A II. világháború során rengeteg amerikai katona szenvedett maradandó mozgáskorlátozottságot. Az Egyesült Államok egyik polgárában felvetődött, hogy a vakvezető kutya mintájára mozgássérülteket segítő kutyát is lehetne képezni. Az elgondolás támogatásra talált. Az európai országok közül elsőként a hollandok honosították meg, majd az angolok, és utána már egész Nyugat-Európában elterjedt. Tőlünk délre és keletre még nem képeznek ki mozgássérülteket segítő kutyát, bár alapítványunkat kapcsolatteremtés céljából már felkeresték Romániából. Csehországban pedig mostanság kívánják beindítani a képzést.

1996-ban jött létre a Kutyával az Emberért Alapítvány, azzal a céllal, hogy az általunk kiképzett kutyák révén segítségére legyünk a magyar mozgássérülteknek. Az első évek tapasztalatgyűjtéssel teltek, az osztrák és az angol iskola munkáját kísértük figyelemmel. Jellemző a különböző országokban folyó munkára, hogy az mindenhol egyedi elképzelésen és metodikán alapszik. Egységes leírása nincs. A begyűjtött sokféle tapasztalatot a kollégákkal átbeszéltük és összegeztük, majd adaptáltuk. Nagy-Britanniában például idegen személy nem nyúlhat a kiképzett, munkáját végző kutyához – ettől mi eltekintettünk. Viszont nagy örömmel vettük át az angol iskolától az úgynevezett Clicker-módszert, amelynek azonban nem ők voltak a kitalálói. Az Egyesült Államokban – többek között – delfinidomítással is foglalkoznak. A feladatát jól végző emlőst nem lehet azonnal jutalmazni, ezért egy úgynevezett klikkerhanggal jelezték neki, ha a tőle elvártak szerint hajtotta végre a gyakorlat egyik köztes elemét. A pozitív hangmegerősítésre jól emlékezett a delfin, és amikor befejezte a produkciót, már úszott is a medence széléhez, hogy mielőbb megkapja a jutalomhalat. Az e módszerben rejlő lehetőséget mi is nagy szeretettel használjuk a képzésben.

Más jellegű normát is szívesen elfogadtam volna a hazai munkához. Ez pedig az intézmények és a magánszemélyek nagyfokú toleranciája a kiképzés alatt álló kutyával, és a mozgáskorlátozott-segítő párossal szemben. Az egyik angol kórházban a lifthívás gyakorlása folyt. Az arra vetődő orvosok, ápolók és betegek nem kezdtek el szentségelni a kutya láttán, hanem nagyrabecsülésük kinyilvánítása után kerestek maguknak egy másik felvonót. Nem volt ez másként az áruházban sem, ahol a polcról történő árulevételt gyakorolta az egyik kutya. Ha a szájával megfogott tárgy kiesett belőle, akkor azt zokszó nélkül – akár tízszer is – az eladók visszatették a polcra. Nálunk azért korántsem mennek ennyire gördülékenyen a dolgok. A kasszánál való fizetés gyakorlására csak a Skála áruházban adtak lehetőséget. A Lurdy-ház vezetői és dolgozói is minden dicséretet megérdemelnek, mert ők mindig készségesen állnak rendelkezésünkre. A mozgáskorlátozott ember kutyával történő munkába állása területén is óriási még a különbség. Míg Nagy-Britanniában – ha ott egyáltalán előfordul olyasmi – netán egy vezető vagy alkalmazott akadékoskodik az új “kutyás” kolléga felvétele ellen, úgy a többi munkatárs egyként lép fel a diszkrimináló személlyel szemben. Ezzel szemben mi van nálunk? Ha a láthatáron megjelenik egy kutyával érkező, munkára jelentkező mozgáskorlátozott, máris körlevelet küldenek szét a cégnél, hogy van-e ellene bárkinek is kifogása.

Alapítványunk sem kiképzésre alkalmas telephellyel, sem a kutyák számára állandó szálláshellyel nem rendelkezik. A kölyökkutyákat egyéves korukig nevelőszülőkhöz adjuk ki, akik a hivatásos kutyakiképzők irányítása mellett alap- és speciális feladatokra is megtanítják a náluk lévő kutyát. Nagyon fontos, hogy a kutya már kölyökkorától kezdve megtanulja és használja is a kétirányú kommunikációt. Ezáltal valósulhat meg, hogy a kutya társként lesz jelen a gazdával való kapcsolatban. Az egyes mozgáskorlátozott emberek más és másféle betegség által váltak azzá. A kutyák általános alapfelkészítése azonos, de utána már speciális képzést kapnak, a leendő gazda állapotát alapul véve.

