MEGVALÓSULT ÉLETCÉLOK
Hegedűs Béla (58 éves)
Markazon jártam ki az általános iskola nyolc osztályát, majd utána a Vak Bottyán Gimnázium tanulója lettem Gyöngyösön. Reál tagozatra jártam. A második évfolyamon kezdtem erősebb lelki késztetést érezni az aktív sportoláshoz. Fatuskókat erősítettem szüleim falusi portáján a kocsitengely végére, és azt kezdtem emelgetni. Később továbbfejlesztettem sajátos sportszeremet: autókerék került a vastag vízvezetékcső két végére. Nem tudom megmondani, hogy konkrétan mi terelt a súlyemelés felé, de valószínűnek tartom, hogy filmélmény, netán a televízióban közvetített súlyemelő világbajnokság kelthette fel bennem az erőt kívánó sport iránti érdeklődést.
Rá egy évre elkezdtem birkózni: nem másért, csak mert a birkózóedzések szerves része volt a súlyzózás. Mivel Gyöngyösön végeztem a középiskolát, a hétköznapjaim eléggé sajátosan alakultak. Délután négy órakor indult az a távolsági busz, amivel hazautazhattam volna a falumba. Mivel az edzések késő délután kezdődtek, ezért csak az éjjeli, tizenegy órakor induló Volán járattal térhettem haza - ezt azonban egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem az edzések lelkesítő hangulatát. Jó volt nap mint nap együtt lenni az edzőteremben azzal a tizenöt fiúval, akik szintén éltek-haltak ezért a férfias sportért. Hamarosan megalakult a súlyemelőszakosztály; az edzések a közelben lévő szakmunkásiskolában voltak. Bejárhattunk edzeni a Magyar Néphadsereg egyik helyi laktanyájába is: ott lényegesen jobbak voltak a feltételek. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a honvédségnél ismerkedtünk meg az amerikai futballal. Mivel az edzésmunkában mindig teljes erőbedobással vettem részt, indulhattam az országos ifjúsági bajnokságon is.
A gimnáziumi évek után Budapestre kerültem, és a Kertészeti Egyetem hallgatója lettem. 1962-t írtak ekkor. A nehézatlétikától továbbra sem szakadtam el: néhány egyetemista fiúval lejártunk erősíteni a MAFC edzőtermébe. Mivel az egyetemi tanulmányok és gyakorlatok sok időt követeltek, úgy gondoltuk társaimmal, hogy jobban járunk, ha az egyetemen belül teremtjük meg magunknak a súlyemelés feltételeit. Az egyik folyosó zugában kialakítottunk egy sportsarkot. Teljesen amatőr társaságunk három évfolyam hallgatóiból állt össze. Elszántan emelgettünk délutánonként. Szorgalmamnak köszönhetően első osztályú minősítést értem el. Váltósúlyban versenyeztem, mivel a testsúlyom alig volt több, mint 70 kilogram.
A harmadik évfolyamot végeztem, amikor minden előzmény nélkül, mindkét szememben levált a látóideg. Az okát máig sem tudom, mert nyáron egyáltalán nem edzettem. A súlyos szemprobléma következtében nem csak a súlyemeléssel kellett felhagynom, hanem a nappali tagozatra sem járhattam tovább.
A negyedik évfolyamot levelező tagozaton végeztem el. Ezt azért tehettem meg, mert a retinaműtétek viszonylag sikeresek voltak. Erről röviden annyit, hogy az operáció után két hétig teljesen mozdulatlanul kellett feküdnöm a kórházi ágyon, leragasztott szemekkel. Fiatal voltam, elviseltem. Ám hamar kiderült, hogy mégsem elég jól sikerültek a műtétek. Némi orvosi segítséggel kijutottam Maina-Frankfurtba, ahol egy későbbi Nobel-díjas szemészorvos megoperálta az egyik szememet. A korábbi műtétek miatt már csak a látóideg közepét tudta visszatapasztani a helyére. Csőlátó lettem; ekkor voltam 22 éves. Csökkent látásom fokozatosan tovább romlott, ezért az utolsó évet már nem tudtam elvégezni az egyetemen. A nagy látásromlás erősen megrázott. A következő tíz évben egyáltalán nem sportoltam, hogy kíméljem a szemem. Mindkét életcélom dugába dőlni látszott.
