SZEM ELŐTT TARTVA
Szakács László (49 éves) 
Falusi gyerek voltam; Parádon éltünk szüleimmel. Nyolc évvel idősebb bátyám hatására kezdtem el sportolni. Adta magát a futballozás, mivel azon kívül más lehetőség nem is volt mifelénk. Jó lábú gyereknek bizonyultam: a megyei II. osztályban szerepelt a csapatunk. Teltek-múltak az évek. Közel jártam már a harminchoz, amikor megnősültem, és egyúttal a nagypályás labdarúgást is abbahagytam.
Az aktív sport bearanyozta fiatal éveimet. Egy kis faluban szinte semmi említésre méltó nem történik, ezért egy-egy futballmérkőzés központi kérdés - akár 2-300 drukker is körbeállja a pályát. Népszerűek voltunk: mindenki ismert és szeretett bennünket. Miután szögre akasztottam a stoplis csukát, a vendéglátóiparban helyezkedtem el. Napi tizenkét órát robotoltam, mint felszolgáló. Hajtottam a pénzt. Közben megszületett a kisfiunk. Öröm volt a jövetele, de az már nem, hogy továbbra is albérletben laktunk. Meghánytuk-vetettük a lehetőségeket feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy a megtakarított kis pénzünkre alapozva elköltözünk Egerbe. Az önálló lakhatás mellett döntő érv volt az is, hogy a gyerek fejlődéséhez előnyösebb a város. Lakótelepi lakásba költöztünk - adóssággal a nyakunkban. Továbbra is a vendéglátóiparban kerestem meg a kenyérre valót. Megszületett második gyermekünk is. A sporttal azért nem hagytam fel: a város kispályás bajnokságában rúgtuk a bőrt. Hétfőn voltak a mérkőzések, a hét második felében pedig összejöttünk egyszer gyakorolni. Jó kis társaság verődött össze; élveztem a játékot is - mindez belefért a családi életembe.
Észrevettem futballozás közben, hogy nehezebben kapok levegőt, hamar elfáradok. Mindezt annak tudtam be, hogy több influenzát is lábon hordtam ki. A panaszok azonban továbbra sem szűntek meg. Elmentem az orvoshoz, aki EKG-ra utalt. Minden valószínűség szerint szívizomgyulladása van - mondta utána. Nem csak a panaszaim miatt vettem komolyan az orvos szavait, hanem azért is, mert családunkban anyai ágon szinte mindenkit szívbetegség gyötört. Édesanyám pészmékerrel él. Nagyapám szívbetegségben szenderült jobb létre. Anyu húga negyvennyolc éves korában összeesett az utcán és meghalt, fia pedig tizennyolc éves korában hunyt el futballmérkőzés közben a kapuban. Ilyen előzmények után felelőtlenség lett volna félvállról vennem a diagnózist. Ultrahangvizsgálatra került sor és megállapították, hogy cardiomyopáthiám van (szívizombetegség). Szegedre kerültem katéterezésre. Ott vetődött fel először a transzplantáció ötlete - egy fél mondat erejéig. A szívátültetés annyira hihetetlennek és távolinak tűnt, hogy alig foglalkoztam vele. Körülbelül másfél évvel azelőtt volt az első ilyen műtét Magyarországon. Nem éreztem magam érintettnek, mert a szívműködési rendellenességet még a korai szakaszban felismerték, ráadásul remek fizikai állapotban voltam.
Ez a fajta szívbetegség kétféleképpen folyhat le. A lassú változat apránként, de teljesen legyengíti, tönkreteszi a szervezetet. A fizikai és egészségi leépülést még fokozzák a sok, beszedett gyógyszer mellékhatásai. Az én állapotom viszont gyorsan rosszabbodott. Feleségem - nem úgy, mint én - tisztában volt a rám váró következményekkel, mivel a kardiológus szakemberek alaposan felvilágosították - engem szerencsére nem. Fel sem mertem volna tételezni akkoriban, hogy ha két éven belül nem kapok szívet, akkor nekem annyi. Az első, keseredésre okot adó élményem a nyár elején adódott. Fulladni kezdtem, és alig kaptam levegőt. Arról már álmodni sem mertem, hogy sétálni induljak. Rejtett víz lepte el szervezetemet. Fáradt voltam és gyenge, piszkosul szenvedtem! 
