzetet vesz fel és a labdát úgy tartja, hogy a kutya ne férhessen hozzá. A kutya felismerve a szituációt, amit előzőleg a gazdájával már megtanult, örömmel fogja ugatni az idegen személyt, aki a kitartó ugatást eleinte rövid, később egyre hosszabb idő után a labda játékba hozásával jutalmazza. A későbbiekben a segítő fokozatosan növelve a távolságot, egyre távolabb és távolabb fut el a labdával, míg végül eltűnik a kölyök szeme elől egy bokor, vagy bármilyen tereptárgy mögé. A kutya eleinte a látottak alapján könnyen megtalálja az elbújt személyt, de később, ahogy egyre nehezebb feladat elé állítjuk, szüksége lesz, hogy használja az orrát, amelynek érzékenysége összehasonlíthatatlanul jobb az emberénél.

Az elkövetkezendő tréningeken egyre távolabb és távolabb kell a személynek az erdőben elbújnia, betartva persze a fokozatosság elvét, alkalmat adva a kutyának arra, hogy keresési tapasztalatokat gyűjtsön. Amikor már 100-150 m-re az erdőben elbújt személyt a kutya rutinosan fel tudja kutatni anélkül, hogy én egy lépést is tennék utána, és azt számomra egyértelmű, kitartó ugatással jelzi, áttérhetünk a két segéddel történő gyakorlásra. Első lépésként helyezkedjünk el az erdő szélén egy úton úgy, hogy tőlünk jobbra és balra is kb. 30-30 m-re egy-egy segítő áll. Először az egyik, majd azt követően a másik is a labda pattogtatásával és megmutatásával hívja fel magára a figyelmet, és rejtőzködjön el az erdőben lehetőleg a vezetőtől és kutyájától nem túl távol. A kutya emlékezetében ez esetben az marad, hogy mindkét irányban találhat személyt. Így a gazda bármelyik irányba küldi, szívesen fog arra keresni, majd amikor a jelzést követően megkapta a labdáját, örömmel fut a gazdához, aki a labdát elvéve a másik személy felé küldi. Eközben az első személy néhány m-rel beljebb ment az erdőbe. Vele párhuzamosan a gazda is befelé halad, majd újra felé küldi a kutyát. Miközben az első személyt másodszorra is megtalálta, a második személy is bentebb haladt és újabb rejtekhelyet keresett. Ezután a kutyát újra a második személyhez küldjük, és miután elérte a jutalmát, és azzal hozzánk fut, nagy, kielégítő játéknak kell következni. A későbbiekben a rejtőzködések számát és távolságát fokozatosan növeljük.

Ezzel a módszerrel tréningezve hamarosan elérünk arra a szintre, hogy az erdőben haladva a kutyát jobbra és balra tudjuk irányítani úgy, hogy ne egyszerűen elfusson a jelzett irányba, hanem személyt keresve tegye ezt, és biztosak lehetünk benne, hogy ha jól tréningeztünk, akkor minden megtalált személyt folyamatos ugatással fog jelezni számunkra.

Egy megfelelő tanulási szint elérése után azt is gyakorolnunk kell, hogy ha a kutya nem talál személyt egy bizonyos területen, térjen vissza a vezetőhöz. Ezt azonban csak nagyon ritkán, sok sikeres keresés után szabad beiktatni. Mivel a sikertelen keresés után behívásomra a kutya hozzám “eredmény” nélkül tér vissza, ezért őt visszaérkezése után azonnal jutalmazni kell. Erre legjobb egy pár korty hideg víz – ekkor már úgy is “földig lóg a nyelve” (pozitív megerősítés a behívás teljesítésére).

