AZ ÚJ ÉLET PEREMÉN
Dani Gyöngyi (27 éves)
Gyermekkorom nagyjából úgy telt el, mint egykorú társaimé: voltak barátnőim, akikkel hol összevesztem, hol kibékültem. Viszonylag vidám voltam, bár ez a vidámság csak az iskola falain kívül létezett. Szüleim - szegények lévén - sokkal egyszerűbben öltöztettek, mint osztálytársaimat: nem annyira divatosan. Ezért a gyerekek többsége kiközösített, ennek következtében kisebbségi komplexusom alakult ki. Egyedül a lakótelepi barátnőkkel éreztem magam jól, így a délutánok nagy részét a tanulás helyett velük töltöttem. Eközben már tizennégy évesen is nagyon vártam a nagy Őt - de nem jött, én pedig egyre csúnyábbnak, elhagyatottabbnak éreztem magam. Reménnyel töltött el az általános iskola befejezése, és a továbbtanulás kitörési lehetősége.
- Új életet fogok kezdeni! Meg fogok változni! - határoztam el.
Sokféleképpen ölthetünk új arcot. Én a vagány csaj szerepkörét osztottam magamnak. A nagy Ő pedig megérkezett: először, másodszor, harmadszor, sokadszor. Sorban követték egymást a nagy Ők. Kezdetben élveztem ezt az új helyzetet: szerettem a szexet, újabb és újabb örömökre vágytam. Ez lehetett az oka annak, hogy nem tudtam sokáig hűséges maradni. Jött egy új arc, egy izmosabb test, és már odébb is álltam egy házzal - így telt el közel egy év. Kihasználtam őket, ők meg engem, közben egyre kiégettebb és boldogtalanabb lettem. Éreztem: nem ez az, amit akartam. Láttam magam körül azokat az embereket, akiknek megkeserítettem az életét: a szüleimet, a testvéremet, az elhagyott fiúkat. Borzasztóan szenvedtem önmagamtól. Többször is megpróbáltam kilépni a csapdahelyzetből, felhagyni léha életmódommal. Megígértem a szüleimnek, a nővéremnek, a barátaimnak és magamnak is, hogy abbahagyom, de nem sikerült betartani. Végül is megfogalmazódott bennem: az egyetlen megoldás az, ha véget vetek az életemnek. Tizenhat évesen jutottam el idáig.
Február 16. volt. Levittem szánkózni értelmi fogyatékos húgomat. A ródlizás után nem haza mentünk, hanem az egyik barátomhoz. Több haver is támasztotta a falat a lakásban, nagyban folyt a tivornya. A szobába lépve két fiúbarátommal is szembe találtam magam. Az első számú krapekom vodkaadagja akkor már napi egy liter volt. Alig lötyögött tömény ital a kezében lévő üvegben. Őszinteségi roham kapta el, amikor észrevett. Elmondott mindennek, csak éppen úri kisasszonynak nem. Amikor kióbégatta magát, még fel is pofozott. Az ütleg nem fájt. De a kimondott igazság mélyen belemászott amúgy is zaklatott lelkembe. Magamba fordultam, és testvéremet magam mögött hagyva kisiettem a lakásból.
A tetőtérre nyíló ajtó kilincse után nyúltam. Megcsapott a tél hideg lehelete. Mindössze egy szál pulcsi volt rajtam.
- Meg kell tennem! Véget kell vetni ennek a gyalázatos életnek! - zakatolt fejemben a gondolat. Órákat töltöttem a tetőn, de nem éreztem a tél hidegét. - Meg kell tenni, meg kell tenni! - Olyan volt agyam játéka, mint amikor megakad a lemezjátszó tűje a korongon. Tudatom teljesen tiszta volt - talán ezért nem ugrottam le azonnal. Belső vívódásom másik oldala az volt, hogy jobban féltem nem megtenni, amit szándékoztam, mint igen. Elsősorban nem bátorságra van ilyenkor szükség a tett végrehajtásához: sokkal inkább az dominál, hogy látszólag ez marad az egyedüli, biztos menekülési út. Kiültem a tető peremére, és lelógattam a lábamat. Lebámultam a mélybe. Rendőrségi autó kanyarodott a ház elé. Az egyik éber egyenruhás beleszólt a keze ügyében lévő hangtölcsérbe:
- Mit csinál ott fenn, hölgyem? Ha ezek után megszeppent kislány módjára lesétálok a tetőről - ugrott be a felismerés - mindenki hülyének fog tartani. Nem akartam közröhej tárgyává válni ismerőseim előtt. A rendőr felszólítása után befelé fordultam a tetőn, de továbbra is a perem szélén ültem. A rendőr ekkor már nem láthatott lentről. - Meg kell tenni! Meg kell tenni! - Hirtelen felpattantam, félfordulatot tettem, és a mélybe vetettem magam. Mintha valaki kiabált volna, de az is lehet, hogy a saját sikításomat hallottam zuhanás közben.