Egyetlen, egri orvos sem volt tisztában azzal, hogy hol, melyik kórházban kéne jelentkeznem a problémámmal (1993) - úgy látom, a szakmai kapcsolatrendszerük még ma is eléggé hiányos. Hogy, hogy nem, bátyám talált a megoldás kulcsára. Bejelentett a városmajori Ér- és Szívsebészeti Klinikára, ahol rövidesen meg is jelentem.
Vecsei tanár úrhoz kerültem. A procedúra vérvétellel kezdődött - három-négy hét kell ahhoz, hogy kiderüljön, immunológiai szempontból alkalmas-e a beteg a szívátültetésre. Ha meglesz az eredmény, értesítem - mondta az orvos, és én nyugodtan mentem haza. Nem telt el sok idő, és csörgött a telefon. Be kéne feküdnie a Kútvölgyi kórházba decemberben - javasolta az orvosom. Ekkor már komolyan vettem az eseményeket. Elkezdtek felkészíteni a transzplantációra. Érzéstelenítés után megnyitották az eret a combtőnél, és onnan vezették fel a katéterszálat a szívhez - az orvos monitoron követte a bevezetett eszköz útját. A művelet 20-25 percig tartott; fájdalmat nem éreztem. A vizsgálattal nem csak adatokat nyertek, de egyben mintát is vettek az izomszövetből. Ezzel be is fejeződött a kivizsgálás.
Január legelején kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy egy hét múlva jelenjek meg az Ér- és Szívsebészeti Klinikán. Odáig négy szívátültetést végeztek az országban. Hatunkat rendeltek be: öten közülünk már a várakozólistán voltak. A tanár úr bemutatott minket Bodor professzor úrnak, a szívsebészet vezetőjének. Megtudtuk tőle a lehetőségeket: a műtét után ötven százalék az esély az első év túlélésére. Ha az első év megvan, onnan már szinte biztos a jövő. Ezek után megkérdezett mindannyiunkat: ki vállalja a transzplantációt? Utólag tudtam meg, hogy a találkozás ideje alatt fürkésző szemekkel néztek minket az orvosok: figyelték, miként reagálunk az elhangzottakra, mennyire vagyunk fegyelmezettek, és egyebekre is. Mire gondolok? A sportolásnak köszönhetően egy deka súlyfölösleg sem volt rajtam. Viszonylag még edzett, erős voltam - bár a betegség következtében egyre romlott az állapotom. Vállaltam a műtétet, és felkerültem a várólistára. A beszélgetés után hazamehettünk - háromhavonta minden, a listára felvett beteget behívnak kontrollra.
Tél volt, ezért nem fulladtam. Naponta kétszer lementem sétálni az utcára - a harmadik emeleten lakunk, lift nincs. Mindennap elvittem kislányomat az óvodába, ezzel is csökkentettem valamelyest a feleségemre háruló terhet. Fölfelé már alaposan be kellett osztanom erőmet a lépcsőházban. Kimondott szerencsém volt annyiban, hogy lényegében nem találkoztam a betegtársakkal. Ilyenkor ugyanis az a leggyakoribb, hogy az emberek egymást túllicitálva panaszkodnak, és ezzel egymásba ültetik az elkeseredést. Ettől a romboló lelki tehertől mentes lehettem. Se a perceimet, se a napjaimat nem foglalta le, hogy várólistán vagyok - és az sem, hogy bármelyik pillanatban megcsörrenhet a telefon. Aztán eljött február 19-e, szombat. Épp hogy csak megreggeliztem, és már szólt is a készülék. Kezembe kaptam a kagylót.
- Jó napot kívánok, Bodor professzor vagyok! Van szív. Pakoljon össze, azonnal értesítjük a mentőket. Fél óra múlva ott lesznek!
