LEGYŐZÖTT ŐSELLENSÉG
Simon Csaba (24 éves)
Máig sem tudom konkrét okát, de kar nélkül születtem. Szerencsére a szerencsétlenségben, egy tizenöt centiméter hosszú, csontos karkezdemény mégis kifejlődött a bal vállamból. A vállizmaim teljesen egészségesek. Két, nálam idősebb testvérem van. Egyikük növekedését sem zavarta meg fejlődési rendellenesség az anyaméhben.
Hároméves koromig állandóan kórházban éltem. Alig lettem hároméves, amikor a Budakeszin található, Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe kerültem (felkészítő programon vettem részt), és ott művégtagot készítettek nekem. Ekkor figyeltek fel nem mindennapi hajlékonyságomra. Ügyességgel kombinált ruganyosságomat a betegek és az ápolók nem csak szimpla érdekességnek, hanem már-már afféle cirkuszi műsorszámnak tekintették. Én lettem a kórház nagy részének kis kedvence, a fehér falú intézmény üde színfoltja. A fő műsorszámom az volt, amikor a cigarettát vagy a pipadohányt lábbal csiholt tűzzel gyújtottam meg. A jobb lábammal (a hüvelyk- és mutatóujj közé szorítva) megfogtam az öngyújtót, a bal lábammal pedig addig görgettem az apró kereket, amíg az szikrát nem vetett, és elő nem bújt a láng.
Sümegprágán lakom. Három év után kerültem végleg haza a kórházból. Mohón ittam a család önzetlen szeretetét, az óvodát viszont igazi sorscsapásként éltem meg. Indulás előtt közelharcot kellett vívnia velem anyunak, mert az istenért sem akartam óvodába menni. Hisztizésből minden reggel kiválóra vizsgáztam, ám nem volt mese egy csepp sem: mennem kellett! Anyukám a falu óvodájában dolgozott, és kollégái már mindent tudtak rólam. Kedvesen fogadtak. Ovis társaim viszont elcsodálkoztak, amikor váratlanul közéjük toppantam. Rájuk sem mondhatok rosszat, bár néhány, negatív megjegyzés azért elröppent ajkukról, és jól láthatóan mutogattak is rám. El kellett fogadnom természetes viselkedésüket: ilyenek a gyerekek!
A csúszdázás és a mászókázás nemigen ment: csak pár fokot tudtam felmászni, és két csoporttal felettem járó bátyám segített fel, ha épp ott volt. Utána a lejtős rész végéhez sietett, és amikor lesiklottam, elkapott. Az elmélyült játszásra az ovi terme volt a legalkalmasabb. Lábujjaimmal megfogtam a fakockát, és egyik helyről a másikra pakoltam, vagy építeni kezdtem vele. Konkrétan már nem emlékszem, hogy mi késztetett először rajzolásra. A kezdeti alkotásaimat - ezek igazából összevissza vonalak voltak a fehér lapon - lábbal rajzoltam. Bal lábam hüvelyk- és mutatóujja közé fogtam a ceruzát, és úgy húztam az ákombákom grafitcsíkokat. Ma már vállal és szám segítségével is tudok rajzolni. Ilyenkor a ceruzát vagy az ecsetet bal oldalon a vállam és az állam közé fogom. Az étkezésnél, az öltözködésnél és más, mindennapi szükségleteimben óvodás koromban még segítségre szorultam - de édesanyám mellett nővéremre és bátyámra is mindig számíthattam no és persze apukámra is.
Az óvoda vezetője tudta, hogy Budapesten található a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon, és ezt elmondta anyunak is. Öt évesen kerültem fel a Mexikói út 60. alatti iskolába. Kegyetlen érzés volt elszakadni a biztonságot jelentő családi fészektől - főleg, hogy a nagy távolság miatt akkoriban még csak a hosszabb iskolai szünetekre mehettem haza. Szinte mentőövként volt segítségemre nagybátyám és felesége (Bódai Béla és Éva néni), akik minden második héten elvittek magukhoz Budára - péntek délutántól vasárnap délutánig lehettem náluk.