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem útközben. Nem gondoltam végig, mit is jelent meghalni: úgy hittem, hogy annál, ami eddig volt, csak jobb következhet. Azt reméltem, hogy mindennek vége: a továbbiakban már nem leszek felelős semmiért. Ám Valaki, egy nálam nagyobb hatalom úgy döntött, hogy korai még a halál, és új lapokat osztott. Négy kerékre korlátozott lehetőséget kaptam.
Sötétség, fény, sötétség, fény. - Meg tudod mondani a nevedet? - érdeklődött valaki. Sötétség, fény, sötétség, fény. Mintha emberek nyüzsögtek volna körülöttem. Sötétség, fény, sötétség, fény. Apukám arcát láttam fölém hajolni. Könnyel volt tele a szeme. Addig még soha sem láttam sírni. Anyukám nedves zsebkendőt szorongatott a kezében. Nővérem azt füllentette a kórházi ágy mellett állva, hogy ő már látott tolókocsiban ülő, boldog embert. Ezek voltak az első szó- és képfoszlányok, amikre vissza tudok emlékezni a földet érés után. Nem értettem, miért beszél nekem kerekes székről a testvérem?
Ő már tudta, hogy eltörött a gerincem, mégpedig a háti, hetes-nyolcas szakaszon. A két lábam teljesen lebénult. Se mozgás, se érzés nem volt benne. Ebből azonban még semmit sem fogtam fel az intenzív osztályon. - Lökött a nővérem, és kész! - zártam le. Szüleimet eközben nyugtatgattam - ja, igen, és bocsánatot kértem tőlük.
- Minden rendbe fog jönni! Húsvétra már otthon leszek! - jelentettem ki határozottan. A későbbiekben azt mondták az orvosok, hogy egyetlen pillanatra sem veszítettem el az eszméletemet, csak az agyam törölte a bejövő információkat.
Nem lett keserű a szám íze attól, hogy életben maradtam. Így akarta "valaki"! Amikor kivetettem magam a tetőről, az volt bennem, hogy most már valóban történik velem valami. Az is lehet, hogy nem akartam meghalni, csak változtatni akartam addigi sorsomon, és ezért ugrottam. Abban már a kórházi ágyban is tökéletesen biztos voltam, hogy gyökeresen megváltozik az addigi életem (akkor még nem tudtam, hogy életem végéig kerekes székre szorulok). Arra, hogy alsótestem lebénult, nem azonnal döbbentem rá. Fokozatosan tudatosult bennem a felismerés. Akkoriban a kórházakban az volt a szokás, hogy ha valakinek eltört a gerince, akkor gipszágyba fektették. A kilencvenes évek elejétől vált szokássá a közvetlenül a baleset utáni műtét. Az egyik nővér súgta meg anyunak: próbálja meg elérni az orvosoknál, hogy felszállítassanak Budapestre! Ott ugyanis biztosan megoperálnak. Helikopter repített a fővárosba, és március elsején begurítottak a műtőbe.
Pentelényi professzor úr operált. Hórihorgas, kedves bácsit ismertem meg benne - épp ilyennek képzeltem el egy professzort. A kórház dolgozói az addigi, nagyvilági csaj helyett egy kis tinit ismerhettek meg. Újra kisgyerek szerettem volna lenni. A műtét előtt azt álmodtam éjszaka, hogy az operáció után felébredtem, kipattantam az ágyból, és lélekszakadva futottam a kórházfolyosón. Közben azt üvöltöttem tele torokból, hogy: Járok, járok! Aztán a valóságban is felébredtem, és tudomásul kellett vennem, nem fogok többé rohangálni, de még sétálni sem - soha többé. 