Az igazán magas szinten képzett mentőkutyákat tanítjuk az úgynevezett feltétlen engedelmesség megtagadására is. Ez azt jelenti, hogy amikor a vezetőjétől távol lévő kutya már érzékelte szaglásával a keresendő személy közelségét, de még nem tudta pontosan behatárolni azt, nem hathat rá a kutyavezető hívó parancsa. Ilyenkor döntenie kell, és a hívó parancs ellenére is a személy felkutatását kell választania. Ez azonban csak sok éves gyakorlás után várható el. Ezáltal el lehet kerülni, hogy éles helyzetben egy majdnem megtalált emberről lehívjuk kutyánkat.

Minden élőlénynek, így az emberi testnek is van kipárolgása. Az egyedi szag terjed a levegőben és a kutya az orrával ezt a szagfelhőt keresi. A már egy órával korábban elrejtőzött személy szagát jó szélirány esetén akár 30 méter távolságból megérzi és jelzi is. Ha kutyánkat úgymond “mindenkit” megtaláló keresővé akarjuk kiképezni, akkor az elrejtett személyek kiválasztásakor oda kell figyelni a nemek és a korosztályok sajátosságára is.

Ugyanez a sokszínűség igaz a terepgyakorlatok színhelyének (domborzati – mező, dombos, hegyvidéki, sziklás; növényzetének – gazos, bokros, fával sűrűn benőtt terület; épületének – romos, elhagyatott építmények; ill. talajadottságainak – felszántott föld, mezőgazdasági tábla, lápos mocsaras terület) megválasztására is. Egy kutya ugyanis csak akkor mondható jó területkeresőnek, ha feladatát minden körülmények között el tudja látni, ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha mindenhol gyakorolunk vele.

A kutya mindennek úgy másfél-két év tanulás és gyakorlás után fog a birtokába kerülni, és öt-hatéves korára érik be. Az ilyen korú kutya már szinte mindenféle helyzettel találkozott, mégis adódhatnak számára olyan feladatok, amelyek megoldása csak a kutya fejlett problémamegoldó képességére hagyatkozva képzelhető el.

A területkutató vizsga az IRO vizsgaszabályzatban foglaltak szerint történik.

Egy alapfokú területkutató vizsgánál a teljesítendő feladat egy egyhektáros – növényzettel, romos részekkel, szakadékkal és más tereptárgyakkal fedett – terület átkutatása, amelyen a felvezető gyakorlatilag egy U-alakot leírva haladhat, vagy ha a terület nem szélesebb hetvenöt méternél, akkor annak a közepén mehet végig. Ez esetben a felvezető hang- és kézjelekkel irányítja kutyáját, akinek a területen két személyt kell megtalálnia.

Az emelt szintű vizsgán a kutyának már egy háromhektáros területet kell felkutatni – terepváltós terepen – és azon öt személyt kell jeleznie.

Mindkét vizsga természetes környezetben zajlik. Az alapfokú területkutató vizsgán a két személy megtalálására – a jelző gyakorlat teljesítését is beleértve – húsz perc áll a team rendelkezésére, míg az emelt szintű vizsga esetében ez az idő negyven perc.

Következőképpen néz ki egy vizsga a gyakorlatban. A bíró elmondja a körülményeket: például eltűnt két gombászni indult nénike. Megmutatja a feltételezett helyet (egy hektár kiterjedésű területet). A tényleges keresés előtt a kutyának a jelzőgyakorlatot kell teljesítenie. Itt tudja a bíró felmérni közvetlen közelről látva, hogy a kutya jelzési stílusa megfelelő-e, hogy nem jelent-e veszélyt az eltűnt személyre, és, hogy megfelelő kitartással képes-e jelzést adni. A vezető elindítja a kutyát a kb. harminc méterre guggoló segédhez, majd annak előtte megállva – hozzá nem érve – az embert egyértelmű ugatással kell jelezni. Ezt követően a bíró engedélyére a kutyavezető a kutyájához megy, lefekteti. A személyt fölsegíti, majd a kutyát hozzáengedi, jelezve ezzel a kutya személy felé irányuló jóindulatát. A bíró jelzésére a kutyavezető a már újra láb mellett lévő kutyával elindul, a bíró követi a párost. A gazda jobbra-balra küldi a kutyát, akinek mindkét elrejtett személyt időn belül kell megtalálni, és azt kitartó ugatással kell jeleznie. Az elvégzett munkát a teljesítmény-bíró kritikus szemmel pontozza, és összehasonlítja a vizsga követelmény-rendszerével. A sikeres vizsgához minimum az előírások 75 százalékát kell teljesíteni.

