A VISSZATÉRÉS AJÁNDÉKA
Nemes Györgyné, Marika (52 éves)
Pilis községben születtem. Két és fél éves koromban fogadtak be az óvodába, a bátyám mellé. A figyelmes óvónőnek hamarosan feltűnt, hogy az értünk jövő anyukámat még két méterről sem ismerem meg. Szüleim nem tétováztak: azonnal Budapestre utaztak velem. Így kerültem a II. Szemészeti Klinikára, a Mária utcába. Az alapos vizsgálat kiderítette, hogy a látásomat öröklött szürke hályog gyengíti. Az orvos úgy vélte: minél előbb megoperál, annál jobb. Ennek megfelelően hároméves koromban mindkét szememet műtötték. Sajnos, a szürke hályog újra és újra elhomályosította a látásomat. Kamaszkoromig minden évben be kellett feküdnöm a kórházba, újabb műtétre. A beavatkozások azonban továbbra sem hozták meg a várt eredményt, sőt, újabb bonyodalmat okoztak. Felborult a szemem addig egészséges vízháztartása, és zöld hályogos szembeteg lettem. A glaukóma jóval veszélyesebb betegség, mint a szürke hályog. A kialakult, kórosan magas szemnyomás romboló hatása, a folyamatos oxigénhiány következtében a látóideg fokozatosan elsorvad. Tíz éven keresztül állandó vendége voltam a klinika műtőjének. Kamaszkorom ideje alatt még két szaruhártya-átültetésen is átestem.
A folyamatos kudarcok ellenére sem éltem meg tragédiaként a műtéti beavatkozások sorát. A nővérek csodálták nyugodt természetemet. Elég volt egyszer mondaniuk: a műtőbe kell menned, Marika! Szó nélkül kaptam magam, és bátran felsétáltam a második emeletre, az előkészítőbe. Megszoktam a kórházat, és ez nem is csoda: gyermekkorom jelentős részét a klinika vastag falai között töltöttem el. Bal szemem látását nyolcéves koromban veszítettem el. Öt évre rá a jobb szememre is megvakultam.
Még óvodás voltam, amikor új helyre költöztünk a faluban. Abban az utcában, ahol az új házunk állt, mindössze három család lakott. Nem leltem barátokra a környéken. Csendes, magának való kislány voltam. Igazi barátom a rádió lett. Lelkesen hallgattam a gyermekműsorokat, de a kabaré alatt sem lehetett elcsábítani a készülék mellől. Még ma is meleg szívvel gondolok vissza az Egri csillagok rádiójátékra. Feledhetetlen élménnyel ajándékozott meg a két főszereplő, Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari élethű játéka.
Hamar elszaladtak a gyermekévek. Szeptember elején megragadtam az iskolatáska fülét. A község általános iskolájába írattak be szüleim. A tanító néni az első padba ültetett. Nemsokára megismerkedhettünk a betűvetés rejtelmeivel. Szemem gyengesége miatt rendszeresen rárajzoltam a betűket a füzet vonalaira, a tanító néni azonban nem hívta fel szüleim figyelmét arra, hogy rossz látásom miatt nem tudok megfelelni az első osztály követelményének. Ehelyett fekete pontokkal értékelte a teljesítményemet. Hiába próbáltam eleget tenni elvárásainak, nem sikerült. Kikerültem az iskolapadból. Éveket töltöttem el otthon, mindenféle suliélmény nélkül. A szemészeti klinikán dolgozó orvosok mondták el szüleimnek, hogy van egy speciális iskola Budapesten az alig látó és a nem látó gyerekek számára. Tízéves koromban írattak be a Vakok Általános Iskolájába. Jó, leginkább kitűnő tanuló voltam. Nem tehetséges, hanem szorgalmas tanulóként tekintettek rám tanáraim. Ez a közismereti tárgyak mellett a zongorázásra is állt.
