SPORTZSÁK
Mecseki István (47 éves)
Huszonöt éves koromban lettem cukorbeteg. Hogy sokasodjon az amúgy sem kis baj, hamarosan teljesen leállt a hasnyálmirigyműködésem, és emiatt nem képződött inzulin a szervezetemben. Az orvos felvázolta a lehetséges szövődményeket, én pedig szó nélkül elfogadtam a javaslatát. Az egyenletesebb vércukorszint érdekében az akkori kezelési szokásoktól eltérően, napi két adagra bontva - reggel és kora délután - adtam be magamnak az inzulint. Ennek hatására szervezetem cukorszintje stabilizálódott, és tünetmentessé váltam. Továbbra is a Magyar Autóklub sárgaangyalaként dolgoztam az utakon. Cukorbetegségemet nem szégyelltem, de nem kötöttem se a barátok, se a munkatársak orrára. A rendszerváltás után tartós, gyógyíthatatlan betegség néven adókedvezményt kaptak a cukorbetegek. Főnököm meglepve értesült kiváltságos megtakarítási lehetőségemről. - Hogyan tudtad megbulizni, hogy stramm ember létedre igénybe vehesd a cukorbetegeknek járó adókedvezményt? Összeköttetés, netalán pénz? - érdeklődött reménykedve. Mindössze jó kapcsolat kérdése... - feleltem.
Teltek-múltak az évek. Már tizennégy éve voltam cukorbeteg. Forró nyári nap hevítette az M1-es autópálya bitumenjét. Gumit cseréltem egy lerobbant teherautó kerekén. Ez eléggé megterhelő tevékenység: patakokban folyt rólam a veríték. Váratlan esemény hagyatta velem abba a munkát: elment a látásom. Mindössze erős narancssárga színt láttam magam előtt, és a közepében egy hatalmas, fekete folt éktelenkedett. Olyan kétségbeesés tört rám, ami tán még a halálfélelemnél is rosszabb. Megkövülten álltam. Riasztották a mentőautót, és az a Rókus kórházba robogott velem. Ott gyors és precíz orvosi vizsgálattal fényt derítettek a látásvesztésem okára.
Az évek óta meglévő cukorbetegség rugalmatlanná tette a hajszálvékony szemi erek falait. Nem bírtak ellenállni a belső nyomásnak és megpattantak. Bevérzett a szemfenék. A hamarjában elkezdett lézerkezelésekkel sikerült megállítani a vérzést. Elkezdődött a nagyon lassú gyógyulás. Már sötét- és világosszürke árnyakat láttam magam előtt. A látásvesztés teljesen lehetetlen helyzetbe sodort. Abszolút önállótlanná váltam. Az elején még a lakásban sem mertem egymagam közlekedni, és még a pohár vizet is úgy kértem.
Amíg az ember birtokában van a látás csodálatos képességének, bele sem gondol abba, hogy mi is lenne nélküle? A kényszerhelyzet azonban nagy úr! Sosem voltam gyámoltalan fickó. Ezért, ahogy javuló lelkiállapotom engedte, elspekuláltam, milyen praktikákkal tehetnék szert a kellő önállóságra. Már nem kértem meg a feleségemet, hogy nyomja rá a fogkrémet a kefére. Elindultam a családi ház feltérképezésére. A kezemet magam elé tartottam, és számoltam a lépéseket, a lépcsőfokokat. Már nem araszolgatva botorkáltam a házban, hanem totyogtam. Kezdtem fejlődni. A Rókus kórházból időközben átirányítottak az István kórház diabetológiai szemészetére, ahol a csodálatos Palágyi Deák Ilona doktornő kezdte el a szinte kilátástalan munkáját. Feleségem minden nap bekísért a gyógyintézetbe, letett az ambulancián, és úgy indult dolgozni. Egész napomat a kórházban töltöttem; az inzulint is ott adtam be magamnak. A munka után pedig jött értem az asszony, és együtt indultunk haza. Fél éven át volt ez hétköznapi elfoglaltságunk. Helyreállító és karbantartó kezelést kaptam, ami lassú javulást indított be. A vérző ereket sikerült stabilan lezárni, és a vérömleny alig-alig érzékelhetően, de elkezdődött felszívódni. Először csak homályos árnyakként érzékeltem magam körül az embereket és a tárgyakat, majd egyre jobban kitisztult a látásom. Szűk éven belül már egyedül mentem kezelésre a kórházba, hogy feleségemet mentesítsem a napi kétszeri