Valósággal lemerevedtem. Ijedtség költözött belém, de nem pánikoltam. Feleségem is megrettent, de ő is jól viselte a fejleményeket. Utólag mondta el, hogy az orvosok közölték vele: a betegségem gyors lefolyása miatt nem maradhatok életben sokáig, ha nem operálnak meg - csak akkor kerül várólistára a beteg, ha a szervezete körülbelül még egy évig még képes dacolni a kórral. Azzal sem voltam tisztában, hogy a donorszervet hol és mikor veszik ki az elhunytból. Utólag azt mondom: jobb is, hogy nem foglalkoztam mélyebben az állapotommal: lehet, hogy elviselhetetlen teher lett volna. A mentőautó kényelmes tempóban haladt a főváros felé - később tudtam meg, hogy az orvosok csak akkor indulnak el a donorszervért, amikor a beteg megérkezik a kórházba. Feleségemmel léptem be a klinika kapuján - ekkor már régen túl voltam a teljes körű kivizsgáláson és szervezetem góctalanításán.
- Mikor várható a műtét, Kalmár tanár úr? - kérdeztem az intenzív osztály vezetőjét. 
- Öltözzön át, és máris jöhet a műtőbe!
Steril szobába kerültem, ahol tetőtőltalpig lemosdattak. Ráfeküdtem a betegszállító kocsira, és már toltak is a műtőbe. A rohamtempójú sürgés-forgás közben nem volt bennem félsz. Az, hogy hirtelen indult be az egész, jótékonyan hatott rám - nem forgott körbe-körbe az agyam. Két és fél óra kellett a műtéthez. Másnap reggel valaki - talán Kalmár tanár úr volt? - felébresztett az intenzív osztályon.
- Egyen valamit! - mondta. Annyira kába voltam még, hogy az első két napra csak elmosódottan emlékszem. Az operáció másnapján meglátogatott feleségem. Emlékszem rá, hogy ott volt, de hogy miről beszélgettünk, arról fogalmam sincs. Hiába szabadult meg fejem a gyógyszerek kábító hatásától: továbbra sem tudtam higgadtan átgondolni a történteket. Miért? Számtalan csövet kötöttek belém. Ha megszabadulhattam egyiküktől-másikuktól, az fájdalommal járt. Fertőtlenítik, majd leragasztják a sebet, és ez naponta ismétlődik. Mindennap többször is vettek vért, és a szurkálás apró fájdalmát felerősítette a sanyarú állapotomból adódó érzékenység. A fürdetés és a vele járó fertőtlenítés is napi esemény volt, úgyhogy mélázásra nemigen maradt időm. Örültem, ha békén hagytak. Egy hét telt el ilyen feszített tempóban. Teljesen elkészültem az erőmmel, egyre nehezebben viseltem a tortúrát. A műtét után két héttel hagyhattam el az intenzív osztályt. Úgy gondoltam, innen már minden megy flottul, a maga útján.
Amikor értesített a tanár úr, hogy irány a klinika, a gyermekeim épp külön tornán voltak az iskolában, ezért el sem tudtam tőlük búcsúzni. Ez nagyon bántott. Ekkor még az intenzív osztályon feküdtem. Tetőtől talpig bebugyolálva jelent meg a résnyire nyitott ajtóban a két csemetém. Mindössze a szemük síkját láthattam. Belül kicsit büszke voltam előttük a helytállásomra, ők azonban még annyira kicsik voltak, hogy igazából nem is igen érték fel ésszel, mi is történt az apjukkal. A megyei napilap szinte hetente közölt rólam cikket - nem egyszer fotóval - és az országos lapok is hírként közölték a nyolcadik magyarországi szívátültetés részleteit.
