Hajnalok hajnalán hat ruganyos láb taposta az Árpád híd északi járdáját. Hogy mit kerestünk a Duna hídján? Kicsi megérkezése után néhány nappal addig ismeretlen, árulkodó nyomok jelentek meg az előszoba kövén, a szobák szőnyegein. A cseppnyi pöttyöktől ugyan nem szaladt ráncba a homlokom, de redőtlen sem maradhatott. Van-e örömtelibb és felemelőbb annál, mint amikor új jövevény érkezik a világra, akár ha négylábú is? Aligha. Bár a cseperedő apróságok valóban szemgyönyörködtetőek, és feledhetetlen élmények sokaságával ajándékozzák meg környezetüket, de ki szeret egyszerre százegy kiskutyát sétáltatni, kezében fehér bottal? A mesében még elmegy, sőt talán még szerencsés is az efféle falkaszaporulat, de köszönöm szépen, én ugyan még egy szőrgombolyagot sem kérek belőle!

Kicsi: Szervezetem fiatal, egészségem makulátlan, és én is a természet sokasodni vágyó tagja vagyok!

A lakótelepen nem mertem elengedni Kicsit, mert tucatszám mászkáltak az éber kanok. Bosszantott az állandó jelenlét; egy nyugodt percünk se lehetett tőlük. Heteken át csak pórázon sétáltassam? Erről szó sem lehet — de akkor mi a megoldás? Nem maradt más lehetőség: irány a Margitsziget!

Ugyan, ki az a bolond — rajtunk kívül —, akit pirkadat előtt kint esz a fene az egykori Nyulak szigetén? Az első napokban még csak a hídfeljáró közvetlen környékén bolyongtunk, de ahogy napról napra felbátorodtam, egyre mélyebben merészkedtünk a sziget belsejébe. A Nagyrétnél voltunk. Leoldottam a pórázt, és rápaskoltam Kicsi farára. Nagyot szökellve iramodott a zöldbe, én viszont a járdán maradtam. Izgalmas volt beleolvadni a csendbe. De nem maradt idő az elmélázásra. Mintha visszajött volna Kicsi — kaptam fel a fejem, bár nem hallottam pergőjének csilingelését. Erős gyanú ébredt bennem, és halkan nevén szólítottam a kutyát. Tán káprázik a fülem? Mintha két blöki lenne körülöttem! Erőteljesebb hangon hívtam, mire odasomfordált hozzám — udvarlója hátulról kísérte. Hű, az anyátok mindenét, ebadták! Erről nem volt szó! Csak nem történt meg a légyott? — Gyere csak ide gyorsan, Kicsi! — és már tereltem is terpeszben álló lábam közé, majd ültettem le azon minutumban. Nem lesz itt hókamóka, gyerekek, azt garantálom! Gardedám lettem. A felforrt vérű, nagytestű kan tornádó módjára keringett körülöttünk. Kínjában oldalról kezdett Kicsi becserkészéséhez. Fiam, ilyenformán nyugodtan próbálkozhatsz akár napestig, ha sikerül pajzán tervedet megvalósítani, ígérem, én adom érte a szádba a Nobel-csontot!

Ezek után egy álló hónapig tűhegyesre meresztett fülekkel mentem le az utcára, ha Kicsit a szükség leszólította. Évente kétszer ilyen tortúrát végigszenvedni? — na, azt már nem! Úgy döntöttem, ivartalaníttatom a rajzos szukát.

Kicsi: Nem kérte ki a véleményemet. Hogy mit feleltem volna rá, az maradjon az én titkom. Bementünk egy nagy házba, ahol fura szagok tódultak az orromba. Azt mondta kedvesen Laci: Te most itt maradsz, kicsim, lesz egy kis nyiszi-nyaszi, de nem fog fájni, mert aközben békésen fogsz szundikálni. Hittem neki, de mégis elkapott a félsz, amikor a póráz végét egy addig ismeretlen szagú kétlábúnak adta át.