A szünet mindig gyorsan elreppent, és amikor utána visszavittek, mindig hatalmas cirkuszt csaptam a suliban. Sírtam, toporzékoltam, hisztiztem. A visszazsuppolás keserve tipikus, gyermeki ellenkezést váltott ki belőlem. Ez a senkinek sem jó állapot egészen ötödik osztályos koromig tartott, amikor is - mindenki nagy megkönnyebbülésére - végre benőtt a fejem lágya.
Jól működő intézménybe kerültem. Az iskola fontos szerepet vállalt fel a mozgássérültek rehabilitációjában. A pedagógusok a gyerekek oktatása mellett fizikai állapotuk fejlesztését is szem előtt tartották. Tanáraink és nevelőink szinte az első pillanattól sugallták, mennyire javítja az egészséget a mozgás, ébresztgették bennünk a sportolás iránti vágyat. A Testnevelési Főiskola tornatermében gyakran rendeztek sportversenyeket iskolánk tanulóinak. Úszásban, kuglidöntésben, labdadobásban, a kuglibábok közötti mászásban és futásban dönthettük el, hogy ki a jobb? Kedveltem ezeket az ügyességre és mozgékonyságra ösztönző versenyeket. Az ország összes nagyobb, mozgássérülteket ellátó rehabilitációs intézetéből érkeztek csapatok a rendezvényekre, sőt, az értelmi fogyatékosok is beneveztek néhány csapattal. Az országos versenyeket mindig szombaton és vasárnap rendezték. Az első, ilyen összejövetelen a bocchia versenyszámban indultam. Ezt piros és kék színű, barack nagyságú labdákkal játszottuk. A játékhoz a két csapat tagjai a pálya két végében, egymással szemben sorakoznak fel. A felezővonalra, középre egy fehér labdát tesznek le, és saját labdáinkat ehhez kell - kézzel vagy lábbal - minél közelebb gurítani. Az ellenfél labdáit ki lehet, illetve ki kell lökni a győzelmet jelentő helyről, hogy azok a központi, fehér labdától minél távolabb kerüljenek. Mindig a célhoz legközelebbi labdákat érdemes célba venni: ezzel növelhető a győzelem esélye.
Ülve figyeltem, ahogy egy főiskolai hallgató megmutatta, hogyan lőhetek a lábammal úgy, hogy a labda célba is találjon. A bal lábam hüvelyk- és mutatóujjával megtámasztottam a lasztit, és - ahogy javasolta - a távolságot bemérve, megfelelő erővel küldtem útjára. Harmadikok lettünk, és a sporthoz értő felnőttek azt mondták a verseny után, hogy ügyes vagyok.
A tanulásban sem tartoztam a "futottak még" kategóriába: jó tanuló voltam. A tanéveket rendre osztályelsőként, 4-4,5 közötti eredménnyel fejeztem be. Az osztálylétszám az évek folyamán 10-20 fő között ingadozott. Mivel bentlakó voltam, iskolatáskát nem kellett cipelnem. Kézenfekvő volt, hogy lábbal fogok írni. Állítható dőlésszögű ferdepad előtt ültem egy széken. Normál, vonalas füzetem volt. Lábujjaim közé fogtam a tollat, és berajzoltam a betűket a vékony és a vastag vonalak közé. Amennyi idő alatt megtanul írni egy épkézláb kisdiák az iskolában, annyi idő alatt én is elsajátítottam ugyanazt - lábbal. Mindegy volt nekem, hogy toll, ceruza, ecset, vagy radír kell-e: egyik eszköz sem okozott problémát. Ahhoz persze, hogy írni tudjak a tanórákon, előbb le kellett vennem a cipőmet, zoknimat. A jobb cipőmmel feltéptem bal csukám tépőzárát, majd fordítva, és kiléptem belőlük. A bal lábam nagyujját beakasztottam a jobb zoknim szárába, és lehúztam, majd fordítva tettem ugyanezt. Ezek után már könnyen kitalálható, miként is kerültek vissza a lábamra a levetett holmik. Csak akkor kerültem szorult helyzetbe ilyenkor, ha a mosás vagy lábam növése okán szűkké vált a zokni. Ilyenkor szóltam anyunak, és ő orvosolta a problémát.
