FORMÁLÓDÓ ÁLOMKÉP
László János (23 éves)
(A beszélgetésben részt vett Temesvári József edző)
Nyolc hónapra születtem. Világrajövetelemet nagyban megnehezítette, hogy a köldökzsinór a nyakam köré csavarodott. A hosszan tartó, oxigénhiányos állapot kihatott szellemi fejlődésemre. Többet nem tudok születésemről, mert hiába faggattam anyut, ennél többet nem volt hajlandó elmondani róla. Néhány éve kezembe került a születésemről kiállított zárójelentés. Elolvastam, de újat nem tudtam meg belőle.
Már óvodás koromban is befelé fordultam. Képtelen voltam kapcsolatot teremteni társaimmal, ha pedig hozzám szólt valaki - akár felnőtt, akár gyerek - robbanni tudtam volna az idegességtől. Édesanyám hiánya szorongóvá tett. 
Bátyám tíz évvel idősebb nálam. Születését és fejlődését nem gátolta semmi. Megpróbált értelemmel szóra bírni. Gyakran beszélt az emberi kapcsolatok fontosságáról. Máskor meg kézen fogott, és elvitt sétálni. Próbálta oldani magányomat. Tanítgatott az illedelmes válaszadásra is: így egyengette utamat az élet (nekem) amúgy is göröngyös útján.
Elérkezett az iskolakezdés. Félszegen léptem a terembe. Teltek-múltak a hónapok, és nem lett barátom. Az órai feladatok alól minduntalan kivontam magam. Diáktársaim úgy tekintettek rám, mint valami idegenre. Tanítóm szemében is inkább szálka voltam, mint szeretetet és törődést igénylő gyerek. A tanulásban sem tudtam lépést tartani a többiekkel. A tanév vége felé már a napnál is világosabb volt, hogy nem felelek meg a követelményeknek. Az iskolában azt tanácsolták, hogy anyu vigyen el pszichológushoz, és kérje ki a véleményét. 
A szakember a felülvizsgálat alapján azt javasolta, hogy anyu írasson át a kisegítő iskolába. Az okot egyértelműen a hosszú, oxigénszegény állapotban látta. Nehéz lehet egy édesanyának tudomásul venni, hogy gyermeke mentálisan sérült. Csak hosszas vívódás után döntött.
Szeptember elején már a Váci út 57. szám alatti kisegítő általános iskola felé indultam el. Bántott az előállt helyzet. Továbbra is szerettem volna olyan ügyes és nyitott lenni, mint a régi diáktársaim. Zavart, hogy a felnőttek erre alkalmatlannak tartottak. Tudatom mélyén erősen dolgozott a kirekesztettség érzése, és még zárkózottabbá tett. Ám gyermeki berzenkedés ide vagy oda, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem másíthatom meg a felnőttek döntését. Úgy, ahogy beletörődtem. 
Enyhén sérült gyerekekkel jártam egy osztályba. Nyolcan voltunk. Sokat köszönhetek dr. Czellenk Ferencné tanítónak. Kapcsolatot tudott teremteni velem, és felkeltette érdeklődésemet a tanulás iránt. Ahogy ráéreztem odaadó, önzetlen szeretetére, megmozdult bennem a tettvágy. Osztályelső lettem, és iskolai szinten is a jó tanulók közé tartoztam. Már mindegyik tantárgyat kedveltem, mert értettem a lényegüket. 
A sikerélmények azonban alig oldották bennem a feszültséget. Két, nem várt esemény ugyanis teljesen semlegesítette a megszerzett örömforrás tápláló erejét. Meghalt szeretett nagymamám, és ekkor tudatosult bennem igazándiból, hogy elváltak a szüleim. E kettős sorscsapást tetézte, hogy úgy éreztem, kevéssé szeretnek otthon. A lelki teher bénított. Mohón vágytam szeretetre és törődésre - de hiába, mert anyu és a bátyám is naphosszat dolgozott. A tanítás után egyre többet csavarogtam az utcán.
