Az angol szetter – szokatlan kutyafajta a vakvezetők között – másfél évesen került mellém. Másban is rendkívüli teremtés volt. Imádta a nyers burgonyát, sőt a hámozatlan sárgarépát is. Ezt a sarki zöldséges sehogyan sem akarta elhinni, és próbaként egy sárgarépát dugott a szetter orra alá, aki a neki csemegének számító zöldséget jó ízűen befalta (két kiló ajándékba kapott sárgarépával térhettünk haza). Ezek után kutyámat már csak Nyuszinak hívtam. Mellesleg, megbízhatóan végezte napi vakvezető munkáját: gyorsan és határozottan vezetett. Mellette tanultam meg biztonságosan közlekedni.

Ami nagyon jól esett tőle – nem is mertem volna gondolni rá –, hogy az állatokkal is rendkívül barátságos lesz, így hullámos papagájunkkal, Robi úrral is, “aki” ki tudta mondani a saját nevét. Amikor első alkalommal hazaértünk, Nyuszi leült a szoba közepére, és nézte a körbe-körbe repdeső madarat. Odavittem hozzá a papagáj kalitkáját, megszagoltattam a szetterrel, majd rámutattam a köröző madárra: nem szabad bántani! Eleinte a kutya még felkapta fejét a madár után, ilyenkor ujjammal Nyuszi kobakjára koppintottam. A későbbiekben akár már rá is szállhatott Robi úr, a szetter békésen tűrte.

Gyakran tértünk be a közeli állatkereskedésbe is. Egyik nap azzal állt elő a tulaj, hogy a kutya orra elé letesz egy élő nyulat, ha azt megfogja a szetter, akkor a tapsifüles a cég húsvéti ajándéka lesz. Nyuszi nemhogy nem fogta meg a nyulat, hanem láttára még hátra is hőkölt.

Beregfürdőn, egy kutyás táborban nyaralt a család. Megkértem a Vakvezető Kutyakiképző Iskola vezetőjét, hogy nézze meg Nyuszi emlőjét: csomókat észleltem benne. Ha visszautaznak Budapestre, mondta a szakember a tapintás után, keressék fel az Állatorvosi Egyetemet. A vidám, pajkos kutyát szeptember 24-én műtötték először daganattal, éppen a házassági évfordulónk napján. Nyuszi akkor hatéves volt. Pár hónappal később a lábain, majd az oldalán is megjelentek a kóros dudorok. Utána már sorra követték egymást az operációk.

Az orvos a szetter három lábát és a hasát vágta fel. Műtét után a kutyát még bent akarták tartani az egyetemen, de neki mehetnékje volt: amint az altatásból felébredt, máris keresett és nem volt hajlandó békén megmaradni. Az állatmentő hozta haza, a fiúk már úgy ismertek bennünket, mint a tenyerüket. Volt is nagy öröm. Letettük Nyuszit az ágyára. Valamivel később, elővigyázatosságból szóltam neki: maradj nyugodtan, kiugrom a postáért, mindjárt jövök, kiskutyám! Mire perc múltán visszatértem a konyhába, a kutya már annak küszöbéig csúszott-mászott.

Mikor egy-egy műtét után talpra állt, kifogástalanul vezetett. Ha akadályt észlelt, fejét bal lábam elé fordította, és ha nem figyeltem fel erre, akkor képes volt teljes testtel elém állni. Mindenfelé mehettem vele, csak az egyetem felé nem. Ha a közelében lévő troli megállóba értünk, megmakacsolta magát és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni. Mondhattam én neki bármi “finomat” és kedveset (sárgarépát vagy labdát), semmi foganatja nem volt.

Az osztrák vakvezető kutya oktatók nem akarták elhinni, hogy angol szettert vakvezetőnek ki lehet képezni. Kimentünk Csepelre és tartottunk nekik egy bemutatót. Az osztrákok alig hittek szemüknek: annak ellenére, hogy sokadik műtétjén volt túl Nyuszi, kifogástalanul végezte munkáját. Ausztriában ezután fogtak bele a szetterek képzésébe.

Fulladni kezdett Nyuszi a rátörő légszomjtól. Asztmagyógyszert kapott rá. Áttételesnek bizonyult a rák, megtámadta a máját is. Már támolyogva vezetett az utcán, de minden akadályt precízen bejelzett – ekkor nyolcéves volt.

–Jaj, de gyönyörű angol szetter! – mondták lelkesen. – A miénk is ilyen, de nincs benne ez a piros.

Tíz évesen már nagy beteg volt. Ennek ellenére sohasem nyüszögött. Ha fájdalmai már végképp kibírhatatlannak bizonyultak, bement a fotel és az asztal között lévő szűk területre, és a lábával erőteljesen kaparni kezdte a szőnyeget – az ki is lyukadt. Máskor meg a piros rongyát húzta körbe a lakásban. Egyszer kérdem tőle: mi bajod van, kiskutyám? – mert olyan csendben volt. Odajött hozzám, és megfogtam a fejét. A szetter merő remegés volt, de meg sem nyikkant (a hüvelyéből egy nagy, kacsacsőr formájú daganat türemkedett ki).

A Béres csepp valamelyest meghozta Nyuszi addig nem létező étvágyát. Igaz, épp hogy csak evett valamit, de az is több volt a semminél. Az állandóan nálunk vendégeskedő keverék szuka, a kis Dorka is segítségünkre volt. Férjem átvitte Nyuszit a klinikára. Én addig otthon voltam a ránk bízott kutyával. Az egyszer csak felpattant, kirohant a konyhába és elkezdett nyüszíteni. Mi a baj, kis Dorka? Nem sokkal rá hazatelefonált a férjem: nagy a baj, siessek a szülészetre!

Az orvosok sorra nézték meg a kitüremkedő daganatot, addig olyat még egyikük sem látott. Közel négy órán át tartott a műtét; az altatás kezdetén azt mondta nekünk az orvos: a kutyán múlik, hogy életben fog-e maradni. Ha élni akar, akkor élni fog. Az altatás után haza indultunk gyengénlátó férjemmel – el is tévedtünk az egyetem területén. Nyuszi nagyon szeretett minket, ezért életben akart maradni. Négy nap után térhetett haza. Boldog volt, rohangált a lakásban, senki sem akarta elhinni, milyen nagy operáción van túl.

Az első műtéttől kezdve az utolsóig Csillik Zoltán doktor hajolt az angol szetter fölé. Biztos kézzel operálta. Abban az évben, hónapokon át Hollandiában, egy szakmai konferencián tartózkodott. Várjuk meg, míg visszajön a doktor úr, tanácsolták a kollégái Nyuszi daganatokkal teli teste láttán.

A kutya már nem evett, nem kelt fel, nem akart az utcára kimenni. Ám továbbra sem panaszkodott. Csak az én ágyam mellé volt hajlandó lefeküdni. Mivel már alig mozdult, és ráadásul nagy meleg is volt, kimentem a konyhába, és onnan hoztam neki egy tál friss vizet. Belelefetyelt kettőt – az udvariasság kedvéért –, majd kivánszorgott a konyhába, és ott, a saját táljából teleitta magát.

Teljesen tanácstalanok voltunk. Már nem vécézett, igaz, nem is evett. Férjemmel ketten emeltük fel és vittük ki őt a levegőre. Nyuszi hasán hatalmas, millió színben játszó daganat éktelenkedett. A hasának háromnegyed részét el kellene távolítani, mondta az egyik doktornő. A beavatkozást talán túlélné a kutya, de a sebet aligha. Porig sújtva mentünk haza.