A könyvlapokat bal vállam kis csonkjával lapoztam. Néhanap, ha addig nem volt jól kihajtva az új tankönyv, könnyen becsukódott. Ilyenkor a bal vállammal vagy a bal lábammal egy másik könyvet toltam a mozgáskényszerben szenvedő könyvoldalra.
Éhes gyomor korgása közben nem lehet maradéktalanul figyelni - mondjuk, a számtan órán. Amikor felkerültem a pesti intézménybe, az első osztály előtt másfél évig előkészítő osztályba jártam. Ott tanultuk meg a betűvetés alapját meg a számolás lényegét - ez utóbbit korongok segítségével. A déli harangszóra az egész tanulónép az étkezdében gyűlt össze. Nekem segítségre volt szükségem ahhoz, hogy jóllakottan állhassak fel a terített asztal mellől. Már előttem volt az illatozó ebéd, de meg kellett várnom, hogy a felnőttek minden rászoruló gyereknek kiosszák az adagját. Csak utána jött oda hozzám egyikük, hogy megetessen. Egyre jobban feszengtem kiszolgáltatott helyzetem miatt. Szuggeráltam az asztalon fekvő kanalat és a csordultig telt leveses tányért. Egyszer aztán merész gondolat futott át fejemen. A csonk segítségével bal hónaljamba szorítottam a kanál szárát, és belemerítettem a levesbe. A számhoz ügyeskedtem az evőeszközt, és bekaptam a végét. Az első próbálkozás sikerén felbuzdulva, még egyszer merítettem - de nem akartam, hogy kitudódjon az önállóságom. Az egyik tanár mégis észrevette, és attól fogva nem segítettek az étkezésben. Megijedtem. Vajon meg bírok-e küzdeni máskor is az étkezés feladatával? Muszáj volt: elvégre nem akartam éhen halni... Bosszúsan álltam fel a székről. - Mennyivel kényelmesebb úgy enni, ha a számba teszik a kanalat! - vélekedtem magamban. Eleinte a kanál tartalmának jó fele visszacsurgott, visszapotyogott a tányérba, de a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően egyre több étel jutott a számba. A sikerélmény nagyot lendített rajtam az önállósodás felé vezető, rögös úton, és már kimondottan örültem merész kezdeményezésemnek. Önállóan inni akkor tanultam meg, amikor műanyag pohárban tették elém a vizet. Keményen ráharaptam a pohár falára, a bal csonkommal alányúltam, és a szám felé nyomtam. Hozzám hasonló adottságú gyerek nem volt az intézményben, így nem volt összehasonlítási alapom, amihez ügyességemet mérhettem volna. Ettől fogva azonban kimondottan törekedtem arra, hogy amit megtehetőnek tartok, azt meg is valósítsam. Az öltözködés egy részét is megoldottam már. Két belső lábujjammal - természetesen ülő testhelyzetben - megfogtam a póló aljának szélét. A lábamat keresztirányban felemeltem, a törzsemet előre hajtottam, és a fejemet bebújtattam a ruhába. Valósággal bekúsztam a pólóba, egészen a nyakkivágásig. A csonkommal megkerestem a póló bal oldalán a karkivágás helyét. Ide-oda mozgattam a vállamat, hogy a vállrész a helyére kerüljön, és közben a bal lábammal lefelé húztam a póló jobb alját. Így az öltözék mindkét oldala a helyére rázódott. A nadrágjaim derékrészében gumi van, és a nadrágot egy kampós bot segítségével húzom fel illetve tolom le - ez egyébként megoldhatatlan feladat lenne. Gomb vagy zipzár mindig van a nadrágjaimon, de nem használom. A kabátba bal csonkom és vállam mozgatásával bújok, és egy erőteljes vállmozdulattal dobom fel jobb oldalamra a felöltőt. Annak begombolásához, tépőzárazásához, vagy a zipzár felhúzásához viszont segítségre van szükségem.
Hétéves koromban már képes voltam önállóan étkezni és öltözködni. Szüleim mindvégig önállóságra neveltek. Figyelembe vették a realitásokat, de megköveteltek tőlem minden olyasmit, amit akarattal és ügyességgel megvalósíthatónak tartottak. Amire nem voltam, nem lehettem képes, abban viszont mindig segítettek.