Az önző emberi gondolkodás került szembe a szaporodásra késztető, ősi ösztönnel. A döntést a gazda jogán hoztam — az érintett fél még fel se sorakoztathatta ellenérveit. Maradhat-e tiszta így az ember lelkiismerete? Ez meg hadd maradjon az én titkom…

Mit nem produkál a kiszámíthatatlan élet! Már bátran bóklászhattunk a lakótelepen Kicsivel akár naphosszat is, a valóság nem fordulhatott rémmesébe. Gyakran kanyarodtunk be a Dagály utcából a gazosba, amit az elhagyott iparvágány szelt ketté. Nem mintha imádtam volna a töltéskavicsokkal szegélyezett acélkígyók között haladni, vagy a vadul burjánzó ősnövényzet csapásain baktatni — de az ide késztető okról majd később. Alig száz métert kellett észak felé mennünk, és máris ott álltunk egy hatalmas, lapos betontömb előtt — amit persze előbb fel is kellett fedezni: nem úgy van ám az vakéknál, hogy nini, van ott valami érdekes, menjünk oda gyorsan!

Kicsi: Később szépségszalonnak neveztem el a lapokból emelt, méter magas halmot. Kőszoborrá válva álltam rajta, amíg Laci kikefélte változatos színű, de alapjában fekete bundámat. Nagyon kedvelem a fésülést, de nem órákon át. Néha előfordult, hogy csak húzta és húzta rajtam a drótvégű kefét, én meg eluntam magam, és leültem, majd kínomban már le is feküdtem. Ilyenkor aztán: Jaj, Kicsi, ne légy már olyan öreges! — humorizált a gazdám. Egyszer-kétszer még el is megy, de állandóan ugyanazt a kopottas, elakadt lemezt hallgatni? Inkább szétnéztem az elhagyatott területen. Meglepve láttam: imitt és amott is kutyát sétáltatnak. Ez bizony szerfölött érdekes megfigyelnivaló, és attól kezdve már csak illemből rezzentettem mereven álló fülemet a beszélőkéje felé.

Ni csak: mit látok! Tökmag kutya poroszkál felénk a sínek között — tán még a hasam alatt is elférne. Valamicskével lemaradva egy gyerek, akit a mamája követ a sínszálakon egyensúlyozva. Hopp, már ugrottam is le a magasból. Hozzájuk szaladtam. Aközben egymásra vicsorogtunk a miniatürizált ebbel, majd körbeszimatoltam a két lábon érkezőket — mindketten hosszasan simogatták a fejemet. Be sem kellett mutatkoznom nekik, mert eközben a gazdám egyfolytában a nevemet kiáltotta. Kényelmes léptekkel értünk Lacihoz. És mi a hála a tökéletesen, de ártatlanul végrehajtott kerítésért? Egyfolytában csak nyomta, nyomta a sódert az általam odaédesgetett nőnek, rólam meg egyre kevésbé vett tudomást, ahogy nekibátorodott.

Hát… régi közhely, hogy a kutyák összehozzák az embereket. No, nem azt mondom, hogy a váratlanul létrejött kapcsolat pár másodperc alatt beteljesedett, de gyors kifejletében mindenképpen meghatározó szerepe volt a nemcsak éber, de szuperszimatú ebnek. Hogy aztán villámgyorsan a hamvába holt, az már csak a kétlábúakon múlott.

A délutáni nap erőteljesen melengette arcomat a szobában. Az egyik hangos könyvet — magnókazettára felolvasott kötetet — hallgattam. Az ablak egyik szárnya sarkig tárva volt, így az üde levegő mellett a csicsergő madarak is egyre jobban elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a magnót, felálltam, és elindultam az előszoba felé.

