AKARATERŐVEL ÉS OPTIMIZMUSSAL FELVÉRTEZVE 
Németh László (56 éves)
Tolna megyében, Ozorán születtem. Az 1848-as szabadságharc idején Csapó Vilmos és serege ennél a falunál állította meg csellel Jellasics bán egyik, túlerőben lévő oldalvédjét: Illyés Gyula az Ozorai példa című költeményben emlékezett meg erről. Gyakran játszottam barátaimmal a falusi házak körül. Élveztem a játék felhőtlen izgalmát a szabad ég alatt, mégis rendre hazasiettem még a sötét leszállta előtt - akkor még nem tudtam, hogy milyen a jó látás. Az iskolában derült ki szemem gyengesége. Szemüveg került az orromra. Segítségével már ki tudtam venni a táblára írt számokat és betűket. Jó eredménnyel fejeztem be az általános iskolai tanéveket, mégsem tanultam tovább. Tisztában voltam vele, hogy a középiskolában diáktársaim hathatós segítségére szorulnék, és ezt semmiképp nem akartam. Helyette inkább elmentem dolgozni apukám mellé a Mecseki Állami Erdőgazdaságba. Egy évig voltam segédmunkás a kubikusok között. Teljesítményük alapján kapták fizetésüket a kemény fizikai munkát végző emberek. A hűs ivóvíz nem fogyhatott ki a kupákból. A vízhordás azonban nem töltötte ki teljesen a munkaidőmet. Előbb megtanítottak főzni a földvájók, majd rám bízták az estebéd elkészítését. Azóta is szívesen veszem kezembe a fakanalat, és nem vallanék szégyent egyetlen konyhatündér mellett sem.
A karomat húzó napi munkától megszabadulva rendszerint könyv után nyúltam. Imádtam olvasni! Kisgyermekként még az sem zavart szüleim házában, hogy a petróleumlámpa gyér fénye mellett kellett kibogarásznom a betűket a könyvlapokról. A kubikusok szálláshelyén már volt villanyvilágítás. Ott, a 100 wattos égő sziporkázó fénye mellett vettem észre, hogy nem látom a Magyarország története könyv lapjain a betűket. Nagyon megijedtem! Szüleimmel Pécsre utaztunk, és elmentünk a Szemészeti Klinikára. A gyakorlott szemorvos hamar megállapította a diagnózist: farkasvakság, az ideghártya elszíneződése és csőlátás korlátozza látásomat. Nyílt szóval még azt is a tudomásomra hozta, hogy előbb-utóbb megvakulok. Nem hittem ugyan el, de azért alaposan rám ijesztett. A klinikán javasolták, hogy keressem fel a Vakok Szövetségének dombóvári csoportját. Így is tettem.
- Mit szeretnél dolgozni? - érdeklődött a titkár.
- Géplakatos, műbútorasztalos vagy lakatos szeretnék lenni! - soroltam vágyaimat. Az asztal túloldalán ülő sorstárs elnevette magát: ezek a szakmák vakon nem sajátíthatók el. A kefekötő, kosárfonó, telefonkezelő és gyógymasszőr szakmák között választhattam. Tanácstalan voltam. A titkár - mivel az iskolában jó tanuló voltam - a gyógymasszőr tanfolyamot ajánlotta.
Felkerültem Budapestre. A Vakok Intézetében laktam 1964 és 1969 között. Sikeresen elvégeztem a tanfolyamot. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy komolyabban tervezzem a jövőmet. Feltámadt bennem a tudásvágy, és úgy döntöttem, hogy gimnáziumba megyek. A Teleki Blanka gimnáziumban, a dolgozók esti tagozatán kezdtem meg tanulmányaimat. Rendíthetetlen szorgalommal bújtam a könyveket. A matematika vagy a fizika tananyagát akkor még fel tudtam olvasni nem látó tanulótársaim számára. De egyre jobban gyengülő szemem a történelem vagy a magyar irodalom betűtengerével már nem volt képes megbirkózni. Eltelt négy év. Sikeresen leérettségiztem, és a továbbtanulás lebegett a szemem előtt - de közbejött a szerelem. Hamarosan megházasodtam. Nem sokkal rá megszületett kislányunk: nagy örömünkre mindkét szeme egészséges volt.