Az első segítőkutyát 1999-ben adtuk ki. Szervezetünk csak önkéntes munkatársakból áll, akik szabad idejük rovására, ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül foglalkoznak a kiképzéssel. Az alapítvány évente három-négy kutyát képez ki. Számos oka van annak, hogy nem igazán vagyunk arra kényszerítve, hogy jelentősen növeljük az évente kibocsájtott kutyák számát. Bár a mozgássérültek között nagyon sokan szeretik a kutyát és sokan is jelentkeznek, a jelentkezők túlnyomó többsége (esetleg a hozzátartozójuk) vagy irreális elvárásokat támaszt a kutyával szemben, vagy nem képes vállalni azt az erőfeszítést, mely a kutyával való együttműködés elsajátításával jár. Fontos, hogy a sérült ember teljes értékű társa, gazdája legyen a kutyának, mely magába foglalja a kutya gondozásával járó felelősség vállalását is. A segítségre szorulók szájából gyakran hangzik el: majd a családtagom fogja sétáltatni és etetni a kutyát. Ez alapvetően helytelen elgondolás, hiszen ha más látja el a gazda szerepét, akkor a kutya átpártol hozzá és hiába kapott magasszintű speciális kiképzést, nem fog a sérült embernek dolgozni. A rászoruló személy számára sokszor nagy fizikai leterheltséget jelent a kutyával való labdázás, mégis az ő kötelessége lesz csakúgy mint a sétáltatás, és az etetés is. A másik tényező, mely alaposan megrostálja a jelentkezőket szintén egy széles körben elterjedt tévhiten alapul. Többen úgy gondolják ugyanis, hogy a már kiképzett kutyát bárki automatikusan képes használni. Ez távolról sem igaz. Ahhoz ugyanis, hogy a leendő gazda képes legyen a kutya segítő képességeit kiaknázni, neki magának is rengeteget kell tanulnia. Nem elég elsajátítani az egyes vezényszavakat, tudni kell azt is, mikor mit és hogyan kell a kutyának mondani ahhoz, hogy az állat megértse, mit akarunk tőle. Végül pedig sok törődést és szeretetet kell befektetnie kettejük kapcsolatába, mert a jó munka alapja a szoros érzelmi kötődés. A kemény tanulás és gyakorlás nem minden igénylő álma-vágya. Az említettek miatt tíz jelentkezőből jó, ha egy megfelel és le is tud vizsgázni. Ezért ma még sokszor jelent problémát számunkra, hogy egy jól felkészült, jó adottságú kutyát megfelelő gazdához tudjunk társítani. Pedig meggyőződésem szerint a mozgássérült-segítő kutya mással nem pótolható segítséget jelent a mozgáskorlátozott személyek számára.

Ami a fajtakérdést illeti: nem lehet egyértelműen meghatározni azoknak a fajtáknak a körét, amelyek alkalmasak komplex segítőmunka elsajátítására, hiszen nagyon nagy szerepe van az egyedi képességeknek, készségeknek. Általánosságban mégis elmondható, hogy bizonyos fajták között nagyobb valószínűséggel lehet alkalmas kutyát találni, míg más fajták között kisebb eshetőséggel. Alapvetően a juhász- és vadászkutya fajtákon belül sok alkalmas egyedet találhatunk. Alapvetően belga juhászokkal és retrieverekkel dolgozunk, de több országban keverékeket is betanítanak mozgássérültet segítő munkára. Végül is minden fajtában lehet alkalmas egyedre találni, mert az ilyen típusú képzés alapvetően más, mint az a fajta munka, melyben egy konkrét célfeladat kerül elvégzésre. A mozgássérültet segítő kutyát ugyanis arra kell megtanítani, hogy problémát oldjon meg, mégpedig olyan módon, hogy gazdája viselkedését “leolvasva” próbálja meg a problémahelyzetet felismerni és a speciális kiképzés alatt kapott eszköztár révén azt megfelelően értelmezze.

A kutyák intenzív tanítása egyéves korukban kezdődik meg, és körülbelül három hónap alatt kiképezhetők. Az “intenzív” nem azt jelenti, hogy napi huszonnégy órán át gyakoroltatunk velük, hanem napszaktól és helytől függetlenül rendszeresen végrehajtott, korlátozott idejű tanulást. Ennek révén a kutya megszokja, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is képes legyen az elsajátított ismeretek szerint viselkedni. Bármilyen típusú és bármelyik konkrét feladat tanítására igaz, hogy egy alkalommal az 5-15 percnél hosszabb ideig nem tarthat. A kiképzés során az oktatótól a jó feladat végrehajtása esetén pozitív megerősítést kap a kutya. Csak végszükség esetén szabad az enyhe fenyítés vagy a mértéktartó kényszerítés eszközével élni. Ha a kiképző kemény rábírással oktatná a kutyát, az hamar megbosszulná magát, mivel a kutya nagyon hamar felméri a mozgássérült személy fizikai korlátozottságát, és máris tisztában van vele, semmit sem tud rákényszeríteni. Emiatt minden dugába dőlne. Szívesen és örömmel kell dolgozni a kutyának és nem utolsó sorban azért, hogy gazdája kéréseinek meg tudjon felelni, ami bizony nem könnyű. A külső szemlélő számára lassú “mozgásúnak” tűnnek a mozgássérültet segítő kutyák mozdulatai – úgy látszik, mintha sokat hibáznának -, ez azonban amiatt van, hogy bonyolult információcsere játszódik le gazda és kutya között egy-egy feladat végrehajtása közben.