Egy hete voltam már a kórházi osztály lakója, amikor váratlan fejlemény zavarta meg töretlen gyógyulásomat. Herpesz vírus jelent meg a nyelvemen, és ráadásul befelé terjedt. A vírus bennem volt, és a legyengített immunrendszerem miatt kezdhetett el fertőzni. Infúziót és transzfúziót is kaptam - eközben egy szájsebész többször is lefertőtlenítette a számat. Beindult a kilökődési folyamat is, úgyhogy kemény négy napot éltem át. Szellemileg és fizikailag is alaposan megviselt, mire kilábaltam a bajból. Lecsapolták a szervezetemben felgyűlt, pangó vizet, és ettől szinte löttyedtté vált a bőröm. Remegtem, mint a kisgyerek. Erőtartalékaimat teljesen feléltem. Már képtelen voltam felállni a székről. A baj azonban nem jár egyedül. Az infúzió mellékhatásaként rendszertelenné vált a szívritmusom. A Kútvölgyi úti kórházba kerültem, ahol altatás után áramütéssel állították vissza a normális szívritmust. Gyógytornászok vettek kezelésbe, hogy újra mozgékonnyá váljak. Két és fél hónapot töltöttem kórházban. Ez borzasztóan hosszú idő, de nem a napok száma miatt. A közel nyolcvan nap nagy részében egyágyas szobában feküdtem, ahol nem volt kihez szólni. Csak a fertőtlenített tévé "beszélt" hozzám naphosszat - és feleségem, aki hetente többször is meglátogatott. Nem csak a szívritmus-rendellenesség miatt kellett annyi időt a kórházban töltenem. A vidéken lakó műtötteket tovább tartják bent, mivel a kisebb városokban, falvakban nincs hozzáértő szakorvos, és ilyen betegséggel minden kilométer számít.
Akarva, akaratlanul is felvetődik a kérdés: kitől van a donor szerv? Székesfehérvárott szenvedett balesetet az a harmincöt éves férfi, akinek az életemet köszönhetem. Többet nem tudok róla. A műtétem idején alig-alig tudhatott meg bármit is a transzplantált a donorról. Ma már más a helyzet. Nagyon kétesélyes a kapcsolatfelvétel az elhunyt hozzátartozójával. Több, olyan esetről is tudok - nem szívátültetésekről van szó -, hogy a szülő a szerv új gazdájában keresi elhunyt gyermekét. Ez pozitívan, de akár negatívan is elsülhet. Tud-e örülni újraszületésének a műtéten átesett személy, ha egy szomorú szempár mered rá? Mivel sok transzplantáltat ismerek, és többször is beszélgettünk erről, úgy gondolom, hogy talán az jár jobban, aki nem kutakodik a donor után.
Hazaérve steril szobába kerültem. Továbbra is vigyázni kellett a fertőzések elkerülésére. Orvosi maszkban mentem sétálni a népkertbe. Az arra járók tudták, hogy nem kísértetet látnak, és nem is valami hóbortos figurát, hanem az átültetett szívű, helybéli lakost. A herpesz fertőzés kikezelése után alapvetően megváltozott az értékrendem. A vendéglátóiparban nyakra-főre hajszoltam a pénzt; szinte alig voltam a családommal. Amikor otthon újra találkoztam a fiammal és a lányommal, rájöttem, mennyivel fontosabb a családi tűzhely melege. Akkor már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha a feleségem nem áll sziklaszilárdan mellettem, jóval nehezebbek lettek volna megpróbáltatásaim. Rá sokkal nagyobb teher hárult ebben az időszakban - nekem csak ki kellett bírni, neki viszont a nyakába szakadt az összes probléma. Dolgoznia kellett, el kellett látni a gyerekeket, és hetente kétszer még fel is "rohant" hozzám. Előfordult, hogy délutános volt. Másnap hajnalban Budapestre utazott, pár órát együtt töltöttünk, majd sietett vissza Egerbe dolgozni. Sem akkor, sem manapság nem téma otthon, hogy beteg voltam. Ma már minden házimunkából kiveszem a részemet. Gyermekeim is gyakran kérik, hogy ezt meg azt még csináljam meg nekik. A jótékony feledést elősegítette az is, hogy a műtét óta eltelt nyolc év alatt csak egyszer kellett kórházba vonulnom.
