Arról már esett szó az előzőekben, hogy Kicsi talpát becsípte a mozgólépcső, de arról még nem, hogy miként is történt ez. Megkértem barátnőmet: menjünk el néhány, forgalmasabb tömegközlekedési csomóponthoz, hogy belőjem magamnak a megfelelő irányokat — persze kutyástól. Hiába ismertem korábban mindegyik gócpontot, az nem adaptálható csak úgy ukmukfukk a megváltozott állapotomra. Így kerültünk a metró Deák Ferenc téri katakombájába. Kora reggel volt még, a legalkalmasabb időpont a gyakorlásra — bár azzal, amit tenni készültünk, bizony a tilosban jártunk! Harmadszorra jöttünk fel az egyik mozgólépcsővel, amikor a leugrás közben felnyikkant Kicsi, de csak éppen hogy. Én nem is figyeltem fel a jelzésre, de barátnőm annál inkább. Hátrafordult.

— Véres nyomok maradnak a kutya lába után! — mondta rémülten. Félrehúzódtunk a fal mellé, és szemügyre vettük Kicsi lábait.

— Feltépte a bal hátsó talpát a mozgólépcső! Eléggé vérzik — állapította meg a barátnőm. Forróság öntött el.

— Nagyon vészes a helyzet? — aggodalmaskodtam.

— Annyira nem komoly a baj, de érdemes lenne megmutatni az állatorvosnak!

Odajött hozzánk egy hölgy, aki a metró üzemfőnökségén dolgozott:

— A monitoron láttam, hogy baj van; segíteni jöttem! — Hozott is magával kötszert, amivel úgy-ahogy bebugyoláltuk a vérző lábat. Megköszöntük a figyelmes hölgy segítségét, ő pedig elmondta, hogy sokáig kutyakiképző volt Csepelen, a Vakvezető Kutyakiképző Iskolában.

Kicsi két órán belül állatorvos szeme elé került — elég volt kimosni és fertőtleníteni a sebet. Utána két hétig zokniban járt sétálni — ezt gyakran elveszítettük, de mindig megtaláltuk, és azóta is ereklyeként őrzöm. Mit tanultam az esetből? Biztos vagyok benne, hogy a végül is szerencsésen végződött baleset a mozgólépcső szinte folyamatos használata következtében beálló figyelmetlenség következménye. De — mivel továbbra sem az én talpamat visszük vásárra — ha metróval utazunk, azóta csak az álló “mozgólépcsőket” használjuk. Annyi hasznom mindenesetre lett ebből, hogy ha kell, megállás és nagyobb szuszogás nélkül akár a kilencedik emeletre is fel bírok menni. Ez sem utolsó szempont!

Év eleje volt. Egyre gyakrabban csörrent meg otthon a telefon, mivel elérkezett a személyi jövedelemadó befizetésének — és az egy százalék felajánlásának — ideje. Az állatvédő ligának távolról sem volt mellékes, hogy mekkora anyagi forráshoz jut ebből. Úgyhogy szorgalmasan kapkodtam a telefonkagylót, és tájékoztattam az érdeklődőket. Az egyik telefonálóról kiderült, hogy ő az angyalföldi Gárdonyi Géza Általános Iskola igazgatóhelyettese. Szó szót követett, és a végén abban maradtunk Mártával, hogy Kicsivel végiglátogatjuk az általános iskola összes osztályát.

Kicsi: Én aztán valóban imádom a gyerekeket! Egyenrangú félnek érzem magam köztük. Szélesre tárult előttünk a suli vaskos fakapuja. A meglepett lurkók elkerekedett képpel és kitágult szemekkel néztek ránk a hatalmas lépcsőházban. — Vajon mit keresnek itt ezek? — olvastam ki tekintetükből. Laci úgy véli: nagyon fontos, hogy a látó társadalom minél jobban megismerje azt a világot, amiben a nem látó emberek élnek — ez egyfajta másság. Kínálkozhat-e annál kiválóbb lehetőség, mint hogy négyszáz gyermek első kézből kapjon információt erről az ismeretlen világról? Ők még teljesen nyitottak, nincs bennük előítélet, és ha majd felnőnek, talán befogadóbbak lesznek, mint a mai felnőttek java része. Ebben bízom én is, de most ezennel elhalkulok.

Mindig nyugodtan, jókedvűen léptem be az osztályterembe. A gyerekeknek már az előző nap elmondták, hogy az iskolában hol itt, hol ott felbukkanó kutyás bácsi melyik nap, hányadik tanórára jön hozzájuk. Mindig olyan lelkes, baráti közönség fogadott a folyosón, amit még a megasztárok is megirigyelhetnének! Már útközben beszélgetni kezdtünk, és a gyerekek lázasan iparkodtak közelebb férkőzni a kutyához. Az osztályterembe lépve hangos “sziasztok”-kal vagy “helló”-val köszöntem. Bemutatkoztam, és bemutattam Kicsit is. Mindenkinek — alsósoknak és felső tagozatosoknak egyaránt — felajánlottam, hogy tegeződjünk. Ha úgy adódott, megpróbáltam valamilyen spontán humorral oldani az esetleges megilletődést, nehogy a gyerekek szomorúan éljék meg látogatójuk helyzetét. Az összes gyerek körülöttünk tolongott, majd’ agyonnyomták a kör közepén álló Kicsit. Mindegyik osztályban megkérdeztem, hogy van-e ott a kutyaszőrre allergiás gyerek — és egyúttal azt is, hogy szabadjára engedhetem-e Süsüt. Szerencsére a dobhártyám nagyon strapabíró…

Kicsi: Hát azt a zsivajt elviselni, az valóban nem volt semmi! Végre-valahára megszólalt a csengő, és elült a hangzavar. Elkezdődött az óra. Laci előbb magáról mondott pár szót, majd rólam is. Ezalatt vagy lefeküdtem lustulni, vagy terepszemlére indultam a padsorok között. Persze egyszer sem tudtam úgy végiggrasszálni a szűk közlekedőfolyosókon, hogy ne érezzem a fejemen vagy a hátamon a simogató praclikat!