Az emelt szintű vizsgán a háromhektáros területen öt személy van elrejtve. A vizsga az “A” szintnél sokkal tagoltabb terepen zajlik. A célja itt is az elrejtett öt személy időn belüli megtalálása. Extrém esetben előfordulhat, hogy csak négy személyt talál meg a kutya, de még így is – igaz, a legminimálisabb pontszámmal – átmehet a vizsgán. Én úgy gondolom, ha a kutya időhiány miatt nem talált rá az ötödik személyre, akkor megfelelhet, ha a többi jelzése kifogástalan volt, de ha a teljes terület átvizsgálását követően nem jelzett akár csak egy személyt is, úgy a kutya nem teljesített megfelelően.

A vizsgának van még egy úgynevezett pályamunka része is, ami engedelmességi és ügyességi gyakorlatokból áll – ez a területkutató, a nyomkövető és a romkutató kutyák vizsgáján egy és ugyanaz (a Mentőkutya-vizsga fejezeten belül részletesen olvasható róla – a szerző).

A kutya tartásával kapcsolatban különböző vélemények alakultak ki. Van, aki a lakóházban, kennelben, és van, aki az udvarban tartásra esküszik. Én a kennelben való tartást részesítem előnyben, mert egy jól elkészített, kényelmes kennel biztonságot és nyugalmat jelent a kutyának. Az idő alatt, amíg ő itt tartózkodik, nagyon kevés inger éri, és így tökéletes pihenést tesz lehetővé. Az így élő kutyák kontrasztos életet élnek, mivel a kennelben lévő abszolút passzivitás után a munkában teljes aktivitást mutatnak. Természetesen vannak egyedek, amelyek nehezen viselik a kennelben tartást, nekik más megoldást kell választani.

 

ÉLETKÉPEK

Törökországi földrengések

A két törökországi mentésnél a Magyar Speciális Mentőkkel együtt dolgozva a Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentőszervezet logisztikai hátterével összesen 12 napot dolgoztunk a romokon. Több mint 100 holttestet és 15 élő személyt jeleztek kutyáink. Közöttük több gyermek is volt. Az egyik ilyen egy 9 éves kisfiú, akinek hangját egy angol mentőcsoport fedezte fel a rengést követő harmadik napon, kb. 14:00 óra körül. A több emeletes épület, ahonnan a hang kiszűrődött, oly mértékben károsodott, hogy egy-egy szint plafonja és padlója mintegy 60 cm közelségre került egymáshoz. A megmaradt szűk helyet az összetört bútorok, berendezések és a közfal anyaga töltötte ki. A túlélési esély minimális volt. Ez a fiú szerencséjére mégis olyan helyre került, ahol nem sérült, csak kisebb zúzódásokat szenvedett, de erről csak a mentés legvégén tudtunk megbizonyosodni, ugyanis az angol mentőcsoport a hang alapján azonnal bontani kezdett, de kb. éjfélig tartó munkájuk még mindig eredménytelen volt. Ekkorra az irányt adó hang teljesen megszűnt, és a bontó csoport segítségért fordult hozzánk. Az általuk létrehozott nyíláson a szűk üregbe küldtük be Rexit. Általában Zénó és Rexi egymást kontrollálták, de ez esetben Zénó a bázison maradt, hogy takarékoskodjunk energiájával. Kontrollkutyát a mellettünk lévő sátorban táborozó német csoportból rendeltek ki. Rexi jelzése rendkívül határozott volt, tehát biztosak voltunk abban, hogy érzi a közelben lévő sérültet. Testtartása azonban a megszokottól eltérően nem utalt arra, hogy hol érzi pontosan a kipárolgó szagot. Percekig figyeltük, hogy talán felfedezünk viselkedésében valamit, ami egy bizonyos helyet jelöl meg, de ő továbbra is csak az üreg közepén ugatott. Kezdtünk elbizonytalanodni, amikor észrevettük, hogy Rexi feje fölött néhány cm-rel egy repedés látható, és akkor megvilágosodott, hogy a hang, amit az angolok hallottak – csakúgy, mint a szag, amit Rexi érzett – egy emelettel fentebbről jött. Mivel a plafon és a padló közötti szűk hely miatt Rexi nem tudta felemelni a fejét, nehezen értettük meg, mit akar közölni velünk. Ezen a ponton azonban biztosan tudtuk, hogy hogyan folytassuk a keresést. Egy újabb mentőcsoportra volt szükség, amely endoszkópos kamerával volt fölszerelve, és a szűk nyíláson a kamerát bevezetve megláttuk a már eszméletlen, de még lélegző kisfiút. A bontócsoport még további két órát dolgozott, amíg sikerült kiemelni és kórházba szállítani a kis sérültet.

