V. rész GAZDÁK KUTYÁIKÉRT

18. Vak

Kassai Ágnes

Nyolchetes korában került mellém az angol cocker spániel. Pedro szófogadó és tanulékony kutyának bizonyult. Hamar megértette: a járda végén meg kell állni – míg oda nem értem, leült –, és az úttestre csak akkor lépett le, ha azt kézintéssel jeleztem. Kezdeményező is volt. Magától ment be a vízbe és ennek megfelelően imádott úszni. Az étkező tálja előtt is aktívnak bizonyult. Nem volt verekedős fajta – mindig ő húzta a rövidebbet.

Nyolc éves lehetett, amikor jobb szemén szürke hályog keletkezett; annak beérésével, három év alatt fokozatosan elveszítette látását. Ez idő alatt derült ki, hogy másik szemével sem lát. Addigi virgoncságát alábbhagyva, egyre óvatosabban közlekedett – a parkban már nem rohangált, inkább csak bóklászott. Mára már teljesen elbizonytalanodott. Nem játszik kutyákkal, és a vízbe is épp, hogy csak bemegy úszni, néhány tempó után már jön is ki onnan. A többi kutya nem támadja őt. Azokat csak akkor veszi észre, ha szagukat megérzi - a másik kutyát körbeszaglássza, “megnézi”, hogy az milyen nemű. Szárazföldi közlekedése során szaglására támaszkodik. Útközben orra végig a földet söpri. A lépcső irányát úgy állapítja meg, hogy orrát egyre lejjebb nyomja, és ha annak hegye talpa vonalánál alább van, akkor tudja: le kell lépni. Ellenkező esetben pedig felfelé vezet az út. Utcán csak pórázon sétál. Óvatosan, megfontoltan lépked. A lakásban megszokásból közlekedik. Az útvonalakat ismeri, bátran halad. Ha egy tárgyat – széket, szemetes edényt, ajtót – véletlenül nem teszünk a helyére, nem nyitjuk ki, és az a kutya szabadnak tudott útvonalába esik, annak nekimegy. Az egyik ajtót elfelejtettük sarkig tárni. Pedro a maga tempójában a szobába be akart menni, ám a zárt ajtón nagyot koppant. Viselkedése bizonytalanságot tükrözött: talán nem jó felé mentem? A hozzánk való viszonyában is beállt némi változás: sokkal “gazdisabb” lett. Más kutyákkal már nem barátkozik, velünk viszont egyre többet akar játszani. Minden este odajön hozzám és a lábával elkezdi lehúzni rólam a zoknit. Kezemmel azt annyira letolom, hogy annak végét Pedro szájával meg tudja fogni. Nagy morgással szerzi meg zsákmányát. Boldogan viszi a helyére és azt mindenkitől védelmezi. Ha el akarom venni tőle a zoknit, akkor szájába kapja és mutatja: ez az enyém! Végül is, ha továbbra is nagy szükségem van a zoknira, úgy azt odaadja nekem – soha sem harapna meg.

Látásvesztése óta erősen csipásodik a szeme. Naponta legalább tízszer törlöm ki szeme sarkából a megkeményedett váladékot; eleinte a szemrésében gyűlt össze, majd áttevődött szemsarkába. Egyébként Pedro maga is a mancsával szokta törölgetni a szemét.

Látásának gyengülésével egy időben hallása is kezdett romlani. Hiába hívtam őt magamhoz, nem reagált rá. Az éles hangokra egy ideig még felfigyelt, de hallása is teljesen elveszett. Mivel Pedro világéletében szófogadó volt, ezért hallásromlásának legelején nem feltételeztem róla, hogy szavamat nem akarja meghallani.

Két évvel ezelőtt történt. Sétálni indultunk volna. Pedro az ajtó előtt állt, mikor hirtelen oldalára dőlt és elkezdett rángatózni. Szája nem habzott. Sokáig maradt ebben az eszméletvesztett állapotban – a kutya mereven feküdt, feje féloldalt felfelé ágaskodott. Az állatorvos agyérgörcsre vagy epilepsziás rohamra gyanakodott. Az utóbbi változat jött be. Pedro nyugtatót kap rá: időjárási front esetén belőle negyed szemet kell bevennie. Kutyám izületei is megkoptak. Első jele az volt, amikor a nagy melegben hideg kövön feküdt és amikor lábra akart állni, már nem volt képes. Betegségére zöldkagyló kapszulát kap, ami tünetmentessé tette.

Pedro ma már tizennégy éves. A sok baj ellenére köszöni szépen, jól van.