Kicsi: Félálmomban épp egy vaskos nyulat kergettem a kizsírozott tepsi felé, amikor gazdám lépte felriasztott. Biztos, ami biztos, fél szemmel felpislantottam, és a fülemet is vételre állítottam. Hm, Laci öltözni kezd — no, akkor ennek a fele se tréfa: megyünk valahová! Hagytam semmibe veszni a sült nyúl illatát, talpra pattantam, és az elmaradhatatlan nyújtózás után, enyhe faroklengetéssel kibandukoltam az előszobába. Orromat odadugtam Laci lábához, jelezve, hogy készen állok. Olyan szép idő van odakint, Kicsi, hogy sétálunk egyet a környéken! — tudtam meg. Úgyhogy most elmesélhetem, hogyan is vezetem gazdámat a járdán — vagy ahol épp haladunk. Nos, lássuk csak! A vakvezető kutya — minden más, kiképzett kutyától eltérően — húzással vezeti a gazdáját — én is így teszem. Hogy miért? Pofonegyszerű a válasz: amíg húzom, biztos lehet benne, hogy akadálymentes előtte az út. Ha megállok, azzal valamilyen akadályt jelzek — a meglazult hámfogó ezt egyértelműen közvetíti. Az is gyakran előfordul, hogy van ugyan akadály, de azt ki tudjuk kerülni. Ezt lehetőleg úgy próbálom meg, hogy én legyek közelebb az akadályhoz, és ne a gazdám. A haladási irány változását Laci kiválóan érzékeli, mert módosul a hámfogó húzásiránya, és így ő is azonnal a helyes irányba kanyarodik. Mindezt persze nem a mamám emlőjéből szoptam az anyatejjel, hanem a kutyaiskola tudásfájáról került a fejembe! A vezetés lényege a haladás — húzás — egyenletes tempója. A “lábhoz” vezényszó után úgy kellett igazodnom a tanítómhoz, hogy ne a vállam, hanem a horpaszom kerüljön a bal lábszára mellé — így már a start pillanatában lépéselőnybe kerültem vele szemben. Amikor ez már ment — és miért ne ment volna? —, akkor indított a kiképző. Az első erőteljesebb húzásért megdicsért és finom falattal jutalmazott. A járdán lévő akadály — álló, vagy haladó ember, netán tárgy — kerülése nem okozott különösebb gondot, hiszen ki szeret fejjel menni a “falnak”. A tanulásnak ebben a fázisában arra kellett rájönnöm, hogy nekem kell közvetlenül a “torlasz” mellett elhaladnom. Most pedig térjünk vissza a történethez: a “váratlan felbuzdulásból elkövetett” séta végeztével nem mentünk fel a lakásba, hanem lecövekeltünk a járdán, a hátsó kapu előtt. Laci azt mondta: éljünk a tavasz adta lehetőséggel!

Arra gondoltam, “elnézelődöm” még egy kicsit, hátha történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk. Női cipő kopogására lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően izgató parfümillatot. Igen ám, de a lábak a hátam mögé vették az irányt, mégpedig a kapu felé. Csalódott lettem, de illedelmes lakó lévén hangos “Csókolommal” köszöntem az érkezőnek, amire “Jó napot kívánok” volt a válasz. A hang teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben eszembe ötlött, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép mellé a szemtelenül kiváró “vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns helyzet. Még nem megyek oda — gondoltam —, hadd szenvedjen még! Arra viszont vigyáznom kell — jutott eszembe —, nehogy túl hamar felhagyjon a próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság. Nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a megfelelő kulcsot. Ideje a cselekvésnek! — határoztam el. A hátsó kapu kulcsa már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom pórázrántással talpra állítottam, és: Fordulj!

Kicsi: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket meresztve tápászkodtam fel, és majdnem elvétettem a “Fordulj” előírásszerű végrehajtását — nekem kell megkerülni a gazdát, és nem fordítva.

Kutyám kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül matató hölgyhöz. Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart “igen” volt a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben — és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam volna. Szélesre tárult az addig engedetlen ajtó, és a titkából nem árult el semmit. Halkan elhebegett “köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett “szívesen” nyugtázott. Hamarosan becsukódott az ajtó. Visszaálltunk az eredeti posztunkra, és mit mondjak: hízott a májam!

Talán bő hét telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent “hátul” csatangoltunk Kicsivel. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid járdára, egy megálló autó hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan, erőteljesen becsapta annak ajtaját. Már léptem volna be a hűs lépcsőházba, amikor sietős léptek zaja akasztotta meg lendületemet. Mintha valaki szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó felé. Jó napot kívánok! — mondta egy kedves női hang. Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor beengedett. No, nézd csak — gondoltam —, milyen örömtelinek tűnik! Hát persze, hogy emlékszem, azt a napot feledni…? Úgy vettem ki a meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen a számára. Ha ezt jól mértem fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla. — Nemsokára újból lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?