A "rehabosztályra" - mint szinte minden gerincsérült - én is azzal a szándékkal érkeztem, hogy újra megtanulok járni. Fokozatosan rá kellett azonban döbbennem, hogy a cél már nem a járni tanulás - bár ennek járógépes lehetősége megvolt -, hanem sokkal inkább az, hogy a megváltozott helyzetben (ez speciel az ülő helyzet) a maximumot hozzam ki magamból. Egy hónapon át csak kézi súlyzókkal erősítettem izomzatomat az ágyban fekve - ezután kaptam meg az első kerekes széket. Ronda, nagy, használt, magyar gyártmányú monstrum volt - mégis örültem neki, hiszen végre elhagyhattam az ágyat. Az első, tanulóvezetésem alkalmával nagy dugót hoztam össze a lift előtti folyosón. Kinyílt a liftajtó, amin jó pár kerekes székes özönlött volna ki, ha nem állom el az útjukat. Azóta már csak mosolygok, ha visszagondolok erre az első próbálkozásra. Manapság úgy tart számon sok ismerősöm, mint a kerekes szék egyik legügyesebb használóját (persze, ez nem igaz, hiszen a lépcsőkön még csak lefelé tudok menni a székkel - a múltkor azt hallottam egy srácról, hogy felfelé is halad). Az önálló közlekedés következő lépcsőfoka a járógépes botorkálás volt. Úgy gondoltam előzetesen, hogy csak beleugrom a segédeszközbe, és már megyek is oda, ahova akarok. Ezzel szemben iszonyatosan sok munkámba került, amíg egyáltalán megtanultam, hogyan kell normálisan használni. Azt rövid időn belül be kellett látnom, hogy bár az ember álló üzemmódra van teremtve, nekem mégis meg kell tanulnom kerekes székben ülve élni, mert a járógéppel soha nem fogok úgy járni, hogy ne érezzem magam akadályoztatva - jobban, mint amikor a székben gurulok. Sok ember hitetlenül fogadja, amikor azt mondom: ekkor már nem akartam meghalni - sőt, nagyon is akartam élni, mert motivált lettem. Értelmet kapott az életem: a cél pedig a túlélés lett, mégpedig nem is akárhogyan!
Szeretettel vettek körül a kórház dolgozói is, a betegek is. Kezembe nyomtak egy német nyelvkönyvet, és biztattak: van értelme tanulni! Elhitették velem, hogy értékes ember vagyok. A járógép az én esetemben elvetélt ötletnek bizonyult. Kaptam a kórháztól egy, a monstrumnál könnyebb és könnyebben kezelhető, kis kerekes széket: attól kezdve azzal közlekedtem mindenhova. Ez lett az új lábam. A gyógyintézet közelében volt a Városliget. Gyakran kimentünk oda a betegszállító fiúkkal, és nagyokat csalinkáztunk a fák között. Közben egyre jobban erősödtem. Teltek-múltak a hetek és a hónapok. Már volt annyi erőm és önbizalmam, hogy egyedül vágjak neki a liget felé vezető útnak. Hatalmas élmény volt újra önállóan közlekedni! 
Az igazi "pálfordulás" az volt, amikor bekerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe. Barátokra találtam. Láttam rajtuk, hogy a kerekes szék ellenére is boldogak. Arcuk sugárzott az életkedvtől, szájuk gyakran szaladt mosolyra. Volt miről beszélgetni velük. Csak kapkodtam a fejem, amikor elhívtak kosárlabdázni, meg táncos szórakozóhelyre. Minek menjünk olyan helyre, ha nem mozog a lábunk? Akkor még nem volt hozzá bátorságom, hogy beálljak táncoló barátaim közé a székemmel. Manapság már a világ összes kincséért sem hagynám ki az ilyen remek alkalmat. Színházba és moziba is eljutottam velük. Csak ámultam és bámultam, hogy mennyire természetesen élik életüket. Egyáltalán nem zavarta őket az állapotuk. Abszolút nem izgatták őket a bámuló emberek. Kezdtem minden téren a nyomdokaikba gurulni.
Korábban, a Városliget árnyai között még zavart, ha sajnálattal fordult felém egy-egy nénike. Aztán rájöttem, hogy kíváncsiak az emberek. Tudtam, hogy ha egy extrém mozgású sorstársammal találkozom az utcán, én is megfordulok utána - igaz, nem feltűnően. Eljutottam odáig, hogy szembe mertem nézni a rám bámuló emberekkel, és rájuk mosolyogtam. Ettől végképp zavarba jöttek, és elkapták a fejüket. Nagyon tetszett ez a "macska-egér játék"! Néha már kimondottan élveztem a kiélezett helyzetet (ez biztosan hülyén hangzik). Óriási szerencsém volt, hogy azokkal a sorstársakkal hozott össze az élet, akik a későbbiekben barátaimmá váltak - mert hát könnyen kerülhettem volna csöbörből vödörbe is a Marczibányi téren.