Hadd kanyarodjam vissza az időben ahhoz a pillanathoz, amikor felkerültem Budapestre! A Vakok Intézetében sorstársaim közül többen szenvedélyesen sakkoztak. - Tarts velünk! - invitáltak maguk közé. Így jutottam el a Vakok Szövetségébe, ahol sakkszakosztály is működött. Gyermekkoromban megismerkedtem a sakk alapjaival, sőt, némi jártasságra is szert tettem. Hogyan lehet nem látva sakkozni? Az általunk használt tábla mérete pontosan megegyezik a látó emberek táblájáéval. A fekete mezők azonban, ha csak egy picit is, de kiemelkednek a fehérek közül. Az összes négyzet közepén lyuk van. A bábok talpába vert csap beleillik ezekbe a furatokba, ezért a figurák mindig stabilan állnak. A fekete bábok fejében kis szög van, ami lehetővé teszi, hogy érintéssel könnyen rájuk ismerhessünk. Ha egy látó sakkozó megérint egy figurát, akkor azzal lépnie kell. Mi viszont megtapinthatjuk a bábokat - akár mindegyiket is - anélkül, hogy lépnünk kéne velük. Viszont, ha felemelünk a helyéről egy figurát, akkor azzal már lépni kell. Érvényes és egyben visszavonhatatlan lépésnek az számít, ha leteszem a bábot a mezőre, és elengedem. Ha a báb csapja már benne van a furatban, de a figurát még nem engedtem el, akkor még léphetek vele máshová. A lépéseket pontírással jegyzeteljük. Amikor nem látó játékos sakkozik, leveszik a sakkóra üveglapját, hogy kitapinthassuk a mutató állását.
Az első háziversenyen elindultam, és a nyitó parti után vesztesként álltam fel a tábla mellől. A kudarc azonban nem keserített el: összeszedtem magam, és a hátralévő játszmákat sorra megnyertem. Két és fél pont előnnyel végeztem az élen. Feldobott a siker. Sakktudásom gyarapítása érdekében szorgalmasan bújtam a szakkönyveket és az újságok pénzdíjas sakkfeladványait. Többször is megörülhettem a száz forint nyereménynek. Harmadosztályú versenyzővé fejlesztettem magam, de az egyhelyben ücsörgés nem volt az én világom.
Intézeti haverjaim közül többen átjártak sportolni a Vakok Általános Iskolájának tornatermébe. Velük tartottam én is. Elkezdtem atletizálni. A gyógymasszőrtanfolyam és a gimnáziumi tanulmányok közben nem tudtam kellő időt és energiát fordítani az edzésekre - utána azonban annál inkább.
Nem voltam tehetséges sportoló. De nagyon nagy akaraterőm volt! Hogy elérjem kitűzött célomat, sokkal többet kellett dolgoznom az edzéseken, mint tehetséges társaimnak. Rettenetes elszántsággal vetettem magam az atlétikaedzések sokféle gyakorlatába. Ha a futópálya kőperemét frissen meszelték, a fehér csík segítségével eleinte még tudtam követni a pálya vonalát, a látásom azonban folyamatosan romlott. Előedzésként gyakran körbe kellett meszelnem a futópálya szélét. A meszet és a pemzlit a gyógymasszőrfizetésemből vásároltam. Volt olyan sportolótársam, akinek elég volt három kört futnia ahhoz, hogy meglegyen a kellő edzettsége. Nekem hatszor, vagy akár tízszer is körbe kellett loholnom a pályát ugyanazért az eredményért. Szerencsére a kitartással nem álltam hadilábon. Heti két alkalommal keményen dolgoztunk az edzéseken. Feleségem is a Wesselényi sportkörben atletizált, és sportszeretetünkkel hamar beoltottuk cseperedő kislányunkat is, aki tornázni kezdett. Ügyes, tehetséges tanítványnak bizonyult, és a szöuli olimpia előtt válogatottjelölt lett. Részben lábsérülése akadályozta meg abban, hogy kiutazhasson az ötkarikás játékokra.
