Van egy program, melyet Aranyos Szegelet Életmód Rekonstrukciós Programnak hívnak. Többen – fiatalok, gyerekek, barátok, változó létszámban és változó aktivitással vesznek részt benne, ami alapvetően az én nem kis kiterjedésű családomat jelenti. Fizikálisan és mentálisan is ki tudom próbálni magamat, és ezt szeretném tenni a továbbiakban is. Egészen másképpen látom a világot. Nem hiszek a mátrixba ágyazott, úgynevezett emberi világban, mert ez már egyre kevésbé kultúr-jellegű. Nem szeretném, ha gyermekeim csak egyféle lehetőséget kapnának az élettől. Ez a tevékenység főként a Szentendrei szigeten zajlik, de az ország több helyén is megvalósul – legtávolabb Tokaj-hegyalján, Tarcalon. Ott tenyésztjük például a hucul ősmagyar lovat, de Kazahsztánból származó zsábi fajtájú lovakat is.

Megpróbálunk azon értékrend alapján, valamint olyan gazdasági alapokon létezni, ahogy elődeink léteztek – ugyanis nem lehet úgy hagyományt őrizni és feleleveníteni semmilyen régmúltban lezajlott eseményt, hogy ha nem az egészet rekonstruáljuk, csak az elemeit. Nem lehet csak úgy hagyományt ápolni, hogy mondjuk népitáncolunk vagy valamiféle kézműves technikával foglalkozunk, hanem ezt úgy lehet jól csinálni, hogy ha azok a körülmények mind fennállnak, vagy legalábbis a legtöbb eleme fennáll, mint ami annak idején meghatározta az egész működést. Tehát mi állatokat tartunk, mégpedig külterjesen. Úgy és olyan körülmények között élünk, ahogy eleink éltek – nyilván mai ésszel. Lakóhelynek a magunk által készített jurtát használunk. Tizenegy van belőle, a legkisebb átmérője öt méter, míg a legnagyobbé nyolc. A jurta nem más, mint egy kerek nemez ház. Olyan eszközökkel és tárgyakkal van berendezve, amelyeket mi magunk készítettünk. Ismerjük a bőrkikészítés módjait, a tejfeldolgozás, a hús- és a tejtartósítás fortélyait is, és el tudjuk készíteni azokat az eszközöket, amelyek ezekhez kellenek. Az állattartásban is olyan eszközöket alkalmazunk, amelyek arra a korra, a magyar honfoglalás korára voltak jellemzőek. Ez több ezeréves életforma, amely a mai napig létezik, hiszen Ázsiában rengeteg nép él így magas civilizációs szinten mind anyagi, mind kulturális tekintetben. Mi ezt próbáljuk rekonstruálni. Ázsiából próbálunk tapasztalatot szerezni – Kazahsztánban, Mongóliában gyűjtő utakon, sőt most egy mongol mester is van nálunk, aki ezt tanítja. Ezen kívül megpróbálunk a magyar hagyományrendszerben, a néprajzban kutakodni, hogy mik lehettek azok a pontok, amelyeket ma az ázsiai tudás alapján lehet rekonstruálni. Ebben a tenyészetben ezernél több juh van, száznál több ló, valamint szarvasmarhák és tevék. Ennek megfelelően, ebbe az életmódba, ebbe a ritmusba bekapcsolódva tizenöt-húsz kutya van a négy nyáj mellett. Közöttük vannak keverékek és tiszta vérű egyedek is.

Gyerekkorom óta kutyatenyésztéssel foglalkozom; jelenleg ezt a foglalatosságot egy ideje szüneteltetem. Tizenhárom évesen magyar agárral kezdtem, aztán jött a kuvasz, majd amikor a mudi kiveszőfélben volt, vele. Mivel a kutyákat volt módomban nyáj mellett kipróbálni, ezért jó egyedek kerültek ki kezem közül és úgy érzem, idővel sok jó tenyésztő is kikerült mellőlem. A tenyésztéssel felhagytam, helyét a természetes kiválasztódás vette át. Elsődleges értékmérővé a kutya munkakészsége vált: területi szilárdság, fegyelmezhetőség, használhatóság – nálam a küllem másodlagos szempont. A jövőt tekintve az egyetlen járható útja a magyar kutyafajták valódi fenntartásának (fennmaradásának) a munkára való megfelelés elsődlegessége – mert egyébként elvesztjük a fajtákat, úgy, mint a pulit.