Látni ugyan nem láthattam, hogy éppen mit csinál Kicsi, de a zajok, neszek mindig árulkodtak róla. Először az állatvédelemről beszéltem, vagyis inkább meséltem a gyerekeknek. Ilyenkor párhuzamba állítom a várandós kismamát és a vemhes szukát, hogy érzékeltessem a vágy és az ösztön hasonlóságát. Összehasonlítottam, hogyan gondoskodnak kicsinyeikről az emberek és a kutyák. Az anya hónapokon át pelenkázza a babát — az anyakutya a nyelvével tisztogatja önállótlan kölykét. Az anyuka kezével simogatja gyermekét — a szuka a nyelvével. Beszéltem arról is, hogy hogyan tanítják és nevelik utódaikat. Végül megkérdeztem a gyerekeket, hogy hányféle emberi szakmája lehetne egy kutyának. A legmeghatóbb válasz az volt, amikor egy harmadikos kislány — igaz, halkan — azt mondta: társ!

Ezután — ha sikerült betartanom a tervezett gondolatmenetet — először a született nem látókról, majd a látásukat később elvesztett emberekről beszéltem. (Ekkor még csak általános ismereteim voltak az úgy születettekről.) Fellebbentettem a fátylat arról is, mi lehet az oka annak, ha egy kisgyermek nem látónak születik. Szóba hoztam a koraszülöttséget is, annak okait, az inkubátor esetleges szemkárosító hatását. A fényképezőgép példájával próbáltam elképzeltetni velük a látás módját — ez egyúttal jól szemlélteti, milyen hatása van annak, ha tönkremegy a retina.

Hatásos szónoki kérdés, hogy vajon hogyan írnak, olvasnak és tanulnak a nem látó gyerekek. Szóba kerül a Braille-írás és az olvasás is. A Braille-betűket általában a hatpontos dominóval szemléltetem — mindig volt nálam Braille-könyv és Braille-tábla is a hozzá való papírral és lyukasztóval: ezek a tanóra alatt végig a gyerekeknél voltak. Úgy érzékeltem, hogy megszeppennek a nebulók, amikor hallják, hogy a nem látó gyerekek ugyanúgy tanulnak matematikát (mértant is!), fizikát és idegen nyelveket, mint ők. Érzékeltettem, hogy mennyivel nehezebb a nem látó gyerekek dolga, hiszen ők csak az ujjukkal tudnak olvasni. Ennek ellenére sokan szereznek diplomát a született nem látók közül. Ezután beszéltem azokról, akik felnőtt korukban veszítik el látásukat — a lehetséges okok közül a balesetet, a szembetegséget és a cukorbetegséget szoktam említeni. Fontos, alapvető különbség, hogy míg a született nem látóknak a vakság természetes állapot, addig a látásukat felnőtt korukban elvesztők számára egyáltalán nem az! Nekünk mindent — és tényleg mindent — újra meg kell tanulnunk. Ehhez leginkább akaraterőre van szükség: arra, hogy bizonyítani akarjunk önmagunknak és környezetünknek.

A gyerekeket mindvégig biztattam, hogy kérdezzenek: nincs tabu téma!

Kicsi: Egy másodpercig sem szeretném vitatni, hogy ezek rendkívül érdekes dolgok, és azt sem állítom, hogy a gyerekek ne figyeltek volna Lacira, de nekem számtalanszor végig kellett hallgatnom ezt az ismeretterjesztést. Csoda-e, ha idővel már az oldalamon folyt ki a szóáradat? Aludni sem lehet mindig, ezért amíg Laci a gyerekekkel beszélgetett, én jó párszor körbejártam az osztályt. Nem céltalanul! Itt egy vajas kenyér és kolbász illata csiklandozza az orrom, amott meg banán lóg ki a padból! Ilyenkor megállok, és szép szemekkel nézek a padban ülő legjobb barátomra. Türelmesen várok: ha kell, sokáig és nagyon szépen tudok nézni…

Aligha véletlen: a gyerekek gyakran kérdezték meg óra közben, hogy adhatnak-e enni Kicsinek. — Adhattok nyugodtan, de csak egy falatkát — feleltem. — Nektek nagyobb szükségetek van a tízóraira, mint Süsünek. Ráadásul gondoljatok csak bele, ha mindegyikőtöktől kap egy-egy falatot, az mennyi is?

Elkalandoztam ugyan a témák sorrendjétől, de hát így volt ez az órákon is… A “terv” szerint ezután arról beszéltem, hogy miért nehéz csukott szemmel közlekedni — ez egy igazán érdekes téma, de most nem taglalom. Innen könnyen át lehet térni a vakvezető kutyákkal kapcsolatos tudnivalókra. Ilyenkor először a jellemző fajtákat nevezem meg, majd arról mesélek, mi mindenen megy keresztül egy-egy ilyen jószág három hónapos korától addig, amíg leendő gazdájával — immár mint kiképzett vakvezető kutya — sikeres vizsgát tesz. Az osztályterem szűk lehetőségeihez mérten bemutatom a kutya szerkóját, hívását és jelzéseit. Ha van hálás és befogadó közönség, akkor azok a gyerekek!

Kicsi: Bizony, bizony, de még mennyire hálásak! Többször is tarthattunk bemutatót különféle iskolaudvarokon. Utána a gyerekek (hathatós közreműködésemmel) kipróbálhatták, hogy milyen érzés is vakvezető kutyával közlekedni. A zöme behunyt szemmel jött mellettem, mert ki akarták próbálni a hallottakat. Ne higgyék persze, hogy én mindenkit vezetek, aki csak mellém áll: ha a gazdám nem jön, én bizony nem mozdulok egy tapodtat se! A gyerekek a jobb oldalam mellett jöttek, és a hámot fogták, Laci pedig tőlem balra haladt, kezében a pórázzal. Többször is építettek akadálypályát nekünk iskolatáskákból és székekből, majd zárt sorfalat állva szabták meg, hogy merre menjünk Lacival. Nagyon lelkesek voltak a gyerkőcök; hatalmas éljenzéssel és tapsorkánnal díjaztak, amikor csont nélkül kikerültük az akadályokat. Bizonyos idő elteltével mindig előkerült Laci hátizsákjából a labda is: odaadta a gyerekeknek, és kezdődhetett a cicázás. Persze én vagyok a világ legügyesebb “cicája”, és így hamar elkapom a labdát. Utána már hiába rimánkodnak, mert a lasztit csak a gazdámnak vagyok hajlandó odaadni!

Nincs nagyobb élmény számomra, mint a gyerekek záporozó kérdései. Kiderül belőlük, hogy milyen hamar dolgozzák fel a hallottakat, milyen az érdeklődési körük, hogyan viszonyulnak hozzám. Mindig értelmes kérdéseket tesznek fel, ha nem is mindig tudják azokat pontosan megfogalmazni. Egyikük-másikuk olykor szinte a számból veszi ki a választ. Hogy miket kérdeznek?

