ERŐPRÓBÁK SOROZATA
Tóth Melinda (28 éves)
Anyukám eldöntötte: sportolnom kell! Nem lelkesedtem az ötletért. Ám tisztában voltam vele, hogy nem térhetek ki. A választást rám bízta, és én - mivel szívesen lubickoltam a vízben - az úszást választottam. Az egyik, házunkban lakó kislányt kérte meg anyu: érdeklődje meg úszómesterétől, mi a módja annak, hogy én is lejárhassak az edzésre. Nyolcéves voltam, amikor a kaposvári MHSZ könnyűbúvár szakosztályának úszópalántája lettem.
Az első két év csupán könnyed bemelegítésnek számított az utána következő, kemény edzésmunkához képest. Akkor már heti tíz edzésünk volt, és nem csak úszás: a szigorú mester feszített tempójú szárazföldi gyakorlatokat is végeztetett velünk. Már szívesen jártam úszni. Jó felfogású diák voltam, könnyen megragadt a fejemben, amit az iskolában tanultunk, ezért otthon nemigen kellett elővenni a tankönyvet. 
Amikor már magabiztosan tempóztunk a medencében, áttértünk az uszonyos edzésre. Az alapszint után homlokcsövet nyomott a kezünkbe az edző. Ahogy a torpedók hasítják a tengervizet, úgy száguldottunk mi is a medencében: a kaposvári egyesület az ország legjobb uszonyos csapataival büszkélkedhetett. Csodaszámba ment az országos bajnokságokon, ha nem közülünk való sportoló nyakába került az aranyérem.
Ahhoz, hogy a dobogó legfelső fokára állhasson valaki, iszonyatos mennyiségű edzésmunkát kell végeznie. Reggelente háromezer méter úszás volt a penzum - egy része víz alatt, másik része fölül. Délután 3-5 kilométer futással kezdtünk, majd derekasan megragadtuk az erősítőgépek fogantyúit, hogy utána az újabb háromezer méter leúszása már felüdülésszámba menjen. Edzőnk a rómaiak nyomán úgy vélte, hogy a változatosság gyönyörködtet, és ennek megfelelően állította össze a hétvégi edzéseket. Reggel hatszor ezer métert úsztunk. Utána hazamehettünk ebédelni, de tudtuk, hogy a délutánt sem ússzuk meg szárazon: akkor hatszor, tízszer száz métert kellett tempózni, és persze, a futás sem maradhatott el. Három lehetséges terep várt ránk: a kisdomb kör, a nagydomb kör és a Töröcske. Erőt próbáló hegymenetek voltak! Ambiciózus gyerek lévén - amihez jól jött edzőnk eredménycentrikus szemlélete - országos ifjúsági bajnok lettem a négyszer százméteres váltóban. Ám hiába "izzadtam" csuromvizesre magam az edzéseken, mégsem tartoztam a legjobb uszonyosok közé. De nem bánkódtam emiatt: tudomásul vettem, hogy ennyi telik erőmből és tehetségemből. Mivel úszni és futni jól tudtunk, bicajozni meg minden gyerek tud, edzőnk az országos triatlon bajnokságon is elindított minket. Hatszáz métert kellett úszni, három kilométert futni és tizennyolcat kerekezni. Nyolcadik helyezést értem el egyéniben, a csapatban pedig bronzérmesek lettünk.
Időközben gimnáziumba kerültem. Német tagozatos osztályba jártam; mindennap hét óránk volt. Kora reggel az uszodában kezdtem, utána irány a suli, ahonnét délután három óra előtt sosem szabadultam. Már nem volt időm hazamenni, mert várt a délutáni edzés. Kimerülten estem be a szobámba este hétkor. A Táncsics Mihály gimnázium tanárai eközben folyamatosan arra törekedtek, hogy az oda járó diákok minél jobban elsajátítsák tárgyaikat. Már nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, mint az általános iskolában, hogy ne tanuljak otthon. Holt fáradt voltam estére, mégis elővettem a könyveket. Aztán, amikor tanulmányi átlagom 4,5 alá esett, elém állt anyukám, és azt mondta, hogy vége az úszásnak! Dúltam-fúltam. Nem csak a versenysportot sajnáltam otthagyni, hanem társaimat is, akikhez már nyolc év barátság kötött. De nem volt más lehetőségem: újra meghajoltam a szülői akarat előtt.