Kicsi: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé. Alig pár méter után, alighogy összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő: biztonságosabban érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet foghatnám… — és a nő simán bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De hát ő elérte a célját… Amint megszabadultam az utálatos rabszíjtól, elrohantam a gazosba.

Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam. Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven! A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már réges-rég a horizont alatt volt. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök, zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.

Másként is meg lehet újulni tavasszal, nemcsak az előző hét év alatt jól bevált, passzív partnerkeresés aktivizálásával.

Csörrent a telefon az asztalomon. A Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának vezetőjét üdvözölhettem a vonal túlsó végén. A közvetlen hangnemű beszélgetés végén meghívott a szakosztály következő vezetőségi ülésére — mondta nekik valaki, hogy én afféle, a közösség érdekében tevékenykedő ember volnék. Ha tudok, valóban örömest segítek, hiszen egy alomba tartozunk. Az érdekünk közös — úgy is mondhatnám, hogy minden vakvezető kutya a mi kölykünk. A meghívás kimondottan felvillanyozott. Először is, mert annak ellenére, hogy évek óta nem látok, tulajdonképpen alig ismerek valakit a fehér botosok közül. Most viszont itt a remek lehetőség az ismerkedésre, a kapcsolatok kiterjesztésére. Másodsorban pedig aktivizálhatom magam agyilag, hasznos terveket szőhetek, és — ami még fontosabb — meg is valósíthatom azokat!

A negyedévi vezetőségi ülésen tán hat vakvezető kutyás volt jelen, és a kutyaiskola vezetője. Végül is arra kértek, hogy próbáljak meg minél több ajándékot szerezni a közelgő éves klubnapra — az ügyességi-gyorsasági verseny helyezettjeinek és a tombolára. Nem kérdeztem, hogy miként — minek szaporítsam a szót? —, rábólintottam.

Kicsivel elszaladtunk a Szent László utcai nagykereskedésbe. Ennek vezetője rendszeresen kutyafelszerelési és -ápolási cikkekkel támogatta klubnapi rendezvényeinket — mint ahogy azóta is. A raktárüzlet dolgozói mindig készségesek voltak velem is, kutyámmal is.

Kicsi: Hát az maga volt a mennyország! Annyi ennivaló, játék, mint amennyit ott láttam… az maga volt a szemkápráztató csoda. Elővettem a legszebb nézésemet — és mert ehhez is jó szimatom van, azonnal megéreztem, hogy kire kell esdeklő szemekkel pillogni. Alig emeltem rá szemem a legmelegebb szívűnek tűnő hölgyre, máris tudtam, hogy nyert ügyem van: mindjárt kapom a hamit. Utána már nem érdekelt, hogy meddig beszélgetnek a fejem fölött a kétlábúak.

Mi tagadás, Kicsi színi tehetsége egészen kiváló. Leginkább az (éhező) “Etióp kutya” című monodrámát adja elő, ha úgy véli, hogy “műértő” közönségre talált — de nem egészen erről akartam beszélni, hanem arról, hogy felötlött bennem: van más mód is a támogatók felkutatására. A kigondolt út pedig épp azért volt járható, mert a hátsó kapu zárja olyan vacak, mint ezt már írtam. Hogyan jön ez ide? Hát úgy, hogy a két kulcsművész lakó erősen összebarátkozott. Újdonsült barátnőm vállalta, hogy levélbe foglalja tollba hebegett szavaimat — ezt sokszorosíttattuk, és ő kiválogatott több száz címet a mindentudó telefonkönyvből.