Nagymamám halála után úgy éreztem, szétesett körülöttem minden. Szerencsére időben észrevette anyukám, hogy a délutánok nagy részében az utcakövet koptatom. Megpróbálta megértetni makacs fejemmel, hogy az általam választott út legfeljebb a börtönkapuhoz vezethet. Hatott rám az intelem, és a csellengéssel töltött időt a tornatermi mozgással váltottam ki. Három évvel a kisegítő iskolába kerülésem után éreztem először úgy, hogy jó döntés volt, amikor anyu átíratott ebbe a suliba. Ekkorra már ki tudtam vonni magam a káros hatások alól. 
Harmadik osztályos lettem. Kértem anyut, hogy írasson sportszakkörbe. A váltás eredményesnek bizonyult. A mozgásban megtaláltam azt a lelki nyugalmat, ami után mindig vágyódtam. A testnevelő tanárom odafigyelt rám, és ez is nagyon jólesett. Sok sport közül választhattunk. Lehetett focizni, zsinórlabdázni, kosárlabdázni, később asztaliteniszezni is. Annyira odavoltam a mozgásért, hogy mindegyiket kipróbáltam, és valamennyiben eredményes lettem.
Testnevelő tanárom Giflo Péter volt. Bejelentette az asztalitenisz szakkör megalakulását, és meg is hívott oda. Hobbi szinten ütöttem a kaucsukot: a sportköri foglalkozás edzésnek nem volt nevezhető. A testnevelő tanárok sportversenyeket szerveztek a budapesti kisegítő iskolák tanulóinak. Péter bácsi engem is benevezett az asztaliteniszversenyre, ahol nyolcadik lettem. Ennél jóval sikeresebben szerepeltünk fociban, mert megnyertük a bajnokságot. Kosárlabdában épphogy lecsúsztunk a dobogó tetejéről. A zsinórlabdában - röplabda - viszont szintén mi diadalmaskodtunk. Ezt a remek sorozatot egészen a nyolcadik osztály végéig tudtuk hozni. A tanáraim messzemenően figyelembe vették, ha edzőtáborozás vagy tétmérkőzések után fáradtan jelentem meg a suliban. Hagytak időt a tananyag pótlására, és nem nyúztak agyon az első napokban. 
A felső tagozat évei alatt a jó tanulmányi eredmények és a sportsikerek lelkesítő hatása együttesen már képes volt kibillenteni a letargikus állapotból. Sikerült bebizonyítanom - és nem csak magamnak -, hogy igenis képes vagyok a fejlődésre, ki tudok tűnni társaim közül. Nagyot változtam: már én kerestem a kapcsolatokat, kezdeményeztem. Megtanultam kommunikálni osztálytársaimmal.
Az általános iskola utolsó évében a Magyar Értelmi Fogyatékosok Sportköre (MÉS) meghívta iskolánkat az országos asztaliteniszbajnokságra. A magam játékelgondolása és nem létező technikai tudásom csupán a nyolcadik helyhez volt elegendő. Pár héttel a verseny után a Hársfa SE elnök asszonya - Angyal Józsefné - megkereste a testnevelő tanáromat. Megkérte, hogy csináltassanak nekem útlevelet, mert Belgiumba utazhatok a Magyar Értelmi Fogyatékosok asztaliteniszválogatottjával. 
A felkészülés időszakában ismertem meg Temesvári Józsi bácsit, aki felkészített minket a versenyre. Már az indulás előtt tisztában voltunk azzal, hogy tudásunk és rutinunk is nagyon messze van még külföldi sorstársainkétól. Mi, fiúk érem nélkül, de tapasztalatokkal tértünk vissza a versenyről. A női csapat és a női páros ezüstérmes lett, így a siker sem maradt el. Mindannyian lelkesek voltunk: a magyar értelmi fogyatékos sport első két érmét szereztük meg. A búcsúzáskor abban maradtunk edzőmmel, hogy majd keressük egymást. 
Bátyám - Potor Attila - már javában dolgozott. A tanulásban és a munkában is sikeres ember volt; szobafestő-mázolóként kereste kenyerét. Felnéztem rá, és én is szerettem volna olyan lenni, mint Ő! Elkezdtem gondolkodni: mit kéne tennem ahhoz, hogy én is sikeres lehessek? Testvérem arca szinte kivirágzott a boldogságtól, ha a megrendelők elismerően szóltak munkájáról. Ilyenkor madarat lehetett volna fogatni vele. Ezt az örömet szerettem volna átélni én is. A példakép erejét növelte az is, hogy testvérem kiváló fizikumú, rendszeresen sportoló fiatalember volt. Kispályás labdarúgásban többször is megnyerték a kerületi bajnokságot. Volt már példa- és jövőképem is, de a hitem fénye még alig pislákolt. 