Az egyetemről az utcára kerültem. Laktam munkásszállástól albérletig mindenhol. Munka után is kellett néznem; így lettem telefonközpontos. Csendesen folydogáltak a hónapok, de sehogyan sem bírtam nyugton megülni. Jelentkeztem a Marxista Egyetemre. Filozófia szakra jártam, amit hét év alatt végeztem el. A globális tananyagnak kimondottan csak a filozófia része érdekelt. Még ma is megvan kazettán az a közel kétezer óra pszichológiai és természettudományos ismeretanyag, amiből annak idején a beszámolókra készültem. A vizsgaidőszakban napi tizenkét órát tanultam. A magnó egész nap ment, én pedig le-fel járkáltam a szűk szobában, úgy memorizáltam a hallottakat. A sok tanulni való tökéletesen lekötött: hatvannyolc tételből kellett felkészülnöm. A vizsgáim ötösre sikerültek.
A retinaleválás után tizenkét évvel, 1977-ben véglegesen elveszítettem a látásomat. Már előtte, 1974-ben tudomásomra jutott, hogy a Vakok Szövetségén belül működik a Wesselényi Sport Kör. Egyik sorstársam igazított útba az atléták edzése felé, ahol szeretettel fogadtak. Beálltam közéjük.
Az atlétikai számok közül a súlylökés és a diszkoszvetés került legközelebb a szívemhez. A diszkoszvetésnél másfélszer kell megfordulni a dobókörben: ezt kell tökéletesen begyakorolni az edzéseken. A súlylökés eredményében a precíz beugrás szerepe a meghatározó. A nagyszerű lehetőség annyira magával ragadott, hogy huszonöt éven át versenyszerűen sportoltam. Annyi év kemény edzései után 1999-től két év pihenőt engedélyeztem magamnak, de két hónapja újra elkezdtem otthon edzeni.
De menjünk csak vissza az újrakezdéshez! Amikor odakerültem, a sportkörnek körülbelül harminc tagja volt. Az élet úgy hozta, hogy szakosztályvezető lettem. Ténykedésem alatt a látássérült sportolók száma megközelítette az 50 főt. Néhányan minden nyáron lemorzsolódtak közülünk. Eléggé fárasztó a nagy melegben edzeni - gondolhatták a kimaradók. Az atlétikacsapat stabil magja olyan 10-15 fő volt. Rendszeressé váltak a külföldi versenyek. Évente 4-5 alkalommal mértük össze tudásunkat egy-egy másik ország nem látó versenyzőivel. Idővel beindult a szpartakiád is: ekkor még csak a szocialista országok látássérült sportolói találkozhattak a pályán.
A fogadó országokban egyszerű körülmények között szállásoltak el minket. Akkor a sport még nem volt úgy a középpontban, mint manapság: ma már nemegyszer 100 000 forintot is be kéne fizetnie egy-egy versenyzőnek szállásra, ellátásra. Úgy érzem, a sportban is egyre inkább a pénz és a külsőség diktál. Első jelentős versenynek a New Yorkban, 1984-ben rendezett Fáklya játékokat tekintem. Egyik csapattársunk aranyérmet nyert magasugrásban, ketten pedig ezüstérmesként állhattak dobogóra. Én diszkoszvetésben indultam. A verseny előtt lekötötték mindegyikünk szemét, hogy a feltételek egyenlőek legyenek. Nem volt túlságosan zavaró, de meg kellett szokni a tapaszt. A dobókört védőhálóval kerítették, de érdemben sosem volt rá szükség. Az első négy sorozat után még az élen álltam, az ötödik végére visszacsúsztam a második helyre, végül a negyediket sikerült elcsípnem. Harminc méternél valamivel messzebb szállt el kezemből a diszkosz; a győztes három méterrel szárnyalta túl legjobb dobásomat. Mivel az évek folyamán egyre jobban fejlődtek a világban az erősítés módszerei, ezért ezeket a régi eredményeket nem érdemes összevetni a maiakkal.