— Hogyan fogadott környezetem, miután elveszítettem a látásomat?

— Volt-e már kölyke Kicsinek?

— Hogyan főz egy nem látó ember? — és persze, hogy hogyan vásárol.

— Mit csinál a lakásban a kutya?

— Hogyan találom meg a holmimat a lakásban?

— Megvédene-e a kutya, ha megtámadnának?

— Szoktam-e televíziót nézni?

— Hogyan megyünk át a lámpás útkereszteződésen?

— Szoktam-e színesben álmodni?

— Mi lesz Kicsivel, ha megöregszik?

— Hogyan tudok szórakozni?

— Igaz-e, hogy a vak ember jobban hall, mint a látó?

— Mit eszik a kutya?

— Hogyan tudom megnézni az órát?

Tipikusan gyakorlatias kérdések. Minden alkalommal tanulok valamit a gyerekektől, és tudom, hogy jó barátokra lelek bennük.

Hogyan legyünk figyelmesek?

Ha nagyon korán megyünk sétálni Kicsivel, akkor teljesen szabadon lófrálhat a lakótelepen — én addig a fehér botomat használom. Folyamatosan követem az elmélyülten szimatoló, el-elkalandozó Süsüt, hiszen halkan csilingel a nyakában a pergő, és hallom azt is, ahogy a körme kopog az aszfalton. Ha csak a “kis kört” járjuk végig, azon van egy olyan hely, ahol balra kell kanyarodnunk a járdáról. Apránként megszoktuk ezt az útvonalat, és Kicsi ennek ugyancsak meglepő módon adta tanújelét.

Ballagok a járdán, finoman pásztázok a bottal — Kicsi meg átszellemülten szimatol tőlem úgy hat méterre. Lassacskán kanyarodni kéne már… mire nagy hirtelen mellém vágódik balról, orrát a fehér bot jobb oldalához dugja, elüti balra a botot, és maga is arra szalad — rám se hederít többet! Az első alkalommal meg sem tudtam mukkanni a csodálattól. Nem volt rajta hám, tehát nem kellett rám figyelnie, és mégis! Elég lett volna az is, ha csak úgy póriasan megbök az orrával, majd elrohan balra, de nem: a jelzés lehető legkifinomultabb módját eszelte ki! Nem ez volt az egyetlen eset, amikor “szabadidejében” is figyelt rám. Megesett, hogy a botommal még nem érzékelhettem az előttem rejtőző akadályt a járdán, mire Süske egyszerűen keresztbe állt előttem. Először nem értettem.

— Hát komám, nincs jobb dolgod neked, mint hogy itt szobrozz előttem? — fordultam hozzá. Megpróbáltam finoman arrébb noszogatni a lábammal, de nem mozdult. — Mi van, picinyem, beleragadtál az aszfaltba? — értetlenkedtem tovább. Alig hallhatóan elkezdett nyüszögni, és farkával óvatosan megcsapkodta a lábszáramat. Ekkor jöttem csak rá, mi járatban lehet…

Még egy kis irónia

Egy idő óta nagyon kedvetlen a kutyám. Órák hosszat csak ül, magába roskadva. Látszik rajta, hogy valami igencsak nyomja azt a hófehér lelkét. És mintha bizalmatlanná vált volna némelyik vakvezető kutyával szemben. Sokáig úgy hittem, hogy ennek nincs semmi jelentősége, hiszen nem fogyott le, nem hullott ki a szőre: testi bajnak nyoma sincs. Gondoltam: kutya baja! Teltek, múltak a hetek, ám a mélabú csak nem oszlott. Mi nyomaszthatja ennyire? Visszalapoztam emlékezetemben: mintha szeptember végén romlott volna így el a kedélye. Nincs mit tenni: beszélnem kell a fejével! Magamhoz hívtam hát.

— Mi bajod van? — kérdeztem szépen, de nem válaszolt. Szomorúan nézett, és egykedvűen legyintett a mancsával.

— Tán az a bajod, hogy a második ügyességi-gyorsasági versenyünkön nem voltunk eléggé ügyesek a pálya első részén? De hát tudod: ahhoz képest a hetedik hely nem is olyan rossz! — Rázta a fejét, majd’ leesett a füle, de aztán újból csak legyintett egyet.

— Megsértettek, netalán átvertek? — gondolkodtam el. — Tisztességtelenül viselkedtek veled? — Lassan felemelte a fejét, szomorú, barna szemével rám nézett, és bólintott: igen!

Kicsi: Tudod — mondta halkan —, nem csak velem viselkedtek elfogadhatatlanul, hanem a többi versenytársammal is!

— Mi nyomja a lelked? Ezzel talán segítesz a többieknek is!

— Mi, a becsületesebb kutyák csak egyszer mentünk végig a tanpályán, méghozzá a versenyen. De voltak olyan kollégáink, akik a végzett társadalmi munkájukra hivatkozva kijárták, hogy a verseny előtti napokban gyakorolhassanak a pályán, gazdástul! Hej, ma már a vakvezető kutya sem bízhat meg feltétel nélkül a társában!

Kicsi még sosem lódított; meg kellett hát érdeklődnöm:

— Kik voltak azok a nemtelen ebek? Jelzem, efféle társadalmi munkát mi is bőven végeztünk!

Kicsi: Nevét nem mondom egyiknek sem. Sokszor úgy érzem: tele van már a csontos tálam az egésszel! — mormogta.

— Van valami, amit nem értek. Ha ezek a galád kutyák elvezették a gazdájukat a tanpályához, a kétlábúaknak legalább ott észre kellett volna venniük, hogy hová is kerültek. Miért nem mondta egyikük sem még a gyakorlás előtt az ebének, hogy “ÁLLJ, FORDULJ!”?

Süsü csak nézett rám kérdőn.

— Mit tehetek én? — tártam szét a kezem. — Te nekiindultál volna a helyükben?

Kicsi: Még a szőr is leégett volna a képemről, ha ilyet tettem volna — mondta erre a szőrös képű.

Tömegközlekedés

A BKV járatain mindig történik valami, nehogy unalmas legyen az utazás. Alighogy leszállnak az utasok, mi már nyomulunk is fel a lépcsőn. Nemegyszer nagy “rettenetet” keltve néhány utasban: Jézusom! — mondják elhűlten, fehér botomra pillantva. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten: csókolom, rám tetszett ismerni?