Soha nem volt kérdés, hogy miért tekeredett nyakam köré a köldökzsinór. Otthon sem volt téma, mintha mi sem történt volna. Bátyám viszont gyakran élcelődött velem az állapotom miatt. Zavart, hogy nem tart képesnek olyan, alapvető célok elérésére, mint amiket ő már megvalósított. Ez a heccelődés ösztönzött: csak azért is megmutatom, hogy el tudom érni azt, amit magam elé tűztem! 
Gyermekkorom két alapvető, meghatározó jelentőségű élménye egyaránt a szöuli olimpiához kötődik. Küzdelmes, magával ragadó labdarúgómérkőzéseket láttam a tévében. Talán még a lázba hozó meccseken is túltett hatásában, hogy negyedik helyezést ért el az asztaliteniszversenyen Klampár Tibor. 
A mai napig visszatérő álmom: A dobogó tetején állok, és tiszteletemre felcsendül a magyar himnusz. Ebből az álomképből még egyszer sem derült ki, hogy melyik sportágban és milyen versenyen sikerült győznöm. Ennek realitása fel sem vetődött bennem gyermekként.
Az általános iskola után kereskedelmi szakmunkásiskolába kerültem. Továbbra is éltem-haltam a sportért. Fociztam, kosaraztam és asztaliteniszeztem a suliban. Már a második félévet végeztem, amikor megkeresett régi testnevelő tanárom. - Újra meghívást kaptunk az országos asztalitenisz bajnokságra a MÉS-től - mondta. - Szeretném, ha részt vennél rajta. 
Örömmel vállaltam el az újabb megméretődést. Még a verseny elkezdése előtt közhírré tették a szervezők, hogy aki jól szerepel, az részt vehet Portugáliában a nemzetközi versenyen. Kategóriámban második lettem Tóth Andris mögött. Mai fejemmel azt mondom, hogy a mutatott játékom és a technikám egyenesen csapnivaló volt. Ennek ellenére meghívott a bő keretbe Temesvári Józsi bácsi - egy év után találkoztunk újra. Hogy miért nem előbb? Tartottam attól, hogy nem tudnám összeegyeztetni a tanulást és a versenyszerű sportot. Nem szerettem volna, ha az asztalitenisz a tanulás rovására ment volna.
Egy hónap intenzív edzésmunka következett. Elszánt voltam, és óriási akaraterő hajtott. Éreztem, hogy sokat fejlődöm, és azt is, hogy Józsi bácsi fantáziát lát bennem - a szorgalmam miatt. Türelmes volt még akkor is, ha nem sikerült végrehajtanom, amit mondott. Kedvesen biztatott: Fog az menni Janikám, csak gyakorold szorgalmasan! 
Az előzetes tervek szerint négy-négy fiú és lány utazott volna Portóba. Mivel azonban csak két lány került a csapatba, hat fiú kelhetett útra - ez volt a szerencsém. A férfi-, a női csapat és a vegyes páros is bronzérmet szerzett.
A verseny után gyökeresen megváltozott az életem. 1996 szeptemberében határozottan letettem voksomat az asztalitenisz mellett. Hallgattam Józsi bácsi javaslatára, és intenzív edzésekbe kezdtem. Hetente háromszor gyakoroltunk, plusz minden második hétvégén - szombaton és vasárnap is - reggel kilenctől este hétig edzettünk! Megtanultam, hogyan fogjam helyesen az ütőt, és a tenyeres mellett már a fonákütéssel is tudtam operálni. Kezdett kialakulni a technikám - ám ekkor közbeszólt a fájós térdem. Porcleválással megoperáltak, és utána közel három hónapig nem edzhettem. Május volt, mire újra csatasorba állhattam.
A kihagyás nem kedvetlenített el. Alig három hónap volt hátra az Európa-bajnokság kezdetéig. Sem edzőm, sem én nem fűztünk vérmes reményeket a viadalhoz. Kevés volt a hátralévő idő a megfelelő mentális és fizikai felkészülésre. Egy év után csak reménykedni mertünk a jó szereplésben. 
