Kinéztem a virágüzlet ablakán. Egy sárgás-vöröses, félhosszú bundájú kutya haladt el előtte. Fürgén szedte lábát. Mind a hármat. Imádom az állatokat – kutyám és kanári madaram is van –, a sorsa nem hagyott nyugodni. Az állatorvos segítségét kértem. Azt, hogy a keveréknek mitől csonkolódhatott térdtől lefelé az egyik mellső lába, nem tudhatom, mondta az orvos, de hogy a seb szépen be van hegedve, az egészen biztos (az orvos csak méterekre tudta megközelíteni a német juhász forma ebet).

Minden nap egy tál ételt tettem ki a sorsverte kutyának. Csaba – ez lett a kutya neve – rendkívül bizalmatlan volt. Magához közel senkit nem engedett. Viszont az ételt elfogadta. A közeli bokor aljában gödröt ásott magának. Elmúlt a nyár, egyre hűvösebb szelek fújtak. Aggódni kezdtem: mi lesz vele télen? Egyik barátnőm révén egy fából ácsolt kutyaól került az üzlet mellé. Bár Csaba középtermetű volt, a ház mégis alacsonynak bizonyult. Egy ügyvéd vette magának a fáradtságot és megmagasítatta, kipofoztatta a kutyaólat. Esőálló tető került rá, azt hungarocellel bélelt falak tartották, és belül törölközővel kibélelt lakosztály várt rá. Ám ő oda nem volt hajlandó bemenni még az ételért sem. A szabadsághoz szokott világfi nem kért a bezártságból. Egy cukrászda üzemelt a közelben. A főnök minden nap adott nekem egy pohár tejszínt, és azt testvériesen elosztottam a két kutya között. Csabi adagját egyre közelebb tettem üresen árválkodó házához, míg végül oda betettem. Hogy az orrcsiklandó finomság mellett mennyire volt rá unszoló hatással a novemberi cudar idő, nem tudhatom, de amikor odanéztem, egy kutyaorr lógott ki a házikóból.

Eltelt egy év is, mire hagyta magát megsimogatni. Egyre közkedveltebb figurája lett a Vizafogó lakótelepnek. Ha néhány napra távol maradtam, nem maradt ellátatlanul. Volt, aki télen, éjjel egy órakor meleg húslevest hozott le neki csirkemájjal, mert azt Csabi nagyon szerette. A bőségtáljába került: disznótoros, pörkölt, bejgli, és még ki tudja, mi minden. Az ól lakója egyre jobban gömbölyödött.

A lakótelepen lakó, dr. Havas Ottó állatorvos elvállalta a kutya szakszerű ellátását. Jött is a kötelező oltás szérumával, ám láttára vagy talán szagára Csabi kereket oldott. Nem maradt más: reggelijébe nyugtatótablettát kevertem, amitől elálmosodott. De még így, fél éber állapotban is, az orvost észrevéve futásnak eredt, mi pedig loholhattunk utána. A fél lakótelepet befutkosta már, mikor egy parkoló autó alá hasalt. Én jobb felől toltam ki alóla, balról pedig injekciózta őt az orvos. Sorra nyíltak ki az emeleti ablakok és ellentmondást nem tűrő hangon szóltak le onnan az emberek: az a lakótelep kutyája, ne merjék bántani! – De hát én a virágboltos Kata vagyok, aki őt befogadta – válaszoltam. Ja, az teljesen más, drága Katikám, hallottam, és sorra becsukódtak az ablakok. A következő évben – okulva az előző év tapasztalatából – Csaba a virágboltban lett beoltva, ugyanis bódult állapotban könnyen egy autó elé szaladhatott volna.

Nagy kujon és csavargó volt. Egy tüzelő szuka után akár még a Lehel piacig is hajlandó volt elmenni, nem egyszer hozták őt onnan vissza az ismerősök. De gyakran nézett szét az Árpád hídi aluljáróban is. Félteni mégsem kellett. Csodálatosan tudott közlekedni. Leült a járda szélére, és türelmesen nézegette a robogó járműforgalmat. Amikor az utolsó gépkocsi is elsuhant az orra előtt, átbandukolt az úttest túloldalára.

A második év közepére oldódott fel benne az emberek iránt érzett félelme. Akkor már bárki megsimogathatta őt, és magától bejött az üzletbe is. Ám autóba továbbra sem volt hajlandó beszállni – ebből arra következtettem, hogy talán mégis csak balesetben veszíthette el a lábát. A környék-szerte kedvelt ebre egyesek mégis szúrós szemmel néztek. Egy pedagógus mindenféle nyomorék, undorító mocskos dögnek elmondta. És ha egyszer magával is történne ilyesmi? – szegeztem neki a kérdést.