Csak nagyon ritkán ülök le — hadd lássák, hogy nem szorulok rá! Történt azonban egyszer, hogy a körúti villamoson üldögéltem, és az ablakon át néztem a nagy semmit. Felharsant a hátam mögül a szokásos: Jegyeket, bérleteket! Függőleges helyzetbe állítottam a fehér botot, hogy jobban lássék. Ahogy hozzám ért az ellenőr, mit hallok?

— Ja, egy vak… nem érdekes! — továbbment, én meg elgondolkodtam.

Ja, egy ellenőr…

Egy másik alkalommal az 1-es villamoson utaztunk. Nem csak a nyitott ablakok miatt volt szellős az utastér, de kevesen is voltunk benne. Untam fogni a fehér botot, ezért felakasztottam a fejemnél himbálódzó kapaszkodóra. Jöttek az ellenőrök, és nekifogtak a kocsi átfésüléséhez. Amikor elém értek, rámutattam a fogódzón lógázó segédeszközre — mindhiába. Határozottan felszólítottak a jegy vagy bérlet felmutatására. Hiába vártam, hogy jelképünk megtegye a maga hatását, és igazoljon. Nem vették figyelembe, mert lógott!

Kicsi: A miskolci vonattal utaztunk Hatvanig. Ott átszálltunk Szolnok felé: A második megálló volt Pusztamonostor. Jelenleg 1800 fő lakja a települést, amiről az első írásos dokumentum a XIII. századból datálódik. Mindezt Csillától, a helyi általános iskola pedagógusától tudtuk meg. Ő várt minket a piciny állomáson — akkor találkoztunk először. Az iskola felé ballagva megtudtuk még tőle, hogy a községben nem lakik fehér botos ember, mivel két éve halt meg a kilencvenéves trafikos bácsi — ő volt az utolsó. A rögtönzött helyismereti előadás közben azért figyeltem másfelé is. Úgy vettem észre, hogy a falu lakosai az elmúlt nyolcszáz évben nemigen találkozhattak vakvezető kutyával, mert amikor megláttak, annyira elámultak rajtam, hogy majdnem az útszéli árokba kerekeztek. Szirénázó mentőautót szerencsére nem hallottam útközben, így “vöröskeresztes” kutya létemre munka nélkül maradtam. Azt, hogy közeledünk az iskolához, hármunk közül persze én hallottam meg leghamarább. Az udvar tele volt játszó gyerekekkel: pár perccel később már ott álltunk közöttük. Bemutatót rögtönöztünk a suli udvarán, majd Laci megkérdezte: Ki szeretne próbaútra menni a kutyával?

Karok erdeje emelkedett a magasba. A szerencsések — úgy nyolcan lehettek — előbb nyitott szemmel jöttek mellettem, ám a visszaúton már szinte mindegyik becsukta a szemét. El sem tudom mondani, hogy örültek! A következő kívánságuk az volt, hogy engedjen szabadon a gazdám — meg is tette. Ekkor aztán igazából munkához láttak a gyermekkezek! Már-már úgy tűnt, hogy vizslává simogatnak. Sűrű körbe álltak körülöttem — én azonban nemsokára labdapattogásra lettem figyelmes. Éreztem, hogy ebből baj lesz, de a labda pattogó hangja előhívta bennem a zsákmányejtési ösztönt — és annak nem lehet ellenállni! Jobbra-balra csaptam a fejemmel, szétnyílt előttem a gyermeklánc, és én nekiindultam. Rövidesen az egész iskolaudvar sikítani kezdett, de én nem csak rohantam. Másodperceken belül rávetettem magam a labdára! Egy nagy durranás — és ekkor már mindenki nevetett. Boldogan dobáltam fel-fel a magasba a labdacafatot. Igaz, kárpótlási jegyünk nem volt, de Laci kárpótolta a labda gazdáját. Ha kárvallott talán nem is, de én rendkívül boldog voltam, hogy ilyen gyorsan és ügyesen ki tudtam nyírni a labdát. Jókedvemet csak Laci dörmögése rontotta valamelyest. Behúztam fülemet-farkamat, és felvezettem őt az emeletre, hogy ott beszélgessen a gyerekekkel.

Hegyek között, völgyek között…

Egyre gyakrabban ruccantunk ki hármasban a Pilis rengetegébe. Boldogult látó koromban egyik haverommal bebarangoltuk a hegység összes jelentősebb turistaútját. Amint rájöttem, hogy visszatérhetek, egyszeriben feljavultak halványuló emlékképeim — többször is lepergettem őket a sötét vetítővásznon. Az egyik leghosszabb és egyúttal legstrapásabb túránk az volt, amikor Zebegényből indultunk el, pár kilométer gyaloglás után kishajóra szálltunk, majd a dömösi átkelőtől a Rám-szakadékon felmentünk Dobogókőre. Onnan Pilisszentkereszt és Csobánka érintésével egészen a pomázi HÉV-állomásig baktattunk el. Csak közben ébredtem rá, hogy a csukám fél számmal kisebb a kelleténél — a távot nyolc óra alatt tettük meg.

Leginkább az hat rám, hogy órákon át csatangolhatunk úgy a fák között, hogy nem találkozunk emberekkel. Jellemzően hétköznap portyáztunk a pilisi parkerdőben — olyankor még annyian sem koptatják arrafelé a lábbelijüket, mint hétvégén. Az egyik reggel — korán volt még — egy sziklákkal körülvett forráshoz értünk. A levegő párállott, akár az esőerdőben. Vizet direkt nem vittünk magunkkal — merítsük hát meg a butykosunkat!