Nagyon jól emlékszem első külföldi versenyemre, amit Szabadkán rendeztek. Az edzőm bizalma annyira feldobott, hogy megnyertem a helyből távolugrás versenyszámot. Roppant büszke voltam első babéromra. Nemzetközi versenyek sora következett: Csehszlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában és a Német Demokratikus Köztársaságban élő, látássérült sportolókkal mérhettük össze ügyességünket. Hosszú idő után első nyugati utunkra is sor került: a Német Szövetségi Köztársaságba utaztunk el. Sportpályafutásom csúcsaként 1984-ben részt vehettem a New Yorkban rendezett Fáklya játékokon. Közel 80 ország versenyzői indultak a viadalon, ahol ötpróbában is számot adhattam tudásomról.
A pentatlon számai: 100 méteres síkfutás, távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás és 1500 méteres síkfutás. A százméteres síkfutás felelevenítésével kezdem a sort. Fényt még láttam, de az már vajmi kevés volt az önálló futáshoz. Két edző segített a futásban. Egyikük a rajtvonaltól körülbelül hatvan méterre állt előttem, míg kollégája a célban helyezkedett el. Előbb a közelebb, majd a célban álló edző hívó hangja felé futottam. Eldördült a rajtpisztoly, és én már megint rosszul kaptam el a rajtot. A futás volt az erősségem, nem a rajtolás. A végén így is alig maradtam el a legjobb időeredményemtől, mégsem voltam elégedett - még annak ellenére sem, hogy eleve combizomszakadással érkeztem a versenyre (ezt hazaérkezésem után megoperáltattam).
Következett a távolugrás. Huszonöt méter tíz centiről futottam neki a homokágynak. Edzőm "gyere-gyere" biztatással segített, hogy a nekifutásom egyenes legyen. Ugranom az "egy-két-há" beszámolás végén kellett. A diszkoszvetéshez nem volt szükségem külső segítőre. Beálltam a dobókörbe, és felvettem a dobásirányt. Ettől kezdve már csak rajtam múlott, hogy milyen távol fog talajt a szer. A gerelyhajítás sem kívánt különösebb segítséget - de ez már korántsem igaz az 1500 méter síkfutásra. Ez a majdnem négykörös szám igazi erősségem volt. Futás közben egy körülbelül fél méter hosszú szalag végét markoltam - a másik vége egy látó, nálam jobban futó segítő kezében volt. A segítő nem futhatott előttem: mellettem kellett szaladnia. Azt a pár szót, ami ahhoz kellett, hogy jelezhessem, mikor akarok gyorsítani, vagy ahhoz, hogy megértsem, mikortól kell balra kanyarodnom, mindig a kiutazás előtt tanultam meg. A kísérő futó a szavakon felül csupán annyi segítséget adhatott, hogy ha előznöm kellett, akkor kezével meglökte a kezem fejét a 100 méteres síkfutástól eltérően ugyanis 1500 méteren több versenyző fut egyszerre a pályán. Önmagamhoz híven megnyertem a záró számot. Huszonhét versenyző indult a pentatlon versenyen. Hatalmas boldogság öntött el, amikor megtudtam: második helyezést értem el a Fáklya játékon! Mindössze pár ponttal maradtam el a győztes jugoszláv sráctól. Bár fűtött a visszavágás vágya, de a Rómában, 1985-ben rendezett Európa bajnokságon is ő állhatott fel a dobogó tetejére. Ismét ezüstéremmel tértem haza.