Hatodik osztályos tanulóként kerültem a sport közelébe. Akkor már egyik szememmel sem láttam. Első, igazán nagy tettemnek azt a gyakorlatot tartom, amikor szabályos lábkulccsal és kézfogással felmásztam a tornaterem plafonjáról lógó kötél tetejére. Egyáltalán nem féltem a magasban. Épp bőrrel úsztam meg az ereszkedést is. A sikeres gyakorlat után örömteli érzés bujkált bennem. Horzsolásmentes lábakon álltam meg Dosek Lajosné testnevelő tanár előtt, aki elégedett volt teljesítményemmel, és ettől a perctől intenzíven foglalkozott velem. Két másik lány, Eszter és Ilonka is felhívta magára a figyelmét. Nagyjából egykorúak voltunk: osztálytársaim alig látók voltak. Ervina néni hamarosan kivitt minket a felnőttek atlétikaedzésére. A Bosnyák tér közelében lévő Ifjúsági pályára jártunk. Az ottani benyomások és élmények inspiráló erővel hatottak ránk; egyre jobban iparkodtam a testnevelésórákon.
Az általános iskola tornatermét gazdagon felszerelték tornaszerekkel. A látássérült gyerekek a bordásfal, gerenda, talajszőnyeg, gyűrű, svédszekrény mellett különböző nagyságú és fajtájú labdákkal is edzhettek. Én főleg a gerendát élveztem. A szert a bordásfallal párhuzamosan állították fel. Bátran kapaszkodtam fel rá. Megálltam, és a kezemmel megragadtam a tőlem hajlított kartávolságnyira lévő bordásfalrudat. Óvatos léptekkel haladtam a magasban. A gerenda hosszú rúdja alá vastag bukfencszőnyeget tettek a huppanás tompítása érdekében. Az ügyesebb és bátrabb gyerekek hamar elengedték a biztonságot adó kapaszkodót, és úgy araszolgattak előre. A vállalkozó kedvűek közül az lett a győztes, aki eljutott félútig. Felettébb hasznos volt elsajátítanunk ezt a bátorságot és ügyességet egyaránt megkívánó lépéssort. Így vált koordinálttá a mozgásunk, és amikor a fehérbot használatát kezdték tanítani, kiegyensúlyozott lépéseinkkel bátran vettük az elénk kerülő akadályokat. A svédszekrény begyakorlása a távolugrás technikájának elsajátítását segítette. Korántsem helyből kellett felugrani a többrészes szekrény tetejére. Minden gyerek más és más távolságból szaladt neki a szernek. Amikor a roham végén a szekrény elé értünk, egyikünk fejében sem fordult meg, hogy letaperolja. Amint kezünkkel megérintettük a tetejét, máris hopp, és elrugaszkodtunk a talajtól. Nem segített ugródeszka a rugaszkodás ívének megdobásában. A kellő időpontban csak annyit mondott a tanár, hogy: Vigyázz! Ez jelentette azt, hogy ugorni kell. Csodálatos érzés volt a levegőben! A sikeres gyakorlat bátorságot adott.
Ezek a tornatermi foglalkozások lettek későbbi sportpályafutásom alapjai.
Az első nemzetközi versenyem színhelye Berlin volt, 1967-ben. Kislabdadobásban indultam a két ország viadalán. A legnagyobb dobásomnál 32 méterre szállt el a labda, és ezzel első lettem.
Igazából nem szeretek számadatokkal előhozakodni. Az általam elért eredmények ugyanis eltörpülnek a nagy sportolók teljesítményei mögött. Még akkor is, ha 17 évesen a 164 centiméter magasságomhoz csupán 46 kilogram volt a testsúlyom.
Vendéglátó barátaink nagyon figyelmesek voltak. Közösen látogattunk el a berlini állatkertbe. Bemehettem az óriás teknős lakhelyére, és megfoghattam a hüllő páncélját. Olyan volt, mint egy kőhalom. Meg se moccant. Vadmacskakölyköt is simogathattam. Aztán bevittek minket a madárházba, ahol a tenyerünkbe szórt magokból csipegettek a pihetollúak. Ezek az emlékek nagyon kedvesek nekem.