Mai fejemmel már sokkal józanabbul ítélem meg anyukám nevelési elveit. Tudta, hogy jó eszű lánya van, és azt is, hogy bűn lenne tétlenségre kárhoztatnia. Általános iskolás koromban heti négy fuvolaórát vettem, és még német különórára is jártam az edzések mellett. Eleinte persze rosszulesett, hogy amíg barátnőim lent lófrálnak a játszótéren, addig nekem mindig rohannom kell valamelyik elfoglaltságra. Később már természetessé váltak a napi kötöttségek.
Az úszás elmaradásának legfőbb előnye az volt, hogy már nem kellett hajnali öt órakor kiugranom az ágyból. Mivel "kialudtan" mentem suliba, már egy órán sem bóbiskoltam el. Azt nem állítom, hogy a délutáni szabad időmben órák hosszat hajoltam volna a könyvek fölé, de annyiból mégis csak jó volt, hogy estére nem fáradtam el. Kitűnő tanuló nem lett belőlem, de a 4,7-4,8-es átlagot továbbra is hoztam. Semmiképpen sem akartam tétlenségre kárhoztatni magam a tankönyvek mellett, így elhatároztam, hogy színész leszek. Be is léptem a Csokonai Színkörbe (ma már nem létezik), ahol Zoltán Gábor volt a rendező. Az órákon eleinte beszédtechnikát gyakoroltunk, majd rövidebb jeleneteket adtunk elő. Játszottuk Euripidész: Bacchánsnő című művét is. Klasszikus amatőr színjátszást tanultunk, sok-sok kis szerep alapján. Néhány bemutatón és egy-két fesztiválon is számot adhattunk tudásunkról és tehetségünkről.
Már negyedik éve koptattam osztályunk amúgy sem új padját. Közeledett a szeretet ünnepe. Enyhe fáradtság vett erőt rajtam. Alacsony vérnyomású, vashiányos típus vagyok, így ennek tudtam be enerváltságomat. Túljutottunk karácsony ünnepén, és elérkezett első színpadi rendezésem bemutatójának dicső napja. Elővettem a szekrényből kedvenc ruháimat, és öltözködni kezdtem, amikor a bal mellkasom fölött apró bevérzésekre utaló nyomokat fedeztem fel. Kiütésre gyanakodtam. Anyu meg amondó volt: irány az orvos! A körzeti orvos megvizsgált, és beutalt a megyei kórházba.
A gyógyintézetben az orvosok vérzékenységre gyanakodtak. A hamarjában megejtett vérvizsgálat eredménye egyértelműen arra utalt, hogy a trombocita szintem (véralvadásszint) nagyon alacsony. Az alapos kivizsgálás egyértelműen kiderítette, hogy nincs belső vérzésem. De a napnál is világosabb volt, hogy minden véralkotóm kritikusan alacsony szinten van. A tortúrát első rendezésem elleni "árulásnak" tekintettem: nem éreztem magam betegnek.
Másnap reggel az ágyam mellé lépett Egyed doktor. Rám nézett, majd megszólalt: aplasztikus anémia (csontvelő-elégtelenség)! Mivel már gyermekként is érdeklődtem az emberi test felépítése és működése iránt, alaposan utánaolvastam. Az egyik kedvenc tantárgyam amúgy is a biológia volt (kacérkodtam az orvos szakmával). Megfelelően tisztában voltam állapotom súlyosságával. Több vetületben is rávilágítottak bajomra az orvosok, hogy azt összefüggéseiben is megértsem. De mivel még mindig nem éreztem magam betegnek, továbbra is bosszantott a kórteremhez kötöttség. Egy-két napig még elmegy a kórházi lét, mert sorra jönnek a látogatók, és csak én vagyok a fontos - de hetekig az ágyat nyomni? Nos, nem lógathattam sokáig lábamat az ágy szélén ülve. A szegycsontomból csontvelőt vettek volna az orvosok, de hírét-hamvát sem találták. Pár centivel odébbról, a medencecsontból vettek mintát, és azonnal elküldték a pécsi klinikára. Mivel tudatában voltak betegségem súlyosságának, ezért a mintavétel után máris elkezdték szervezni Budapestre kerülésemet. Másnap reggel családunk autója gördült a kórház bejárata elé, hogy felrobogjon velünk a fővárosba, az Országos Hematológiai Intézetbe.