Az újdonsült barátaim (mert ők a régi haverokkal ellentétben már tényleg barátok) majdnem mind gyakorló keresztények voltak. Eleinte három lépés távolságról figyeltem, hogy templomba járnak. Én úgy, ahogy hittem Istent, de a templomba járás meg sem fordult a fejemben. Gyere el velünk Nagymarosra, az ifjúsági találkozóra! - invitáltak. - Vonattal megyünk a Nyugati pályaudvarról! - Velük tartottam. Úgy gondoltam, hogy lesz ott egy csomó bigott ember, akik rózsafüzért morzsolgatnak. Mindegy! Azokkal leszek, akik megszerettek, és maguk közé fogadtak - üsse kavics! Már az is nagy élmény volt, hogy vonattal utazhatok. A kerekes székes emberek emelésére szolgáló eszköznek még se híre, se hamva nem volt a MÁV-nál. Segítőink nyakába kapaszkodtunk: ők vittek fel a vagonba, majd utánunk röpítették a kocsikat. Már a vonaton is magával ragadó volt a hangulat. Dallamos gitárzenétől és önfeledten éneklő fiataloktól volt hangos a szerelvény. Hamar elszaladt a menetidő órája. A várt anyókák és apókák helyett zömében huszonévesekből álló, többezres tömeg gyűlt össze a templom melletti ligetben. Csodálatosan éreztem magam!
Egy hónapot töltöttem el a Marczibányi téren, majd hazautaztam. Ekkor már elrendezett ügy volt, hogy egy év múlva visszaköltözöm a fővárosba.
Egy lány csengetett be szüleim lakásába. Azelőtt sosem láttam. Abban az iskolában tanított, ahová értelmi fogyatékos testvérem járt. Hallott az esetemről, és megtudta, hogy hazajöttem. Hosszasan elbeszélgettünk, majd elhívott egy római katolikus közösségbe. Kicsit misztikus hatással volt rám az eset. A Nagymaroson megismert és megszeretett világ újra megnyílt előttem, méghozzá szülőhelyemen! A helyi közösség befogadott. Tagja lettem a kórusuknak is. Nyitott, emberi együttlétbe csöppentem. Az utcáról bárki bejöhetett hozzánk - lett légyen csöves vagy hajléktalan. Megosztottuk egymással élményeinket, tapasztalatainkat.
Anyukám folyamatosan törekedett arra, hogy teljes körűen kiszolgáljon. Még azt sem hagyta, amire egyedül is képes lettem volna. Ezt már borzasztó nehezen viseltem. Egész nap tétlenkedtem - kivéve, ha elmentem a közösségbe vagy a templomba. A negyedik emeletre járógéppel mentem fel. Eleinte a lakásban is azzal közlekedtem, de annyira körülményes volt, hogy a továbbiakban már a lakásban is a kerekes széket használtam. Magyar gyártmányú kocsim volt, amit batárnak neveztem el - nem véletlenül. Ezzel a monstrummal kellett forgolódnom a panelben. A dög nehéz járgánynak mindössze annyi előnye volt, hogy jól megerősödött a kezem a hajtásától. Visszasírtam a rehabilitációs intézetben ideiglenes használatra kapott, filigrán kerekes széket. A lakás berendezésén, kialakításán szüleim semmit se változtattak (nem is vártam el tőlük). Cirkuszi mutatvány volt, ahogy a székből eljutottam a fürdőkádig, majd belemásztam. A fürdőszoba magas küszöbe jelentette a "megálljt" kocsimnak és sofőrjének. A guruló székből átlendítettem felsőtestemet a mosógép felé, és megkapaszkodtam. Karom erejével húztam magam a kád széléig, és úgy ügyeskedtem be magam. Ettől a mutatványtól anyukám rendszerint rosszul lett. Le kellett vetkőznöm az ágyban, és onnan cipelt be a kádba. Ettől viszont én lettem rosszul - szóval, nem unatkoztunk. Végül is addig erősködtem anyunál, amíg meghajolt makacsságom előtt. Nem játszotta el velem többé a "gólya viszi a fiát". Számomra az volt az ideális felállás, ha tehettem a dolgomat. Ha nem tudtam megoldani saját erőből, akkor segítséget kértem - nem csak otthon, de az utcai közlekedésben is. Nem kellett, hogy tologassanak a járdán: tudtam a kocsit hajtani. Ha viszont magas járdaszegély állta utamat, akkor elkélt a segítség.