Szöulban nem indultam, de az azt követő két paralimpián részt vettem. Barcelonában elért, hatodik helyezésemmel pontszerzője voltam csapatunknak, és ezt négy évvel később, Atlantában megismételtem. Az olimpiák közötti páros években a világbajnokságot rendezik meg; ezeken a mozgássérültekkel közös helyszínen vettünk részt. Így jártam Göteborgban, Berlinben, Assenben és Madridban is. Európa-bajnokságon a következő városokban voltam: Róma, Moszkva, Zürich, Caen, Dublin, Valencia és végül Lisszabon. Ugye, milyen csodálatos paletta?
Bár a versenyeken az eredményesség volt számunkra a fő szempont, szerencsére más élmények is kötődnek világjárásunkhoz. Barcelonában például a rendezők svédasztalszerűen, futballpálya nagyságú területen kínálták az élelmiszerek változatos fajtáit. Az automatákból gombnyomásra potyogtak kezünkbe a csokoládék és az ízes fagylaltok. Kényelmesen körbejárhattuk a megpúpozott asztalok tucatjait, és választhattunk a tengernyi ínyencség és italkülönlegesség közül. Ha azt mondom, ezerféle lehetőség kínálta magát az olimpiai faluban, valószínűleg alábecsülöm azok számát.
A terített, feldíszített asztalok között haladva nem csak a napi kulináris élvezetekkel törődtem, hanem a távoli jövőt is szem előtt tartottam. Megszereztem magamnak a saláták és a különböző öntetek receptjeit, és a mai napig előszeretettel eszem ezeket az ízletességeket. Ugyanez a pazar bőség jellemezte Atlantát is. Csónak nagyságú műanyag edényeket raktak ki szerte az olimpiai faluban, és ezekben mázsányi jég hűtötte az üdítőitalok százait. Eközben persze magát a paralimpiát is maximálisan megszervezték.
Vásárlási lehetőségeinket jelentősen bővítette, hogy már nyugatra is utazhattunk. Vitathatatlanul a műszaki áruk voltak a slágercikkek. A bevásárlókörút végén úgy néztünk ki, akár a zsibárusok. Aki tudta közülünk, hogy mit akar vásárolni, az könnyen boldogult az üzletekben, bizonytalankodó társainknak pedig elsősorban arra volt szükségük, hogy segítsünk nekik a döntésben. Amikor még csak a szocialista országokba utazhattunk versenyezni, bizony más volt a módi. Csomagjainkban ott lapultak a szovjet pezsgők tucatjai és a téliszalámi rudak: ezeket bocsátottuk áruba a versenypálya környékén. Eközben mindig tartottunk a vámosoktól, akik velünk sem voltak elnézőek. Egyszer, amikor Lengyelországba tartottunk, a határállomáson személyi motozásnak vetettek alá minket. Volt, aki megfúrta a szappanját, és oda rejtette el a valutát, míg mások a kenyérbe nyomták bele a pénzt. Egyik társunk kabátzsebében rátalált a finánc a dollárra: feljelentés lett a trükközés vége. A külföldi út után hazatértünk Magyarországra. A lebukott havert beidézték a vámhatóság irodájába - előtte azonban kiokosítottam. A devizabűntett miatt kutakodó, változatos kérdésekre mindig ugyanazt felelte: Amikor benyúltam a szekrénybe, a másik kabátomat akartam kivenni: abban nem volt pénz! Annyiszor ismételte el ezt a választ, hogy a hivatalnokok végül is kizavarták a szobából: mindenféle retorzió nélkül megúszta.