Egyágyas lakosztályba kerültem. Annak ellenére, hogy még az év végi két ünnep közötti, csendes napokat éltük, a hematológus szakemberek teljes odaadással végezték munkájukat, figyelték vérképem alakulását. Az orvosom dr. Poros Anna lett - dr. Mód Anna és dr. Róna-Tas Ágnes segítette a munkáját. Az amúgy sem szokványos esetet komplikálta, hogy erősen véreztem, mint nő, és nem akart elállni! A vérveszteségem akkora volt, hogy pótolni kellett a vérlemezkéket. Időközben újra megismételték a csontvelő-vizsgálatot - nem volt kellemes mulatság.
Betegségem hátteréről érdemes tudni, hogy a csontvelő őssejt. Belőle képződik a vér. Az őssejt kétfelé osztódik a szervezetben. Ennek során egyrészt fenntartja, újratermeli önmagát, másrészt ebből képződik a vér három alkotórésze: a vörösvértestek, a fehérvérsejtek és a vérlemezkék. Ha bármiféle egyensúlyzavar lép fel az őssejt kettős funkciójában, az kóros folyamatot indít el a szervezetben. Nálam az őssejtek működése valószínűleg eltolódott a vérképzés irányába, és a csontvelő nem termelődött vissza. Pár héten belül a következő "eredményt" produkálta szervezetem: a 4,5-5,5 millió vörösvértest helyett 2 millió, az 5-7000 fehérvérsejt helyett 1000, a 250-350 000 vérlemezke helyett 11-15 000! Ezek az adatok egyértelművé tették a súlyos aplasztikus anémiát (évente 1-2 ilyen eset fordul elő az országban). 
Amikor Egyed doktor ránézésre (még nem volt szakvizsgázott hematológus) telibe találta kóromat, már javasolta, hogy öcsém is tartson velem Budapestre, mert ő lesz a donor a csontvelő-átültetéshez. Hogy ezt miből gondolta a fiatal orvos, azt a mai napig sem tudom (húgom is van).
Beköszöntött az újév a fővárosi kórház életébe, és az orvosok gőzerővel elkezdtek donort keresni a családunkban. A végső kiválasztást háromlépcsős vérvizsgálat előzte meg.
Csontvelő-átültetésnél sokkal inkább egyeznie kell a befogadó és a donorszerv jellemzőinek, mint bármilyen más szerv transzplantációjánál, és nem véletlenül. Amíg a vese, a szív, vagy a máj átültetése egy meglévő immunrendszerbe helyezi a régi-új szervet, a csontvelő-átültetés új immunrendszert visz be az előzőleg védekezésképtelenné tett testbe. A sokféle transzplantáció közül a csontvelő-átültetés jár a legdrasztikusabb kezelési folyamattal. Az immunrendszert nullára kell redukálni (a még meglévő csontvelőt is teljesen kiirtják a szervezetből). Mielőtt bármit is tennének érdemben, előbb tüzetesen kivizsgálják a pácienst, hogy a szervezete egyáltalán kibírja-e a megpróbáltatásokat? (Legyengült szervezetű vagy negyven év feletti embereknél bele sem kezdenek...) Az elkövetkező három hét alatt tetőtől talpig kivizsgáltak (nőgyógyászat, belgyógyászat, szemészet stb.), és ahol valamilyen gócot találtak a szervezetemben, azt kikezelték. Ezalatt estek át családtagjaim a donorkiválasztás tortúráján.
Elkezdtek előkészíteni a "műtétre". Mivel az immunrendszerétől megfosztott személy életét a legenyhébb fertőzés is végveszélybe sodorja, az előkészítés kezdete előtt steril szobába helyeztek. A kórházi ágyam körül átlátszó műanyag fal volt. "Házikóm" oldala körülbelül fél méterre volt az ágyamtól. Vehetjük olybá, hogy nem volt rajta ajtó, mert se oda be, se onnan ki nem mehetett senki. A falból manipulációs kesztyűk lógtak a zárt térbe. A sztetoszkóp fülbevalója a sátoron kívül volt, a másik pedig belül. Ilyen elővigyázatosság mellett nem is csoda, hogy kis lakomban százszázalékos volt a sterilitás. Amikor besétáltam rezidenciámba, szervezetem még tele volt baktériummal. Ne feledjük, hogy vannak az emberi szervezetben - pl. a bélrendszerben - élettanilag kifejezetten szükséges baktériumok is, mégsem lehet ezek között az előkészítés során különbséget tenni: ha bármelyikükből is maradt volna néhány példány a szervezetemben, akkor elszaporodva kinyírtak volna. Infúzióval, kenőcsökkel és egyéb gyógyszerekkel indultak harcba az orvosok a baktériumok hada ellen. Amikor bezárult mögöttem a sátorlap, rögtön belekezdtek szervezetem immunrendszerének lenullázásába is. Jóval erősebb kemoterápiás kezelést kaptam, mint amilyent a rákos betegeknek adnak.