Könnyen beilleszkedtem osztály- és iskolatársaim közé. Mivel - bár eltérő módon és szinten - valamennyien mozgássérültek voltunk, alapvetően egyenlő feltételekkel vettünk részt a társas kapcsolatokban. Bekerültem az iskola krémjébe, és ezzel részese lettem a csínytevéseknek is.
Takarodó után tilos volt a hálóban futkosni, a lányokhoz és a barátokhoz fellopózni. De milyen izgalmas! Közkedvelt figura voltam, és a lépcsőházban osonó gyermekpalánták között is mindig az élbolyban tülekedtem. Néhányszor fülöncsíptek az éjszakás nevelők, és jött a büntetés: kiállítottak a folyosóra. Voltak olyan, kevéssé örömteli alkalmak, amikor órákra kintfelejtett a gyermekfelügyelő. Ennek egyetlen, nagy előnye lett számomra: megtanultam állva aludni.
A tanulás és a tornaórák folyamatos ritmusából a zenehallgatás kapcsolt ki a legjobban. Gyermekdalokkal és slágerzenével kezdtem, majd rámtört a rap-mánia. A Snoop Doggy Dog zenekar lett az első számú kedvencem. Mivel valójában falusi gyerek vagyok, ezért a mulatós és a lakodalmas zene is közel áll hozzám.
Már kamaszkorom előtt megérintett a szerelem lángja. Budakeszin voltam kórházban, kilenc évesen. Ismét karprotézist készítettek nekem, de nem vált be. Megtetszett egy nálam fiatalabb kislány, akinek az ujjait kellett szétválasztani. Akkor cuppant el az első, érzelmi alapon adott puszim. Ötödik osztályba jártam már, amikor világossá vált előttem, hogy az egyik lánnyal egészen biztosan nem fogok járni. Nos, épp ő lett életemben az első, akit megcsókoltam. A szerelem mágikus ereje magával ragadott. Mindent kereknek és szépnek láttam - haverjaim pedig ezalatt elszántan hajtottak a barátnőmre. Hamar vége lett a rózsaszín álomnak, és kezdtem ráébredni, hogy az élet nem is olyan egyszerű, mint azt addig gondoltam.
A gyerekek mozgásrehabilitációja érdekében uszodaépítésbe fogott az iskola vezetősége. A beruházás 1986-ban fejeződött be, és ekkor tantervbe iktatták, hogy a heti öt testnevelés órából kettőt az uszodában kell tartani. Ekkor 10 éves voltam. A szép létesítménynek mindenki örült, nekem azonban erős fenntartásaim voltak.
Anyukámtól tudom, hogy a hajmosás mindig hatalmas megrázkódtatás volt gyermeki lelkemnek. Legalább akkora, mint az óvodába, majd iskolába járás kényszere. Két medence várt rám az uszodában. Az egyik kör alakú - az átmérője úgy három-négy méter lehetett, a vízmélysége talán harminc-negyven centi. A másik hossza tizenhárom méter; a szélessége öt, a mélysége 120 centi. Akár tetszett, akár nem, bizony, be kellett mennem. Hát nem ugráltam örömömben... Hátamra kellett feküdnöm a vízen, az úszómester a fejem alá tette a tenyerét, és kallóznom kellett a lábammal. Nem állítom, hogy az első próbálkozásaim sikerrel jártak volna, de idővel csak átevickéltem a kismedence túloldalára. A siker ugyanúgy feldobott, mint annak idején az étkezdében. A távot apránként növeltük: a nagy medencét előbb keresztbe, majd hosszában kellett átúszni. Eleinte persze az oktató is bent volt velem. Úszás közben karcsonkomnak nem vettem hasznát. A fejemet erősen hátraszegtem - annyira, hogy a homlokomat érje a hullám. A csípőm, hasam és mellkasom ezzel úgy megemelkedett, hogy a felsőtestem már nem tudott elmerülni, ha erőteljesen tempóztam a lábammal. Egyre lelkesebben úsztam, és már kimondottan vártam az uszodai tornaórákat. Minden alkalommal megjavítottam addigi legjobb távomat, és ez tovább inspirált.