Az előzetes tervek szerint, egy év múlva újra a Marczibányi téren kötöttem ki. Továbbtanulni is szerettem volna: a bőrdíszművesség, a varrás, a parókakészítés és a szövés közül választhattam. Eredetileg a varrás mellett döntöttem, de kisvártatva kiderült, hogy abban az évben nem indítanak ilyen képzést, így átjelentkeztem a parókakészítőtanfolyamra. A kényszerből választott szakmát egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, de becsületből azért elvégeztem.
Elsősorban a társaság és a környezet miatt vonzódtam a fővároshoz. A Marczibányi téri intézetben mindent úgy alakítottak ki, hogy a mozgássérültek komfortosan érezzék ott magukat. Gond nélkül fel tudtam jutni az emeletre kerekes székemmel: nem szorultam a járógépre. Ha kigurultam a kapun, máris ott volt a Fény utcai piac, a Széna és a Moszkva tér is. Kinyílt előttem a világ!
Mivel már érdeklődő, csupaszem lány voltam, mindenhová bedugtam az orromat. Így jutottam el a fafaragó műhelybe is, ahol a kézműves munka gyönyörein túl újabb értékes embereket ismerhettem meg. Szó szót követett a műhelyben. - Hiányzik egy lány a kosárlabdacsapatból! - invitált a fafaragómester. Elmentem az edzésre a fiúkkal. A mozgássérültek kosárlabdasportjában vegyes is lehet a csapat (kivéve a kontinensviadalokat). Nem zavart, hogy leginkább a kispadot koptattam: lelkesen edzettem a többiekkel. Javarészt gerincsérültek játszottak a csapatban. Amit elsősorban megtanultam tőlük, az az a lazaság volt, amivel fittyet hánytak állapotukra. Bizony, egy gerincsérültnek nem annyira a járás hiánya, mint inkább a kis és a nagy szükség elvégzése meg a szex hogyanja okozza a legtöbb problémát. Mindezekre vannak különböző trükkök, amikkel most inkább nem fárasztanék senkit. A lényeg az, hogy a folyós, esetleg darabos ügyeknél néha előfordul a "bénával", hogy már csak akkor érzi meg, hogy WC-re kéne mennie, amikor már késő. Sokáig jóval cikisebbnek tartottam ezeket a szituációkat, mint kellett volna. A kosárlabdacsapat fiaitól tanultam meg, hogy mekkora, néha már túlzott lazasággal is kezelhetők ezek a kérdések. Persze kellő, nagyfokú öniróniával. Az effajta "baleset" természetesen nem lehet állandó kifogás. Egy kerekes székes nem áraszthat minduntalan kellemetlen szagot: az ilyen problémákat kellő higiéniával - ha kell, sűrűn cserélt pelussal - kordában lehet tartani.
Sikeresen befejeztem a parókakészítő képzést, és egyben lehetőséget kaptam egy újabb szakma elsajátítására. Ekkor indult a nőiruhakészítő szakmunkásképzés az intézetben, és ebben több fantáziát láttam, mint a parókakészítésben. Az intézet pszichológusa sokat beszélgetett velem. Úgy vélte: érdemesebb lenne ráhajtani az érettségire - én azonban fontosabbnak tartottam, hogy valamilyen szakmát szerezzek. A gimnázium elvégzését mégis egyfajta kihívásnak tekintettem. Végül a pszichológus állt elő azzal a vad ötlettel, hogy próbáljam meg a kettőt együtt. Mindenki ellenezte - épp ezért mentem bele. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá. A gimnáziumot a szomszéd utcában, a Rákóczi gimnáziumban kezdtem el, levelező tagozaton. Ehhez tudni kell, hogy az épület tele volt lépcsővel. Ekkorra már megfogalmazódott bennem, hogy az iskolaválasztásnál ez nem lehet szempont, mert akkor igencsak szűkösek lennének a lehetőségeim - előzetes tapasztalataim alapján lehetnék szövőnő és parókakészítő. Gyakran közlekedtem önállóan a kerekesszékemmel, és megtanultam metrózni is. Önállóan mentem le a mozgólépcsőn, a hagyományos lépcsőn pedig segítséget kértem a járókelőktől. Ritkán utasítottak vissza. Ezen tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy biztosan találok a gimnáziumban segítőkész fiatalembereket, akik felvisznek a lépcsőn. Ez be is jött, de a két iskola párhuzamos végzése nem. Mindkét helyen túl magasak voltak a követelmények: pótvizsgáznom kellett kémiából. Hatalmas kudarcként éltem meg. Csak a szakmunkás iskolát folytattam, és azt sikeresen be is fejeztem.