A kemoterápia a gyorsan osztódó sejtekre hat: ilyenek a rákos sejtek, a csontvelősejtek, a fehérvérsejtek. Tulajdonképpen ez egy négy napig tartó infúzió volt. Aki valaha átesett ilyesmin, az tudja, hogy mivel is jár - nos, én is megtudtam! Becsukott szemmel feküdtem az ágyban, mégis úgy szédültem, mint a részeg. Fájdalmaim nem voltak, de olyan rossz volt a közérzetem, hogy azt már nem lehetett volna fokozni. Egyfolytában hánytam - semmi sem maradt meg bennem. Ekkorra már igencsak értettem, hogy miért vagyok kórházban. Nemhogy haza, de még a sátramból sem akartam kimenni!
Beigazolódott Egyed doktor jövőbelátása, mert öcsém csontvelőjének jellemzői passzoltak legjobban az enyémhez. Testvérem tisztában volt a helyzettel. Mivel még kiskorú volt (16 éves), a törvény szerint a beavatkozáshoz elég lett volna szüleink beleegyezése. Ám túl nagy volt már ahhoz, hogy bárki is a feje fölött döntsön róla. Figyeltek erre az orvosok is, és négyszemközt rákérdeztek, hogy önként vállalja-e a terheket, vagy szülői befolyásra teszi? Ő meg enyhe méltatlankodásba kezdett: még hogy ő ne akarná...
Reggel nyolc óra lehetett. Testvérem is megjárta a hadak útját, mert a donoranyagot a medencecsontjából vették ki az orvosok. Hasra kellett feküdnie a műtőasztalon, majd spinális érzéstelenítést kapott (a beavatkozás alatt végig ébren volt). A csontvelőt két orvos veszi le, két oldalról. Átfúrják a medencecsontot, és a kis lyukon szívják ki a csontvelőt. Ez korántsem egyszerű feladat, ugyanis egy-egy irányból csak néhány milliliternyi csontvelőt lehet leszívni. Ez a szervvétel sziszifuszi munkát igényel az orvosoktól - de a műtőasztalon fekvő donort sincs miért irigyelni. Rengeteg vért veszít. Az esetleges túlvérzés megelőzésére a gerinccsapolás közben egy liternél is több vért kapott vissza (ezt előzőleg tőle vették le). A donoranyagot még kezelik, és csak utána lehet "beültetni". A kórházi procedúra két napig tartott neki. Mielőtt hazaindult volna, még benézett hozzám. - Képzeld el, Melinda: kidobtak az orvosok! - Halálosan irigy voltam rá...
A csontvelő-transzplantáció köznapi értelemben nem műtét. Az "átültetést" transzfúzióval oldják meg (csontvelőt és vért adnak; összesen körülbelül egyliternyit). A szervezetbe jutó őssejtek annyira "okosak", hogy gumireceptoraik segítségével megtalálják helyüket a szervezetben, és beépülnek oda.
Reggel levették a csontvelőt az öcsémtől, és aznap délben már meg is kaptam. A sűrű folyadék 2-3 óra alatt csepegett belém. Picit jobban lettem tőle, mert addigra már kimondottan vérszegénnyé váltam. Hosszú várakozás következett (két hét). Befogadja-e a szervezet az őssejteket, és ha igen, elkezdi-e visszaépíteni az immunrendszert?
Árgus szemekkel figyelték az orvosok, hogy nem indul-e el kóros folyamat a szervezetemben. Bármi is került ki testemből, azt alaposan megvizsgálták. Az erős kemoterápia mellékhatásaként fennállt a veszélye annak, hogy a vesém vagy a májam felmondja a szolgálatot. Kétszer is úgy tűnt, hogy rövidesen gondok lesznek a vesémmel, és már kezdtek felkészülni a dialízisre, de szerencsére egyszer sem lett rá szükség. Ez a hat hét iszonyatos szenvedést zúdított rám, és hol volt még a vége!