Egyáltalán nem volt könnyű eljutni odáig, hogy az edző meghívjon valakit a válogatottba. Télen, alapozó edzésként súlyemelő gyakorlatokat végeztem. Egy lendülettel szakítottam fejem fölé a 90 kilós súlyt. A kezdő szint mindig 60 kilogramm volt. Egész télen nagy örömmel emelgettem, hetente háromszor - többet nem, mert azért a pihenésre is kellett időt szakítani. Néha lökést is beiktattam az edzésmunkába, hogy vele színesebbé tegyem a szürke, téli délutánokat. Ebben a fogásnemben 120 kilogrammig sikerült eljutnom. Aztán jött a fekve nyomás. A svédszekrény felső részét letettem a földre, majd ráfeküdtem. Utána már csak ki kellett nyomni melltől a súlyt. Az edzéseken 140 kilogrammig, erőpróbán 155-ig jutottam el. Guggoló emelés is volt az edzéstervben. Mellről kellett nyakba tenni a mázsás súlyt, és így következett egy sor guggolás. Nyáron kissé változott az edzés. Ilyenkor csak hetente egyszer emeltem: a dobószámok technikai gyakorlása és az atlétikus képzés került előtérbe. Az edzés első felében kapott helyet a súlylökés és a diszkoszvetés, míg a második felében 3-5 kilogram súlyú vasgolyókat dobáltunk, mintha diszkosz lenne. Olyan is volt, hogy tizenkét kilós golyókat hátrafelé hajítottunk el, meg előre is. Remek volt az edzés hangulata - és utána is jól kijöttünk egymással.
Sok mindenre jó az edzett állapot. Még csőlátó korszakomból van erre egy remek példám. Hazafelé tartottam az edzésről, át a Bosnyák téren. Látni véltem, hogy a villamos a megállóban áll, és átmentem előtte. Tévedtem: már elindult, és éppen nekem jött. Bal kezemmel és lábammal egy pillanat alatt megtámasztottam a jármű orrát, és úgy ellöktem magam tőle, hogy átgurultam az úttesten a járda széléhez. Ott felkeltem, és leporoltam a nadrágomat. Többen is odarohantak hozzám a járókelők közül: Hogy van, fiatalember? Ha nem lettek volna olyan gyorsak a reflexeim, kivasalt volna a villamos.
Egy-egy kemény edzés minden feszültséget feloldott bennem, még akkor is, ha előtte gondok gyötörtek. Nagyobb versenyek előtt igazán keményen gyakoroltunk. Két óra alatt kétszáz mázsát mozgattam meg. Bármily hihetetlenül hangzik is, de az edzés végére mindig teljesen kilazult állapotba kerültem. A kemény fizikai erőpróba könnyeddé, felszabadulttá tett. Vidáman mentem haza, és a legcsekélyebb zavar nélkül, békésen aludtam. Ha viszont napközben nem tudom magam kellőképpen elfárasztani, akkor hajnali 2-3 óra tájt rendre felébredek. Ilyenkor nem marad más hátra: előveszem a magnetofont, és hangos könyvet hallgatok.
Felettem is múlnak az évek. Lelkileg egyre jobban megvisel az utazás. Már az is belső feszültséget okoz, ha ismert helyre kell, kéne mennem. Egyre kevésbé szeretek egyedül közlekedni a városban. Nem véletlen, hogy a lakásomat súlytárcsákkal és rudakkal is tökéletesen felszereltem. A fekvőpad és a húzódzkodó mellett a kézisúlyzók bőséges választéka vár bevetésre. Manapság két napra osztom fel a gyakorlatokat. Első nap a mell-, a comb- és a hasizmokat erősítem. A mellizom erősítésére kiváló a fekve nyomás, a tárogatás és a pulóver. A tárogatást kétszer 20 kilóval kezdem, majd miután bemelegedtek az izmaim, áttérek kétszer 30 kilóra. Hanyattfekvésben széttárom a kezemet, majd mell fölött összeérintem a súlyokat. Hogy mi az a pulóver? Mellről fej mögé kell tenni a 60 kilót, aminek meg kell érintenie a fekvőpadot, majd vissza kell emelni a súlyt mellre. A nyújtott karral áthúzva előre, majd hátra kell leengedni a súlyzót. A hasizomerősítéshez leülök a bordásfal elé, a lábamat beakasztom az egyik rúdba, és jöhetnek a felülések. De a hasizmot erősíti az is, ha hátsó függésben emelem a lábamat. A második nap a deltaizom erősítéséé. Fej mögül kell kinyomni a súlyt, illetve állhoz kell lehúzni. Mindkettőt szűk fogással és 60 kilogrammal végzem. Kétszer 14 kilogramm súllyal tárogatok állva, majd döntött törzzsel végzem ugyanazt a gyakorlatot - ezzel már a hátsó deltaizmomat erősítem. Utána következik a tricepsz, a bicepsz és a hátizom. Az utóbbira kiváló a húzódzkodás, vagy a döntött törzzsel mellhez húzás. Mindezt a lakásban hajtom végre, tehát óvatosan kell bánnom a súlyokkal, hogy ne zavarjam a zajjal a szomszédokat. Nagyon oda kell figyelnem arra is, hogy a rúd mindig a villába kerüljön vissza. Mivel két év kihagyás után kezdtem újra edzeni, friss tapasztalatként mondhatom el, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok manapság, mint amilyen a kihagyás alatt voltam! 