A könnyebben megtanítható feladatok sorába tartoznak a navigációs feladatok. A tanulás komplex feladat, így nehéz konkrétan kijelenteni, hogy egy-egy feladatot hányszor kell gyakorolni egy kutyának ahhoz, hogy azt már végleg tudja. Általánosságban elmondható, hogy 5-10 alkalom szükségeltetik hozzá. A nehezebben megtanulható feladatok közé tartozik, ha mondjuk egy tárgyat fel kell venni a földről és azt egy másik tárgyba kell helyezni. Legyen rá két gyakorlati példa: kiesik a pénztárca a kosárból és azt vissza kell tenni, vagy a földön lévő szemetet el kell juttatni a hulladékgyűjtő edénybe. A kutya számára mindkét feladat értelmetlennek tűnik, mivel a “tárgyat” nem a gazdához kell vinnie. Akár több hónapig is eltarthat, mire bekattan a kutya fejében, hogy mit is kell tennie. A kutya számára “furcsa” dolgok megtételére kiváló tanítási lehetőség a Clicker-módszer. Lényege, hogy a kutyát egy mesterséges, úgynevezett klikkelő hang segítségével pozitíven megerősítenek a feladat jó végrehajtása közben. Ilyen módon az ember nagyon gyorsan és pontosan tud visszajelezni a kutyának, hogy annak mozdulata helyes vagy sem.

A kutya a kiképzése során mintegy 50-60 vezényszót tanul meg, amivel a gazdája őt majd irányítani tudja – közel, távol, testpozíció beállítása stb. –, továbbá megtanulja, hogy számára fontosak a gazdája kommunikációs jelei – merre néz, hová és mire mutat, merre bólint stb. -, ugyanis majd abból kell kikövetkeztetnie, milyen feladatot kell végrehajtania, melyik tárgyat kéri tőle a gazda. A kiképzés korántsem arról szól, hogy például a “hozd ide a telefont” feladatot úgy tanítanánk meg, hogy a “telefon” szó jelentését valamiképpen beleverjük a kutya fejébe. A kutyának ugyanis a telefon szó ismeretére egyáltalán nincs szüksége a feladat sikeres végrehajtásához, ráadásul elmeműködésének sajátosságai miatt eleve reménytelen feladat lenne számára különböző tárgyak neveit nagy számban megtanítani neki. Teljesen más elven működik a képzés. A gazda test- vagy hangjellel a megfelelő irányba elküldi a segítő kutyát, miközben folyamatos oda-visszajelzés van a két fél között, ami által állandó –pozitív vagy negatív – megerősítést kap a kutya, hogy megfelelő irányba tart-e és a megfelelő tárgyat vette-e a szájába. Tehát a kutya alapismereteket tanul meg és problémamegoldó stratégiát sajátít el a kiképzése során, ami a specialitása lesz. Valójában nemigen lehet és érdemes őt felkészíteni a legkülönbözőbb szituációkra, hiszen abból rengeteg adódhat a mozgássérült ember számára, helyette egy apport és egy kommunikációs képességen alapuló tudásra (képességre) épül a tanítás stratégiája.

A kiképzés másik része a gazda megtanítása a kutya megfelelő irányítására és annak jelzéseinek az értelmezésére. Korántsem egyszerű feladat, hiszen ez nagyon bonyolult, folyamatos interakciós kapcsolat. Ha a mozgássérült ember nem képes a kutyával való gördülékeny kapcsolattartásra, akkor az ugyanolyan probléma, mintha a kutya lenne alulképzett. Tehát a segítségre szoruló embert is fel kell készíteni – kiképezni -, éppúgy, ahogy a kutyát.