Amikor megtudtam, hogy nagy ellenfelem Jancsics nem indul az 1986-os világbajnokságon Göteborgban, megdobbant a szívem. Nagy lehetőség előtt álltam. Kicsit magamat is okolhatom amiatt, hogy elszalasztottam a kínálkozó, világbajnoki aranyérmet. A verseny előtt nem sokkal két hetet töltöttem el Svájcban, és a nyaralás alatt kissé elengedtem magam. Az edzésekből is kimaradtam. Sajnos, időközben megromlott viszonyunk feleségemmel. A válásunk kezdete is erre az időszakra esett. A csapat azonban már két héttel a világbajnokság kezdése előtt kint volt Göteborgban. Talán még lett volna esélyem, hogy bepótoljam az elmaradt edzésmunkát, de olyan pocsék, esős volt az idő a verseny kezdetéig, hogy az atlétikapálya csak úszóedzésre lett volna alkalmas. A pentatlon versenyen 120 versenyző indult - hatodik lettem.
Akár meg voltam elégedve elért eredményemmel, akár nem, rengeteg munka feküdt benne. Munkaidő után indultam edzésre - hetente már ötször. Az atlétikai edzéseket tavasz kezdetétől egészen a hideg idő beálltáig a Bosnyák tér közelében lévő sportpályán tartották. A zimankó ideje alatt a Vakok Iskolájának kiválóan felszerelt tornatermében gimnasztikáztunk. Télen-nyáron napi 3-5 kilométert futottam csapattársaimmal a Városligetben. Ezzel azonban nem elégedtem meg! A második emeleten laktunk. A hétvégeken naponta ötször egymás után, afféle pótedzésként felszaladtam a tizedikre. Útközben éberen füleltem, nehogy nekirontsak egy lefelé igyekvő lakótársnak. A bemelegítő edzés után visszatértem a lakásba, és nekigyürkőztem a fekvőtámaszoknak. Naponta ötször, alkalmanként 60-70 karhajlítással erősítettem. A kilencvenes évek elejétől előszeretettel gyakoroltam a légiós fekvőtámaszt. Talán nem mindenki számára ismerős ez a gyakorlat: egy fekvőtámasz után egy guggolás következik, majd két karhajlítás után két guggolás, és így tovább. Akkor már betöltöttem negyvenedik életévemet, de sikerült eljutnom tizennyolcig. Hogy mennyire kimerítő a légiós fekvőtámasz? Érdemes kipróbálni!
A helyből magasugrás versenyszámban is próbálkoztam - ebben egy lépés után kell elrugaszkodni a talajtól. A Fáklya játékon, 135 centimétert teljesítve ötödik helyezést értem el. Olasz színekben induló versenyző nyakába akasztották az aranyérmet - tizenöt centiméterrel bizonyult jobbnak nálam. Az edzettségemnek köszönhetően még 48 éves koromban - nyolc évvel New York után! - is megugrottam a 135 centit. Végül a helyből hármasugrás versenyszámot említeném, ahol idehaza én voltam a csúcstartó 815 centiméteres eredményemmel; a világcsúcs 851 centiméter. A világversenyeken mindig a legjobb hat között voltam.
Feledhetetlen élmény volt a légiút New Yorkba. Atlétikacsapatunk együtt utazott a mozgássérült sportolókkal és a gool-ball csapattal. A svájci hegyek felett repültünk. A gool-ball csapat edzője váratlanul felugrott a helyéről.
- Odanézzetek, fiúk! Milyen szépek a hegyek! - kiáltotta lelkesen. A látványba belefeledkezett mester megfeledkezett róla, hogy a légikisasszony helyéről pattant fel - az pedig abban a pillanatban, amint felugrott róla, felcsapódott a fotel háttámlájához. Miután a száz kilogrammnál is súlyosabb Feri bácsi kigyönyörködte magát az ablaknál, visszaült - volna - a helyére. Keze-lába égnek meredt, amint nagyot huppant a repülőgép padlójára. Többen is segítségére siettünk, de a ránk törő hahota miatt nem voltunk képesek megbirkózni a szó szoros értelmében nehéz feladattal.