Az általam követett életmód a kutyák szempontjából egy nagy jelentősége van, a folyamatos együttlét. A kutyák igazából nem is velem vannak együtt, hanem a pásztorokkal. Ez állandó és kiegyensúlyozott kapcsolatot jelent. A kölykök kiválasztása eleve úgy kezdődik, hogy melyikük marad életben a teljesen nomád feltételek mellett. Ez a kemény, de természetes szelekción átesett kutyák közül pedig azok az egyedek fognak munkakutyának kiválasztódni, amelyek feladatukat tökéletesen el tudják végezni. Csak azok maradhatnak meg, amelyek a legkevesebb bajjal a legkönnyebben kiképezhetők, és a legjobban elvégzik a munkát. A kiválasztódott kutyák folyamatosan ott élnek a működési körzetükben, a nyáj, valamint a pásztor mellett, akivel együtt dolgoznak. Így nagyon könnyen és hamar tanulnak, ugyanis maga az élethelyzet adja a teendőket a kutya számára. Konkrét kiképzésről nincs szó, a kölyökkutya a másiktól játékos formában eltanulja a feladatot. A későbbiekben pedig a pásztor formálja tovább a kutya tudását. Ezek a kutyák hihetetlenül kemények, gyorsan reagálnak, nem félnek semmitől. A hosszú szelekció, a valóságos helyzetben való tevékenység nagyon fejlett kommunikációt alakít ki a pásztor és kutyája között. A jó terelőkutya folyamatosan figyel gazdájára: szemkontaktus.

Külterjes állattartással foglalkozunk, lovas-nomád életmód rekonstrukciót végzünk. Ez a magyarság alapvető foglalkozásai közé tartozott a honfoglalás idején, illetve az azt követő rövid időszakban, bár már némi növénytermesztéssel is foglalkoztak. Az élet valamennyi területén a kutya komoly szerepet játszott. Egyrészt maga az állattartás és az a körüli teendők ellátásában, másrészt pedig a vadászatok alkalmával. Nyájak mellett alapvetően kétféle kutyára van szükség, a nagy testű, őrző-védő pásztorkutyákra, és a kis testű terelőkutyákra, bár meg kell mondani, az ázsiai mintákat figyelembe véve, ott ezek a terelőkutyák hiányoznak. A terelőkutyák vélhetően akkor kezdtek kialakulni, az ember segítségére lenni, amikor már szűkebb területek álltak rendelkezésre, amikor a szántók miatt már nem lehetett szabadjára engedni a nyájakat. Ez az időszak a középkor második felére teendő. Vélhetően a magyar terelő kutyafajták ekkor alakultak ki. Időrendi sorrendben: puli, pumi és a mudi. Ezen fajták kialakulásának időrendi sorrendjét a használhatóságuk határozta meg. Ma a leghasználhatóbb terelőkutya fajta a mudi, pumi, majd – sajnos utolsónak – a puli következik. Nagyon rossz szelekcióval, nagyon elrontott, küllem alapján történt válogatással a puli munkajellegét teljesen elvették. Ha a puli standart leírását veszem alapul, az a következőképp kezdődik: “a puli egy terelőkutya fajta…”, akkor ma már nincs puli. Mai “utódai” gyakorlatilag megtaníthatatlanok a terelésre.