Az infarktuson átesett betegeknek van egy egyesületük Egerben (Szív egyesület). Gyógytornász rehabilitálja a lábadozó tagokat. Hetente kétszer egy órás tornatermi foglalkozáson vehetnek részt a lábra kapók. Megfelelő orvosi műszerek segítik a szakember munkáját.
Én is elkerültem a tornaterembe. Hamarosan már négyszer öt kört futhattam a fal mellett. Egyre fittebb lettem. Addigra már hallottam a transzplantáltak sportegyesületéről. Székely Gyuri - a sportegyesület vezetője - felhívta az Ér- és Szívsebészeti Klinika egyik orvosát, és érdeklődött tőle, hogy van-e olyan transzplantált, aki szívesen sportolna? Amikor az egyik versenyüket a hevesi megyeszékhelyen rendezték meg, már tudott rólam. Ahogy beléptem a verseny színhelyére, új közegbe kerültem, és ugyancsak egyedül éreztem magam - minden szem rám szegeződött. Kényelmetlen volt. Biztosan külön kasztot alkotnak a "májasok", a "vesések", a "csontvelősök" és a "hasnyálmirigyesek" - gondoltam, mégis közéjük álltam. Megpróbálkoztam a tollaslabdával, de bizony nagy volt a fizikai és persze a technikai lemaradásom is. Az első találkozás után nem is kerestem őket többé. Ők viszont igen: fél év alatt többször is meghívtak az ország különböző pontjain rendezett versenyeikre. Motoszkálni kezdett bennem a továbblépés gondolata, és megérdeklődtem, hogy mik a választható sportágak? Amikor Miskolcon rendezték az újabb versenyt, merítettem némi bátorságot, és elmentem. Némi asztalitenisz tudással a hátam mögött léptem a pingpongozók közé. Annyira szimpatikusnak találtam a partnereket, hogy amikor legközelebb Budapestre utaztam kontrollvizsgálatra, megfűztem két sorstársamat, hogy jöjjenek ők is sportolni. Barátaim kaptak a lehetőségen - egyre többen löktek súlyt, tekéztek és asztaliteniszeztek a Magyar Transzplantáltak Sport Egyesületében.
Kéthetes kirándulást szervezett az MTSE. Útközben a "szívesek" kis csoportja mellé telepedett az egyik sportvezető, és megkérdezte: lenne-e kedvünk kiutazni Lengyelországba, ahol tízéves fennállásukat ünneplik az ottani szívtranszplantált sportegyesület tagjai? Két évvel a műtét után indultam el - két sorstársammal - első, külföldi versenyemre. Addigra már hat hazai viadalon vettem részt. Csekély lehetőségeimhez mérten megpróbáltam minél többet gyakorolni a mérkőzésekre. A kisváros adta esélyek azonban nem vehetik fel a versenyt a fővárossal. Mivel nincs Egerben sorstársam, más körben kellett "edzőpartnert" keresnem. A versenyszerűen asztaliteniszezők eleinte még leálltak velem kaucsukot ütögetni, de mivel nálam sokkal jobban értettek a játékhoz, egyre inkább elhúzták szájuk szélét, amikor partnernek ajánlkoztam. Ki szeret állandóan könyörögni? - én bizony nem! Ilyen előzmények után indultam el a lengyelországi versenyen. Az asztaliteniszezőket nem osztották korosztályos csoportokba. Két nyert mérkőzés után kikaptam, és ezzel ki is estem. Emellett vettem a bátorságot, és elindultam a kétezer méteres síkfutásban - ez azóta egyszer sem fordult elő. Ezerhétszáz méterig vezettem, ám akkor hatalmas lihegéssel utolért egy norvég versenyző, és megelőzött. Elámultam a győztes akaraterején, ahogy a végső erejét is összpontosította a győzelem érdekében - persze, ennek megvan a maga veszélye is.