Hasonlóan maradandó emlék a Fáklya játékok megnyitó ünnepélye. Több ezer néző tapsolta végig, ahogy a sportolók bevonultak a stadionba. Ott volt az amerikai elnök, Ronald Reagan is, és én örömmel integettem a lelátó felé. Hasonlóképpen fantasztikus volt a záróünnepély sokszínű varázsa. Kis fáklyát adtak a kezünkbe a szervezők. A mozgássérült sportolókkal vonultunk együtt. Ők meséltek nekünk áradozva az eléjük táruló, csodaszép látványról. Sajnos, én még a kezemben lévő fáklya lobogó lángját sem láthattam.
A versenyek ideje alatt, de a sportpályáktól távol is történt egy és más. Egyszer, a szálloda mosdójában meghallottam, hogy egyik, gool-ball játékos barátom megérkezik a szomszéd fülkébe. A két teret elválasztó fal alatt viszonylag széles rés tátongott. Átnyúltam a mit sem sejtő haver lába felé. Megragadtam hatalmas termetű barátom izmos lábszárát, és kutya módjára elugattam magam. Mivel tudtam, hogyan reagál, ha magához tér az álkutyaharapás okozta rémületből, pillanatokon belül futásnak eredtem - de nem a vakvilágba! Ismertem az emeleten a közlekedő utak elhelyezkedését és irányát, ezért egy körbeszaladható rész felé inaltam. Barátom bőszen kergetni kezdett, és futás közben mérgesen kiáltozott utánam. Tudtam: mindenáron el kell kerülnöm, hogy a keze közé kaparintson - no de az én legsikeresebb számom az 1500 méter volt!
Egy másik, feledhetetlen sztori Tóth István edzőhöz fűződik. Mérhetetlenül türelmes ember volt, és nagyon szerette a kislányát. Akármerre jártunk a világban, mindig vett neki valamilyen játékot. Ráadásul szinte kötelező volt, hogy valamennyien megnézzük, megcsodáljuk az új portékát. Az ismertető után még a játék működési elvét is kívülről kellett fújnunk. Aztán az egyik, mozgássérült versenyző hozzányúlt a folyosón egy hamutartónak látszó tárgyhoz. Elviselhetetlenül éles és hangos szirénázás kezdte tépázni érzékeny dobhártyáinkat. Az egész emelet szinte egy emberként rohant a tűzlépcső felé, és a riasztás után pár perccel meg is jelentek a hotelben a tűzoltók. Pista eközben angyali nyugalommal gyönyörködött a legújabb játékban.
- Pista, te nem jössz? - kiáltottunk vissza, az ajtó felé tolongva.
- Hová? - kérdezett vissza nagy csodálkozva.
Egyetemisták és katonák segítettek nekünk a városban. Buszokkal hoztak-vittek minket a világvárosban. Ám megesett az is, hogy az egyik, gyengén látó, csörgőlabdás fiúval nekiálltunk stoppolni a széles autóút mellett. De amíg elértük a nekünk kellő sztrádát, jó pár más autóúton átkeltünk - mégpedig toronyiránt! Arra, hogy milyen veszélyeket vállaltunk fel a robogó autók között szlalomozva, csak a kézjelzésünkre megálló kocsiba ülve eszméltünk rá. A néger hölgy egészen a szálláshelyünkig fuvarozott minket országúti cirkálójában.
A városban állt az a két ikertorony, amiknek azóta a fanatisták nekivezették az eltérített repülőgépeket. Mi is jártunk az egyik tetején. Az edzőnk lenézett, és részletesen mesélt az elé táruló látványról. Az utcán elhaladó autóbuszt alig hangyányinak érzékelte, a járdán sétáló embereket pedig nem is látta a magasból.