kitérőtől. Megfontolt léptekkel haladtam a járdán, hiszen a villanyoszlopot és a hirdetőtáblát már felismertem ugyan, de látásom a biztonságos, önálló utcai közlekedéshez még igencsak gyengécske volt. Az aluljáró lépcsője előtt megálltam, kezemet a homlokomra téve látványosan gondolkodtam, és közben lázasan tapogattam a talpammal: így kerestem meg a lépcsősor elejét. Óvatosan haladtam lefelé. A végén, amikor már nem volt több lépcsőfok, mindig léptem egy nagy "üreset". Ejnye, no - mondtam, és mérgesen néztem a földre. Különböző, elterelő mozdulatokkal próbáltam álcázni, hogy rosszul látok. Ez vagy sikerült, vagy nem. A múló hónapok alatt egyre jobban kitisztult a látásom, aminek nem csak én örültem tiszta szívemből, de a doktornő is. Száz esetből jó, ha egy embernek sikerül visszaadni a látását az erek szétdurranása után - vallotta be másfél évvel a bevérzés után. Ez akkor történt, mikor megláttam a szemén a sminket: fekete ceruzával húzta ki az alsó és a felső szemhéját. Mindketten elégedettek voltunk. A bevérzés nem rongálta meg jelentősen a látóideget, ezért térhetett vissza a látásom a bevérzés felszívódása után. A bal szememmel akkor már a vizustábla hosszú számsorának a felét el tudtam olvasni - a jobbal, sajnos, semmit. Mélyen elgondolkodtam sorsom szerencsés alakulásán. Rájöttem, hogy mennyire nem becsültem azt, ami van! Nem éreztem addig a látás mérhetetlen értékét. Ettől fogva erős empátiával és őszinte csodálattal gondoltam a fehér bottal közlekedő emberekre. Talán furán hangzik, de igaz szeretetet érzek irántuk. Soha nem jutott eszembe átráncigálni őket az úttesten, ha láttam, hogy elkél a segítség. Helyette megbeszéltük a segítségnyújtás módját, és igazodva a nem látó ember igényéhez, úgy segítettem, ahogy kérte.
Cukorbetegségemet ez alatt a Szent István Kórház II. bel osztályán tartották kordában. Diabéteszkezelő orvosom, dr. Vörös Péter főorvos nem értette, hogyan pattanhattak meg a szememben lévő erek. Magam is elgondolkodtam rajta. A munkám erős fizikai igénybevétellel járt. Az inzulinnak köszönhetően a cukrom a normális érték felső határa körül stabilizálódott. A fizikai munka szénhidrátot vesz el a vérből. Minél intenzívebb a munkavégzés, annál többet. Az energiafaló, erős fizikai munka hatására az egészséges emberben a hasnyálmirigy inzulintermelése leáll. Mi történt az én esetemben? Itt fordított a sorrend: adott az inzulin, ehhez kell étkezni. Minden reggel beadtam magamnak egy-egy gyors és lassú lebomlású inzulinadagot. Ezt keringtette a szervezetemben a véráram. Ehhez jött az étkezéssel bevitt szénhidrát - mindez precízen az orvosi elvárásnak megfelelően. Mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ne pattanjanak meg az ereim? Az én válaszom az, hogy mindennap folyamatos, egyforma ritmusú fizikai munkát kellett volna végeznem. Ezt azonban a gyakorlatban nem lehet megvalósítani. Az inzulin adagolását erre a tökéletesen egyforma, napi folyamatra találták ki, és ez mit sem ér az izgő-mozgó embernek. Véleményem szerint annál az ominózus gumicserénél úgy 4-5 mmol/l-rel eshetett le a vércukrom. Ilyen vészhelyzetben könnyen behipózhat a beteg. Ennek elkerüléséhez reggel kilenc-tíz mmol/l-re kellett volna beállítani a cukorszintemet, hogy legyen miből leadni napközben, az intenzív fizikai munkával.
A látásvesztés miatt munkaképtelenné váltam, és a családi orvos elindította a leszázalékolást. Flottul ment az ügy, és nem sokára havonta üdvözölhettem a pénzes postást. Nyugdíjas életem kezdő szakaszában két éven át jártam lézerkezelésre. Már teljesen felszívódott a bevérzés, amikor Vörös doktor - aki kiváló nephrológus is - ekképp szólt hozzám: Baj van, mert jelentősen megugrott a kreatinin szintje a vérében!