Oktatónk kiválasztott közülünk öt-tíz fiatalt, akik addigi teljesítményük és akaratuk okán tehetségesnek tűntek. Volt közöttünk olyan, akinek mindkét lába tőből hiányzott, és voltak, akik egyik-másik karjukat vagy lábukat voltak kénytelenek nélkülözni. Kar nélkül egyedül én úsztam. Nemigen dönthető el, hogy két kar vagy két láb nélkül lehet-e gyorsabban úszni. Mindenféleképpen adottság kérdése, hogy melyikük a sebesebb.
Beindult a házi bajnokságok sora és a Mikulás kupa is. Országos versenyen először Nyíregyházán vettem részt. Egy év úszás tapasztalata állt a hátam mögött. Hátúszásban indultam, 25 méteren. A sípszóra ellöktem magam a faltól, és minden erőmet beleadtam a lábtempózásba: szerettem volna nyerni. A táv felénél azonban akkorát nyeltem a klóros medencevízből, hogy le kellett állnom. Erős köhögés kapott el, majd' megfulladtam - a helyi tévé pedig premier plánban adta magánszámomat. Ezzel a malőrrel el is úszott a győzelmi esélyem. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy mindig kibabráljon velem a víz. Az első országos bajnokságomon már harmadik lettem.
Ezután a pillangóúszást sajátítottam el. Mivel a nem létező karjaimat nem hívhattam segítségül, a feladatot delfinmozgással oldottam meg. Úszás közben egész testem hullámzott. Fizikailag kimerítő úszásnem a pillangó, ráadásul a tanulás elején még bátorságra is szükség van hozzá. A fejem szinte állandóan a víz alatt volt, csak a röpke levegővételhez emeltem ki - itt említem meg, hogy nyitott szemmel, szemüveg nélkül úszom.
Az edzések hatására a lábam érezhetően erősödni és láthatóan izmosodni kezdett. Szárazföldi edzéseken gyakran felülésekkel erősítettünk. Volt, amikor lábfejünket beakaszthattuk a bordásfal alsó fokába, de volt, amikor nem. Valósággal tombolt bennem az energia. Egyik este sehogyan sem bírtam elaludni a hálóban. Így aztán a lábamat beakasztottam az ágy végébe, és meg sem álltam ezer felülésig. Aztán másnap, a testnevelés órán még öt se ment. Az is remek erőgyakorlat volt, amikor hasra kellett feküdni a zsámolyon úgy, hogy a hasam lelógjon róla. A fenekemet lefogta a tanár, és ötször húsz emelkedés volt a porció. Ugyanezt - magánszorgalomból - fordítva is végeztem: akkor a hátam közepéig feküdtem a zsámolyon. Na, ez aztán igazán kemény erőpróba volt! Ha kétszer tízet megcsináltam, az már bőven elég volt arra a napra.
Az igazi erőnléti edzés azonban továbbra is az úszás maradt. Mellette bőszen kergettem a labdát az iskola udvarán, és nem csak a tornaórákon. Tettem ezt annak ellenére, hogy a térdemnek és a lábamnak nem tett jót a foci. Az intézményben dolgozó felnőttek és a gyerekek minden péntek délután összeálltak, és két vegyes csapatra oszolva, hatalmas futballcsatát vívtunk: három órán át pattogott a labda. Mivel nekem természetes állapotom a karnélküliség, ezért sem a futás, sem a cselezés közben nem hiányzott a karom.
Talán még a focinál is nagyobb örömöt okozott nekem a kerékpározás. Az iskolának volt egy Csepel márkájú kempingbiciklije. Az egyik nevelő előbb alacsonyabbra állította az ülését, majd megemelte a kormányt. Felpattantam a nyeregbe, előredőltem, és a vállammal nekitámaszkodtam a megemelt kormányrúdnak. A segítőm hátul fogta az ülést, így indultam az első métereknek. Eleinte sétatempóban haladtunk az udvaron, majd - amikor már meg tudtam tartani az egyensúlyt, a délutános nevelő elengedte a biciklit. Hatalmas örömöt okozott az önálló kerekezés: lelkesen meséltem szüleimnek újabb, nagy tettemet. Amikor először vágtam neki két keréken a falunak, megállt az élet mindenfelé. Az emberek szeme kikerekedett, a szájuk pedig tátva maradt. Némelyik még a szemét is megdörzsölte, hogy vajon jól lát-e? Ilyen csudát addig még egyikük sem látott!