A sportolás mellett nem maradtam hűtlen másik kedvtelésemhez, a kertészkedéshez sem. Ürömön van egy 250 négyszögöles telkem. Még manapság is kijárok oda, hetente kétszer. Édesapámnak Révfülöpön van telke, az 650 négyszögöl, és javarészt azt is én gondozom. A két telken együtt már több száz fát ültettem el. Ebből hetven van az ürömi telken - meg rengeteg szőlőtőke. Mivel teljesen önállóan végzem a kerti munkákat, a telek beosztását adottságaimra figyelemmel kellett kialakítanom. Két karóval és kötéllel kijelöltem rajta egy egyenest. Sekély árkot kapáltam a zsinór mentén. Erről a főcsapásról oldalelágazások futnak szét, szerte szét a művelt területen. Ezek a barázdák tökéletesen útbaigazítanak. Ha locsolok, vagy bármi más, kerti munkát végzek, ledobok egy kisebb fát a munkaterület szélén, és így milliméter pontossággal mozoghatok a területen. Mint említettem, nem szeretek az utcán közlekedni, mert egyre bizonytalanabbul érzem ott magam - a telken viszont húsz centi biztonsággal odatalálok bármelyik fához. Nem csoda, hiszen mindegyiket én ültettem.
Hogyan ültethetünk fát úgy, hogy nem látunk? Ha két fa közé akartam ültetni egy harmadikat, először is kimértem kettejük távolságát. Volt, hogy a lépéseimet számoltam, de segédkezhetett benne látó személy is, aki úgy szemmértékre megmondta. A középpontba baltával leütöttem egy karót, majd óvatosan elhajítottam a szerszámot. Helyette az ásó nyelét markoltam meg, és méter széles gödröt vájtam vele a földbe. Ha elég sok gödröt ás az ember, akkor már könnyen megy. Azt, hogy épp milyen mély a készülő gödör, nem nagy kunszt megállapítani. Viszonyítási alap mindig van: például, ha beleállok a lyukba, megnézhetem a kezemmel, mennyire van a talajszint, mondjuk a combom közepétől. Olyan 70-100 centi mély gödröt szoktam ásni. Ahhoz sem kell különösebb ördöngösség, hogy megfelelően tegyem be a facsemetét a helyére. Az oltásnak észak irányba kell néznie. Az oltás helye bütykös, ezt eltéveszthetetlenül ki lehet tapintani. A megfelelő égtáj azonosítása sem komplikált feladat.
Amikor még gyengén látó telefonközpontos voltam, dolgozott mellettem egy látásvesztett kolléga. Mesélte: kimentem a kiskertbe és megnéztem, hogy milyen állapotban van a szőlőtőke. Akkor még csodálkoztam ezen. Ha nem lát, hogyan tudja megnézni? Ma, az ürömi telken van száz szőlőtőkém. Ezeket mind a mai napig én metszem. Kezemmel végignézem a tőkék alját: van-e rajtuk oldalhajtás? Ha találok, akkor levágom. Felül húsz rügynél többet nem szabad meghagyni, mert akkor gyenge lesz a vessző. A szőlőkapálásnak viszont már sajátos technikája van. Ha már erős a tőke szára, akkor gyengéden odaütöm hozzá a kapa fokát. Ha még gyengécske a tő, akkor kézzel tapintom ki a pontos helyét, és úgy kapálom körbe. A fizikumom jó, tehát nem gond, ha egy kézzel kell kapálni.