Mindenki ismeri, mi a vese szerepe a szervezetben. Működése során mindent a vérből von ki, és a kiválasztott anyagot továbbítja a megfelelő helyre. A vese mindenkori állapotát hűen tükrözi kétféle, a vérben található méreganyag (a kreatinin és a karbamid) mennyisége. Káliumszegény diétával sikerült visszafogni a méreganyag-mennyiség emelkedését. Sajnos, ez csak átmeneti eredmény volt, mert azután elszabadult a pokol. Két évvel a kreatinin megjelenése után annyit rosszabbodott a vesefunkcióm, hogy szükségessé vált a művesekezelés. A romló egészségi állapotom félre nem érthető jelzésekkel szolgált. Leragadtak az izmaim. Az ízületeim (csukló, boka, térd, kéz) mozgatása olyan érzéssel járt, mintha elfogyott volna a kenőzsír a mozgó gépalkatrészről. Szárazon dolgoztak a csuklók, recsegtek, ropogtak. Egyre kevésbé bírtam a mozgással járó fájdalmakat. Leguggolni már nem tudtam, mert félig guggoló helyzetben olyan erős fájdalmak törtek rám, hogy inkább eldőltem oldalvást. Betegségem eme stádiumában javasolta Vörös főorvos úr, hogy csináltassam meg a fisztulaműtétet. Ezzel a karhajlatban, Y alakban összevarrnak egy artériát és egy vénát, amitől olyan erős lesz a nyomás ebben az érben, hogy az megfelelő mennyiségű vért juttathat a művesegépbe. A betegség eme szakaszában már mérhetetlenül fáradt voltam. Csak nagy lelki tusakodás árán tudtam rávenni magam, hogy megmozdítsak valamit magam körül. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a tehetetlenség érzése. Az orvosok ugyan javasolták, hogy próbáljak meg minél többet mozogni, és én meg is akartam felelni, de képtelen voltam rá. Elkezdődött a művesekezelés az István kórházban, a Fresenius dialíziscentrumban. Sok betegtársammal ellentétben nekem ez valóságos megváltás volt. Az első fél év méregtelenítése után szinte újjászülettem. A kétnaponta végzett kezelés az elfogadható érték közelébe állította be a vérem kreatininszintjét. A vizeletet is teljes mennyiségben kiválasztotta a vesém. Kétnaponta öt-öt órát töltöttem a művesegépen, így azokra a napokra megvolt az elfoglaltságom - pláne, ha hozzászámítom az oda- és visszautat is. Ennek ellenére sem volt vitás, hogy bőven megéri a ráfordított idő és energia, mert a kezelés tünetmentessé tett.
Az örömömbe azonban nemsokára üröm vegyült. Egyre kevesebbet tudtam pisilni. Újra katasztrofálissá vált a helyzet. Megittam két liter folyadékot, de már egy csepp sem távozott el belőlem. A vér egy ideig befogadta a megivott folyadékot, de miután telítődött vele, kinyomta azt a szövetekbe. Ödémás lettem. Még a legnagyobb kánikula idején sem ihattam napi egy-másfél liternél többet. Ebben benne van a leves, a joghurt és az ivólé is. A dializálógépnek ekkor már nem csak méregtelenítésből kellett jelesre vizsgáznia, hanem folyadéklevételből is. Eggyé váltam a művesegéppel; nélküle már nem maradhattam volna életben. Lelkiekben teljesen összetörtem (1999 vége). Nem érdekelt senki és semmi. Kezdtem lemondani a további harcról. Már nem voltam hajlandó saját lábamon a kezelésre menni. A RENDEPO-szolgálat gépkocsiját vettem igénybe - ezzel szállították kezelésre a még ülőképes vesebetegeket. Az egyik alkalommal elbeszélgettem barátommal és betegtársammal, Marinyák Gáborral - illetve panaszkodtam, sajnáltam magam, és elárasztottam őt bánatommal. Csendesen mesélte, hogy húszéves kora óta vesebeteg. Új vesét is kapott már, de azt tizenegy hónap múlva kilökte a szervezete. A sikertelen transzplantáció óta már hatodik éve járt dialízisre. Tízszer jobban megszenvedte a betegségét, mint én.
Elszégyelltem magam. Mit hülyéskedsz, István! - szólt rám Gábor. Tudsz úszni...? Gyere le a Fradi uszodájába! A Magyar Transzplantáltak Sport Egyesülete bérli a pályát. Ott a helyed, közöttünk!
Csak kapkodtam a fejem az ötlettől. - Nem bánom! - feleltem, és a következő edzésnapon lementem az úszók közé. Megcsapta orromat az uszoda eltéveszthetetlen, ismerős illata.
Kilencéves koromig amolyan csont-bőrforma voltam, ám zörgő vázam ellenére eleven kölyökként éltem napjaimat. Testnevelő tanárom egyszer kézen fogott, és levitt a Császár uszodába.