Nagy terveim voltak a varrással. Megváltozott testalkatú embereknek szerettem volna ruhákat készíteni. Ehelyett olyan munkalehetőségem adódott, ahol nem megváltozott testalkatú, hanem megváltozott munkaképességű embereknek segíthettem - nem varrással, hanem munkahelykereséssel, a Motiváció alapítvány speciális munkaközvetítő irodájában. Munkaköröm megkívánta a középfokú képesítést, és már nem is lehetett kérdés, hogy letegyem-e az érettségit - utána pedig magától értetődött, hogy humán területen tanulok tovább. Két éve járok a gödöllői Szent István Egyetem munkavállalási tanácsadó szakára.
Mindeközben részt vettem egy olyan, úttörő munkában is, ami addig még nem létezett hivatalos formában Magyarországon: ez az úgynevezett "révészkedés" (sorstárstanácsadás). A baleset vagy betegség következtében (nagy valószínűséggel véglegesen) megrokkant embereknek mozgássérült társaik próbálnak hasznos gyakorlati és lelki segítséget nyújtani. Az általuk már megélt szituációkból, tapasztalatokból merítve hitelesek maradnak, mivel a problémák hasonlóak. A tanácsadó elsődleges feladata, hogy figyelmesen végighallgassa sorstársát, és olyan választási lehetőségeket tárjon elé, amelyek közül választva saját gondolataival, döntéseivel juthat el problémája megoldásáig. A "révész tevékenységnek" elnevezett tanácsadást csak olyasvalaki végezheti, aki maga is teljes körűen rehabilitált fizikai és lelki értelemben is (ez részlet egy régebbi előadásom szövegéből, amit egy orvosi rehabilitációs konferencián mondtam el). E gondolatok alapján már jogosan érezhettem magam rehabilitáltnak az 1993-1994-es években, és egyre jobban kezdett kikristályosodni előttem, hogy mit is akarok kezdeni magammal az életben. Jártam a kórházakat, és beszélgettem azokkal az emberekkel, akik olyan vagy hasonló állapotban voltak, mint egykor én, amikor - mint kis nyuszi - megkaptam az első kerekes széket. Őszintén elmondtam nekik, hogyan élek, mi mindent lehet véghezvinni a székből. Szívesen hallgattam meg, hogy miként kerültek szorult helyzetükbe. Jóleső érzés volt biztató szavakat és megoldási alternatívákat kínálni kétségbeesett kérdéseikre, és látni, miként folyik vissza beléjük az önbizalom, a folytatásba vetett hit. Ha már az "életbajnokokról" szól ez a könyv, akkor el kell mondanom, hogy azok az emberek is valamennyien igazi életbajnokokká váltak. Visszamentek családjukhoz, ismerőseikhez, és újra dolgozni kezdtek. Ismét aktív tagjaivá váltak családjuknak, élték új, idővel megszokott életüket - a társadalom kirekesztő keretei között. Pedig csak négy kerékkel van több nekünk, mint amennyit az Orbán-kormány előírt. Jó érzés volt tudni, hogy egy kicsit segíthettem sorstársaimnak abban, hogy gyorsabban eljuthassanak annak felismeréséig, hogy bármilyen fogyatékossággal is él az ember a világban (kerekes székben, fehér bottal, siketen, egy válás okozta traumával vagy egy elvesztett családtagot hiányolva) mindig tudni kell talpon maradni, hogy megtaláljuk saját, járható utunkat ebben az útvesztőben. Akkor is, ha ez az út néha fehér, néha meg fekete.