Maga a klubnap eléggé felemásan sikerült nekem is, Kicsinek is. Sok ajándékot szereztünk, és ezt nagy sikerként éltem meg. Az ügyességi-gyorsasági versenyen viszont mondhatni, tragikusan leszerepeltünk. Addigra már összeszoktunk Kicsivel. Úgy szeltem át vele a járda forgalmát, mint kés a vajat. Csak fizikai képességem szabott határt a gyorsulásnak, meg — némi túlzással — a traffipax. Éppen azt tudtam így, amire a legkevésbé tartják képesnek a nem látó embert: a szélsebes és biztonságos közlekedést. Erre és a nagy tanpálya adta lehetőségre alapozva jelöltem ki magunknak a célt. De abban az évben nem a nagy, hanem a kis tanpályán tartották a versenyt. Ráadásul úgy telehordták akadállyal, hogy azon még a csigának is állandóan kontráznia kellett volna. Izgatottan álltak sorba a rajthely előtt a versenyzők, és végre-valahára ránk került a sor. Először még rá tudtak beszélni a kutyaoktatók, hogy haladjak tovább a pályának csúfolt lomhalmon, de amikor másodszorra is úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég, akkor már senki kedvéért sem voltam hajlandó visszatérni — az oktatók azt mondták a verseny után, hogy kár volt kiállnunk, mert jól mentünk. Én meg úgy voltam vele, hogy csak olyat tegyünk, ami kedvünkre való.

Kicsi: Amikor megláttam a sok kacattal hanyagul teledobált kis tanpályát, még megugatni is elfelejtettem társaimat. Pedig annyian voltak — huszonöten —, hogy leginkább százfelé kergettem volna őket. Merthogy én állandó késztetést érzek a kergetőzésre. A pályán viszont bármerre néztem, csak torlaszhegyeket láttam. Mivel nem buldózer vagyok, hanem szakképzett vakvezető, felmértem a helyzetet, és a tágas, zöld tér felé vezettem Lacit. Először még visszaküldött a pályára, de később csak belátta a nagyokos, hogy nem nekünk való az.

Nos, borítsunk fátylat az esetre — inkább nézzük meg, miként kezdtek gurulni a forintok a szakosztály kongó kasszájába. Két, meghatározó jelentőségű mozzanatot szeretnék felidézni az első háromnegyed évből.

Fél éve volt meg Kicsi, amikor először vettem részt a szakosztály éves taggyűlésén. Talán harmincan-negyvenen lehettünk. Az elnök üdvözölte két vendégünket, és átadta nekik a szót. Kati és Csilla szabadideje nagy részét az állatvédelem szerteágazó munkájának szenteli a Fehérkereszt Állatvédő Ligában. December elejétől háromhetes adománygyűjtést terveztek az állatok javára, és az összegyűlt pénz felét fel kívánták ajánlani a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának — vékonyabb pénztárcájú tagtársainknak. Mindössze annyit kértek, hogy a területfoglalás elintézéséhez egy vakvezető kutyás négylábú társával kísérje el egyiküket a Fővárosi Önkormányzat illetékes osztályára. Nem vártam egy másodpercet sem, és felemeltem a kezem. Rendben, a részleteket majd a gyűlés után megbeszéljük — mondta Kati.

Kicsi: A katakombaszerű metróból a Deák Ferenc téri aluljáróba léptünk ki gazdámmal. Megálltunk az egyik üzlet közelében. Laci elengedte a hámszíjat, és biztatott: ülj csak le, még nincs itt, akire várunk. Mit csináljak? Néztem a hullámzó embertömeget, a közelemben elhaladók kezéhez vagy ruhájához nyomtam orromat. Előbb-utóbb azért eluntam magam, és, Laci is egyre türelmetlenebbé vált. Már-már hazaindultunk, amikor lihegve befutott Kati. Megsimogatta a fejemet, és olyan kedvesen beszélt hozzám, hogy majd’ elolvadtam a novemberi télben. Pár szót váltottak, majd a kivezető lépcső felé indultunk. Mi mentünk elöl az utcán, a későn érkező pedig követett minket. Nagyon szűk járdán haladtunk a mellékutcában. Egyszer csak mit nem hallok hátulról: Hová siettek annyira? — Laci rögtön vette a lapot: Mi csak kényelmesen sétálunk! Bekanyarodtunk egy nagy kapun. Mogorva portás állta az utunkat: a kutya csak úgy mehet be, ha szájkosarat visel. Pfuj, de utálom azt a lomot! — Mi lesz, ha Laci nem hozta el magával a pofafogómat? — ijedeztem. De mire kétségbe eshettem volna, már rajtam is volt a kellék. — Na, így már szabályos! — engedett utunkra a paragrafusforma portás, és bekanyarodhattunk egy széles folyosóra. Gazdám ekkor lehajolt, és lehúzta fejemről a szájkosarat. Amennyire csak bírtam, jobbra fordítottam a fejemet, és rákacsintottam Lacira: oké zsoké, mehetünk tovább! A nagy ijedelem után rám fért egy kis lazsálás a liftben, de már nyílt is a felvonó ajtaja, és nem sokkal később már egy tágas szobában voltunk. Öten ülték körül az asztalt — én meg kiflibe rendeződtem a szőnyegen. Beszéltek, csak beszéltek — az én szemem meg majd’ leragadt. A velem szemben ülő hivatalnokok egyike hosszasan rajtam felejtette a tekintetét…