A konkrét feladatok egy része tipikusan apportírozó munka. A tárgyak behozását olyan módon tanítjuk meg, hogy a kutya megtanulja a megfogott tárgyat nem csak odavinni a gazdához, hanem tetszőleges ideig a szájában tartani – tetszőleges szögben és magasságban –, hiszen sok mozgássérült nehezen és lassan tudja mozdítani a kezét. Vezényszóra pedig a kutyának ki kell ejteni szájából a behozott tárgyat. A tárgyak neve persze semmit sem mond a kutya számára. De, ha azt hallja, hogy “hozd ide az újságot”, abból a “hozd” vezényszót ismeri, általa fogalma lesz a tőle elvárt feladatról, és a “keresőmunka” közbeni folyamatos gazda-kutya kommunikáció révén előbb-utóbb el fog jutni az újsághoz. Ha rossz tárgyat választ ki – ajánl fel elhozásra -, akkor elutasító jelet ad számára a gazda. Látszólag ez a módszer alacsonyabb szintű megoldást eredményez, mintha a kutyák tudnák a tárgyak nevét. A kutyák nehezen tanulnak tárgyakat névről, az számukra alig értelmezhető feladat. Helyette megtanul kifinomult módon kommunikálni a gazdájával.

Az apport kapcsán nemcsak az a fontos, hogy a kutya különböző módon hozza és tartsa a tárgyat, hanem hogy különböző anyagú és nagyságú tárgyat is behozzon. Legyen rá példa egy tízforintos érme és a kerekes szék. A pénz esetében azt lényegében fogaival felcsippenti, vagy nyelvével “felnyalja” a földről, majd tartja a szájában, kérésre pedig a gazda tenyerébe ejti. A kerekes szék valahová való odahúzása is fontos segítség lehet. A segédeszköz elakadhat egy gödörben, meredekebb kaptatóra kellene feljutni vele, vagy az ágyból felkelni akaró gazdának szüksége van rá. E feladatból logikusan következik, hogy a segítőkutyának megfelelő erősnek kell lennie, hiszen a kerekes székben ülő gazda összsúlya akár 70-100 kiló is lehet. A kutya a szájával húzza a tőle megkívánt irányba a segédeszközt. Az ágyból való felkelés kapcsán más irányú segítséggel is rendelkezésére tud állni gazdájának. Az ágyból a fekvőhely mellett álló kerekes székbe való eljutás sem mindig egyszerű feladat a mozgáskorlátozott számára. Az átmászás művelete közben a kutya a támasz szerepét is betöltheti. Gazdája ugyanis akár teljes testsúlyával is ránehezedhet a kutyára, annak lába nem fog berogyni, mereven fog állni. A teljes testsúllyal történő ránehezedés persze nem tarthat “órákig”, de pár másodpercig károsodás nélkül is terhelhető a kutya. Bármilyen apportfeladat betanítására érvényes, hogy az játéknak tűnjön a kutya szemébe és ne kényszerű feladatnak. Mivel csak bátor és nyitott szemléletű kutyák jöhetnek szóba segítőkutyának, ezért akár fémből készült vagy nem középsúlypontú tárgy (seprű, partvis) szakszerű hozására is meg lehet tanítani őket. Fontos, hogy ne ijedjen meg, ne essen kétségbe, ha a hozott tárgy beleakad valamibe útközben, esetleg kiesik a szájából és zajt csap.

A feladatok másik típusa a tárgyakkal való manipuláció. Ilyen például a lámpa felkapcsolása, amire akkor képes a kutya ha a villanykapcsoló “billenős” típusú, a lift hívása, ami orral való gombnyomással történik és az ajtó nyitása illetve csukása –itt a kilincses változat a legpraktikusabb. De ugyanolyan fontos feladat a fiókok kihúzása és visszatolása is. A tanítás lényege a feladat megértetése és hogy a tanultakat bárhol alkalmazni tudja a kutya.

A kiképzés harmadik része a jó navigálhatóság megteremtése. A gazdának a feladat kijelölésekor - vezényszóval vagy kéréssel - megfelelő pozícióba kell állítania a kutyát. Ez lehet párhuzamban végrehajtott haladás, láb mellett (mankóval történő közlekedés esetén) vagy kerekes szék mellett. Előreküldés vagy lemaradás, kerekes szék kerülése. Adott irányba való beállás, illetve testpozitúra elfoglalása (ülés, fekvés). Ezek tudása alapfeltétele a közös, biztonságosan végrehajtott utcai közlekedésnek.