Stockholmban rendezték az Európa-bajnokságot. Négy, négyfős csoportban, körmérkőzéssel dőlt el, hogy ki jut a nyolc közé. Hogy finoman fogalmazzak, csont nélkül léptem tovább. Ennek megfelelően a legjobb négy közé kerülésért az egyik csoportmásodikkal kellett mérkőznöm. Lengyel ellenfelemet - a nevére már nem emlékszem - simán, 2:0-ra vertem. A döntőbe jutásért újra egy lengyellel kerültem össze. Edzőmmel alaposan kielemeztük Skorbut játékát. Az első szettet 24:22-re elveszítettem. A másodikban 21:18-ra diadalmaskodtam. A döntő játszmában 22:20-ra kikaptam. 
A rutin hiányzott a győzelemhez. A lengyel srác velem egyidősforma. Látszott rajta, hogy annak, amit tud, már évek óta birtokában van. Amire képes volt, azt százszázalékosan hozta. Amikor a vesztes csata után elindultam az asztaltól, az járt a fejemben, hogy elszúrtam a meccset - az utolsó játékrészben elrontottam egy tuti labdamenetet. Nem lett teljesen keserű a szám íze a vereségtől. Ahhoz képest, amit előzetesen vártunk, a harmadik hely szinte győzelemmel ért fel. 
Nagyon jó érzés volt fellépni a dobogóra. Edzőm arca szinte kicsattant a boldogságtól, amikor a nyakamba akasztották a bronzérmet. Boldog voltam, és örültem az éremnek - ez talán nem látszott rajtam, mert az érzés a lelkem mélyén hevített. Életem addigi legszebb perceit éltem át a dobogón. Kitüntető és felemelő érzés volt még az is, hogy a kontinensviadalon én vihettem a magyar zászlót. Férfipárosunk- Csibor Zsolt és Szabó Attila - aranyérmet nyert.
A verseny után észrevettem, hogy csapattársaim egyre jobban figyelnek a szavamra. Tiszteltek a gyors fejlődésért, és őszintén örültek az elért eredményemnek is. Erős volt a csapatszellem, és már én is közéjük tartoztam.
A Svédországban elért siker híre szélsebesen szárnyra kapott itthon. Diáktársaim "sorban" álltak előttem, hogy gratulálhassanak. Nem egy eljött a következő csapatmérkőzésre, hogy lásson játszani. Sőt még arra is megkértek, hogy tanítsam meg őket pingpongozni. Ez mind nagyon jólesett. 
Anyukám és bátyám már akkor is rettenetesen örült, amikor Belgiumba utaztam, mert még egyikük sem járt külföldön. Igazán büszkék a Svédországban elért harmadik helyezésem után lettek rám. Még jobban elmélyítette bennem a siker értékét bátyám figyelmessége: egy gyönyörű nyaklánccal ajándékozott meg. Anyu városszerte hirdette, hogy van neki egy remek asztaliteniszező fia, akivel egy kiváló edző foglalkozik. Amikor a markába nyomtam a bronzérmet, elsírta magát - a mai napig sem tudja másként kifejezni az érzelmeit. Józsi bácsi többször is találkozott édesanyámmal és nevelőapukámmal. Szüleim szavaiból kicsengett: nagyon féltenek attól, hogy egy esetleges lelki törés erősen visszavet a fejlődésben. Féltettek a depressziótól - a nagy pszichés terhelés miatt. Egyre nagyobb követelményeket támasztott edzőm és a MÉS - de én magam is.
1997-ben Józsi bácsi úgy gondolta, hogy csapatunknak az ép asztaliteniszezők között is el kéne indulnia. A kerületi másodosztályból egy év alatt feljutottunk az elsőbe. Négy évvel később, a BVSC 5. csapatában már a budapesti másodosztályban versenyeztem. 
Ehhez a sporthoz is elengedhetetlen a kiváló fizikai és mentális felkészültség. A villámgyors ütésváltásokhoz, a taktikai elemek váltogatásához játék közben komoly állóképesség kell. Ennek a kihívásnak nekem is meg kell felelnem, ha eredményeket akarok elérni. A győzelem vágya továbbra is hajt, és ezzel saját mentális állapotomat is fejlesztem. 