A hazaút is tartogatott meglepetést. Állítólag százévenként egyszer zúdul akkora égi áldás a metropoliszra, mint amekkora épp indulásunk napján árasztotta el a várost. A szálloda portása azt láthatta, hogy a hotelt elhagyva a kezünkben visszük a lábbelinket, a nadrágunk szárát pedig magasan felhajtogattuk. Fél lábszárig érő patakon átgázolva jutottunk el a buszig, aminek alját addigra már tisztára mosta a bősz áradat. De hiába vitt volna ki minket a reptérre, mert a légikikötő nem fogadott és nem is indított járatokat. A figyelmes és egyben rugalmas amerikai kísérőnk autóbuszos városnézést iktatott be külön programnak. Keresztül-kasul autóztunk New Yorkon. Látó kísérőinknek volt miről mesélniük út közben. Bolyongtunk a városban, a repülőtér pedig továbbra sem üzemelt - így aztán szálláshely után kellett néznie a buszon tartózkodó, amerikai szervezőnek. A Swissair légitársaság által üzemeltetett Ritz Hotel előtt állt meg városnéző busszá avanzsált járművünk. Hótt elegáns helyen találtuk magunkat: a hall pihepuha szőnyegére alig mertünk rálépni. Az egész berendezés olyan tipp-topp volt, hogy a szobával és a mosdóval ismerkedő edzőnk szeme-szája tátva maradt.
- Az életben többé nem leszek ilyen elegáns környezetben! - állapítottam meg. Már épp hozzákezdtem a táskám kicsomagolásához, amikor nagy hirtelen berontott az amerikai szervező, és lelkesen közölte: irány a repülőtér! Mi tagadás, csak némi habozás után pakoltuk vissza a holmit. Tizenegy óra késéssel emelkedett fel a kifutópályáról a Boeing.
Nagyon jó volt az Egyesült Államokban, de még annál is jobb érzés volt hazatérni. Kivándorlási céllal soha, semmilyen körülmények között sem hagynám el Magyarországot! Kibírhatatlan fájdalom lenne elszakadnom az ismerősöktől, barátoktól és a családomtól.
Alig húszéves koromban nem azért kezdtem el sportolni, hogy anyagi hasznot húzzak belőle, hanem azért, mert jól esett, és kívántam a testedzést. Nagyon sokat köszönhetek a sportnak. Az egészségemet is, meg azt is, hogy épp bőrrel úsztam meg egy-két utcai kalandot. Farkasvakságom lévén, naplemente után már csak a közvilágítás és a gépjárművek fényeit láttam az utcán. Az edzés után hazafelé indultam. A troli ablakain kiszűrődő fényfolt méretéből megállapítottam, hogy egy 72-es várakozik a piros lámpánál.
- Na ezt még elérem! - döntöttem el, és uccu neki! Szaladni kezdtem a megállóhely felé. A talpammal éreztem ugyan, hogy emelkedőn rohanok fel, mégsem fékeztem. Áttörtem az útlezáró korlátot, és már repültem is a mélybe! Csővezetéket fektettek az út szélén: annak az árkába zuhantam le. Máig sem értem: fejjel lefelé estem, mégis talpon értem talajt! A gödör fala útközben megdobott. Talpra álltam. Kezemmel végigtapogattam csontjaimat. Nem törött el semmim, viszont a kabátom és a nadrágom több helyen is elszakadt. Sebaj. A lényeg, hogy nem törtem össze magam. Nehogy részegnek nézzenek az arra vetődő gyalogosok, a kezem ügyébe került táskámból elővettem a fehér botot, és felálltam a cső tetejére. Élénken füleltem ki a gödörből.
Egy férfi jött felém a járdán. - Van ott valaki? - kérdezett le a mélybe.
- Igen! - feleltem sóhajtva. 
- Nincs semmi baja, jóember? 
- Nincs! - válaszoltam kurtán. A táskámat és a fehér botomat a segítőkész gyalogos útmutatása alapján tettem fel egy párkányszerű kiszögellésre, ami úgy középúton lehetett a felszín felé. 
- Várjon egy kicsit! - mondta a figyelmes gyalogos. - Elmegyek segítségért!
- Addig sem tétlenkedem! - gondoltam. Kezemet és lábamat erősen megfeszítettem a gödör két oldalán. Nagy küzdelmek árán feltornáztam magam a táska és a fehér bot mellé. Ezalatt megérkezett az árok széléhez a póterő is. Kidobtam a holmimat a gödörből, és felnyújtottam a kezemet. A két segítőnek mélyen le kellett hajolnia, hogy elérjenek: legalább négy méter mélyről kerültem ki - többé-kevésbé épp bőrrel.