Mikor a segítőkutyák elérik a mintegy nyolcvan százalékos tudásszintet, az előre kiválasztott gazdák bekapcsolódnak a munkába. Az első találkozások alkalmával a kutya természetesen jóval nagyobb konkrét tudással rendelkezik, mint a leendő gazda. Eleinte egy-két hetente találkoznak, jellemzően hétvégeken és akkor pár órát együtt töltenek. Aztán beindul az oktató jelenlétében és irányítása mellett történő összeszokás és tanulás. A végső szakaszban pedig a gazda már haza is viheti a kutyát, amikor nap mint nap gyakorolhatnak. Három-öt hónap gyakorlás után következik a vizsga, amely előre meghatározott feladatokból áll. A vizsga ideális helyszíne a mozgássérült lakóhelyén az adott település egyik nagyobb kereskedelmi egysége. Tíz-tizenhárom feladatot kell teljesíteni a vizsgázó párnak, míg a vizsgabiztosok tíz-tizenöt méter távolságból követik őket. Végrehajtandó feladatok: lifthasználat, mosdóhoz való eljutás – a kutyának az ajtó előtt kell maradnia –, asztal mellé helyezkedés, leejtett tárgy felvetetése a kutyával, ennivaló földre ejtése – azt a kutya nem eheti meg –, idegen emberrel történő kutyasimogatás – nem szabad ellenségesen viselkednie az emberrel –, váratlan zajjal való megijesztés stb. A vizsga másik része a mozgássérült lakásában zajlik. A várhatóan minden nap adódó feladatokból kell teljesíteni néhányat, például behozza az etetőtálját, villanyt kapcsol, ajtót nyit és zár, néhány tárgyat a megfelelő helyre visz stb.

A Kutyával az Emberért Alapítvány meghívást kapott az Európai Unió PHARE (Együttműködés a Hátrányos Helyzetű Emberek Társadalmi Beilleszkedéséért) elnevezésű konferenciájára, amely Brüsszelben, az EU fővárosában került megrendezésre. Az Alapítványt Kubinyi Enikő, Réthelyi Barbara és Filip nevű kutyámmal mi képviseltük. (Az indulás előtt a legtöbb problémát a kutya kiutaztatásához szükséges papírok beszerzése okozta.)

Korán reggel értünk ki a reptérre. Izgatottan tanakodtunk: valóban tudnak-e az érkezésünkről, és Filipet felengedik-e a fedélzetre, ahogy ígérték. Végül is egy segítőkész magyar pilóta szervezte meg kis csapatunk utazását: amikor az EU által megbízott belga légitársaság arra hivatkozva, hogy járatainak fedélzetén csak vakvezető és hallássérültet segítő kutya utazhat, elutasított bennünket, akkor ő elintézte, hogy a MALÉV járatán ingyen utazhasson Filip, mégpedig mellettem. Más miatt is izgatott voltam: hogyan viseli majd az utazást a kutya? Bár tudtam, hogy nagyon fegyelmezett, de kiképzése során nem volt mód a repülés gyakorlására. Kiléptetéskor nem kérték a belga juhász papírjait, pedig azok beszerzése mennyi utánajárásba és idegeskedésbe került! Elsőként engem vittek fel a gépre, Filip szemlátomást aggódott értem, talán – juhászkutya lévén – attól félt, hogy elveszítjük egymást (a hölgyek mindvégig mellette maradtak). Miután velük együtt a belga juhász is megérkezett az utastérbe, gyorsan megkeresett, és a lábam elé feküdt. Felzúgtak a hajtóművek, és a gép futása annyira felgyorsult, hogy az ülések alatt Filip elkezdett hátracsúszni, de Barbara még időben elkapta őt, megnyugodtam. A repülés és a leszállás is eseménytelenül telt el, Filip végigaludta az utat.

A brüsszeli vámos sem kérte el a kutya papírjait, pedig az alapítványnál három nyelven írtak igazolást róla: Filip mozgássérültet segítő kutya. Megkerestük csomagjainkat. A belga juhász szájába vette kosarát, amiben az etetőtálja, a tápja és a bemutatóhoz nélkülözhetetlen kellékek voltak. Kis csapatunk nagy feltűnést keltett: mosolyogva mutogattak ránk az emberek, és közben úgy bámultak minket, mintha még nem láttak volna fess belga juhászt – legalábbis kosárral a szájában. Néhány belga megjegyezte: de szép ez a malinois! Önérzetesen javítottuk ki, őket: – Tévednek uraim, Filip egy tervueren! Az, hogy Magyarországon nem ismerik fel, az még hagyján is, de, hogy az óhazában összekeverjék a különböző belga juhászokat, ezt azért nem vártam volna tőlük.