Megmondom őszintén: a taggyűlésen még úgy vélekedtem, hogy az egész adománygyűjtésnek afféle koldulás jellege van. Szívem szerint kutya nélkül mentem volna ki a térre, de szerencsére meggondoltam magam.

Kicsi: A református templom lépcsőjével szemben posztoltunk — tán azért, hogy ezzel is szimbolizáljuk: az utcára hajított, egykori kedvencek gondviselésére még az Isten pénze sem elég! A gazdátlanná vált kutyák — sőt, macskák! — iránti erős rokonszenvem sem tudta feledtetni velem a tél cudar hidegét. Másnap — Katinak köszönhetően — már a flaszterra terített, vastag pokrócra hasalhattam, és úgy figyeltem a fejleményeket. Fölállítottak egy kempingasztalt — volt rajta kulccsal zárható persely, egy csomó szórólap és kisebb ajándékok: toll, dugóhúzó, öngyújtó. Címfestő készítette az asztal elejének támasztott táblát: aki ért az ilyesmihez, magyarul és angolul olvashatta rajta az adománygyűjtés célját. Hoppá, majdnem elfelejtettem! Van egy jópofa sztorim ezzel kapcsolatban, elmondom, jó? Mivel egyszer már alaposan becsípte a bal talpamat a felfelé haladó mozgólépcső, a nyolc emelet mélységből az álló lépcsőn indult fel velem a gazdám. Évszaktól függetlenül is igencsak liheg az ember (az igazság kedvéért mondom: a kutya is), mire felér a köztes szintre. De még hol a vége? Igaz, a második szakasz már jóval rövidebb, mint az előző, de mire túljutunk rajta, már vészesen zihál Laci tüdeje. Legyűrtük az utolsó lépcsőfokokat is, és megálltunk az utca szintjén. Laci kézre állította a fehér botot, és közben feltűnésmentesen arra törekedett, hogy földig lógó nyelvét visszaszoktassa a szájába. Én meg jobbra-balra kukucskáltam: vajon merre indulunk? Lacit váratlanul megszólította egy hölgy: Látom, ön a kutyás biztonsági őr! Meg tudná mondani, kedves fiatalember, hogyan jutok el a Moszkva térre? Majdnem eldobtam magam a gumiszőnyegen! Még jó, hogy nem volt velőscsont a számban: bizonnyal félrenyeltem volna a velőt rázó röhögéstől. Gazdám illően rendezte alélt arcát, majd nagyot bólintott — hiszen egy álló biztonsági őr csak nem liheghet! Pár másodperc alatt átgondolta a mondandóját, és afféle vakos alapossággal elmagyarázta, hogy merre is kell menni. A néni megköszönte a felvilágosítást, és elhúzott a Moszkva tér felé.