Voltak kissé elvetélt próbálkozásaim is ebben az útkeresésben. Miután kezdett kialakulni bennem az a nagyképű gondolat, szándék, hogy életem példájával segítsek másoknak, még a révészkedés előtt beléptem egy börtönmissziós szolgálatba. Egyedüli mozgássérültként vettem részt benne, hogy a megtért rosszlány esetét mutassam be az elítélteknek. Hogyan néztek rám a rabok? - Hát ez tiszta hülye...! - volt a tekintetükben. Csinos csaj, milyen dögös pipi lehetett! Most meg itt ül a kerekes székben, és hetet-havat összeprédikál nekünk! Jóval több sikerélményhez jutottam az iskolákban. Osztályfőnöki órákra jártam be. Arról, hogy miért és hogyan lettem mozgássérült, nem beszéltem a gyerekeknek, de arról igen, hogy miként élek most, és milyen nehézségek gátolják mozgásukban és érvényesülésükben a mozgássérülteket. Az egyik elrejtett, fő mondanivaló, hogy bármilyen élethelyzetben meg lehet találni a boldogságot, az élet értelmét. A gyerekek vevők voltak a hallottakra, és csak úgy záporoztak felém a jobbnál jobb kérdések. Végre zajlott körülöttem az élet, és rendesen ki is vettem belőle a részemet. Szinte minden sportot kipróbáltam (kosárlabda, pingpong, tenisz, erőemelés, vívás stb.), mellette pedig még a fentebb említett dolgokat.
Ja, és a magánéletem... Kezemben volt már a szakiskola bizonyítványa, amikor kaptam mellé egy férjet is. A baráti kör tagja volt, ott találkoztunk először. Már az első pillanattól csapta nekem a szelet. Gyakran hívott el vacsorázni. Az tetszett meg benne, hogy művészlélek volt a javából, az irodalom nagy szerelmese. Kimondottan szépen beszélt, hatalmas és érzékeny lelke volt - ez mind imponált nekem. Hosszú barátság után váltott át a kapcsolatunk szerelemre. Két év együtt járás után döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Az esküvő után két, gyönyörű hetet töltöttünk Hollandiában, nászúton, majd hazajöttünk, és elkezdtük a hétköznapokat. Az első év még nagyon jó volt: élveztem, hogy olyan nagyon, szinte rajongva szeret valaki. Lassacskán azonban kezdtem rájönni, hogy nagyon sok mindenben nem passzolunk egymáshoz, és hosszú távon egyikünk sem lehet boldog ebben a kapcsolatban. Nem benne, hanem magamban csalódtam nagyobbat két év után, a válás miatt. Annyira szerelmes voltam bele, és mindez már a múlté... - nagyon nehéz volt megemészteni!
Ma már újra feleség vagyok, és anya is (legalábbis próbálkozom). Váratlanul lett egy nyolcéves lányom, Emese. Hároméves kora óta neveli őt teljesen egyedül a férjem. Felesége egy nagyon csúnya betegség áldozata lett: így maradt egyedül egy gyönyörű, szőke tündérrel. A történethez tartozik, hogy mindezt egy kerekes székben ülve teszi, és nem is akárhogyan! Mire beléptem ebbe a képbe, már egy nagyon jó tanuló, öntudatos, egy kissé akaratos, ám szófogadó kislányt kaptam. Négy éve vagyunk összetartó család, és úgy érzem, jól kiegészítjük egymást Papussal (így hívom a férjemet). Szükségem van rájuk, és talán nekik is rám. A legnehezebb kihívás, hogy még manapság is sok mindennel elfoglalom magam (sport, főiskola, nyelvtanulás, munka), és rájuk nagyon kevés idő jut. Keveset gyakorlom a családanya szerepét, és ez engem bánt a legjobban. Bízom azonban abban, hogy még jó pár olyan esztendő lesz az életemben, amikor csak ők léteznek majd számomra.
Mivel eredményes sportoló szerettem volna lenni, de a kosárlabda erre nem volt alkalmas, ezért férjem javaslatára elmentem a vívóterembe. Nem az első pillanatban szerettem bele a vívásba. Sokáig csak nézegettem, hogy miről is van itt szó? A kerekes széket rögzítik. Egymással átellenben helyezkedik el a két vívó, negyvenöt fokos szögben. Az asszó kezdete előtt fel kell venniük a távolságot. Az egyik versenyző könyökben behajlítva előretartja egyik karját úgy, hogy tenyere az ellenfél arca felé forduljon. A másik versenyző egyenes derékkal ül a kocsijában, és előrenyújtja vívófegyverét. A sportszer végének a másik versenyző könyökhajlatáig kell érnie. Ezt a távolságmérést fordított szereposztásban megismétlik. A végén egy szabályozható hosszúságú rúddal rögzítik a két kocsi közötti távolságot. A kosárlabdázásnál jóval kevesebbet lehet mozogni vívás közben, és ez elkeserített. Hosszas vajúdás után próbáltam ki a gyakorlatban: milyen is vívni? Felcsatoltam a mellkasvédőt, beültem a székbe, és a fejemre húztam a vívósisakot. A ruhám ujjába bújtatott vezeték végén lévő dugót csatlakoztattam a tőr aljzatába. Hamar ráéreztem, hogy ez a sport elsősorban kemény agymunka, és csak utána fizikai. A pillanat töredékén múlik, hogy a két versenyző közül melyik viszi be gyorsabban a másik testfelületére a szabályos találatot. A "Rajta!" vezényszó után mindketten támadnak. Ha sikerül hárítani a gyorsabb versenyző támadását, akkor azonnal riposztozni kell (vissza kell szúrni). Persze, minderre csak idővel éreztem rá.