Nem vitatom, hogy különös látvány lehettem a nyeregben. Szüleim persze féltettek, aggódtak értem, de én nem törődtem vele. Bringával jártam a postára, az élelmiszerboltba, meg ahová még kellett. Az ABC-áruházban elmondtam, hogy mit szeretnék vásárolni, a kért áruféléket a bolti dolgozók összeszedték, a pénztáros pedig blokkolta. Kivették a pénzt a szatyorban lévő bukszából, mindent belepakoltak a táskába, és azt felakasztották a kerékpár kormányrúdjára. Nagyon élveztem, hogy ki tudom venni a részem a családi munkamegosztásból. Ritkán, de előfordult azért, hogy kétkerekű barátomat otthon hagytam a házfalnak támasztva, és gyalog indultam valahová. Ekkor már ezen csodálkozott a falu népe. - Hát a bicajodat hol a csudában hagytad, Csabikám? - Ekképp lendítettem újra a falu megszokott rendjén.
Külföldön először Franciaországban, Saint-Etienne-ben versenyeztem.
Tizennyolcan érkeztünk magyarok az ifjúsági világbajnokságra. A mezőny legfiatalabb csapata volt a mienk. A pénzszűke miatt törődötten érkeztünk meg Ikarusz buszunkkal (két napig tartott az út). Három egyéni számban és a vegyes váltóban indultam. Háton, pillangón és a szabadúszásban második lettem, míg váltóban aranyérmet nyertünk. A magyar himnuszt hallgatva borsódzott a hátam. Ez a négy érem volt addigi munkám jutalma, mert Budapesten elismerésül csak könyvutalványt kaptam.
A következő, jelentősnek mondható versenyem a barcelonai Európa-bajnokság volt. Lényegesen kényelmesebb repülőgéppel utazni, mint busszal. Volt időm megtapasztalni ezt oda- és visszafelé is. Hazaérkezésem után nem győztem újságolni szüleimnek, barátaimnak az utazás élményeit. De tehettem azt máshol is, mert a község kultúrházában ünnepi fogadást adtak nekem és egyik versenyzőtársamnak - a helyi és a zirci polgármester köszöntött bennünket, ajándékba pedig kempingkerékpárt kaptam. Legalább kétszáz falubeli fogadott az ötkarikás, olimpiai zászló mellett. Volt mit mesélnünk. A felnőttek között indultam 50 méteres pillangóúszásban. A nyitott uszodában már az előcsatározások is telt ház előtt zajlottak. A fináléban hetedikként értem célba, amivel elégedett voltam. 44 másodperc alatt teljesítettem a távot, a győztes versenyző körülbelül 5 métert vert rám.
A pillangószámban ugyebár adott a vízbe ugrás módja. De valahogy ki is kell jönni a medencéből! A medence szélénél van egy kis fémlétra. Bal vállammal megtámasztottam magam a kapaszkodórúdban, lábammal pedig fellépkedtem a fokokon. A verseny után szemügyre vettük társaimmal a katalán város főbb látnivalóit. A bevásárlóközpontok áruválasztékával is elégedett voltam. Elsősorban olyan édességeket vásároltam, amikhez itthon nem lehetett hozzájutni, emléknek pedig Barcelona feliratú tárgyakat vettem. A következő, nagy versenyemet, a Paralimpiát is Barcelonában rendezték. Szerettem volna fő számomban a döntőbe jutni. Tizenöt éves voltam akkor - szinte gyerek a felnőttek között. Az erős mezőnyben bejutottam a fináléba, és végül hatodik lettem.
Az úszásban 10 kategóriába sorolják a mozgássérült sportolókat. Előfordulhat persze, hogy valaki nem épp az egészségi állapotának megfelelő csoportban indul, és ez alaposan megváltoztathatja a győzelmi esélyeket - kinek előnyére, kinek hátrányára. Én a B6 kategóriába tartozom, és mindig is ebben indultam. A következő évben megnyertem a svéd országos bajnokság 50 méteres pillangó- és mellúszó számát is.