Az első, magyarországi világjátékon mind a három szívtranszplantált versenyző (Koncz Antal és Várhidi Antal, a második és a harmadik szívátültetett) ott volt csapatunkban. Kéthetes, ajkai edzőtáborozással készültünk fel a versenyre. Naponta kétszer edzettünk: én az asztalitenisz és a tekeversenyre készültem. Tekéből két csapatot indítottunk: a "szíveseké" volt a B. A magyar A csapat végzett az élen, őket az ausztrálok követték, a harmadik helyet pedig a mi, "szívvel küzdő" csapatunk csípte el. Az asztaliteniszversenyen egyéniben és párosban is harmadik lettem. A lengyelországi viadal után alakult meg itthon a röplabdacsapat. A világjátékon cserejátékos voltam, de hát ez nem az ötvenesek sportja - abba is hagytam.
Következő külföldi utam kiindulópontja is Ajkán volt, az edzőtáborban. Többen is hangoztatták, hogy járnak sízni. Én is tudok - vetettem közbe, hiszen annak idején indultam az úttörők téli olimpiáján síelésben! Kétkedve néztek rám. Na jól van, gyerekek - mondtam - szervezek egy négynapos edzőtábort a Mátrába, és majd meglátjuk, hogy ki mit tud! Kékestető lett a próbatétel helyszíne. Heten bizonyítottuk hitelt érdemlően, hogy a lábunkra csatolt síléccel alá tudunk ereszkedni a hegyoldalon. Ennek megfelelően állt össze az a csapat, amely az olasz Alpokba utazhatott sítáborba.
Bormio maga volt a csoda. Tökéletesen előkészített pályán gyakorolhattunk az oktató irányításával. Testtartásunk és technikánk fejlődésnek indult. A második nap azzal állt elő oktatónk, hogy felmegyünk háromezer méter magasra, és onnan fogunk lesiklani. Mindannyian alaposan berezeltünk, de egyikünk sem hátrált meg. Minden baj nélkül, szerencsésen leértünk a völgybe - útközben száz szemmel figyelt ránk az oktató. Mivel több ország transzplantált sportolói jöttek össze, a helyiek versenyt is szerveztek nekünk. Sífutásban indultam, és a szlovén versenyző után másodikként haladtam át a célon. Az alpesi számokban harmatos volt a tudásunk.
Szeptemberben irány Görögország, az Európabajnokság! Csak atlétikai számokban álltam rajthoz. A száz méter síkfutásban ezüstérmet nyertem, kétszáz méteren pedig harmadik lettem. Az elért eredményemmel elégedett voltam. El kell ismerni, ha valaki jobbat teljesít - ez legfeljebb inspirálhatja a lemaradót a még jobb felkészülésre.
A családom többször is mondogatta, de magamtól is tisztában vagyok azzal, nem jó mindenáron tűzbe tartani a vasat. A teljesítménynövelésnek is megvan a maga ésszerű határa - pláne az olyan ember számára, akinek mellkasában más valaki szíve dobog. A futás fizikailag nagyon igénybe veszi az emberi test motorját. Meg kell találni azt az optimumot a versenyzésben, ami még szolgálja, és nem veszélyezteti az egészséget. Az ember azonban önző és gyarló lény. Ott akar lenni a versenyeken, győzni szeretne, és bizony az utazás élménye sem elhanyagolható csáberő. Már Görögországban kijelölték, hogy kik vehetnek részt a svájci Nandezban a téli világjátékon (2001 januárjában). 
Másfél héttel az indulás előtt influenzás lettem. Nem a legjobb előjelekkel érkeztem meg a havas viadalra - a benzinpénzt magunknak kellett állnunk. Gyenge erőnlétem eredményeimre is rányomta a bélyegét - de Svájcot látni megint maga volt a csoda.
Megfigyelhettük társaimmal, mennyire más az ottani emberek életritmusa, felfogása. Dél volt, gyönyörűen sütött a nap. Szemkápráztatóan szikrázott a hó. Leültünk egy parkba, és a lelkesedéstől fennhangon kezdtünk el beszélgetni. Közelünkben egy helybeli lakos ült. Hallva intenzív diskurzusunkat, csendben odaszólt hozzánk: - Csak halkan, nyugodtan! Élvezzék, hogy süt a nap! Vehemensen beszélgető társaságunk megszeppent, és rájőve az intelem igazára, halkabbra vettük a beszélőkénket.