Kicsi: Nem jártam még ilyen egzotikus helyen. A levegő tele illatokkal, a forrás zubog, a madarak énekelnek: feledhetetlen! Amikor észrevettem, hogy a kétlábúak a forrás felé indulnak a meredek kőlépcsőkön, eléjük szaladtam, és felmértem a vízlelő helyet. Nem voltam eléggé óvatos, és megcsúszott a lábam a nyirkos kövön: majdnem reggeli fürdőzés lett a felderítés vége! Ilyen helyre szívesen kiköltöznék — akár egész nyárra! Miután Laci barátnője telemerte a flaskákat, nekivágtunk a sétának. Úgy 10—15 méterrel előttük haladtam, de állandóan visszatekintgettem. Egyszer aztán hosszabb időre lekötötték figyelmemet a szagok, és elfeledkeztem erről. Amikor megfordultam, mit kellett látnom? Az emberek hátát — öles léptekkel épp az ellenkező irányba tartottak, mint korábban. Rohantam utánuk, csak úgy porzott a talaj. Hát nektek meg mi bajotok van? Megártott a friss, erdei levegő? Jót nevettek a lihegésemen, ahogy befutottam, megpaskolták az oldalamat, visszafordultak, és mentünk tovább arra, amerre kellett. Olcsó játék… — gondoltam magamban, aztán eszembe jutott: ezt már eljátszották velem egyszer, mégpedig a szigetcsúcson! No, mindegy, legyen meg az örömük — de ezután azért gyakrabban néztem magam mögé. Hosszabb, eseménytelen séta után egy kis patak mellé kanyarodtunk. Annyira keskeny volt, hogy könnyen átugorhattam. Felderítettem mindkét oldalát — rengeteg, ismeretlen szagra bukkantam itt is, ott is. Izgatottan lengettem a farkam: még! Még! Mindhiába: turistatársaim ugyanis megálltak.

Ahogy a patak mellett haladtunk, gyönyörű hangra lettem figyelmes.

— Álljunk meg egy kicsit! — fordultam barátnőmhöz. Ezt a csobogást meg akarom hallgatni! Kövek közül, körülbelül 30—40 centi magasból hullott alá a víz. Kerítettünk egy vastagabb ágat, és ráültem. Behunytam a szemem. Hogy miért? Hiszen úgysem látok! Azért, mert behunyt szemmel másképpen funkcionál az agy — legalábbis az enyém. Teljesen ellazultam, átadtam magam a hangoknak. A bal fülembe “befolyt” az alig neszező víz, majd a “fejemben” apránként, szinte észrevehetetlenül megváltozott, és amikor kifolyt a jobb fülemen, már vidáman csacsogott, a kövek között.

A városi ember rohanva éli az életét. Az évek múltán sokszor már akkor sem veszi észre a csodát, ha belebotlik. Szerencsém, hogy ezt néha ki tudom küszöbölni. Talán kinevetnek, de azt mondom: valóságos agymosás volt nekem az a negyedóra ott, a zúgó fölött! Tökéletesen felfrissülve, üdén indultam tovább.

Kicsi: El nem tudtam képzelni, hogy mi a manót csinál olyan sokáig ott a patak szélénél a gazdám… de csak azért nem, mert hát én mentem volna tovább. Addig is hemperegtem egyet a nedves, kövér fűben — nagyon jólesett! Ahogy feltápászkodott az ágról Laci, talpra szökkentem én is. Hamarosan egy újabb forráshoz értünk. Kirándulótársaim fát gyűjtöttek, majd szakosodtak: a barátnő hordta az ágakat, gazdám pedig törte a vastagját. Én sem akartam kimaradni a munkából: felkaptam a földről azokat az ágdarabokat, amiket Laci maga elé dobott, és vagy tíz méterrel arrébb, takaros kis kupacba hordtam össze őket. Lelkesen dolgoztam, nehogy már szó érje a ház elejét! Persze, mint kiderült, épp az ellenkező irányba… Nevettek rajtam, elbontották a szép kis halmot, és az ágakat átvitték a kiépített tűzrakó helyhez. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkor jött egy személykocsi. Apuka és gyermeke kiszállt, és nagy műanyag kannákkal megindultak a sziklafalból csorgó víz felé.

Nicsak! Tárva-nyitva a jármű összes ajtaja! Odasettenkedtem, és mit látok? Egy nagyobb laszti árválkodik a hátsó ülésen! Hát te is egyedül vagy, édes barátom? — már ugrottam is be érte! A számba kaptam, és uccu! A bibi csak az volt, hogy mindenki észrevette az akciót. Gazdám rám dörmögött — igaz, kedvesen —, kivette a számból a labdát, és visszaadta a mellé lépő kisfiúnak. Más szórakozás nem maradván, azt figyeltem, hogyan tüzeskednek az emberek. A magasba csapó lángnyelv megijesztett, és tisztes távolba hátráltam tőle. Kisvártatva ínycsiklandó harapnivalók kerültek fóliába, majd a parázsba. Az volt a nap csúcspontja, amikor én is falhattam a parázsból kivett finomságokból — ha nem is annyit, mint kedvem lett volna. Továbbindultunk, felértünk egy kisebb kapaszkodón, és ahogy körülnéztem — meglehetősen kopár volt, kevés fával és bokorral —, valami egészen váratlan dolog történt. Három apró négylábú bukkant elő az egyik bokoraljból! Tán még nálam is jobban meglepődtek. Mereven egymásra néztünk, majd uzsgyi! — kergetni kezdtem őket. Csak fél füllel hallottam, ahogy Laci barátnője sopánkodik:

— Kicsi három kisnyulat kerget! Szóljál rá, hogy jöjjön vissza! — Harsogott is a gazdám szorgosan — közben megtudta, hogy mégsem nyulakat, hanem őzikéket űzök.

Kicsi: De tőlem aztán kiabálhatott: elkapott a vadászösztön! Azok hárman egy dús bokor mögé inaltak be — és ott újabb meglepetés várt. A bokor túloldalán ugyanis egy vaddisznó heverészett, mit sem sejtve érkezésemről. Megtorpantam, ő meg talpra ugrott. Farkasszemet néztünk — hatalmas példány volt! Felé mozdultam, mire nekiiramodott a völgy felé — én meg naná, hogy utána! Ekkor látott meg újra Laci barátnője. Tovább közvetített:

— Most már egy behemót, fekete kan disznót kerget a kutya!

Gazdám ekkor még erélyesebben kiáltott utánam, de hát nagyon sűrű volt az erdő… ahová röfögi koma után futottam.

Már az is nyugtalanított, amikor az őzikéket kergette Kicsi — nehogy kárt tegyen bennük! —, de ennek a fordulatnak aztán végképp nem tudtam örülni. A vaddisznó veszélyes állat, és ha netán szembefordulna, aligha lehet vitás, hogy ő maradna felül! Tisztában voltam vele, hogy Kicsi nem egyhamar jön vissza. Ennek ellenére egyfolytában zengtem a nevét — mi mást tehettem? Elnyelte őket az erdő, én meg tanácstalanul álltam. Mitévő legyek? Úgy döntöttem, hogy maradok, ahol vagyok, és folyamatosan hívom az ebadtát.