Egy tipikus történet

2001. október 30. este 10 óra. Éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor megcsörrent a telefon. A Heves Megyei Rendőrkapitányság más mentőkutyás egységekkel együtt minket is riasztott egy eltűnt gyermek felkutatásához. Mindössze annyi információt kaptunk, hogy egy 14 éves budapesti fiú még a délután folyamán leszakadt egy kirándulócsoporttól a Mátrában. Bővebb információ a recski benzinkútnál. Kb. 25 percbe telt, amíg az 5 kutyavezető kutyájával indulásra készen állt. 23 óra 20 perckor a helyszínen voltunk. A miskolciak után másodikként érkeztünk, nem sokkal utánunk a budapesti és hevesi mentőkutyás egységek is megjelentek. A rendőrség és a katasztrófavédelem vezetői már vártak ránk. Elmondásuk alapján kiderült, hogy kb. 15 óra óta 70 emberrel keresték az eltévedt fiút. A térképek segítségével felosztottuk a területeket, hogy minden mentőkutyás csapatnak nagyjából azonos feladat jusson. Éjjel kettőkor – bár már sok-sok hektárnyi erdőt, hegyet, völgyet, szakadékot átkutattunk – még mindig semmi eredmény nem volt. Közben megérkeztek az aggódó szülők és az ajkai mentőcsoport is. A kutatás folytatásához olyan emberre volt szükségünk, aki jól ismeri a környéket és lehet elképzelése afelől, hogy arról a helyről, ahol a fiút utoljára látták, merre indulhatott még. Ez egy rendőr törzszászlós volt, akinek az információi alapján egy dózerútra bukkantunk. A csapat egy tagja a mentőautóval a hegyet megkerülve annak túloldalára ment, ahová a térkép szerint a dózerút vezetett. Négyen pedig kutyáinkkal folytattuk a keresést. Úgy gondoltuk, hogy az utat szándékosan nem hagyta el a fiú, tehát ha nem tud közlekedni, annak valószínűleg az az oka, hogy vagy kimerült, vagy a csúszós erdei avaron a sötétben botorkálva becsúszhatott egy patakmederbe, vagy az arrafelé nem ritka kisebb szakadékokba, és megsérülhetett. Szerencsére nem ez történt. Úgy határoztunk, hogy az utat és annak két oldalát vizsgáljuk át. Kb. 2 óra múlva az út Y-ba ágazott szét, de egy pillanatra sem maradtunk tanácstalanok, hiszen a 4 kutya teljes biztonsággal az Y jobb ágán indult el. Viselkedésükön rendkívüli érdeklődés volt megfigyelhető. Aktív szaglászással és fokozott farok csóválással jelezték, hogy a levegőben már érzik egy közelben lévő ember szagát. A fáradtságtól kimerült legénykét ettől a helytől kb. 100 méterre találtuk meg. A lámpáink fényére és az általunk keltett zajokra ébredt. Elmondta, hogy már minden reményt feladott, csak abban bízott, hogy nem hagyják abba a keresést, ugyanis délután többször hallotta a tőle több km-re lévő rendőrautók szirénáinak hangját, de visszajelzést adni nem tudott.