A szabályváltozás óta pörgősebbek lettek a mérkőzések. A labda átmérője két milliméterrel nagyobb lett, és ettől valamivel lassabb a játék, de mivel már csak tizenegy poénig tart egy szett, azon belül sok taktikázásra már nincs lehetőség. Edzőm szerint a kétoldalú játékomnak és az akaraterőmnek köszönhetem, hogy sikerült eljutnom odáig, ahol tartok. Vertem már meg egykori NB I-es és régi válogatott játékosokat is a hazai mezőnyben. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek edzőmnek, aki szívvel-lélekkel mellettünk áll.
A nyári szünidő egy hónapját reggeltől estig a BVSC asztaliteniszcsarnokában töltöttem. Kondizás és technikázás folyt reggel kilenctől délután ötig-hétig. Ilyen rákészülés után vettem részt a budapesti Európa-bajnokságon 1998-ban. Csapatban másodikak, míg párosban ötödikek lettünk. Az egyéni küzdelmekben újra összekerültem Skorbuttal. Két sima játszmában kikaptam tőle, és ötödik lettem. Szerettem volna bizonyítani a hazai közönség előtt, de sajnos, nem sikerült. 
A verseny után meghívtak Franciaországba, a világbajnokságra. Egy hónapunk volt a felkészülésre. Jól jöttek a kerületi bajnokság mérkőzései, és a kéthetes edzőtábor is. A magyar versenyzők közül egy fiú és egy lány vehetett részt a párizsi versenyen. A kísérőnk és a mindenesünk is Józsi bácsi volt. 
A sorsolás után bizakodtunk edzőmmel, hogy akár a döntőbe is beverekedhetem magam. A körmérkőzéseken csoportelsőként jutottam túl, és az elődöntőben újra Skorbut lett az ellenfelem. Imponálóan szép játékkal 2:0-ra vertem (21:15 és 21:16). Bejutottam a döntőbe. Az első szettet könnyedén nyertem, és a másodikban is nyerésre álltam (13:7). Ekkor történt velem valami. Edzőm azt mondja ilyenkor, hogy beremegett a kezem. Végül is mindegy, hogy minek nevezzük - a lényeg az, hogy csúfosan kikaptam. 
Pedig annyira jól ment a játék a világbajnokságon, hogy szinte végigsziporkáztam a mérkőzéseket. Erőnlétileg remekül bírtam, technikailag megvalósítottam edzőm utasításait - mindaddig, amíg be nem remegett a kezem. Hiába állhattam a dobogón egy fokkal magasabbra, mint valaha is: csalódott, letört voltam. 
A kudarcot csak némileg feledtette Párizs varázsa. Edzőnk észrevette, hogy a lengyel sportolók utcai ruhában gyülekeznek a szálloda portája előtt. Odament hozzájuk, és a keze ügyében lévő papírlapra felvázolta a világváros néhány, építészeti jelképét. Barátsággal bólintottak a gyülekezők, és Józsi bácsi megkönnyebbülten felsóhajtott, mert egyedül nem mert volna nekivágni a párizsi metrórengetegnek. Eljutottunk a főbb nevezetességekhez, és szaporán kattintgattuk a fényképezőgépet. 
A pénzszűke miatt a többi csapatnál egy nappal később érkeztünk és egy nappal előbb utaztunk el a világvárosból. Ekkor még csak reménykedtem, hogy az eredményem alapján meghívnak Sydneybe, a paralimpiára, amin a világ tizenkét legjobb férfi versenyzője indulhat asztaliteniszben - a nők közül pedig nyolcan.
Versenyzés szempontjából sűrű év volt 1999. Szlovákiában kontinensbajnokság volt, ahol a férfi párosunk ezüstérmes lett, én pedig ötödik. Alig telt el néhány hónap, és már Lisszabonban voltunk, a világbajnokságon. Férficsapatunk és a férfipáros is második lett. Nem sikerült előrébb lépnem az Európa-bajnokságon elért eredményemhez képest, mert kikaptam a későbbi győztestől, és ezzel újra ötödik lettem. 