Testem még volt, de lelkem már nem! Minden reggel arra ébredtem, hogy kegyetlenül rossz a közérzetem - ha az még annak számított. Akár feküdtem, ültem vagy álltam, egyfolytában és vadul szédültem. Ha ételt vettem a számba és lenyeltem csipetnyit, többnyire gyorsan viszontláttam. Mindennap új pizsit kaptam - volt, hogy naponta többet is (visszakívánkozó étel...). Mosakodnom is egyedül kellett. A nővérek beadtak egy vízzel félig telt lavórt, derekasan nyakonöntve jódos habfürdővel. Kaptam mellé tíz hasi kendőt (negyedbe vágott pelenka). Egyiket belemártottam a fürdővízbe, és megtöröltem vele az arcomat, utána pedig egy száraz törlővel felitattam a vizet a bőrömről. Mindkét, használt pelenkadarabot a "szemetes zsákba" hajítottam. Így mostam le testem többi részét is. A nyaki vénámba kanült ültettek, hogy ne kelljen minden alkalommal a vénámat böködni. A kanül külső végét a pizsamám (kórházi csíkos, az alsó rész sosem passzolt méretben a felsőhöz) egyik gombjára akasztották. Mosakodás közben egyfolytában szerencsétlenkedtem vele, hogy kevésbé akadályozzon a tisztálkodásban. Hogy továbbra is steril maradjon a "fürdőszoba", a négyzetméternyi területet perecetsavval fertőtlenítették a nővérek. Az illemhelyobjektum is a fürdőrészben volt (remek helye volt rajta a lavórnak). Akinek a szaglóhámját még nem érintette a perecetsav orrfacsaró bűze, az szerencsés ember. Nekem nem hogy töményen kellett szagolnom és belélegeznem azt a vackot, de mindezt olyan állapotban, amikor amúgy is állandóan szédültem és rutinszerűen hánytam. Mindezeket a tisztálkodási feladatokat ébredés után, 5 és 6 óra között kellett elvégeznem - emiatt már eleve úgy indult a napom, hogy az egyenesen átok volt. A nővérek eközben a sátorba belógó manipulációs kesztyűvel lecserélték az ágyneműhuzatot. Testem minden hajlatának, zegzugának tisztán tartása (különféle kenőcsökkel, szem-, fül- és orrcseppel) aprólékos munkát és nagy odafigyelést követelt. Még a legvadabb rémálmaimban se jöjjön elő a kanesztenes szájtisztogatás (gomba ellen)! Az egészben nem is az a legrosszabb, hogy a speciális szer elviselhetetlenül keserű, hanem, hogy a nyelvem hátulját is irgalmatlanul meg kellett vele sikálni (ha nem elég alaposan takarítottam a számban, akkor jött az ügyeletes, megbízhatóan precíz nővér, és tette a dolgát...). Ha egymásután ötször rókáztam el magam a művelet közben, akkor hatodszorra is a számba került az a nyamvadék: az utolsó szó mindig az övé volt. A gyógyszerek jelentős részét infúzióban kaptam, de voltak olyan készítmények, amiket csak tabletta formájában, tehát szájon át lehetett bevenni. Volt néhány, csodaszámba menő, orosz tabletta (gigantikus méretűek, bevonat nélkül), amiket mindvégig tiltakozva fogadott a gyomrom. Márpedig, amíg bent nem maradt (legalább fél óra), mindig újat kellett belőle lenyelni. Ez idő alatt a számat erősen összeszorítottam, és a tenyeremet még elé is tettem - közben pedig árgus szemekkel lestem a vekker mutatójának cammogását. A pirula sikertelen bejuttatását követően keletkezett, fertőzésveszélyes gócokat persze azonnal közömbösíteni kellett - szóval, nem unatkoztam egy percet sem.
Naponta hatszor mértek vérnyomást, ugyanannyiszor tapintották a pulzusomat. Gyakran kellett hónom alá csapnom a hőmérőt. Délelőtt és délután is három-három vizitet tartottak; ezt kétnaponta EKG-vizsgálat egészítette ki.