Egyik télen történt. Cefetül hideg volt. Közeledett a hétvége. Törtem a fejem, mi legyen Csabival? Szombat délután tettem be neki vizet és élelmet az üzletbe, majd másnap délelőtt megint. Hétfőn reggel nyitom a boltot és megdermedek a látványtól: ami odabent mozdítható volt, az mind a földön hevert, a függöny széttépve terült el a vázákon. Valaki kívülről ingerelhette őt, vagy rátört a klausztrofóbia? – ki tudja. Többé nem lett oda elkvártélyozva (utána hozzám sokáig nem volt hajlandó bejönni). A zord tél fagyos szele továbbra is süvítve söpört végig a Duna parton. A közelben lakó Ildikó befogadta volna Csabit, csakhogy a lakására őt sehogyan sem tudta felcsalni, mígnem kiötölte: egy tüzelő szukával fogja megtenni! Csabi barátunk az orránál fogva lett vezetve. Eltelt az éjszaka, légyottról persze szó sem lehetett. Ildikó reggel leindult a kutyával, hogy az elvégezhesse a dolgát. A jóakaró befogadó nem volt bikaerős alkat, ezért bár a befogadott pórázon volt, mégis bemászott az első útjába akadó autó alá. Négy órán át könyörögtünk az alváz alatt kuksoló ebadtának. Ránk sem hederített. Ildikóval mi meg kezdtünk összefagyni. Nincs más megoldás, megkerestük a gépjármű tulajdonosát, és kértük volna tőle, hogy ijesztésül indítsa be a jármű motorját. Igen ám, de közel negyvenegy fokos lázzal, nagybetegen az ágyat nyomta. Végül is az egyik családtag megkönyörült rajtunk, és a felberregő motorzaj előcsalta Csabit.

A keveréket egyáltalán nem zavarta a negyedik láb hiánya. Magabiztosan ment vagy futott. Nemcsak a felnőtt kutyákkal játszott szívesen, hanem a kölyökkutyákkal is, vitte magával játszani őket. Nászának tanúja egyszer sem voltam, de ismerve vérmérsékletét, biztosan nem volt magányos. Vígan élte napjait, oda se neki. Egy fiatalember nyitott be a virágboltba: a barátaimmal összedobjuk a lábprotézisre valót, ha meg tetszik engedni, mondta. – Ő nagyon jól megvan a hárommal is, a protézis csak zavarná – feleltem.

Egyik nap egy szukakutyával jött fel a Duna-partról – airdale terrier és német juhász szülőktől származhatott. Van kaja meg pia, gondolhatta Csabi, bútorozzunk össze, ajánlhatta neki még ott a vízparton. Keménynek kellett mutatkoznom a kedves kis szukával szemben, hisz a közelben lakók nem mindegyike nézte megértő szemmel kutyamániámat. Hiába keményítettem meg szívemet – nem adok neki enni és inni –, olyan szép szemekkel nézett rám, hogy attól elolvadtam. Fáni itt ragadt. Csaba házába nem ment be – a bokor tövében vackolta el magát –, de hozzám az üzletbe azért belátogatott. Záróra után három kutya kísért haza. Fáni jött is volna fel hozzánk, de azt nem akartam; az én saját kutyámat sem szíveli mindegyik szomszéd.

Ildikóval egyre többet tanakodtunk azon, hogy Dorogon lakó szüleihez miként kerülhetne le Csaba? Sok problémát vetett fel a terv: ki helyettesít engem az üzletben, míg leviszem, az állatorvos épp ráérjen (az altatás miatt), úgyhogy volt mit egyeztetni. A kijelölt nap reggelén épp a bolt közelében őgyelgett a keverék. Megkapta az altató szurit, és még mielőtt Dorogra lett volna fuvarozva, az orvos leszedte a fogkövét, kinyomta bűzmirigyét, beadta a kötelező oltásokat. Mire az autó megállt a családi ház előtt, már ébredezett kábulatából a kutya. A nagyszobában tért magához – Alex kutyám és egy spániel szuka keverék is volt ott –, de ő egyszeriben megzavarodott. Össze-vissza rohangált, dülöngélve persze. Teljesen pánikba esett. Kiengedtük a kertbe. Ott pisilt egy nagyot, majd jobb kedvre derült és elbóklászott a zöldben.