Külön busszal érkeztünk meg Brüsszel központjába, a szálloda elé. A szobafoglalás nem kis izgalommal járt, ugyanis elsőre egy olyan szobát kaptam, amely ajtaján nem fért be a kerekes szék. Reklamálás után máris egy kimondottan mozgássérültek számára kialakított szobát kaptam – utána Filippel rögtön felderítettük a legközelebbi zöld területet. Már minden el volt rendezve, amikor városnéző sétára indultunk. Éhesek voltunk, és ráakadtunk egy gyorsétteremre. Előtte megállva hosszasan tanakodtunk: Hogyan csempésszük be oda, Filipet? – a hazai viszonyok belerögzülnek az ember zsigereibe. Beosontunk az étterembe, és gyorsan leültünk az ajtóhoz legközelebb eső asztalhoz, a kutyát pedig az alá rejtettük. Pár perc múlva, amikor egyáltalán körül mertünk nézni, láttuk, hogy a mellettünk lévő asztalnál egy stafford szuka figyeli falatozó gazdáját. Utána persze jót nevettünk, magunkon! Míg megebédeltünk, három kutyát láttunk ki- és bejönni az étterembe gazdáikkal. Városnézés közben több épületben is megfordultunk: kisebb-nagyobb üzletekben, könyvesboltban, és egy múzeumban is – a négylábú segítő jelenléte miatt egyik helyen sem szóltak. A kutyákhoz “értő” belgák Filipet most is malinoisnak nézték, és amikor kisérőim felvilágosították őket, hogy egy tervuerennel van dolguk, értetlenkedtek. Lehet, hogy itt az óhazában, a belgajuhász malinois? Természetesen Brüsszel egyik-másik nevezetességét is felkerestük. A Grand Place – Brüsszel főtere – a régi idők hangulatát idézte. Innen nem messze, az egyik utcasarkon látható a Manneken Pis. Elég furának találom, hogy egy pisilő kisfiú legyen egy város jelképe – most fel volt öltöztetve, de ez sem segített rajta.

Másnap esett az eső. Enikővel mégis abban maradtunk: elmegyünk az egyik múzeumba. Bőrig áztunk, mire odaértünk, és lám: a múzeum már öt éve nem üzemel. További sétánk során észrevettünk egy “Kutyát bevinni tilos” táblát is – egy internetes kávézó ajtajára volt kifüggesztve. Talán a szűk hely miatt? Délután ismét a közeli gyorsétteremben vacsoráztunk meg. Enikő elment rendelni, ezalatt helyet foglaltunk. Kisvártatva mellénk lépett egy alkalmazott, és franciául kezdett beszélni. Szavából egy kukkot sem értettem. Megijedtem: most dobnak ki bennünket! Aztán csak megoldódott a nyelvi probléma: – Hozhatok vizet a kutyának? – tudakolta a hölgy.

Este egy fogadáson vettünk részt a hotel éttermében a konferencia többi résztvevőivel együtt. A szervezők bevallották: tartottak Filip viselkedésétől, de látva békés természetét, megnyugodtak. Még jó! Az előbb simogatta őt végig a fél szálloda. Sokak érdeklődését felkeltette. Ilyenkor rögtönzött bemutatót tartottunk: pórázt vagy a ledobott pénzérmét vetettem fel vele, amivel osztatlan sikert aratott, de a simogatáshoz való ragaszkodása még annál is jobban tetszett a körülöttünk állóknak. A spanyol szervezet képviselői lázasan érdeklődtek a segítőkutya téma iránt (ők is kerekes székesek voltak).

A konferencia másnap 9,30-kor kezdődött. Több mint százhúsz meghívott, hatvannégy szervezet képviselője adott egymásnak találkozót: angol, francia és német nyelven. Erre a tanácskozásra azok a civil társadalmi szervezetek kaptak meghívást, amelyek az EU Mozgáskorlátozott és Hátrányos Helyzetű Emberek Társadalmi Beilleszkedését Segítő programjain dolgoztak. Számos előadás hangzott el a különböző kelet- és közép-európai országokban megvalósult programokról: a litvánok például tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek és felnőttek iskoláztatását segítették elő, a románok vak emberek munkához jutásának módszerét dolgozták ki, Bosznia-Hercegovinában pedig rámpákkal, liftekkel, és speciális mosdókkal szerelték fel a főváros egyik egyetemét, és még sorolhatnám. Ezalatt Filip az asztal alatt szunyókált. Rajtunk kívül mások nem foglalkoztak segítőkutya képzéssel. A program egyik vezetője külön kiemelte: mi voltunk a PHARE történelmének legolcsóbb projektje, noha ugyanakkor mi valósítottuk meg az egyik legragyogóbb munkát, amit minden országban meg kéne honosítani! A konferencia időbeosztása alapján arra számítottunk, hogy délután bemutatót tarthatunk, ezért a szüneteket gyakorlásra használtuk fel. Izgatottan vártuk a lehetőséget, mégis kellemetlen meglepetés ért bennünket. A kinézett programpontnál a munkacsoportok beszámolóinál is kisebb csoportokra oszlott fel a társaság, ráadásul külön termekbe vonultak. A mi kis csoportunk előtt Enikő röviden bemutatta az alapítványunkat és jelezte, hogy néhány perces bemutatóval is készültünk; ez a csoport minden tagját érdekelte volna, de a csoportvezető rendre elutasította. Lelombozódtunk, hiszen az napra már csak egyetlen programpont volt hátra, ami a programelőzetesben Napi Összefoglaló címszó alatt szerepelt, amelyen a konferencia tanulságait szokás levonni. Elhatároztuk: ha végképp nincs mit tenni, akkor a kávészünetben tartjuk meg a bemutatót, de azért teszünk még egy utolsó kísérletet a konferencia vezetőjénél. Enikő elment őt megkeresni, és boldogan jött vissza, hogy engedélyezték a bemutatónkat, mégpedig a napi záró plenáris ülés kezdetén!