Határtalan öröm fogott el, amikor értesültem róla, hogy indulhatok a paralimpián. Nemcsak fogadkoztam, hogy mindent megteszek a már annyira áhított győzelemért, de katonás fegyelemmel készültem is rá. Ekkor nem várt esemény következett be: szerelmes lettem. Edzőm sasszemét persze nem kerülte el a változás. Időben figyelmeztetett: Nem vagytok egymáshoz valók! Én viszont szerelmes voltam, mint a nagyágyú, és egyre lazábban látogattam az edzéseket. Józsi bácsi "elővette a vaskezét", és olyan keményen markolt meg vele, hogy kénytelen voltam észhez térni. Fél évig tartott a felemás szerelmi állapot, aztán újra csatasorba álltam. A paralimpia előtt egy hónappal kikértek a munkahelyemről. Minden nap volt edzés reggeltől estig.
Furán fog hangzani, de csak akkor hittük el igazán, hogy részt vehetünk a paralimpián, amikor már leszállt velünk a repülőgép Ausztráliában. A buszon eufórikus érzés fogott el. Hatalmas öröm volt már annak puszta tudata is, hogy olimpikon vagyok. Abban a csarnokban versenyezhetek, ahol alig egy hónapja a világ legjobbjai vívták csatáikat! 
Egy héttel az ünnepélyes megnyitó előtt, október 12-én hajnalban érkeztünk meg. Elfoglaltuk szobáinkat az olimpiai faluban, megreggeliztünk, majd irány az edzés! Minden áldott nap gyakoroltunk, kétszer két órát. Felkészülésemet a mozgássérült magyar asztaliteniszezőkön kívül még egy-egy szlovák, nigériai, angol és ukrán versenyző is segítette. 
Október 27-én voltak a csoportmérkőzések, 29-én pedig a végküzdelmek. Ez a késői kezdés azért volt előnyös, mert így számtalan versenyre ellátogathattunk, és a városnézésre is bőven maradt időnk. A megérkezésünk napján elkezdett fájni a fogam - pedig még otthon rendbehozattam. Két nap múlva irány a fogorvos! Időpontot kaptam az orvostól. Két nap múlva, amikor a kezelés után kiléptem a rendelő ajtaján, mellém száguldott Józsi bácsi. - Gyere gyorsan, Janikám, városnézésre megyünk! - A magyar konzulátuson jelentkezett egy helybéli magyar család: vállalták, hogy honfitársaiknak megmutatják a várost, és vendégül látják őket. Alighogy a friss hírek végére értünk, megjelent egy ausztrál rendőr, aki kifogástalan magyarsággal szólalt meg. Elkísért bennünket a ránk váró családhoz. Keresztül-kasul bebarangoltuk autóval a várost. Elmentünk az állatkertbe is, ahol meg lehetett simogatni az állatokat. Élőben láthattam a delfinek játszadozását. Öt alkalommal indulhattam városnézésre, ebből kétszer jártam a kínai negyedben. Csupa nyugodt, kiegyensúlyozott embert láttam.
A sportcsarnokokban a hangulat egyenesen fenomenális volt. Mivel munkaidőben voltak a versenyek, ezért leginkább iskolások foglaltak helyet a lelátón. Az apróságok kitettek magukért, és hangosan buzdították a nekik szimpatikus versenyzőket. Nagy meglepetésemre, amikor a döntőbe jutásért játszottam, a közönség fele magyarul drukkolt. Lengedeztek a hatalmas nemzeti színű zászlók, sikeres ütéseim után megszólaltak a kürtök. Elmondhatatlan érzés volt mindezt megélni, tapasztalni! A szlovák és az osztrák mozgássérült versenyzők is nekem drukkoltak. 
A legjobb játékosok Európából érkeztek. Ukrán, spanyol, lengyel és a portugál versenyzők adták a mezőny krémjét. Remek formában versenyeztem, jó passzban voltam. Az elődöntőben ki mást kaphattam volna ellenfélnek, mint a már jól ismert Skorbutot. Az első játszmát meggyőző játékkal 21:16-ra nyertem, a másodikat ő hozta 21:15-re. A döntő szettben már 17:14-re vezettem, amikor kísérteni kezdett a múlt. Újra én szerválhattam - mint annak idején a világbajnokságon -, amikor beremegett a kezem, és 22:20-ra elbuktam a döntő játszmát. Edzőm tehetetlenül ült a kispadon - még tudott volna tanácsot adni, de már tele volt piros lappal. 