Súlyos hiba volna, ha megfeledkeznék a diétás nővér tevékenységéről, és arról, hogy milyen hatással volt ez rám. Minden délelőtt megjelent a sátram pereménél. Elsorolta a menüt, és kedvesen érdeklődött, hogy mit szeretnék ebédre, vacsorára. Nem akartam megbántani, ezért mindig rendeltem valamit - amúgy hasraütésszerűen; a két főétkezésre kért ételt azonban sosem ettem meg. A táplálkozás ideiglenes, önkéntes szüneteltetése részben annak volt köszönhető, hogy autoklávban továbbkezelt étket kaptam (magas hőfokon, hosszasan átsütik a készételt). A drasztikus hőkezelés alapvetően megváltoztatja az étel ízét és az állagát is. A kemoterápia előtt a csírátlanított ételt még afféle rossz menzakosztnak minősítettem, de utána már a teljesen ehetetlen kategóriába soroltam. Már a szagától is undorodtam. Egyedül a sajtos tallérhoz volt bizodalmam. Igaz, azt is betetették az autoklávba, de a ropogtatni valót az nem vágta úgy tönkre, mint a többi ételt. A sajtos tallérból sikerült naponta egy-két darabot - szó szerint véve - legyűrni a torkomon. Sok gyakorlati jelentősége azonban ennek sem volt, mert gyakorta láttam viszont a lenyelt, csekélyke mennyiséget.
Már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel akkoriban, miről is álmodtam ezekben a hetekben. Mielőtt álomra hajthattam volna kába fejem - továbbra is forgott, mint a ringlispíl - még "bejött" vizitre az ügyeletes orvos. Legtöbbször csak annyit mondott: Ki kell bírni, Melinda! Mivel az egész napos macera éjjel tizenegyig tartott, nem sok időm maradt aludni: ötkor már ébresztettek a nővérek.
Anyukám végig ott volt a közelben. Amíg el nem kezdődött az előkészítés, reggeltől estig velem volt. Amikor hozzáláttak az immunrendszerem lenullázásához, az orvosok azt javasolták neki, hogy délután három órára jöjjön be. Miután beépítették nyaki vénámba a kanült, és bedugtak a sátorba, senkivel sem voltam hajlandó szóba állni - ezt tőle tudom, mert nem emlékszem rá. Neki kellett közvetítenie köztem és az egészségügyi dolgozók hada között. Amíg ki nem derült, hogy beágyazódik-e a szervezetembe a donorszerv, és elkezd-e ott dolgozni, addig csak annyi volt a feladatom, hogy életben maradjak és várjak. A műtétet követő tizedik nap estéjén felkeresett az ügyeletes orvos. - Nem akarom elkiabálni, de mintha láttam volna valami biztató jelet a mikroszkóp lencséje alatt! - duruzsolta sokatmondóan. Szaporodásnak indultak a fehérvérsejtek - tudtam meg másnap. Az okos kis csontvelő végre munkához látott!
Nem sokkal rá belázasodtam. Riadót kiáltottak az orvosok, mert félő volt, hogy megfertőződtem valamitől. Fejem bevörösödött, a bőröm rettenetesen viszketett. Ezek a jelek kilökődésre utaltak. Olyan szereket kaptam, amik rátapadnak az immunrendszer alkotórészeire, hogy megakadályozzák a kilökődést. A nagy dózisban kapott gyógyszereknek és szteroidoknak köszönhetően megúsztam a baljós kifejlettel fenyegető esetet. Túljutottam a regenerálódásnak azon a szakaszán, ahol sok csontvelőtranszplantált "elvérzik". Amikor már stabilan 2-3000 fölé tornázta magát a fehérvérsejtjeim száma, az orvosok kinyitották a sátor ajtaját: szabaddá vált előttem az út.
Nem volt nagy túra az első sétám. Mielőtt "világjáró" utamra indultam volna, felvettem úti öltözékemet. Orvosi maszkba bújtam, hámzsákba dugtam a lábamat, majd köntöst öltöttem magamra. Fejemre sapkát, kezemre kesztyűt húztam. Aztán már nyugodtan kiléphettem odúmból, hogy sétáljak egyet az ajtaja előtt rendelkezésemre álló pár négyzetméteren. Le s fel mászkálva a kötetlen szabadság mezején arra gondoltam: milyen idétlen helyzetbe kerültem! Amikor még bezárva éltem, azt hittem, hogy fantasztikus érzés lesz elhagynom a sátor zárt világát. Ha egyszer kitehetem onnan a lábam - vélekedtem - soha, senki nem tud már visszatoloncolni oda. És mi történt a valóságban? Két perc múlva visszaballagtam az ágyamhoz.