Mikor a hosszú asztaloknál mindenki elfoglalta a helyét, belekezdtünk. Enikő angol kommentálása mellett és Barbara segítségével számot adtunk tudásunkról: előreküldtem Filipet és az: Ül!, Fekszik!, Hempi!, és az Ül! Köszönj! fegyelmező gyakorlatokkal melegítettünk be. Behívás után az ölbe ugrás következett: nem kellett kétszer mondani, máris pattant a kutya. A felhangzó elégedett morajlásra és a fényképezőgépek kattogására körbenéztem: mindenki minket figyel! Előre tudtam: ez a gyakorlat lesz a legnépszerűbb. A nagy érdeklődés láttán megijedtem. Filip mintha megérezte volna, és odabújt hozzám, majd megnyalta a kezemet. Az emberek ekkor felálltak, és körénk sereglettek. Mi pedig tovább Folytattuk: sapka-kesztyű levétele, pénzérme-kesztyű felvétele, tárgybehozás – Barbarától kapott újság – messzebbről, csörgő telefon behozása messzebbről, majd a behozott telefont utasításomra Filip belerakta a tőlem távol lévő kosárba, majd azt behozta nekem. Utolsó feladatként egy lámpa fel-lekapcsolását mutattuk be. A végén megkérdezte Enikő: ki kér az alapítvány bemutatkozó prospektusából? A jelentkezőknek a lapokat Filip a szájában hordozva kézbesítette ki. Óriási tapssal és ovációval gratuláltak nekünk. A fórum hivatalos rendje egyszeriben felborult. Mikor mindenki visszaült a helyére, az ülésvezető egyszerűen bezárta a konferenciát: – Úgy gondolom, nem kérdéses, hogy ki volt a mai nap legjobb előadója. A mai nap konklúzióját majd holnap levonjuk, és most még egyszer tapsoljuk meg Filipet, ezt a nagyszerű ebet! Ezután elárasztottak minket az érdeklődők. A nap végére a prospektusunk kevésnek bizonyult – belőle fénymásoltatni kellett.

Reggel megtudtuk, hogy a résztvevők közül az előző nap néhány hölgynek ellopták az útlevelét és a pénzét is. Ráadásul egyiküket még le is ütötték az utcán. Enikő elmesélte, nekik, hogy előző este milyen kétes helyen sétáltunk és megegyeztek benne: jó, hogy velünk volt Filip. Aznap nem került sor bemutatóra, de a tanácskozás záróbeszédében az elnök nem mulasztotta el megköszönni – mindenki részvétele és munkája mellett –, Filip fáradozását. Derültség és taps kísérte szavait. A konferenciát követő búcsúzáskor odajött hozzánk egy bosnyák fiú, aki az elmúlt napokban többször is érdeklődött a kutyával kapcsolatban, és örömmel mesélte: nagyon félt a kutyáktól, de hála Filipnek, már megváltozott a véleménye róluk. Eleinte nem értettem: miért akarja Filip magát annyira simogattatni ezzel a fiúval, hiszen szemmel láthatóan a srác fél tőle (így utólag: lehet, hogy Filip érezte a fiú bizonytalanságát). A srác fényképet is készíttetett, amelyen Filip szájában fogva viszi neki a prospektust – bizonyítékként a barátnőjének.

A brüsszeli reptéren most sem kérték tőlünk a kutya papírjait, pedig reménykedtünk benne, ugyanis egy szigorú arcú vámosnál jelentkeztünk. Egyik rendész meglátva Filipet, odajött hozzánk, és megállapította: elég nagy testű a tervueren – végre egy szakértő! Mint kiderült, őt otthon 5 belga juhász várja. Érdekes, hogy a négy nap alatt csak egy belga juhásszal találkoztunk, az viszont valóban malinois volt, egy rendőr oldalán bandukolt. A fedélzetre lépéskor ugyanaz a kapitány fogadott minket, aki idejövet is vezette a gépet. – Szevasz, Füles! – üdvözölte a belga juhászt. A személyzet tagjai most is kedvesek és segítőkészek voltak. A légikisasszonyok külön menüt szolgáltak fel Filipnek, amit csak a földetérés után adtam oda neki. A visszautat ismét végigaludta a belga juhász, én meg az előzőnél már jobban viseltem az utazást. A magyar vámosok sem voltak kíváncsiak a kutya papírjaira...