A világbajnokságot Málta rendezte, 1994-ben. Pillangóban negyedik, mellúszásban ötödik lettem. Csalódott voltam a verseny után, mert pillangóúszásban éremre számítottam - egyetlen hajszálon múlott. Mennyi is az a hajszál? A harmadik helyezettnek volt karja, és én tizedmásodpercekkel lecsúsztam a dobogóról. 
1995-ben ismét Spanyolországban, Badajozban rendezték az Európa-bajnokságot, és negyedik lettem pillangóúszásban. A következő évben viszont lemaradtam a paralimpiáról. Az érettségi vizsgára készültem, és a továbbtanulás lebegett a szemem előtt - kevesebb energiám maradt az edzésekre. Az utolsó nemzetközi versenyem Perpignanban volt; ez a város a francia-spanyol határon fekszik. Váltóban indultam, és bronzérmet nyertünk. Ekkor már középszintű szoftverüzemeltető iskolába jártam a SZÁMALK Konzultációs Központjába. Ezután a Felsőfokú Gazdasági Informatika szakra jelentkeztem, és azt 1999-ben fejeztem be.
Mivel mozgássérült vagyok, még a keresett szakképesítés birtokában is nagyon nehéz volt elhelyezkednem. Sok pofont kaptam az élettől, miközben állást kerestem. Az egyik cég üzletkötőt keresett, számítógépes végzettséggel. Még a továbbképzés lehetőségét is felcsillantotta a jelentkezők előtt az újsághirdetésben. Alkalmasnak éreztem magam a megjelölt munkakörre, ám ők másként gondolták. Kerekperec megmondták, hogy a tárgyalófeleknek én válnék érdekessé, és nem az üzlet! Ha rámenősebb lettem volna - vagy lett volna jogtudós barátom - akkor ezt nem tehették volna meg velem. Másfél évig tartott ez a kudarcsorozat. Végső elkeseredésemben a Vasárnapi Blikkhez fordultam. A Városligetben beszélgettem el a lap egyik újságírójával, aki terjedelmes cikkben vázolta fel, hogy milyen kanosszajárásra kényszerül manapság egy mozgássérült, ha dolgozni szeretne. A cikket olvasta egy építőipari cég első embere, aki épp Sümegprágáról származott el - szülei, testvérei ma is ott élnek. Unokahúgával üzente meg, hogy adjam meg neki a telefonszámomat. Amint megkapta, másnap már fel is hívott. A megbeszélt találkozónk sikeres volt: alkalmazott a vállalatánál. A munkahelyemen készíttettek nekem egy asztalt, ami olyan magas, mint a szék, amit használok. Mindössze ennyi pluszra volt szükségem ahhoz, hogy dolgozni tudjak a szakmámban. Ugye, nem kellett ehhez valami nagy beruházás? Számítógépes munkát végzek, úgymint: szerződéseket írok, költségvetést viszek számítógépre, elektronikus levelezést folytatok, honlapot készítek. Lábbal írok, netezek, használom az egeret és teszem be, illetve veszem ki a cédét és flopit. Öt-hat lábujjal írok - egy perc alatt körülbelül másfél sort. Elégedett vagyok a kapott lehetőséggel és azzal, ahogy a munkatársak elfogadnak. Segítenek mindenben, amiben szükségem van rájuk. A főnököm már az elején kijelentette, hogy nem fognak kuriózumnak tekinteni a cégnél. Ugyanúgy el kell végeznem a munkát, mint a többieknek. Na, épp ilyen munkahely után vágytam! 
Ritkán nézek tévét. A kevés szabad időmben inkább zenét hallgatok, vagy felkeresem a barátnőmet.