Volt egy másik, hasonló eset is. Gool-ball edzésről tartottam haza, és a szokásos, sebes tempómban haladtam a járdán. A Hungária körutat épp felújították. Én a fehér bottal a kezemben iparkodtam a buszmegálló felé, lendületes léptekkel - egyenesen egy gödörnek, amiről mit sem sejtettem. Amikor éreztem, hogy az egyik lábam a mélybe csúszik, a másikkal reflexszerűen akkorát rugaszkodtam, amekkorát csak bírtam. Átugrottam a gödröt. Erre a teljesítményre csak azért lehettem képes, mert évtizedek óta edzésben voltam. A túloldalon gondoltam csak bele: mi lett volna, ha nekiugrom a gödör falának, szélének? Az elrugaszkodás pillanatában ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy milyen széles az árok. Ruganyosságomnak köszönhetően karcolás nélkül úsztam meg a bátor szökellést, de amikor átgondoltam a váratlan eseménysort, a rám törő stressztől teljesen leizzadtam.
Miért tettem le voksomat a csörgőlabdasport mellé is? Amikor 1980-ban megalakult a gool-ball szakosztály, akkor azonnal jelentkeztem a csapatba. Ez a játék ügyességet, ruganyosságot, kiváló erőnlétet és jó hallást követel. Sokkal összetettebb, mint az atlétika. Remekül kiegészítette, majd pótolta az alapsportágat. Aztán teljesen abbahagytam az atletizálást, aminek igen egyszerű oka van: volt feleségem az egyik, atletizáló társammal kötötte össze a sorsát. Ettől fogva már elvi okokból nem jártam oda edzésre. De az intenzív sportolástól nem akartam elszakadni, tehát a gool-balledzéseket továbbra is látogattam.
A szöuli paralimpián negyedik lett csörgőlabdaválogatottunk, de úgy érzem, az eredményhirdetés után nekünk kellett volna győztesként felszállnunk a repülőgépre.
Miért mondom? Országok nevét most nem említem. Szóval, sejtettük mérkőzés közben, hogy az ellenfél egyik játékosa lát. Ez még nem is lett volna baj, mert a szemet takaró, átláthatatlan szemüvegben játszunk. De a srác mérkőzés közben a karjával egy parányit félretolta a szemüveget. Utána már magabiztosan vetődött a lövéseinkre. A későbbi világversenyek alatt fény derült a paralimpián érmet nyert csapatok centerjátékosainak turpisságára. Ezeket a játékosokat kizárták a további versenyekből, és így országuk válogatottja jelentősen meggyengült.
Atlantában is ránk járt a rúd. Akkor már a leragasztott szemre kellett feltenni a védő és egyben takaró szemüveget. Az első ellenfelünk meglepően erősnek bizonyult - olyannyira, hogy egyetlen, bekapott góllal kikaptunk tőlük. Az ellenfél centere nem egészen fair módon vett részt a küzdelemben. Edzőnk sasszemének már Szöulban feltűnt az említett játékos inkorrektsége - szerintem a fő ludasok, az igazán sportszerűtlenek azok az emberek, akik nem úgy ragasztották le a fiú szemét, ahogy az illett volna. Az utánunk következő mérkőzéseken már nem volt módja a trükközésre a gyengén látó játékosnak. Meg is lett az eredménye: minden meccsükön legalább fél tucat gólt kaptak. Az első mérkőzésen elszenvedett vereségünknek köszönhetően azonban nem kerültünk be a legjobb hat közé, pedig - tudásunk alapján - dobogós helyezést érdemeltünk volna. Így be kellett érnünk a hetedik hellyel. Nem mindegy!
A sportolás nem csak az állandóan jó kondíciót biztosítja, de más hozadéka is van - itt mindenekelőtt a csapatszellemet emelném ki. A gool-ballcsapatban mindannyian érdeklődő emberek vagyunk, miként atletizáló barátaim is. Ha valamelyikünknek megtetszett egy, a Vakok Szövetségének hangos könyvtárából kölcsönzött könyv, akkor azt ajánlotta csapattársainak is. Nyugodtan elmondhatom magamról és sportoló társaimról is, hogy olvasott emberek vagyunk. A test edzettsége mellett a szellem is megkívánja, megköveteli magának a frissességet.