Filip imádja a teniszlabdát. Ha tehetné, egész nap csak futna utána, és hozná vissza az ölembe. Ám az is igaz, hogy nagyon szeret dolgozni. Eleinte riadtnak tűnt és szolgamód szaladt hozzám, ha megmozdultam. Talán attól félt, hogy mellőlem is elkerül? Most, több év elteltével is ugyanúgy pattan és jön velem, mintha össze lennénk kötve. Sok időt, energiát és figyelmet kellett fektetnem ebbe a kapcsolatba, hogy ilyen kiválóan együtt tudjunk működni. Egyebek között meg kellett tanulnom, hogy megfelelően használjam azt a több mint ötven vezényszót, amit már ismert. Hála a kölcsönös szimpátiának, napról napra jobban megértettük egymást. Már nem próbáltam görcseimmel birkózva kiülni a kerekes székbe, hogy eljussak az ágytól a csörgő mobilhoz (amit mindig rossz helyen hagyok). Nem kellett segítséget kérnem akkor sem, ha az asztalon felejtettem a tévé távirányítóját, vagy ha fáztam, és takarót kívántam volna magamra húzni. A segítségemre sietett akkor is, ha a fürdőkádban jutott eszembe, hogy nem érem el a három méterre lévő törülközőt. Mellettem termett akkor is, ha elgurult mellőlem a kerekes szék, amikor az ágyra csusszantam, és akkor is, ha nem tudtam felvenni az elgurult aprópénzt vagy a leejtett kulcsot.

Lecsúszott a kerekes székem a járdáról, és elakadt a házunk melletti homokpadon. Megkértem Filipet, hogy hozza ki a telefont a házból. Bizonytalanul adtam ki az utasítást, mert addig még egyszer sem gyakoroltuk, hogy a házból hozzon ki valamit. Nagy lelkesen benyitott, és az újsággal a szájában tért vissza. Ékes szóval elmagyaráztam a farkát csóváló kutyának, hogy én a telefont kértem. A dolgos kedvű eb visszaszaladt, és nemsokára megjelent egy könyvvel. Rájöttem, hogy Filip az éjjeliszekrényem tetejét lomtalanítja — a telefonom is ott szokott lenni. Tovább kértem tőle a mobilt, ő pedig engedelmesen hordta ki egymás után az újabb újságot, a kenőcsöt, két kispárnát, a kosarat, a szerszámos ládát és cipőimet – páratlanul. Miután már a saját etetőtálját is kihozta, leállítottam az egyre nagyobb lendülettel serénykedő blökit. Szorult és kínos helyzetem ellenére nevettem és megdicsértem Filipet. Végül is feleségem anyukája jött át a szomszédból, mert gyanúsnak találta a látottakat.

Amint kiszabadultam a kényszerű fogságból, első dolgom a mobil felkutatása volt. Az étkezőasztal közepén hagytam. Rögvest megértettem, hogy miért nem hozta ki Filip. Először is nem vehette észre az asztal közepén árválkodó telefont, mert az túl magasan volt. Másrészt illedelmes kutya lévén, eleve nem szokott az ebédlőasztalon kutakodni. Tanultam az esetből: azóta fix helye van a készüléknek.

Heti rendszerességgel járnak hozzánk kutatók az ELTE etológia tanszékéről. Azt tanulmányozzák, hogyan működik a kutya elméje. Filipnél is a problémamegoldó képesség érdekli őket. Az egyik kísérlet roppant érdekes volt. A mobilt kellett elhozatnom Filippel. Átmentem egy másik szobába és onnan kértem a telefont. A kísérletvezető azonban látványosan zsebre vágta a készüléket, úgyhogy a kutya nem tudott megfelelni óhajomnak. A megelőző kísérletekben mindig a helyén volt a mobil, ezért könnyen és gyorsan hozta. Most eleinte bökdöséssel jelezte az etológusnak, hogy nagy szüksége lenne az elvett tárgyra, de nem kapta meg. Berohant hozzám, és kérdően nézett rám. Továbbra is ragaszkodtam a telefonhoz. Erre kiszaladt és “üzletet kötött” a kutatóval. Bevitt neki egy, a közelben fellelt tárgyat, és cserébe megkapta a telefont. Boldogan rohant hozzám, szájában a mobillal. A kísérlet elején a kutatók úgy állapodtak meg, hogy a kísérletvezető átadja a mobilt Filipnek, mihelyt a kutya valami jellegzetes, újszerű viselkedést produkál, erre a csereberére azonban egyáltalán nem számítottak; ilyesmire sohasem tanítottuk. Hasonló viselkedést korábban csak emberszabású majmoknál figyeltek meg.

Az elmúlt évek alatt Filip szinte észrevétlenül megváltoztatta az életemet. Új kapukat nyitott a világra. Önállóságot adott nekem, emellett új kapcsolatokat, életkedvet és a paragility nevű sport lehetőségét.