A felépülés biztos jele volt, hogy megjött az étvágyam. Továbbra is az autokláv menüt kaptam, ami - a kemoterápia felhagyásának köszönhetően - az ehetetlen kategóriából visszaminősült rossz menzakoszttá. Később lehetőségem nyílt rá, hogy a nagymamám és a keresztanyám által főzött ételt ehessem: ők csak félig főzték, így az a hőkezelés után is elfogadható maradt. Egyik alkalommal igencsak jól esett az ebéd. Alaposan belakmároztam belőle: az addigi két falat helyett hatot kaptam be, és boldog voltam - ám nem sokáig. A gyomrom ugyanis addigra már teljesen kikészült a zsákszámra szedett gyógyszertől, és ezért valami iszonyatos hasfájás kapott el. Cseberből vödörbe estem. De már csak előre tekintettem: egyre többet ettem, és ezzel az állapotom is fokozatosan javult, aminek az lett a következménye, hogy a transzplantáció után öt héttel hazaengedtek.
Még közelében sem voltam a gyógyult állapotnak megfelelő közérzetnek, amikor beléptem rég nem látott szobámba. A sterilitás addigi szigorú szabályain alig lehetett oldani. Anyunak még a kórházban a kezébe nyomtak egy nyolcoldalas használati utasítást - ez afféle tartozékom volt: az otthoni rendszabályokat tartalmazta. A szobámból csak maszkkal léphettem ki a lakás többi részébe, és a látogatóim is csak így felszerelkezve jöhettek be. Mindennap ágyneműt kellett cserélnie anyunak - hypózás, főzőmosás és vasalás után. Nem sorolom tovább: senkinek sem akarom elvenni az életkedvét. A kemoterápiának van még egy nagyon kellemes mellékhatása: az utolsó szálig kihullott a hajam - egyúttal, a sok gyógyszer hatására felpüffedt az arcom.
Oda mertem állni a tükör elé. Eleinte még jópofának tartottam tar kobakomat, de amikor három hónap múlva is csak a vakító fejbőrt láttam, bizony már untam. Mivel fizikailag alaposan leépültem, nem bírtam egyedül zuhanyozni, öltözködni. Tehetetlen voltam: nem tudtam ellátni magam, és ezt nagyon nehezen viseltem. De továbbra is töretlenül javult az állapotom, és egyre jobban vágytam vissza a köznapi életbe.
Egyre jobb lett az idő - nem is csoda, mert közben beköszöntött a tavasz. Az eltelt hónapok alatt tíz kilót fogytam. Amikor először bújtam a farmernadrágomba, majdnem beleestem. Úszóként kimondottan masszív volt a lábam - most meg, amikor ránéztem, leginkább a virgács jutott eszembe. Az még hagyján, hogy mindenki megbámult az utcán - úgy öltöztem, mint a műtőben operáló orvos - de az már túlzás volt, amikor az utca másik oldaláról átkiáltott egy észlény: Haha, AIDS-es, most megkaptad!
Egy "megértőbb" néni így vélekedett: - Szegénynek biztosan kihúzták az összes fogát! - Beindult a környéken lakó emberek fantáziája. Még jó, hogy nem ismerhettek fel álcaruhámban. Egy évig kellett volna maszkban járnom az utcán, de három hónap múlva úgy döntöttem: elég volt! Nyár vége volt már, amikor elkezdett nőni a hajam. A régi, egyenes szálú séróm helyett göndör fürtök tűntek fel kopasz fejemen. Meghökkentő látvány volt. 
A negyedik osztály félévénél hagytam abba gimnáziumi tanulmányaimat. A félévi értesítőt még megkaptam. Az év végi bizonyítványomat egyszerűsített osztályvizsgával biztosítottam - otthon megírt dolgozatok alapján. Jelentősége nem sok volt, mivel nem tudtam leérettségizni. A volt iskolai barátok elkoptak mellőlem, a színkör tagjai viszont szeretettel fogadtak - a nyár végén. Az biztos, hogy a sok tortúra után más ember lettem. Hogy milyenné váltam? Nem tudom megmondani.