- Itt van ez a gizda kisfiú - mondta Mezei Pista bácsinak (Kacsának, a római olimpián részt vett magyar vízilabdaválogatott kapusának), a Budapesti Építők úszóedzőjének. - Faragjál embert belőle, mert tönkreteszi a tornaórákat. Minden gyerek röhögőgörcsöt kap, ha meglátja rövidnadrágban!
Pista bácsi rábólintott: így lettem úszópalánta. A magam tehetsége szerint szeltem a vizet, és a jó szemű edző hamar rájött, hogy soha nem leszek úszófenomén. Négy év múlva (hetedikes koromban) át is kerültem a vízilabdázókhoz.
Mielőtt rátérnék az új sportág taglalására, szólnék pár szót az úszóedzések hozadékáról. Négy év folyamatos és aprólékos edzőmunkája minden gyerekből embert teremt! A rendszeres úszás komoly, érett kamasszá tett. Megtanultam, hogy mi a feladatom az életben. Az iskola után irány haza, ebéd, majd tanulás, mert délután ötre már az edzésen kell lenni, és pár ezer métert le kell gyűrni a medencében. Fáradtan hazabotorkálok, és bezuhanok az ágyba. Vicik-vacak gyerekből izmos, tudatos fiúvá serdültem. Mindenemmé vált a sport. Már harcos vízilabdázó voltam. Az egyik edzésen beállított a kapuba Pista bácsi. Tettem a dolgomat, ahogy tehetségemtől telt. Szenzációs érzéked van, Pista fiam! - szólt a mester az edzés végén, és attól fogva, mint kapusjelöltre tekintett rám. Patyi György volt akkor a BVSC vízilabdaedzője. Hozzá kerültem az építőktől, és a vasutas csapatban ifjúsági és junior válogatottságig vittem.
Mindig és mindenben a maximumra törekedtem. Úgy láttam, hogy a nagyválogatottságig nem tudom fokozni a teljesítményemet, mert sokkal tehetségesebb kapusok is vannak a mezőnyben, és ők Molnár Endre nyugdíjba vonulása után esélyesebbek a válogatottságra. Talán ennek a felismerésnek is szerepe volt abban, hogy szögre akasztottam az úszónadrágot. Másfelé terelődött a figyelmem. Még be sem töltöttem a huszadik születésnapomat, amikor megnősültem, és nevelőapja lettem egy ötéves, feleségem első házasságában született kislánynak. Évi csodálatos gyermek, és bebizonyítottuk a világnak, hogy a szeretet, a családi összetartás nem mindig a vér szerinti rokonságon múlik.
1976-ban született Gábor fiunk, aki 1981-ben, csontrákban meghalt. Úgy érzem, hogy a tragédia feldolgozásában és mentális túlélésében nagyon sokat számított, hogy a sport megtanított küzdeni és kitartóvá tett. A rettenetes idegi terhelésnek tudható be, hogy megbetegedtem. Ennek első figyelmeztető tünete volt a mérhetetlen szomjúság, a sok vízivás, a gyakori pisilés. Hirtelen fogyni kezdtem, és kettős látásom alakult ki. Az orvosi vizsgálat és a labor egyértelműen kimutatta, hogy cukorbeteg lettem. Mint tudjuk, az idő halványítja a múlt emlékeit. Újra idillinek mondható családi életet éltünk feleségemmel, Györgyivel és gyermekünkkel. Családi házat építettünk Érden, és az alsó részében autószerelőműhelyt alakítottam ki. Másodállásban pofoztam helyre a behozott járgányokat, mivel főállásban sárga angyal voltam.
Anyagilag is a csúcson voltunk. Már középiskolás koromban is rajongtam a lovakért és a lósportért. A nyolcvanas évek második felében már nem volt drága hobbi a lovaglás. Jól látszott, hogy kezdik kimenteni a vagyont a téeszekből, és ennek eredményeként könnyen lehetett lovaglási lehetőséget találni. Mivel a lányunk is imádta a lovakat, együtt lovagoltunk Törökbálinton a barátainknál. Talán van, aki nem tudja, hogy a lovaglás intenzíven megmozgatja az ember összes izmát, porcikáját. Két-három órás tereplovaglás után egy kezdő lovast szabályszerűen ki kell emelni a nyeregből, mert saját erejéből képtelen leszállni. A hátasló idomításához kiváló kondíció kell. Nem csak az istálló körüli teendőkre gondolok: a lovat futószáron is kell futtatni. Nem mondhattam a lónak, hogy Gizi, fuss nyolc kilométert az erdő körül, addig elszívok egy szál cigit! Nekem is futnom kellett, kezemben a szárral. Társadalmi munkában helyrepofoztuk barátaimmal az egykor szebb napokat látott istállót. A közeli és távolabbi környékét is kulturálttá tettük. A legkülönfélébb embereket hozta össze a lovak szeretete: volt köztünk fogorvos, fogtechnikus, bíró, autószerelő, manöken és szélhámos. Rendkívül összetartó, baráti társasággá kovácsolódtunk mi, lóbarátok. A lovaknak és a köréjük sereglett embereknek köszönhetően nagyszerű éveket éltünk meg családommal.