Pár szót a karózásról. Mintegy háromkilós az a balta, amivel a kihegyezett végű fát a földbe ütöm. A balta nyelét középen szoktam megfogni. Egyik barátom, aki egyben sorstársam is, nagyon bízik bennem. Karókat vertem le a lugasban, és közben beszélgettünk. Hogy segítsen, megragadta a karót, és biztatott, hogy csapkodjam szaporán a tetejét. Karcolásmentes maradt a keze. Próbálja csak meg valaki behunyt szemmel ugyanezt! (Csak óvatosan...!) A gyümölcsfákat csak addig metszettem, amíg kicsik voltak; ma már csak ritkítom az ágaikat. De azért a szomszéd őszibarackfáját én metszettem meg, mert ahhoz szakértelem kell. A folyamatos munkavégzés adja azt a gyakorlati tapasztalatot, ami után már látás nélkül is könnyű kertészkedni. Rutinosan végigcsúsztatom a kezem a csemeték szárán, és máris tisztában vagyok vele, melyiket érdemes elültetni, melyiket nem. Az őszibarackfa ültetésére kell a leginkább figyelni. Nem akarok mélyen belemenni a nehézségek taglalásába, de ki lehet tapintani, hogy mindkét rügy erőtől duzzad-e, vagy fonnyadt valamelyikük. Az őszibarackfánakvalót csak akkor szabad elültetni, ha mindkét rügy életerős. Ezen kívül van még a kertemben meggy, cseresznye, sárgabarack, szilva, naspolya, berkenye, alma és körte - egyik-másik fából többfajta is. Gyógynövények is szép választékban nőnek: van lestyán, tárkony, zsálya, citromfű, borsmenta és bazsalikom. A konyhakerti részben megterem minden zöldség, amire csak szükség lehet a konyhában. A teraszon citromfa nő, a pesti lakásom egyik sarkában pedig banánfa nyújtózik a plafon felé.
Ennyi tőkéhez persze megfelelően felszerelt pince is kell. Volt olyan év, hogy egymagam szüreteltem, daráltam és préseltem a szőlőt. Máskor meg ismerősöket hívok a munka idejére, hogy ne egyedül legyek kint. A társaság kedvéért. A pincémben van most némi, saját gyártmányú, tiszta szeszből készült italom. Legalább harmincötféle füvet főztem bele - ezek nagyobb részét a kertben termesztettem. Van benne sok-sok gyógynövény, diófalevél és még összeroppantott meggymag is.
Nem véletlen, hogy szinte minden megterem a kertben. Ebben az évben is harminc mázsa trágyát szórtam szét. Sokszor éjszaka dolgozom. Délután jót szunyókálok a hétvégi házban, és sötétedés után megyek ki a rögök közé. Egy ilyen nyáréjszakán többet haladok, mint a nappali kánikulában négy nap alatt. Egy éjszaka körbeástam hatvan fát, körbekapáltan vagy negyvenet.
Milyen érdekesek az emberek! Azt már megszokták a telekszomszédok, hogy nappal izgek-mozgok a földemen. Ám amikor észrevették, hogy éjjel is szorgoskodom odakint, egyszeriben elképedtek. - Hogyan tudsz sötétben dolgozni? - Bár tisztában vannak vele, hogy nem látok, a következményeit valahogy nem fogják fel.
Mit jelent számomra a telek? Megtehetem rajta mindazt, amit másutt nem. Teljesen önállóan művelem, márpedig ez egyaránt megkívánja a szaktudást és az állóképességet is. Egyedül ott nem zavar, hogy nem látok; nem érzem hátrányát. Szabadon járok-kelek a szabad ég alatt, a természetben. Itt élem ki magam igazán. A sportnak jelentős szerepe van abban, hogy fizikailag képes vagyok ellátni a föld adta munkát. 15-20 perc alatt kiásom a gödröt egy fához. Nagy, kerek kapával fél kézzel dolgozom órákon át a veteményesben. Nem probléma - és kint vagyok a friss levegőn! Nem azért kertészkedem, hogy anyagi hasznot húzzak belőle. Még azt sem mondhatom, hogy pénzügyileg kifizetődő lenne. Ha piacon venném meg a portékát, jóval kevesebbe kerülne, mint így, hogy magam termelem. Én azonban örülök annak, hogy képes vagyok ezeket előállítani. Jönnek a rokonok, barátok, haverok. Egyikük sem tér haza üres kézzel a telekről.