A mérkőzés után hatalmas embergyűrű vett körül. Te voltál a jobb, neked kellett volna a döntőbe jutni! - hangzott mindenfelől. Tizennyolc éves lányok tolongtak körülöttem autogramért. Ekkor már éreztem, hogy nem tudom felszívni magam a bronzcsatára, pedig az edzőm megtett minden tőle telhetőt. Talán ott van a hiba, hogy legbelül még mindig azt hiszem: jobb nálam a lengyel fiú. Azóta is kérdés, hogyan lehetne kiküszöbölni a játékomból ezt a holtpontot? Talán pszichológushoz kéne fordulnom. A bronzcsatára már teljesen leeresztettem. Mi más következhetett volna: negyedik lettem. 
Az IPC (Nemzetközi Paralimpiai Bizottság) betett nekünk. Mivel a spanyol értelmi fogyatékos kosárlabdacsapatban több ép sportoló is pályára lépett Sydneyben, és így elsők lettek, versenyeiről kizárta az értelmi fogyatékos versenyzőket. Ez nem más, mint a kollektív bűnösség elve! Ez a döntésük fájón érintett, mert azóta rajtam kívül álló ok miatt jó néhány versenyen nem indulhattam el. Miért nem lett volna elég, ha csak a vétkes nemzetet büntették volna meg keményen? A MÉS azt javasolta a nemzetközi szövetségnek, hogy csak a bűnös csapatot sújtsa ítéletével. Az INAS (Értelmi Fogyatékosok Európai Sport Szövetsége) Lengyelországnak adta az idei kontinensbajnokság rendezési jogát. Töretlen hittel és akaraterővel arra készülünk edzőmmel, hogy célt érjünk a versenyen.
Az edzésmunkával eltöltött évek eredménye jól lemérhető rajtam. A fejlődésnek azonban folytatódnia kell, mert újabb és újabb célok lebegnek a szemem előtt. Fel kell gyorsulnia a játékomnak. Az erőnlétemet is fejlesztenem kell, hogy minden labdának utána tudjak menni. Továbbra is töretlen a kapcsolatom az edzőmmel, és bizton számíthatok rá a jövőben is. Hét évvel később kezdtem el asztaliteniszezni, mint ahogy szokás. Szeretném bizonyítani, hogy már ledolgoztam a hátrányomat, és előre tudok lépni... - a tavalyi porcleválás operációja után most érzem az erős terhelés fájdalmait a lábamban. A következő lépcsőfok a Budapest I. B osztályba jutás. Onnan pedig NB III-as vagy NB II-es csapathoz szeretnék szegődni.
Környezetem már mint elismert sportolóra tekint rám. A hétköznapokban viszont eddig csak problémát okozott nekem a sport. Munkahelyi főnökeim nem nézték jó szemmel az edzőtáborozások és a versenyek kieső idejét, és emiatt már kétszer váltanom is kellett. Életem anyagi oldala is hiányos. Alig keresek többet a minimálbérnél, a sportból pedig nem jutok jövedelemhez. Egy elfogadható asztaliteniszütő 30 000 forintba kerül, évente többször kell borítást cserélni rajta, és itt még nem érnek véget a kiadások. A Wesselényi Sport Közalapítványtól nemrégiben anyagi támogatást kaptam.
Röviden összefoglalva: A sportolás nekem az életet jelenti! Ettől kaptam emberi tartást: van célom, van miért küzdenem. Sorstársaimnak - főleg gyerekeknek - bemutatókat tartok az ország legkülönbözőbb szegleteiben. Szeretettel vesznek körül az apróságok, és nem egy közülük példaképnek tekint. 
Svédországban az eredményhirdetés után mesélte el nekem Józsi bácsi, hogy asztaliteniszezésem kezdetén az edzőteremben jól megnézett magának az egyik kollégája. Esetlen mozgásomat és technikai hibáimat látva megkérdezte: Minek foglalkozol vele? Úgysem lesz belőle jó asztaliteniszező! 
Én viszont tudom: Életre fog kelni a visszatérő álomkép!