Nemcsak a lovakhoz, de a labdákhoz is vonzódtam. Olyan helyen laktunk Érden, ahol sok volt a fiatal házas. Gyakran verődtünk össze futballmérkőzésre - utcán is, teremben is. A tét sör vagy üdítő volt. Elszántan kergettük a bőrt: azok a buli meccsek igazi presztízscsaták voltak. A tollaslabda-ütőt is gyakorta vettem kézbe. Akkor már a lányok és az asszonyok is színesítették jelenlétükkel az utcácska mozgalmas világát. Ezekben az években csak amatőrként sportoltam, de az is olyan pluszt jelentett - nem csak számomra, de az egész családnak -, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle.
A rendszerváltás után vége szakadt a lovaglásnak. A pénz vette át a főszerepet; ennek léte vagy nem léte határozta meg az emberek helyét az életben. A látásvesztésemtől (1994) pedig már szóba sem jöhetett semmilyen sport - legalábbis két éven át, mert utána rákaptam a dartsjátékra. Szenvedélyemmé vált a dobálós sport, amit ugyancsak amatőrként űztem. A közeli vendéglőben volt két dartsgép, oda gyűltünk össze, mi, barátok, hogy hódoljunk közös szenvedélyünknek. Kora délután tértünk be a hangulatos helyiségbe, és három-négy órán át dobáltuk a kis nyilakat. Mire abbahagytuk, majd' leszakadt a karunk az izomláztól. Egy-egy alkalommal több, mint ezerszer hajítottam el a kis dárdákat. Az itt rendezett, területi versenyen óriási küzdelemben maradtam alul a döntőben, így ezüstérmes lettem. A hajigálásnak az vetett véget, hogy el kellett költöznünk Érdről. Az orvosom ugyanis jó előre figyelmeztetett, hogy hamarosan művesekezelésre szorulok. Próbáljuk úgy alakítani az életünket - tanácsolta -, hogy ha módunk van rá, költözzünk be Pestre. A családi ház körüli teendőket már nem leszek képes ellátni a jövőben - érvelt. Megfogadtuk a jó szándékú tanácsot, és Budapestre költöztünk (1998).
Az itt vásárolt, kétszobás lakástól könnyen el lehetett jutni az István kórházba. Ez alapvető szempont volt a lakás helyének kiválasztásakor. Két éven át folyamatosan romlott a vérképem, és már csak a RENDEPO autójával voltam hajlandó vesekezelésre járni. A hemoglobin szintje 170-ig normális egy férfinál, nekem akkoriban 90 volt. A mozgás már annyira nehezemre esett, hogy leültem a fenekemre a tévé képernyője elé, mert azon kívül már nem maradt más perspektívám az életben. Ekkor beszélgetett el velem az úszásról barátom, Marinyák Gábor.
Az újév első napjaiban lementem körbeszimatolni a népligeti uszodába. Úgy hatott rám a víz illata, mint kiöregedett huszárlóra a csatába hívó kürt. Uszodaszagot fogtam, mégpedig jó erőset. Elemi erővel húzott magához a medence. Elbeszélgettem az edzőnkkel: Pécsi Annamáriával, aki tetőtől talpig átfésült szemével, és levonta a konzekvenciát: Jó bőrben van, István! Itt a helye, közöttünk!
Lelkesen mentem haza. Felpezsdített a régi, szép idők emléke. Sportzsákomba dobtam az úszógatyát, és az edzés napján nagy elánnal siettem az uszodába. Edzeni akartam - mint veterán korú - az egészségemért. A vízbe csobbantam, és a legkímélőbb úszásnemben - mellúszásban - nekivágtam a távnak. Mire elértem a medence falát, úgy éreztem, rögtön szörnyethalok. Nem kaptam levegőt a kimerültségtől. Látni is csak karikákat láttam. De nem ötöt, hanem jóval többet. Annyira kikészültem, hogy alig bírtam megkapaszkodni a medence végén, a fogódzkodóban. Hadd ne mondjam, hogy milyen tempóban másztam ki a medencéből. Kösz, nekem ennyi bőven elég! - mondtam a mellém lépő edzőnek. - Megyek haza!
 - Viszlát! Jól van, István! - felelte egykedvűen Ani, a kiváló edző és pszichológus. - Tényleg gyenge legény maga. Jobban teszi, ha a fotelben ül, és azzal erősíti tovább magát! Beteg ember, az a feladata, hogy jó nagyokat nyögjön!