Életem ama szakaszában, amíg a saját szívem dobogott a mellkasomban, egyszer sem voltam külföldön. Azóta többször is megfordulhattam távoli országok népei között. Ez így nagyon szép, de van hátulütője is. Családunkat nem veti fel a pénz, és bár egyesületünk jelentősen hozzájárul a költségekhez, sokszor még a költőpénz és a családnak vásárolni kívánt portékák árának előteremtése is komoly fejtörést okoz. Az utazás eleve konfliktushelyzetet teremt, ugyanis családosan - az anyagi okok miatt - nem vagyunk képesek távoli útra kelni. A maguk módján persze örülnek, de ott van tekintetükben: már megint te mész! Az, hogy útiköltségem nagy részét szponzorpénzből szoktam fedezni, kevéssé érdekli őket - egyébként nagyon is megérdemelnék, hogy velem tarthassanak. Feleségemnek és gyermekeimnek mindig hozok valamilyen ajándékot: leginkább hasznos, praktikus cikket.
Hosszú időn át gyűjtögettem a költőpénzre valót a japán út előtt. Gyerekeimnek még az indulás előtt megmondtam, hogy most nem kapnak semmit, mert az anyjuknak szeretnék hozni egy nagyon szép karórát. Ilyen előzmények után ültem először repülőgépen. A ferihegyi terminál olyan volt az amszterdamihoz képest, mint egy makett. Tiszta időben repültünk az orosz sztyeppe fölött. Látni lehetett az erdőket, a mocsarakat: mindent - az egyik legszebb volt, amit valaha láttam életemben.
Kobéban szálltunk le. Órákig mesélhetnék a Japánban látottakról, tapasztaltakról, de nem teszem. Közlekedéskultúrájukról csak annyit, hogy még le sem léptünk a járdáról, máris megállt az érkező autó, és a vezetője intett, hogy haladjunk tovább bátran - és ehhez még zebra sem kellett. Nyugodtak az emberek: senki sem rohan, mégis mindenki időben odaér, ahova tart. Az utak jelentős része a föld alatt fut. A hotel és a kiszolgálás pazar volt. Olyan ételeket fogyaszthattunk, amikről addig fogalmunk sem volt. A halak millió fajtáját - például lazacot - és sokféle rákot, a legkülönbözőbb öntetekkel. Örökre szóló élmény volt.
Mivel azért elsősorban versenyezni, és nem világot látni mentem, ejtsünk azért szót arról is. Említettem már, hogy vidéken sokkal nehezebb edzőpartnert találni, és ezzel fejlődni. Ez - sajnos - meg is látszott a teljesítményemen: a velem szinte egy időben kezdő és hasonló alapokról induló sorstársam jóval előrébb tart már a sportágban, mint én (arra meg nincs pénzem, hogy hetente Budapestre utazzam edzeni). A futásban viszont jól szerepeltem: százon ötödik, kétszázon harmadik lettem a világbajnokságon. Mind az asztalitenisz, mind az atlétikai versenyeket gyönyörű létesítményekben tartották. Mivel a "fogyatékos" sportnak nincs reklámértéke, a lelátókon leginkább csak a szabadnapos versenyzők foglaltak helyet.
Most a szív- és tüdőtranszplantáltak Európa-bajnokságára készülünk; ez Klagenfurtban lesz. Mivel hasonszőrűek indulnak a versenyen, bízom benne, hogy a fizikai számokban eredményes leszek.
Meggyőződésem, hogy az ifjúkori sportolással szerzett fizikai állóképességem jelentősen segítette a műtét utáni felépülésemet. A mostani sportolás nagy előnyének azt tartom, hogy csak az alapgyógyszereket kell szednem - a nem sportoló sorstársak "marokszám" kapkodják a vérnyomáscsökkentő, vízhajtó pirulákat. Az eltelt évek alatt egyszer sem indult be a szívkilökődés - márpedig ez másoknál azért előfordul.