Térjünk vissza a beinduló adománygyűjtésre! Kik is voltak a jószívű adakozók? Volt egy kilencvenkét éves bácsi, aki meglehetősen friss elméről tett bizonyságot. Egy idős hölgy, akinek tizenöt unokája és négy dédunokája van. Egy kismama, tizenegy hónapos gyermekével. Egy angol turistacsoport. Általános iskolás gyerekek is elhaladtak mellettünk, és az egyik kisfiú a zsebpénzéből dobott a perselybe. Voltak nyugdíjasok, akik különféle állatokat tartanak lakásukban. Két huszonéves lány, akik csipszet ettek — ebbe besegítettünk: előbb én, majd a gazdám is. Jehova tanúi is gyűrűbe álltak körülöttünk, de most sem sikerült behálózniuk gazdámat. Volt egy biológiatanár, aki szeretett volna kutyákat nevelni — kimondottan szimpatizáltam vele, ugyanis nekem nem volt nevelőgazdám, és bizony jó lett volna. Jöttek a KGST-piacról hazaigyekvő emberek, megpakolt táskákkal. Odakeveredett mellénk egy hölgy, akinek a szomszédja nemrég veszítette el a látását, és azt kérdezgette Lacitól, hogyan juthat vakvezető kutyához — ezalatt felálltam, és éberen figyeltem. Észrevettem a sokadalomban egy civil ruhás nyomozót, aki a zsebeseket leste árgus szemmel. Iskolát kerülő gyerekek egy bandája az adományokból szeretett volna bevételhez jutni, de hiába, mert figyeltem: kutya nehéz világot élünk!

A három hétig tartó gyűjtés során kialakult emberi kapcsolatoknak köszönhetően a szakosztály megkapta a teljes, befolyt összeget, engem pedig felkértek, hogy fogadjam és intézzem az állatvédő ligához befutó telefonokat — örömmel vállaltam.

A másik történet a nagy ablakmázolás alatt kezdődött. Ilyenkor enyhén rumlis a lakás, és én bosszúsan botladozom a naponta tucatszor csörrenő telefonhoz. Ekkor azonban a szokásos, “Kutyát találtam, macskát találtam” típusú hívás helyett a Szerencsejáték Rt. képviseletében jelentkezett be egy hölgy. Bizseregni kezdett a fülem: a pénznyerési szerencsével valahogy mindig úgy voltam, mint vándor a fejére hulló, kukacos dióval: “Valami van, de nem az igazi”. Szakosztályunkat a Telemázli című vetélkedőre hívták az MTV Szabadság téri székházába. Külön öröm volt, hogy a játékon részt vevő, háromfős csapat mellé még kilenc nézőt is delegálhatunk a tévéfelvételre. A játékosok névsorát másnapra kellett leadnom. De kik játsszanak közülünk a nyereményért? Végül is úgy gondoltam, az lenne a legméltányosabb, ha a kutyaiskola oktatói ülnének a kamerák elé. Az ő odaadó munkájuk számunkra létfontosságú, és ezzel a nyilvános lehetőséggel talán méltóképpen kifejezhetnénk megbecsülésünket. Felhívtam az iskolát: az oktatók örültek, és köszönték a felkérést. Ezek után már csak a kilencfős nézősereg toborzása volt hátra.

A találkahelyre mindannyian szerencsésen megérkeztünk — velünk tartott barátnőm is. Együtt nyomultunk be a székházba, és nemsokára a stúdióban találtuk magunkat. A játékban kilenc csapat vehetett részt: közülük négy társaságot sorsoltak ki még a tévéfelvétel kezdése előtt, közjegyző jelenlétében. A mieink nem kerültek a négy közé. Ott szomorkodtunk a nézőtéren, és egyre csak a mi szerencsénkhez fohászkodtunk. A Telemázli szabálya szerint ugyanis a játék nélkül maradó csapatok közül kettőt kisorsolnak, és ezek játék nélkül nyernek kétszáz-kétszázezer forintot. Elsőnek egy úszóiskolának kedvezett a szerencse: ők nem látó, mozgássérült és Dawn-kóros gyerekeket tanítanak úszni. A gép tovább pörgette a bent maradt négy nevet. Nőtt a feszültség, a közönség dübörgött és tapsolt: alig hallottam, melyik csapatot is sorsolták ki. A miénket! Volt nagy öröm, utána meg egy kiadós falatozás a büfében.

Kicsi: Már indultunk volna a kijárat felé, de megállított bennünket az éber rendész: amikor bejöttek az épületbe, még csak tizenketten voltak. Hogyan lehet az, hogy már tizenhárman vannak? Nincs ebben semmi érthetetlen — feleltem hanyagul: most már a vakszerencse is velünk van, világos? Tele hassal, tele pénztárcával és tele-

Mázlival hagyhattuk el a televízió épületét.