 - Hát a jó édes... dolga, hogy nyögjön, de nem az enyém! - dohogtam magamban. Közben a sporttárs-sorstársak is odaúsztak a medence fala mellé.
 - Mi a baj, István?
 - Szinte belehaltam ötven méter után a medencébe - feleltem.
Ekkor szólalt meg Csongi (Csongrádi Laci, négyszeres Európa-bajnok), a legjobb úszó közülük. 
 - Hát akkor Te igazi úszózseni vagy hozzám képest, mert amikor én két évvel ezelőtt lejöttem ide, és nekivágtam az első hossznak, már féltávnál meg kellett kapaszkodnom a kötélben, mert nem bírtam tovább. Beúsztak értem a partról, és kimentettek. Ehhez viszonyítsd a mai teljesítményedet, és annak megfelelően dönts, ahogy ma úszok!
Edzőm közben meglobogtatott kezében egy rám szabott úszótervet. - Ha eljutsz nyolcszáz méterig az edzésen, akkor az már valami! - Úgy döntöttem, hogy folytatom. Egy-két hét múlva már háromszáz méter felett teljesítettem. Újabb hetek teltek el, és megdupláztam az előző távot.
Áttérhettem a gyorsúszásra. Az első mérések egyikén ötvenhét másodperc alatt úsztam le az ötven métert - rettenetesen gyenge idő, de önmagamhoz képest jó volt. Nem csak a bőrömből, de a medencéből is majdnem kiugrottam, annyira örültem a hihetetlenül jó eredménynek. Ani, a pszichológus edző jól tudta, hogy állapotomhoz képest ez az idő valóban remek.
Ekkortájt történt, hogy nyitott a sportdiplomácia, mert olyan versenyt szerveztek az Európai Unió égisze alatt, ahol a transzplantált sportolók között a dializált vesebetegek is rajthoz állhattak. Az Európa-bajnokságot Athénben, 2000. október 6-16. között rendezték. 
A Magyar Szervátültetettek Szövetségének vezetője - Székely György - tetőtől talpig ember. Már több mint húsz éve él donorvesével.
- Gyerekek! - szólt hozzánk. A művesekezelteknek nincs szintidő. Aki úgy érzi, hogy a teljesítményével nem égeti önmagát, azt delegáljuk az athéni versenyre!
A váratlan bejelentés után - ha lehet ilyet mondani - még lelkesebben úsztunk az egészségünkért, mint addig. Annyira remek lehetőség a transzplantált és a művesekezelt emberek számára is a sport, hogy hasznosabb elfoglaltságot el sem tudnék képzelni magunknak. Baráti társasággá forraszt össze bennünket, űzzük bármelyik formáját is. Nem csak a magunk egészségéért hajtunk, hanem a közös siker érdekében is.
A verseny előtt Ajkára utaztunk edzőtáborba. Naponta kétszer volt úszóedzés; a táv alkalmanként kétezer méter. A köztes idő egy része atlétikázással telt. Gimnasztikáztunk, kézisúlyzóztunk, és a vége felé már napi két kilométert futottunk. Ahhoz képest, hogy nemrég még bele akartam fulladni a medencébe... nem is olyan rossz, amit produkálni tudok! - vélekedtem. Ekkor azonban még fogalmam sem volt róla, hogy utazom-e Athénbe? Az utolsó napon hirdettek csapatot, és az én nevem is elhangzott. Két számban: mell- és gyorsúszásban neveztek.
A művesekezelésre szorulók repülőgéppel utazhattak Görögországba, míg a transzplantált sportolók busszal tették meg a távot. Mivel a Balkánon dúló harcok miatt Bulgária felé kellett kerülniük, több mint két napig zötykölődtek az utakon. A művesekezelésre továbbra is szükségünk volt, ezért Reé József doktor úr megszervezte számunkra a kinti dializálást.