A szeptember eleje újra az iskolapadban talált. Negyedikes voltam. Mivel több tantárgyból már lezártak, ezért csak az érettségi és felvételi tárgyak óráit kellett látogatnom. Influenzás időszakban igazoltan maradhattam otthon. Kellemesen teltek a könnyített napok. Bőven volt időm, hogy eljárjak a színkörbe - és színházba is. Sikeresen visszailleszkedtem tágabb környezetembe. Az érettségi vizsgám kiválóan sikerült. Felvételiztem a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem bölcsészkarának művészettudományi szakára. Még nem fejeztem be pécsi tanulmányaimat, amikor beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára is: ott már ötödéves hallgató vagyok. Két évvel ezelőtt férjhez mentem, és két hónap múlva - ha minden jól megy - megszületik első gyermekünk.
Abban, hogy ilyen gyorsan épültem fel a súlyos betegségből, egészen biztosan meghatározó szerepe volt sportoló múltamnak. Nem is feledkeztem el róla, miután talpra álltam. Hobbi szinten elkezdtem kerékpározni és úszni. Orvosi szempontok alapján tilos lett volna nyeregbe pattannom vagy a medencébe csobbannom, de ki bír annak ellenállni? Óvatosan sportolgattam; vigyáztam magamra. A rendszeres testedzésnek köszönhetően egyre jobb lett a fizikumom, és ezt az élet minden területén hasznosítani tudtam. Valamelyik évben Kaposvárott volt a transzplantáltak sportegyesületének felkészítő tábora (a manchesteri világjátékokra készültek) - ezt anyukám olvasta az egyik újságban. Biztatott, hogy keressem meg őket, és beszéljek velük. Rátaláltam Székely Gyurira, aki azonnal lecsapott rám, mint ígéretes transzplantált sportolójelöltre. Mivel edzőtáborban beszélgettünk, rögtön bizonyíthattam is: beugrottam a vízbe, és úsztam pár hosszt - az időeredményem jobb volt a többieknél.
Kedvet kaptam az úszáshoz. Úszó múltamnak köszönhetően nem igazán kellett megerőltetnem magam az edzéseken, versenyeken - folyamatosan hoztam a formámat. A Sydneyben rendezett játékokra készülve aztán már teljes erőbedobással edzettem, és meg is látszott az eredményeimen, hogy igencsak ráhangolódtam a versenyre. Naponta körülbelül háromezer métert úsztam. A transzplantáltak úszóedzője azt javasolta, hogy induljak el mind a négy számban ötven méteren, és háton még száz méteren is. Pillangóban harmadik, háton szintén harmadik, mellben második, gyorsban hatodik, száz háton pedig első lettem: jóval saját várakozásom felett szerepeltem. Amikor a száz hát döntőjében a célba csaptam, majd utána az eredményjelző táblán megláttam, hogy én lettem az első, arra gondoltam: Végre lett egy aranyérmem is!
Hazatértünk Budapestre. Új edzője lett úszócsapatunknak. Anival kiválasztottuk azokat az úszásnemeket és távokat, amikben a legjobb időeredményekre voltam képes, és ezekre összpontosítottam: háton 50 és 100, mellben 50 és 100, míg vegyesúszásban a kétszáz méteres távra készültem. A budapesti világbajnokságon az ötvenméteres mellúszásban második lettem, a többi négy számot pedig megnyertem. Örültem az eredményeknek: célul tűztem magam elé a jó szereplést, és meg tudtam valósítani!
Életemben először akkor volt síléc a talpamon, amikor meglátogattam öcsémet, aki egy évre kiment Amerikába - akkor már egyetemista voltam. Két nap állt a rendelkezésemre, hogy megismerkedjek a síelés alapjaival. Már a transzplantált úszók között voltam, amikor megkérdezte tőlem Székely Gyuri, hogy tudok-e síelni? Hát persze! - feleltem kapásból. Lenne kedved elmenni Franciaországba a transzplantáltak második, téli világjátékára? Bólintottam.
Klasszikus stílusban kellett futni, így azt tanultam meg. A sífutás technikáját egy nap alatt el lehet sajátítani, a többi pedig a fizikai felkészültségen múlik. Anyukám felkutatott Kaposvárott egy olyan embert, aki már tanított másokat a sífutásra. Szerencsémre, abban az évben hó is volt bőven, úgyhogy megvolt minden a felkészüléshez. Ilyen előzmények után keltem útra Franciaországba. A három kilométeres sífutásban második lettem, az egyórásat pedig megnyertem.