Kicsi: Hú, mekkorát száguldoztunk! A nagy testű disznó utat tört előttem a sűrű ágak között. Könnyű volt követni: csak a csörtetésre és az erős szagra kellett figyelnem. Azt éppen nem állítom, hogy a farkincája az orromat birizgálta volna, mert hát tisztes távolságot tartottam — a biztonság kedvéért, ugye. Olykor nagyobbakat is kellett ugranom, mert gödrös-buckás volt a hegyoldal. Néhány ág alaposan átfésülte a bundámat — egy-kettő belém is állt —, de oda se neki! Önfeledt boldogságban, szinte magamon kívül voltam. Addig még sosem éreztem ilyet! Elkapott a zsigereim mélyéről előretörő, ősi ösztön — feledhetetlen érzés volt! Jó kondícióban volt a kurta lábú erdőlakó, bírta a futást, ám engem sem faragtak nála puhább fából! Leértünk a völgybe, és ekkor a lihegő vaddisznó szembefordult velem. Megálltam én is, és harsány ugatásba kezdtem — igazából csak most vettem észre, hogy mekkora hústornyot űzök.

Folyamatosan kiáltoztam Kicsi nevét, de mi haszna? Vagy tíz perc múltán kutyaugatás éppen csak érzékelhető zaját hallottam a völgy mélyéből.

— Te jó ég! Onnan már meg sem hallja az ordibálásodat! — esett végképp kétségbe a barátnőm. — Biztosan azért ugat a francos kutyád, mert kezdődik a perpatvar! Azt nem fogja szárazon megúszni a kis dög! Még meg sem fogjuk találni! — rémüldözött folyamatosan.

— Hagyd már abba! — szóltam rá. — Nem lesz semmi baj!

Persze azért bennem is motoszkált a kisördög. Hogyan talál vissza Süsü, ha mégis megússza a kalandot? Az biztos, hogy a hangom odáig nem jut el! Nem tehettem mást, tovább kukorékoltam a dombtetőn.

Kicsi: Hej, de szúrós nézésed van, komám! — meóztam a röfögős tekintetét. Ahogy megugattam, arrébb futott még néhány métert, de végül is megvetette a lábát egy kis tisztás szélén. Hangos röfögésbe kezdett — elég barátságtalanul. Felmértem a helyzetet. Ő nem akar tovább szaladni, ez már biztos. Bunyózni viszont nincs kedvem, mert legalább hat súlycsoport különbség van közöttünk — és ahogy így belegondolok, én egyébként sem vagyok az a verekedős fajta! A sportból mindig is inkább a könnyűatlétikát kedveltem… Így hát megfordultam, aztán spuri vissza arra, amerről érkeztünk! Az első fákhoz érve visszanéztem: Malacka továbbra is ott morgolódott a tisztás szélén. Na, akkor nem kell olyan szaporán szednem a lábamat! Visszavettem az iramból. A nemrég hagyott szagnyomon biztosan visszajutok a gazdámhoz — gondoltam. Zaj nem hallatszott semmi, csak a bogarak zsongása és az ágak reccsenése — no meg a lihegésem, ahogy felkapaszkodtam a meredeken. Már majdnem kiértem az erdőből, amikor meghallottam gazdám rekedtes hangját. — Te jó ég, egész idő alatt így kiabált?

Szinte teljesen berekedtem. Húsz perc az bizony húsz perc! Már igencsak ideges voltam, amikor barátnőm az addigi sopánkodásból minden átmenet nélkül örömujjongásra váltott.

— Jön Kicsi, épp most bukkant ki a fák közül!

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

— Egyben van, vagy cafatokban jön vissza? — érdeklődtem.

— Kissé viharvert, de látszólag semmi baja.

— No, akkor minden rendben!

— Poroszkálva jön felénk — kaptam az újabb információt, miközben azon elmélkedtem, hogyan büntessem meg Kicsit a szófogadatlanságáért.

Kicsi: Amint kiértem a fennsíkra, láttam ám, hogy roppant mérges a gazdám. Fülemet a fejemre lapítottam, farkamat pedig a lábam közé csaptam. Erős szuszogással álltam meg Laci lába mellett. Mi lesz most velem?

Hát, amit szóban kapott tőlem Süske, azt nem tette zsebre! (Mert hogy nincs is neki, ugyebár…) Mérgesen korholtam, amiért nem hallgatott a hívó szóra — bár lehet, hogy nem a kellő meggyőződéssel. Magamban ugyanis elfogadtam, megértettem — pláne, hogy baj nélkül ért vissza! A hangot azért ráadtam rendesen — olyannyira, hogy barátnőm próbált csitítani.

— Örülj annak, hogy visszajött! Nem bántani kéne a szófogadatlanságáért, hanem dicsérni, amiért visszajött! — érvelt. Hasztalan tette. Öt perc kutyafejmosás után javasoltam, hogy induljunk tovább.

— Te meg, Kicsi, láb mellett fogsz jönni! — adtam ki a parancsot. Úgy kellett mellettem jönnie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Mihelyst nem éreztem a horpaszát a lábszárammal, tüstént rárivalltam, és:

— Lábhoz! — Jó tíz percig tartott ez a szigorúság, aztán:

— Mehetsz! — és rápaskoltam az eb feszes hátsójára.

— Te még elengeded ezek után? — szörnyülködött a barátnőm.

— Miért ne? Csak nem jöhet élete végéig a lábam mellett! Remélem, tanult az esetből, és megértette, hogy mi a módi!

Kicsi: Nagy csont esett le a szívemről a büntetés végén. Gyorsan arrébb oldalogtam, és máris sokkal éberebben vizslattam a bokrok alját — de a büntetés okát nem feledtem!

Ha már itt fegyelmezési elveit taglalta Laci, most beszámolok arról, miként tanítják fegyelemre a kiképzés során az ebeket.