Az úszóversenyeket az érkezésünk utáni napon rendezték. A gyorsúszás döntője késő délelőtt volt. Két görög versenyző között kellett úsznom. Úsztam, ahogy erőmtől tellett. A benyúláskor fogalmam sem volt róla, hogy hányadikként csaptam be a célba. Felnéztem az eredményjelző táblára és láttam, hogy második lettem, öt század másodperccel az első mögött. Hihetetlenül boldog voltam, hogy a kevésbé jó számomban sikerült ezüstérmet szereznem. Mi lesz mellúszásban? Azt a döntőt kora délután tartották. Ebben az úszásnemben az úszó ütemet veszt, ha kinéz oldalra. Ennek megfelelően nem kukucskáltam se jobbra, se balra. Helyette is úsztam, mégpedig gőzerővel! Erősen zihált a tüdőm, amikor megérintettem a falat. Kábultan néztem a lelátó felé, és láttam, hogy rettenetesen ujjong a magyar tábor. Csak utána pislantottam az eredményjelző táblára. Első: István Mecseki, hetes pálya! Először elcsodálkoztam, majd mérhetetlen öröm kerített hatalmába. Az, hogy az olimpiai uszodában sikerült nyernem, még pluszként adódott határtalan örömömhöz - ezek a reakciók azonban elég lassan jöttek elő bennem, mert a célba érkezve oxigénhiányos állapotba került az agyam az erőfeszítéstől.
A csúcsérzés az, amikor az ember felállhat a dobogóra, és az már részletkérdés, hogy melyik fokára. Ezt a kiváló eredményt természetesen a művesekezeltek veterán korosztályában értem el. Amikor felléptem a dobogó tetejére, akkor már volt időm, hogy elgondolkodjam a múlt sűrű eseményein. Súlyos beteg lettem, és szinte már feladtam a reményt. Sokat köszönhetek transzplantált sporttársaimnak, akik buzdítása, segítsége nélkül nem tudtam volna ezt elérni. Egy művesekezelt legyőzte önmagát! Ezek a gondolatok futottak át fejemben, amíg fel nem hangzott a magyar himnusz első taktusa, és el nem kezdett kúszni az árbocrúd teteje felé a nemzeti színű zászló. Azt az érzést, ami akkor hatalmába kerített, szóval nem tudom visszaadni. Az biztos, hogy könnyel telt meg a szemem (miként most, a történetet felelevenítve is...).
2000. október 16-án érkeztünk vissza Budapestre. Másnap felhívtam Kalmár tanár urat. Ki is ő? Magyarországon még nem rutinszerű műtéti eljárás a vese és a hasnyálmirigy egyszerre beültetése. Ilyesmit csak a Pécsi Orvostudományi Egyetem Transzplantációs osztályán végeznek, dr. Kalmár Nagy Károly vezetésével. A hasnyálmirigy beültetése azért nehéz, mert rendkívül nehezen hozzáférhető helyen van a szervezetben. A műtéti eljárás rendkívül komplikált - a vesebeültetés ehhez képest kismiska. A régi, nem működő vesét nem bolygatják meg az orvosok, mert a donorvesét a hasüreg tág terében helyezik el. Már várólistán voltam - sőt, június 9-én már volt riasztásom. Eljutottam a teljes előkészítésig, de sajnos, a hasnyálmirigy alkalmatlannak bizonyult. Nehéz pillanatok voltak. Szóval, felhívtam az orvosomat, hogy beszámoljak a kontinensbajnokságon elért eredményemről. Figyelmesen végighallgatott és gratulált. Már majdnem letettem a kagylót, amikor a tanár úr arra biztatott, hogy kezdjek csomagolni, mert megvan a donor. Szeretnék mihamarabb túl lenni a műtéten! - adta meg a végszót. A világ legboldogabb embere voltam akkor! Egyáltalán nem féltem az elkövetkező napoktól. Optimista voltam; hittem az operációban. Minden erőmmel akartam, hogy sikeres legyen. Racionálisan már hónapokkal a telefonbeszélgetés előtt végiggondoltam a lehetséges fejleményeket. Leültünk otthon a családdal. - Három elvi lehetőség van - kezdtem bele. - Nem sikerül a műtét, és ott maradok a műtőasztalon. Borzasztó rossz lesz nektek, de én már nem tudok róla. Második variáció: sikerül a műtét, de a szervek nem kezdenek el működni. Ezzel minden marad a régiben. A harmadik variáns az, hogy sikerül a műtét, és a beültetett szervek beilleszkednek. Bízzunk benne, hogy ez jön be! - zártam le a lehetőségek taglalását.