A sportról szólva említettem már, hogy sohasem a pénzszerzés vágya lebegett a szemem előtt. Az élet azonban úgy hozta, hogy a New Yorkban elért ezüstérmemért már én is megkapom az államtól azt az összeget, ami az olimpián ezüstérmet nyert, egészséges sportolóknak már régebb óta jár. Nem jön rosszul a havi járandóság. Sokat jelent számomra az anyagi biztonság. A stabil, kiegyensúlyozott anyagi helyzet lelki és szellemi nyugalmat ad. Negyven év munkaviszony után nyugdíjba mentem, de ahogy előtte, azóta sem tudok unatkozni. Lányom viszonylag messze lakik tőlem. A gyáli buszvégállomásig még el tudnék menni, de utána már bajban lennék. A fehér botos ember számára a buszvégállomás után nincs megbízható támpont. Ennek ellenére hetente egyszer találkozom az unokámmal. Ilyenkor örömmel kapom karjaimba a csöppséget. Félve mondom ki: talán nagyobb örömömet lelem a kétéves apróságban, mint szeretett lányomban.
A gyógymasszőr szakmám mellett mindig is szerettem barkácsolni. Nem csak saját villanybojlerünket szedtem darabokra - és javítottam meg! - hanem másokét is. Nem szaladok el, ha alapvető villanyszerelési munkákról van szó. A lakásomban egyik vízcsap sem csöpög. Tizenöt négyzetméter lambériát raktam fel az előszoba falára és a bejárati ajtóra. Megnézte ezt egy asztalos ismerősöm, és felhívta a figyelmemet, hogy máskor ne vágjam röviden a sarkokat. Amikor lányomnál lambériáztam, már jobban odafigyeltem a sarkok kialakításánál a vágáshosszra. Beépített szekrényt is készítettem már. A lakásomat magam tartom tisztán. Akár látó barátnőm jön el hozzám, akár más, látó ember, mindig megkérem őket, hogy mondják meg, ha nem elég alapos valahol a takarítás. Mosok, vasalok, főzök magamra. Azért nincs számítógépem, mert akkor kevesebb időm maradna olvasni. Most napi 3-4 órában hallgatok könyvet, és úgy érzem, az amúgy különösen hasznos technikai eszköz megfosztana ettől a kedves elfoglaltságtól.
Nagy kőművesmunkát végeztek a lakásomban: teljes felújítás volt. Hatalmas nejlonzsákokban gyűlt a sitt. Lehajoltam az egyik, alaposan megpakolt zsákhoz, hogy levigyem a kapu elé.
- Csak nem te akarod lecipelni a sittet? - kérdezte a kőműves. - Azért van itt a segédmunkás, hogy elvégezze a nehéz munkát!
- Jól van - gondoltam magamban. Feltettük az egyik, törmelékkel teli zsákot a segéderő hátára - ő meg azon nyomban összerogyott a teher alatt. - Mégiscsak jobb lesz, ha az én hátamra teszitek - mondtam a kudarcba fulladt kísérlet után. Ketten emelték és tették a hátamra a tömött nejlonzsákot. Lesétáltam vele a második emeletről, és letettem a kapu mellé.
Ne lepődjön meg ezen senki, méghozzá a következő miatt: leguggoltam az edzésen, és "brahiból" két, száz kilogramnál is súlyosabb sporttársam ült a nyakamba. Mindketten megkapaszkodtak a bordásfal rúdjába. Ötször álltam fel velük.
Sajnos, ma már alig vetődik le egy-egy fiatal a különböző edzésekre, pedig én a folyamatos sportolásnak köszönhetem jó fizikai állapotomat, a csörgőlabdának pedig a kifinomult hallásomat. Jó szívvel ajánlom fiatal sorstársaimnak is a testet és lelket egyaránt edző sportot. Szeretettel várunk Benneteket!