Belelendültem a mindig pengeéles agymunkát követelő vívásba. Közvetlenül a sydneyi olimpia előtt, 2000-ben kezdtem el aktívan vívni. Heti három edzésünk van. Megszerettem, sőt, már kimondottan élvezem az edzéseket, a tétmérkőzéseket. Ebben az is közrejátszott, hogy jól ment a játék. A vívás valójában nem látványos sport. Ha valaki a "pást" mellől szemlélődve nem érti a kerekesszékes vívás lényegét, akár kimondottan unalmasnak is tarthatja.
A mozgássérült vívókat A, B és C kategóriába sorolják. Az elsőbe azok tartoznak, akik, ha bicegve is, de tudnak járni, netán egyik kezük vagy lábuk hiányzik stb. A B kategóriások általában gerincsérültek, akik a két alsó végtagjukat nem tudják használni - mi vagyunk az úgynevezett paraplégek. A C kategória versenyzőinek ezen felül még a kezük is sérült valamelyest (ők a tetraplégek). Természetesen ez a besorolás igencsak elnagyolt, hiszen a sportolókat orvosok minősítik a megfelelő kategóriákba - különböző, általuk felállított kritériumok alapján.
Ha szakosztályunk anyagi helyzete megengedi, akkor az edzőnk sűrű versenyprogramot állít össze. Pár napja érkeztem haza Madridból, az Európa-bajnokságról. Válogatottunk jól teljesített a kontinensviadalon. Minden éremfajtából hoztunk haza - nem egyből többet is. Párbajtőrben szerepeltem a legeredményesebben. A mezőnyt két csoportra osztották. Az előcsatározásokban második lettem csoportomban, és ezzel a főtábla negyedik helyére kerültem fel. Remekül ment a vívás, és bejutottam a döntőbe, ahol egy lengyel lány várt rám. El kell ismernem, hogy nagyon jó vívóval kerültem össze. Addigi találkozóinkból mindig ő került ki győztesen. Nincs még elég rutin a kezemben - ami nem is csoda, hiszen csak két éve vívok. Ennek ellenére, ha nem is volt túl szoros az eredmény (15:9), mégis méltó ellenfele voltam a nagy tudású lánynak. Erősen fűt a visszavágás vágya. Erre legközelebb a budapesti világbajnokságon lesz alkalmam. (Egyéniben ezüstérmes lett Gyöngyi, míg a női csapattal bronzérmet nyert.)
Nemcsak az élet egyéb területein, de a vívásban is pórul jár az, aki elhiszi a másikról, hogy legyőzhetetlen. Sokáig én is úgy voltam hazai ellenfeleimmel. Harmadik vagyok a magam felállította rangsorban, és kész. De nem úgy van ám! Nemrég sikerült legyőznöm egyiküket, méghozzá világkupaversenyen. Óriási hajtóerő bennem a győzelem olthatatlan vágya, de a versenydrukk sokszor közbeszól. Ez történt velem a madridi Európa-bajnokságon is, tőrben. A harmadik helyért egy magyar lánnyal vívtam. Élt még bennem a régi beidegződés, hogy ő a jobb - ezért lettem negyedik. Az a legrosszabb dolog, amikor nemzetközi versenyen egy csapattárs ellen kell vívni, mert ilyenkor ugyan lesz egy magyar győzelem, de egy magyar vereség is, így aztán a győztes sem örülhet felhőtlenül.
Az, hogy valaki mozgássérült, még nem jelenti azt, hogy ne érhetne el nagy eredményeket az életben - annak bármelyik területén is. Úgy vélem, az én lehetőségem a vívás: ebben tudom kibontakoztatni bizonyítási vágyamat. A végső célom egy paralimpiai érem. Az se baj, ha nagyon csillog majd a nyakamban. Úgy érzem, hogy már végérvényesen legyőztem régi önmagamat. Most már mások felett szeretnék diadalmaskodni - de csak a sportban.