Csodálatos érzés visszaadni valakinek az elveszett családtagját. Reméljük, hogy minél kevesebbszer lesz szükség a munkánkra, de ha már menni kell, szeretnénk mindig ilyen eredményesen dolgozni.

Egy érdekes eset

Van úgy, hogy nem találjuk, akit keresünk. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: vajon mi hibáztunk, vagy valahol máshol van? Csak nevek nélkül, röviden egy furcsa eset: történt egyszer nemrégiben, hogy egy lakossági riasztásra 5 kutyás csapattal vonultunk ki egy eltűntnek hitt 72 éves bácsi keresésére. Mintegy 12 órás kutatás után, amikor már minden lehetséges helyszínt átvizsgáltunk, fájó szívvel adtuk fel, és hagytuk abba a keresést. A hazaúton próbáltuk nyugtatgatni magunkat, hogy valahol biztosan él, és hamarosan hírt kapunk róla. De ott volt a kétség is bennünk, hogy hol, hiszen az összes rokonnál, ismerősnél, kórházakban, sőt a halottas házban is érdeklődtek az elkeseredett családtagok. Akkor hol lehet? Két nap múlva, amikor a bácsi fia a reményt még mindig nem feladva szórólapokat osztogatott a városban, egy, az út mellett álló rendőrautóhoz lépett és mutatta a járőröknek az édesapja fotóját azzal a szándékkal, hogy talán látták, vagy látják majd valahol. Szerencséje volt. A reagálás őt is meglepte: pár napja mi vittük be a pszichiátriára, mondták a rendőrök. A bácsi ugyanis súlyos érelmeszesedésben szenvedett, és nem tudott semmilyen információt adni önmagáról. A történet érdekessége, hogy bár minden lehetséges helyen érdeklődött a család, abban a bizonyos kórházban és a rendőrségen is, mégis a véletlenen múlott, hogy a bácsi végül megkerült.

Megtörténik, hogy a leggyorsabb reagálás ellenére sem tudunk segíteni

Pécs mellett egy kis faluban történt. Egy nénike eltűnt otthonról. Mivel Mindenszentek ünnepe volt, a család feltételezte, hogy a közeli temetőbe ment ki. Tán elfelejtett lefordulni a temető felé vezető útról és így az erdőbe jutott – vélték a rokonok. Valóban így is volt. Csoportunk ezt a logikát követve kezdte meg a kutatást. Keskeny ösvényen haladtunk, amelynek egyik oldalán mély árok húzódott. Abban bíztunk, hogy a néni önszántából nem hagyta el az utat. A csapatot két részre osztva az út két oldalát vizsgáltuk át. Nem kellett messzire mennünk. Kola és Zénó szinte egyszerre futottak az árok egy mélyebb pontjához, megváltozott viselkedésükkel, érdeklődő magatartásukkal magukra vonták figyelmünket. Ám amikor lent a mélyben rátaláltunk az idős asszonyra, sajnos már nem lehetett rajta segíteni.

Zénó, aki szakmai körökben legendává vált

Mérlege: háromszoros Nemzeti Mentőkutya bajnok, háromszoros Nemzetközi Mentőkutya bajnok, a Mentőkutyák Világbajnokságán 2000-ben a 3. helyet ért el. Mindezek eltörpülnek amellett, hogy több mint 30 család hozzátartozójának felkutatásában segített. Úgy gondolom, ezeknek a családoknak már nem kell magyarázni a mentőkutyák munkájának jelentőségét.