Stefi amerikai cocker spániel. Esetében következményes cukorbetegségről van szó, mivel hasnyálmirigy gyulladás előzte meg. Eredete mindmáig tisztázatlan, lehet, hogy az ellés után felborult a hormonháztartása, de az is lehet, hogy valamilyen táplálkozási szokás váltotta ki. Az akut időszak megviselte Stefit: hányt, émelygett, lázas volt. Egész nap feküdt és egyfolytában nyöszörgött. Az erős görcsök miatt minden kijött belőle, még a víz is. Mindez kisebb-nagyobb visszaesésekkel három hónapig tartott. Az orvos infúziós- és antibiotikumos kezeléssel próbált rajta segíteni, a hányást pedig hányáscsillapító gyógyszerekkel és kúpokkal igyekezett mérsékelni. A betegség tönkretette a hasnyálmirigy szövetállományát, ezért az már nem volt képes megfelelően inzulint termelni. (A cukorbetegségről akkor még nem tudtunk.)

A pontos kórképet az István utcában, az Állatklinikán diagnosztizálták, s azt mondták, talán meg is kell műteni a kutyát, mert előfordulhat, hogy az ivarszervei okozzák a gyulladást, de erre mégsem került sor. A klinikán megpróbálták Stefi inzulinadagját beállítani. Egy hetet töltött kórházban és mikor bementünk érte, már nagyon sovány volt, a gyengeségtől remegett, nagyon elesett állapotban volt. Stefi kölykei ekkor már egyévesek voltak. Hat kölykéből négy életképtelennek bizonyult, egyet elajándékoztunk (róla nincs információm), a meghagyott kölyök, Betty lumbágós.

Stefi hazakerült. Naponta kétszer adtunk neki inzulint, de mivel egységét csak hétköznapi körülmények között lehet pontosan beállítani (a mozgás és a táplálkozási habitusa otthon másként alakul, mint egy kórházban), így az hosszadalmasabb folyamat volt állandó megfigyelés mellett. Az adag egyszer kevésnek, máskor meg soknak bizonyult. Ha kevés volt, a kutya rosszul lett (alig volt tudatánál, reszketett, mozgáskoordinációs problémái voltak, nyüszített, a teste hidegnek mutatkozott). A cukorszint megemelkedésére a sok vízivás utalt (kirívóan magas érték esetén a kutya eszméletét veszti), illetve az állat hiperaktív módon viselkedett. Az akut időszakban a kutya csak pépes ételeket kaphatott. Pár hónap eltelte után sikerült stabilizálni Stefi állapotát.

Egy kutya esetében ezt a betegséget sosem lehet olyan előírásszerűen kezelni, mint az embernél. Sokszor fő a fejünk a kutya étkeztetése kapcsán. Minél kevesebb zsírt és meghatározott mértékű szénhidrátot kell kapnia, viszont fehérjéket (húst és sajtot, zöldségféléket) bőségesen fogyaszthat. A szénhidrát az inzulin beadása után fél órával szükséges, és ideális esetben a napi szénhidrát adagot ötszöri étkezés alkalmával kellene elosztani. Ha Stefi épp akkor nem akar enni, amikor feltétlenül muszáj lenne (fél órával a hosszú hatású inzulin beadása után), akkor erőszakkal kell a szervezetébe táplálékot juttatni (tejet például fecskendőben). Az emberhez hasonlóan, naponta ötször kéne ennie, de nála ez sem betartható. A hasnyálmirigy gyulladása miatt az emésztőenzim termelése elégtelen, ezért azt tablettával kell elősegíteni. Minden étkezés előtt a gyógyszert porrá zúzzuk és belekeverjük a kutya ételébe, mert így képes kifejteni maximális hatását.

Stefi figyelmét az inzulin beadás idejére nem kell felhívni. Szervezete azt előre jelzi neki, de a látható, hallható előjelekből is ki tudja “szimatolni”. Abszolút nem foglalkoztatja az injekciótű bökése, utána már megy is ki a konyhából a dolgára. Betegsége nem befolyásolta mindennapi kutyateendőinek ellátásában. Ha volt mit megugatni, megtette, ha nem, csinált helyette mást. A magához vehető tápanyag összetétele mellett azért is állandóan éhes Stefi, mert finnyás – talán gazdájának köszönhetően? Olykor még a húst is hosszasan szimatolja, majd otthagyja. Talán ettől, talán nem, de kissé nyugtalan.

A diagnosztizálástól eltelt öt év alatt a cukorbetegség teljesen tönkretette a kutya látását (szürke hályog alakult ki szemén), talán a fényt valamennyire még érzékeli. Mozgása látásának csökkenésével arányban lelassult. Kertes házban lakunk. Stefi orrát a földhöz nyomja, így indul ki a konyhaajtón. Lassan, óvatosan lépkedve halad előre. Nemcsak az előkertbe szokott kimenni, hanem a hátsóba is, gyakran fekszik ki a kapuba és ugatja meg az arra járókat. Naponta bejárja megszokott útját. Ha magunkhoz hívjuk, akkor sem sietős a dolga. Útközben néha nekimegy egy ottfelejtett, váratlan tárgynak – locsoló kanna –, ilyenkor koppan egyet, majd komótosan folytatja útját.