A középkorban, illetve azt megelőzően is a magyar kutyafajták alapvetően az őrzőkutyák sorából kerültek ki. Három nagy testű pásztorkutya létezett: kuvasz, komondor, szelindek – ez utóbbi fajta sajnos már nem létezik. Mindezeknek megfelelően az összes párhuzamot megtaláljuk, kivéve talán a komondort, mely teljesen egyedülálló fajta (a kuvasznak több ázsiai párhuzama is van, például Mongóliában és Kazahsztánban, a szelindek mai fajtatársai például a dogok, masztiffok, kaukázusi pásztorkutyák). A szelindek ma már csak festményről csodálható meg. Mongóliában még manapság is csak egyfajta kutya látható a nyájak körül. Érdekes módon a kipcsák török népeknél (a kazahoknál és a kirgizeknél is) a kuvaszhoz hasonló kutyák találhatók meg, mint őrzőkutyák.

Van egy zseniális kutyám, Bogáncsnak hívják. Erről a mudiról soha senki nem tudta azt, hogy milyen fajta, míg nem egyszer majdnem elütöttem, mert átszaladt előttem az úton. Megdöbbenve láttam – már akkor is olvasgattam a magyar kutyafajtákról –, hogy az általam elérhetetlennek tartott mudiból ott szaladt el egy az orrom előtt. Megnéztem, melyik ház portájára fut be a kutya, majd utána mentem. A kutya gazdája váltig állította, hogy az ő kutyája puli. Bogáncs végül is hozzám került, beneveztem egy kiállításra, és törzskönyvet kapott. Tenyésztésbe lett fogva.

Miből is áll Bogáncs egyedisége? Fergeteges munka készségű, hihetetlen felfogással párosulva. Első alkalomra kiválasztotta a kért tárgyat, kiválóan apportírozott. A víz alól felhozta a követ és ha kellett, fára mászott. De ennél sokkal okosabb dolgai is voltak. Olyan tanyaudvaron élt, ahol többféle állat is élt: szamár, kecske, juh, szarvasmarha, sertés, és csirke. Bogáncs mindegyiküket névről ismerte. Ezen felül még azt is megjegyezte, hogy például melyik koca melyik ólba való. Amikor este jöttek be a kocák, amelyek szabadon legeltek, ő ezt a folyamatot önállóan felügyelte, és ha a koca nem a saját helyére ment be, akkor addig acsarkodott vele, míg elvárása szerint el nem rendeződött az ügy. Mindenféle külön beavatkozás nélkül önmaga elrendezte, hogy minden állat bekerüljön a helyére, és attól kezdve már nem jöhettek ki. Az ólak ajtaját akár hajnalig is nyitva lehetett volna hagyni. Bogáncsból remek bemutató egyed lett, őrző-védő munkája tökéletes volt, keményen csibészelt, nagyon fegyelmezhető volt. Ha lefektettem egy tárgy mögé, és elmentem, majd szóltam: gyere ide! – akkor a tárgy nélkül jött oda hozzám. Ha viszont úgy hívtam magamhoz: hozd! – akkor behozta a tárgyat. Százból százszor. Képes volt arra, hogy ha menekült valaki egy bugyorral a kezében – bemutató alkalmával –, és úgy küldtem utána a kutyát, hogy: hozd vissza! – akkor a táskával a szájában tért vissza. Ha pedig: csibész! – akkor ráfogott a szaladóra. Mindemellett a kutya küllemileg is nagyon szép. Ő volt a Babérkoszorús Magyar Champion. Sajnos mivel nagyon heterogén tenyésztési folyamat előzte meg őt, ezért kölykei nem tudtak ilyen jól dolgozni.

A mudi már nem úgy van veszélyben – bár úgy sem a legrózsásabban áll –, mint a puli, hogy a munka jellege nem kerül előtérbe. Mivel már konszolidálódtak a nyájaink melletti állapotok (nem kellő gazdálkodási helyzet, szűkös anyagi feltételek), ezért újra indul a muditenyésztés. A jelenlegi állományból megpróbálunk az “én” régi vérvonalaimból szerezni kutyákat. Ezekből több egyedet is kipróbálunk, és újra kezdjük!