Kezdem az “Ott marad!” vezényszó tanításával. Ehhez láb mellé kell fektetni a kutyát, majd ki kell lépni mellőle. Csak apránként szabad növelni a kilépés távolságát. Ha közben feláll a tanonc, azonnal le kell rántani a pórázt! Fontos, hogy a kiképző mindig menjen vissza a fekve maradt kutyához, és dicsérje meg szófogadásáért. Következzen a “Hozzám!”. Ehhez a “Fekszik!” vezényszó után el kell távolodni a kutyától, és ezután hívni kell a “Hozzám!” paranccsal. A harmadik legyen a “Hozd!”. Az elejtett vagy eldobott tárgy visszahozására rá kell bírni a kutyát — lehetőleg úgy, hogy amikor azt visszahozza, akkor kézbe adja a tárgyat. A tanításhoz a legjobb a blöki legkedvesebb játékát használni!

A természet apró viccei

Maradjunk a Pilisben, de váltsunk évszakot! Nem is tudom, hogy késő ősz volt-e, netán kora tavasz? Annyi biztos, hogy vastagon öltöztünk. Közel jártunk ahhoz a fennsíkhoz, ahol a vaddisznókaland megesett. Szélcsendben haladtunk a tetőn, amikor valami morajló, búgó hangra figyeltünk fel a hátunk mögött. Barátnőm azon nyomban megfordult. A távoli dombtető hatalmas fáinak csupasz koronái majdnem földig hajoltak a hirtelen szélrohamtól! Pillanatokon belül minket is elért, és taszított egyet rajtunk. Az ismétlődő széllökések közben szürke fellegek öntötték el az eget. Hatalmas hózápor tört ránk, és öltöztette fehérbe a tájat. Még pislogni is elfelejtettünk. Alig öt percig hullt a hó, aztán elfogyott. Negyedóra múlva kisütött a nap, és olyan meleg lett egyszeriben, hogy ki kellett gombolni a kabátunkat. Felvidultunk — humoros kedve van ma a természetnek! Valóban az volt, mert kisvártatva megismételte az egészet: jött előbb a szélroham, majd a hózápor! Újra fehérbe öltözött hegy is, völgy is. Kabátunk övét szorosabbra vettük, még a nyakunkat is mélyen behúztuk a felhajtott gallér mögé.

— Bolond ez az idő, nem humoros! — állapítottuk meg. Teltek a percek: múlt a tél, jött a tavasz. Újra verőfényben fürdött a táj — pazar bohóckodást éltünk meg aznap.

A másik alkalommal igazán tél volt. A Duna partja feketébe öltözött, ám pár száz méteres meredély után fehérben pompázott a táj. Reggel kilenckor vágtunk neki — mentünk csak úgy, az orrunk után. Egy magasabb helyen hatalmas, piros folt jelezte, hogy vadorzók jártak ott az éjjel: nagy vad látta kárát. Kézen fogva mentünk: a fehér botot beakasztottam a hátizsákom egyik karabinerébe. Mentünk, mendegéltünk, míg farakások mellé nem értünk.

— Falatozzunk egyet! — javasoltam, és letelepedtünk egy-egy rönkre. Kicsi is kapott kekszet. Csillogott a szeme a rengeteg hótól, mert imádja — erről majd később. Csak amikor szedelőzködni kezdtünk, akkor tűnt fel, hogy nincs meg a fehér botom! Irány vissza! Nevetve bandukoltunk föl az emelkedőn. Ugyancsak megmosolyognának, ha elmesélném, hogy kiránduláson elhagytam a botot! Húsz perc séta után barátnőm észrevette az elveszett eszközt.

— Kész csoda, hogy megláttam! — nyújtotta át. Délután fél négy volt már, mire visszakeveredtünk a partra. Mondhatnám: jobb volt, mint nyáron.

Az emberi természet apró viccei

Továbbra is elszántan tevékenykedtem a szakosztályban. Rendszeresen részt vettem a negyedévente tartott vezetőségi üléseken. Az egyik tanácskozáson új ötlettel álltam elő — a megszervezését természetesen mindjárt vállaltam is. Rendezzünk egy nagy, kutyás programot a szövetség székházában! Előadónak meghívunk etológust és állatorvost — olyant, aki jeles sportoló volt. Vendégnek meg többek között a vakok általános iskolájának tanulóit a szüleikkel — hogy ne csak a fehér botot lássák, de valami más perspektívát is!

A szövetség egyik funkcionáriusa azt mondta nekem egyszer:

— Én csak méltósággal tudom viselni a vakságot!

Hát, én meg tán bele is pusztulnék, ha úgy kéne tennem — és akkor most finom voltam. Éppen ezért merész ötlettel álltam elő: Rendezzünk gyorsasági versenyt is! A starthely a Hungária körúton lenne, ahonnan a mellékutcákon kellene eljutni a szövetség székházába, és a nagyteremben lenne a cél! Külön versenyeznének a csak fehér bottal indulók és külön a vakvezető kutyások. Mivel az útvonal azonos lenne, mi, kutyások felajánljuk: ha a győztes fehér botos ideje jobb lesz, mint a leggyorsabb kutyásé, akkor értékes ajándékot — átlátszó mézesmadzagot — adunk neki! Az egész felhajtást megfelelő technikai segítséggel kihangosítva közvetítené néhány szpíker, hogy az utcán drukkoló, vagy a székházban várakozó látássérültek se maradjanak le a verseny izgalmáról — a médiát is meg kívántam hívni erre a rendhagyó eseményre.

Úgy véltem, a kisiskolás gyermekek és szüleik nem csak jót szórakoznának, de egyúttal példát is kapnának egy másfajta életszemléletre! A rendezvény üzenete kifelé az lett volna, hogy a nem látó embereket nem kell sajnálni! Sőt, adott esetben akár fel is lehet nézni rájuk, teljesítményükre. Az egész napos programot sokszínű, szórakoztató műsor zárta volna. Dióhéjban ennyit javasoltam, a többiek meg rábólintottak.

Kicsi: Ez már döfi! Végre megpezsdül valami ebben a langymelegben! Egyik este villamosra szálltunk — hármasban —, hogy elmenjünk a Hungária körút és az Erzsébet királyné útja kereszteződésébe. Onnan gyalogoltunk vissza a Pálma utcáig.

—Itt lenne a start — mondta Laci a barátnőjének. — Szép lassan végigjárjuk a tervezett útvonalat. Megnézzük, mennyire biztonságos a csak fehér bottal közlekedők számára.

Komótos léptekkel, kerülővel elsétáltunk a székházig — útközben minden apró részletet megbeszéltek. Ezután visszasétáltunk a tervezett rajthelyhez.

— Akkor most időre megyünk! — mondta a gazdám.