Magánéletemben is meglehetősen önálló vagyok: jórészt ellátom magam. A lábammal borotválkozom és mosok fogat. Hogyan? Leülök a székre a csap mellé. Egyik térdemen keresztbe vetem a másik lábamat. Valamelyest előre hajolok, és onnan kezdve már mindenhol elérem az arcomat - a szám belső zugait fogmosásnál és az arcom bármely pontját a borotválkozásnál. Nem gond a mosógép használata, a beágyazás és a holmim rendben tartása sem. A járműveken, ha nem ülök le, nekitámaszkodom a kapaszkodó rúdnak. Mivel az udvariasság nem divat, ritkán adják át a helyet. Már természetessé vált számomra, hogy amint felszállok, keresem a legmegfelelőbb helyet, hogy fel ne boruljak. A mozgólépcsőn sem tudok kapaszkodni, de ebből még nem volt baj. Gyakran járok könyvesboltba - ott is elkél a segítség. A baseballsapkámat fel tudom tenni a fejemre, de a kötött sapkát már nem. A haverokkal eljárogatunk mulatni. Ilyenkor szívószállal iszom az üdítőt - a szeszes italt nem; azt csak a koccintás erejéig. A kar hiányát nem lehet maradéktalanul pótolni. Úgy érzem, egyes hiányosságaimat még ki tudom küszöbölni, de tudom, hogy van, amit sohasem bírok megoldani a magam erejéből. 
Sok mindent köszönhetek az aktív sportolásnak. Fizikailag megerősödtem, céltudatossá váltam. Olyan országokban fordultam meg, ahová a sport nélkül nem jutottam volna el. Jobban figyelnek rám az életben az emberek. Több embert ismerhettem meg, és velük én is gazdagodtam. Hitet adott: úgy érzem, hogy amit egyszer a fejembe veszek, azt meg is tudom valósítani. Ez tovább, újabb célok elérésére sarkall.
Tizenöt évesen adódott egy lehetőség arra, hogy átússzam a Balatont. A barcelonai paralimpiára készültem. Úgy gondoltam, a Révfülöp és Balatonfűzfő közötti 5200 méter belefér a felkészülési tervbe. Fizikailag és mentálisan is a csúcson éreztem magam. Addig még senki sem úszta át a Balatont kar nélkül, és ez rettenetesen motivált! A vízparton ledobáltam magamról a ruhát, és a körülöttem lévő emberek arcára azon nyomban kiült a döbbenet. Tágra nyílt szemmel meredtek rám: Vajon ez mit akar itt...? Hangos megjegyzést nem hallottam, mert nem gatyáztam egy pillanatig sem, hanem egy vetődéssel a vízbe csobbantam. Az úszás első órája eufórikus örömöt okozott. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy hatalmas lavórban úsznék. Amerre csak néztem, mindenhol víz és víz volt körülöttem. Ezt napokig tudnám csinálni! - gondoltam akkor. Félúton jártam már, amikor kissé megszeppentem: Vajon érdemes volt-e belevágni? Ez a féltáv afféle holtpont volt, de sikeresen túljutottam rajta. Mivel indulás előtt kilószám tömtem magamba a csokoládét, nem fáradtam el úszás közben. Néhány, lassabb úszót meg is előztem. Nagyrészt háton szeltem a hullámokat: úgy a legkönnyebb, ez az úszás legpihentetőbb módja. Mivel a levegő 35 fok meleg volt szikrázott a nap, idővel át kellett térnem a pillangóúszásra, mert kezdett leégni az arcom. Semmiképpen sem szerettem volna napszúrást kapni a magyar tenger közepén. Három óra és két perc alatt úsztam át a Balatont. A parton nézelődő emberek nem tudhatták előre, hogy az egyik úszó kar nélkül jön ki a vízből. Akik észrevettek, mind megtapsoltak a teljesítményemért. Jólesett. Fáradtságot alig éreztem, amikor partra értem. Este, lefekvéskor tört rám a kimerültség. Azt hiszem, hatalmas teljesítmény kar nélkül átúszni a Balatont - annyira, hogy magam sem igen vállalkoznék rá még egyszer (talán...). Nem tudom, hogy úszott-e már a világon valaha, valaki is több mint ötezer métert kar nélkül, nyílt vízen. A Sorstársak című műsor riportere interjút készített velem az északi parton, és azt le is adták a tévében. 
Továbbra sem szeretem a tétlenséget. Következő tervem szerint vagy a Balatont kerekezem körbe, vagy az országot. Guinness-rekordra készülök. Sikerülni fog, ehhez nem fér kétség. Ismerem magam...