Nem mindennapi módon jutottam a két, létfontosságú szervhez. Súlyos közlekedési balesetet szenvedett egy húszéves fiatalember. Még életében úgy rendelkezett - bár a transzplantációs törvény senkit sem kötelez erre - hogy szerveit az orvostudomány használja fel a leendő életek megmentésére! Súlyosan megsérült, és csakhamar agyhalott lett. Mesterségesen tartották életben. Megérkeztem Pécsre, a kórházba. Gyorsan kivizsgáltak, majd művesegépre tettek. A dializálásról egyenesen a műtőbe vittek. Legalább tízórás műtét előtt álltam. Elaludtam! Hét nap után tértem magamhoz. Valahol tudat alatt már soknak tűnt a sötétség. Lovakkal kapcsolatos emlékképek foszlányai voltak a fejemben, amikor magamhoz tértem. Reggel volt; a tudatom teljesen tisztának tűnt. Körbenéztem az intenzív osztályon - döbbent arcok meredtek rám. Észrevettem, hogy mindenki tekintete megakad rajtam. Nem törődtem vele. Kijelentettem: Sürgősen el kell mennem oda, ahova a király is gyalog jár. Többen is elsiettek volna az ágytálért, de utánuk szóltam. - Gyalog megyek! Öt cső volt belémkötve; a végükön zacskó fityegett. Ujjaim köré fektettem őket, és némi díszkísérettel elhagytam az intenzív osztályt. Tíz métert kellett megtennem a kitűzött célig. Olyan volt nekem az a rövidtáv akkor, mintha a Mount Everest tetejére kellene felmásznia egy egészséges halandónak. A visszaút már lényegesen kevesebb energiát vett ki belőlem, mint odafelé.
A transzplant osztály csodálatos: asszisztensek, ápolók, orvosok összeszokott, betegcentrikus gyógyító csapata. Sok érdekességet tudtam meg családtagjaimtól erről és az elmúlt hétről. Elmondhatatlanul örültünk a találkozásnak. Hihetetlen iramban gyógyultam, annak ellenére, hogy a műtétet követő első hat nap alatt kétszer is a klinikai halál állapotába kerültem, és leállt közben a veseműködésem is. Ez huszonegy napon át tartott, majd, ha nehezen is, de beindult. Több mint másfél év után először a klinikán pisiltem. Nem mondhatok mást: csodálatos érzés volt! Szerencsére a szívleállásokat mindenféle agykárosodás nélkül úsztam meg - ugyanis ennek ellenkezője is benne volt a pakliban.
Mire hazakerültem a kórházból, mindkét, beültetett szerv kiválóan működött. Hogy továbbra is gördülékenyen végezhessék feladatukat, az immunrendszeremet le kellett gyengíteni - a normális 10-20 %-ára. A kezdeti gyógyszerdózisok igen erős hatásúak, de ki lehet bírni. Jellemző mellékhatásai a bőrkiütések, a viszketegség, a testszőrzet erősödése. Eleinte hetente kellett kontrollvizsgálatra utaznom Pécsre. Gondoltam egy merészet, és vonatra szálltam. A cseppfertőzés ellen orvosi maszkot húztam a szám elé, és mintás kendőt (hobósat) kötöttem fölé. A kendő láttán különcnek vélhettek az utasok, de ha maszkkal látnak meg a kupéban, hanyatt-homlok menekültek volna. Három hónap után már csak kéthetente kellett vonatra szállnom. Februárban erős kilökődési folyamatot állapítottak meg a vérképből az orvosok. Szteroidkezelés alá vetettek, és megakasztották a folyamatot. Ma már csak hathetente kell megjelennem kontrollvizsgálaton, és ez már így is marad.
Április közepén voltam féléves transzplantált. - Most már nyugodtan lemehet az uszodába! - mondta a tanár úr. Az első ötven méter után tíz másodpercet szusszantam, majd megfordultam, és úsztam még nyolcszáz métert. 
Ma már rendszeresen kondizok az edzéseken. A fél év kihagyás alatt pocakot eresztettem. Az úszásnak is köszönhető, hogy újra a koromhoz képest jó alakú, edzett emberré váltam. Időeredményeim jócskán javultak athéni teljesítményemhez képest. Aztán 2001 végén két, borsó nagyságú epekövet fedeztek fel az epehólyagomban az orvosok. Január 8-án operált a tanár úr Pécsett a kövekkel, és egyúttal egy kisebb sérvet is a helyére tett. Alig két hete vagyok itthon. Finoman, de kezembe vettem már a súlyzókat. Hétfőn már mehetek az uszodába. Az előkészületeket már megtettem: a fürdőnadrágom régóta a sportzsákban van.

Köszönettel tartozom életemért, állapotomért:
Dr. Kalmár Nagy Károly transzplantáló orvosnak, dr. Baumann János intenzív o. orvosnak, a POTE Transzplant. osztály dolgozóinak, dr. Palágyi Deák Ilona szemész orvosnőnek, dr. Vörös Péter diabetológus, nefrológus főorvosnak, dr. Hering Andrea dializáló főorvosnőnek, a Fresenius műveseállomás dolgozóinak, dr. Ökrös István háziorvosnak, Vajda Tünde asszisztensnek, dr. Dallos Gábor transzp. klinikai orvosnak, a Transzplant Klinika koordinátorainak és Pécsi Annamária úszóedzőnek.