Laci barátnője indított minket. Veszett iramban kezdtünk. Az első keresztutcánál jobbra kellett kanyarodni, majd tovább. Hogy ne a legegyszerűbb útvonalat járjuk be, befordultunk az első, jobbra lévő mellékutcába: a járda szűk volt, tele parkoló autókkal. Nem törődtünk az akadályokkal, igyekeztünk minél gyorsabban haladni. Egy derékszögű kanyar után még egy kis vágta, újabb jobbkanyar, és padlógáz a szövetség nagykapujáig, ott fel a lépcsőkön az épület kapujáig. Ott Laci egyszer csak azt mondta: — Pihenj! — Nem kellett kétszer mondania, egyből leültem. Mind a hárman erősen lihegtünk! Ahogy gazdám meghallotta az időeredményt, aprókat bólogatott. — Tíz-húsz másodpercet még lehet rajta javítani, de ez most nem érdekes — mondta, és hazamentünk.

Belekezdtem a szervezésbe. Megtaláltam a szükséges segítőket. A következő lépésben a székházat kellett megszerezni a kiszemelt időpontra: az illetékes áldását adta rá. — Akkor már sínen vagyunk! — lelkendeztem. Persze hamarosan kiderült, hogy magasabb helyen is jóvá kell hagyatni az ötletet.

Nosza, menjünk új áldásért! Két vakvezető kutyás társammal foglaltunk helyet az irodában — ahol végül is négyen voltunk. Hosszasan érvelt a két fél — akiknek tulajdonképpen egy oldalon kellett volna állniuk. Végül is az derült ki, hogy áldást ugyan nem kapunk az ötletre, de az nem is lényeges, mert dönteni ott kell, ahol egyszer már döntöttek. Mindhárman tisztában voltunk vele, hogy ez csak afféle porhintés! Hogy rövidre fogjam: pár hét múlva kaptam egy hivatalos levelet, amiben elutasították a kérelmemet. A levélből a sok lényeges “üzenet” mellett egy teljesen lényegtelen apróságot emelek ki. A feladó címének Május 1. út 47. volt feltüntetve a levél alján — ekkor már több mint tíz éve Hermina út 47. volt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége székházának címe. Erről ennyit!

Nem tagadom, kissé lelombozott az elutasítás, de nem ez volt a legmegrázóbb élményem. Csikorogtak a szakosztály kerekei a vezetőségi üléseken — legalábbis az én vérmérsékletemmel nézve. Kérdezhetnénk: ugyan, hol mennek gördülékenyen a dolgok? Ám amikor arról beszéltem a többieknek, hogy mi mindent kívánok még tenni, egyre inkább valamiféle érdektelenséget éreztem társaimban. Ahogy gondoljátok… — vélekedtem magamban. A legközelebbi ülésen megköszöntem az elmúlt egy év lehetőségét, további jó munkát kívántam, és eljöttünk Kicsivel.

Nyulat a tepsibe!

Szerencsére nem minden történik úgy, ahogy nem kéne! Rám csörrent az egyik barátom:

Lenne kedved egy rövidebb kiránduláshoz? Egyúttal megismerhetnéd a menyasszonyomat is! — Ha kirándulásról van szó, akkor az én szótáramban csak az “igen” válasz létezik. A hölgy igen szimpatikusnak bizonyult, és nagy szeretettel fordult Kicsi felé is. Beszálltunk az autóba, felvettük a közúti forgalom ritmusát, és elhagytuk a várost. Egy friss ismeretség, esküvői készülődés regiment témát ad a beszélgetésre.

— Van-e már tepsitek? — érdeklődtem az asszonyjelölttől.

— Nem is tudom pontosan — felelte kis habozás után.

— Mert ha van, akkor Kicsi szívesen fog sütnivalónak vaddisznót vagy nyulat!

Elnevették magukat az elöl ülők. Már a turistaházhoz vezető aszfaltút emelkedő szakaszán tartottunk, amikor bevillant: erre már jártam hajdanán — épp ezen a szakaszon telt el erejével az a két paripa, amiknek egy külföldi turistákkal teli parasztszekeret kellett volna felvontatniuk. Jóleső érzéssel nyugtáztam a felismerést. Megérkeztünk. Kikecmeregtünk a kényelmes járműből. Egy üveg komlóital elfogyasztása után a turistatérkép fölé hajoltunk, és kinéztünk magunknak egy kisebb erdei kört.

Kicsi: Fülledt meleg volt. Kényelmes tempóban indultunk az erdőnek. Váratlanul ért ez a kiruccanás: csak az indulás pillanatában tudtam meg, hová is megyünk. Szokás szerint szabadon kóricálhattam a pocsolyákkal bővelkedő, gidres-gödrös úton. Útközben többször is megjegyezték vendéglátóink Lacinak:

— Mintha fáradt lenne Kicsi! Nagyon enerváltan szedi a lábát!

Kicsi: Kulturált kutyához illően elengedtem a fülem mellett a sértő megjegyzéseket. Már vagy az út háromnegyedét is megtettük, amikor az erdei iskola közelébe értünk. A többiek előtt poroszkáltam. Egyszer csak mit látok? Egy süldő nyúl ugrik ki a bokorból az orrom előtt! Szinte csak egy falásnyi csöppség — tán füzetért és írószerért siet a tanévkezdés előtt a boltba? Amint észrevett a zöldfülű tapsifüles, szedni kezdte a lábát — talán rájött, hogy ha nem siet, bezár a bolt? Ebből a felismerésből kiindulva utána iramodtam.

Velőtrázó sikítás rettentett meg a békésnek mutatkozó erdő közepén.

— Kicsi egy kisnyulat kerget! Szóljál rá, Laci! — rémüldözött mellettem a leendő háziasszony.

— Na ugye, hogy mégsem olyan fáradt az a német juhász?! — súgtam a rémült hölgy fülébe.

— Jujj, megfogja azt az ártatlan kis nyuszit! — fordult felém rimánkodva. — Eközben a vőlegény harsányan kurjongatta a kutya nevét.

— Kapcsolj vissza két sebességet, Kicsi! — adtam ki az utasítást. A nyuszi elég tapasztalatlan volt még, mert összevissza szaladozott a nyílt terepen, de idővel csak megjött az esze, és bevetette magát a sűrűbe — barátom szorgosan beszámolt az eseményekről.

— Meg tudta volna fogni a nyulat Kicsi, ha akarta volna? — érdeklődtem.

— Szerintem igen — közölte határozottan.