Csaba évek óta Ildikó szüleinél lakik, a konyhába már bemegy, de abba a szobába, ahol ébredt, a mai napig sem! A Jézuska gyapjútakaróval bélelt, kacsalábon forgó kutyaólat hozott neki, amelyben sokadmagával is kényelmesen elférne. Ildikó – bár nem veti fel a pénz – igencsak megnézi, hogy az eladó milyen húsárút csomagol kedvencének. Otthon megfőzi és fagyasztva viszi le a szülői házba. Csabi ugyanis csak az ő főztjéből ehet!

Fáni a megürült kutyaólba nem volt hajlandó beköltözni. Hiába próbáltuk újjá suvickolni a házat, a szuka tiszteletben tartotta Csabi “tulajdonjogát”. Jött a tavasz, az pedig a tüzelés időszaka. Könyörögtem anyukámnak, fogadja be Fánit. Egy feltétellel vállalta, ha ivartalaníttatom a szukát. A műtőasztalról a barátommal vittük hozzá. Jó természetű, hűséges párának bizonyult. Teltek az évek. Húsvét volt. A kutya napok óta nem evett és ivott, de egyre terebélyesedett. Doktor úr, Fáninak nagy baja van – fordultam az ügyeletes állatorvoshoz. A kutya cukorbeteg, állapította meg. A májfunkció vizsgálat eredménye egyértelműen jelezte, Fáni mája már teljesen szétesett. Fáni utánozhatatlanul meleg és gyönyörű szemével még elbúcsúzott tőlünk – anyukám öt napig bírta kutya nélkül.

Talán már egy éve is volt annak, hogy Csaba Dorogra került. Nagy örömömre találkozásunk első pillanatában rám ismert. Vinnyogva rohanta körbe-körbe a birodalmát, boldogan mutatva meg nekem. A szukakutyával azóta puszipajtások lettek, és egymástól elválaszthatatlan barátok. Mikor a hosszúra nyúlt beszélgetés után kijöttem Ildikó szüleivel a házból, odavágódott mellém Csaba. Kiléptünk a kapun, Csabi a lábamhoz dörgölődzött. Elkísért a ház sarkáig, majd ott lefeküdt, ezzel jelezve nekünk: nagyon szeretlek benneteket, nem felejtettelek el, de én már ide tartozom (Csabi a túlélés bajnoka!).

Dorogon szeretettel fogadták Csabát. Az intelligens, jó alkalmazkodó képességű kutya hamar beilleszkedett az új környezetbe. A szintén befogadott, ivartalanított spániel szukával jól megvannak. Míg a lakótelepen félénknek bizonyult – többször is hasba rúgták, saját szíjával elverték (belső vérzése lett a rúgásoktól), addig mára karakán házőrző lett belőle. Az utolsó év telét már a konyhában vészelte át, de a jó idő kezdete őt az udvaron fogja találni.

Fél évvel megérkezése után a kerítésen egy maga alakította lyukon átfúrva magát, kiszökött az utcára. Elment a város nagy forgalmú útkereszteződéséig, ott leült és míg rá nem akadtunk, egyfolytában az autóforgalmat nézte. A nosztalgiázó kutyát haza vittük, és azóta nem szökött el, imádja a kert természetközeli világát.

A lakótelep újabb kutyát fogadott be, igaz, Kóbit már nem szeretik annyian, mint a régit. Negyedik éve lakik a panelházak árnyékában. A nagy testű kutya egy külön neki készített kutyaólban lakik. Kóbit több kutyásgazda is rendszeresen kiviszi sétálni a szigetre. A kutya póráz nélkül tart velük. Míg egészségügyi sétáját végzi, azalatt Margit néni lemegy a kutyaólhoz, kitakarítja, rendbe teszi. A munka végeztével pedig egy tál ételt hagy ott. Kóbi jól tudja, este fél hét órakor – órára nincs szüksége az idő megállapításához – már terített asztal fogja várni. Fürgén érkezik meg. Orrát a csajkához dugja és lemeózza az ételt. De nem nyúl hozzá. Megvárja, míg odaér első számú kegyeltje, Gina. A szuka nekilát a falásnak. Kóbi ezalatt tíz méterre áll házától és védi a területet. Mikor a szuka száját nyalogatva arrébb áll, csak akkor kezd neki az evésnek (két kutyának való étel van a tálban).