A következő évben indulhattam a moszkvai szpartakiádon is. Akkor még csak vonattal utazhattunk a versenyekre; repülőgépre csak később futotta. Nem unatkoztam a másfél napos úton, mert a csapat összeszokott, vidám társaság volt. Történeteket és vicceket meséltünk egymásnak. A házigazdák szinte minden sportágban olyan élversenyzőket állítottak ki, akik magasan felülmúlták a más országból érkezők eredményeit. Emlékszem arra a szovjet lányra, aki megnyerte a hatvanméteres síkfutást. Pillekönnyű volt, és 8,70 másodperc alatt ért célba. Ezzel a fantasztikus idővel bő másodpercet vert a második helyezettre - 60 méteren ez óriási különbség! Mivel a honi sportkörben kevés vak lány atletizált, ezért a szpartakiádon mindegyik atlétikai számban indulhattam: futásban, távolugrásban, súlylökésben és kislabdadobásban is. A hatvan métert 10,10 másodperc alatt futottam végig. A kislabdát harminc méternél távolabb hajítottam el. A távolugrás során 340 centiméterre repültem a homokba - a súlylökés eredményére már nem emlékszem. De másra igen! A szovjet súlylökő hatalmas termetű lány volt. Jóízűen felnevetett, amikor megtudta, hogy én is indulok a magam 46 kilójával. Odajött hozzám, laza mozdulattal a karjába kapott, és dajkálni kezdett, ahogy a kisbabákat szokták. Mindenki jót nevetett - én is.
A nyolcadik tanév után Debrecenbe vezetett az utam. Zongoratudásom gyarapítása végett a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanulója lettem. A sporttól nem szakadtam el: tömegsport szinten továbbra is edzettem.
A Vakok Intézetében laktam, ahol kárpitos szakmunkástanulókat is képeztek. Két évfolyamnyi gyengén látó fiatal ismerkedett leendő szakmájával. Tanárostól befogadtak maguk közé a testnevelés órára. Örömöm ennek ellenére nem lehetett teljes, a tanár ugyanis nem tudta, hogyan kell a vakokat testnevelésre oktatni. A legjobb példa erre a távolugrás: míg Pesten beszólással jelezte edzőnk az elugrás helyét, addig a debreceni tanárnak erről a fajta segítségnyújtásról fogalma sem volt. Emiatt a távolugrást nem tudtam gyakorolni. Viszont kitartóan futottam a fiúk oldalán - és dobtam elszántan a kislabdát, ha módom adódott rá. Jeles eredménnyel érettségiztem, és felvettek a debreceni Zeneművészeti Főiskolára. Sajnos, ott csak egy évig tanulhattam, mert a tanév végén eltanácsoltak az intézményből. Nem tudtam olyan eredményesen szerepelni és vizsgázni, mint amire a tanórákon képes voltam. Alapvető szakmai hiányosságokra hivatkozva kötöttek útilaput a talpamra. Egyik barátom a következőképpen fogalmazott rólam: Te nem vagy jó művésznek, mert nem vagy elég tehetséges - tanárnak viszont jó lennél, de nem vagy elég talpraesett. Középiskolai éveim alatt Ungár Imre tanár úr volt a fő támogatóm. Első főiskolai évem kezdetén hunyt el a kiváló zenepedagógus, zongoraművész. Talán az ő hiánya is közrejátszott abban, hogy kipenderítettek a zongora mellől. Nagy bukásként éltem meg, hogy nem tanulhattam tovább a főiskolán. Utólag abban látom kudarcom legfőbb okát, hogy a vakodában tanító zongoratanárom Debrecenbe küldött továbbtanulni. Úgy gondolta: nem árt, ha vidéken is megismerkednek a vakokkal. Lendítenem kellett volna a vakok hírnevén - nem sikerült. Budapestre visszakerülve itt is felvételiztem a Zeneművészeti Főiskolára, de a felvételin ugyanazzal a tanárnővel találtam magam szembe, aki Debrecenben segédkezett az eltávolításomban.
Telefonkezelőként kezdtem el dolgozni a fővárosban. Első munkahelyem az Országos Műszaki Könyvtárban volt. Öt évet húztam le ott. Utána bekerültem a Vakok Szövetségébe, ahol eleinte szintén telefonkezelőnek alkalmaztak, majd áthelyeztek a nyomdába. Mind a mai napig ott dolgozom: a Braille-újság előállításában segédkezem. Nem csak a fővárosba tértem vissza Debrecenből, hanem a sportpályára is. Régi versenyzőtársaim örömmel fogadtak vissza. Akkor már huszonhét éves voltam. Hétfőn és csütörtökön jártunk edzésre - munkaidő után, öttől hétig. Körülbelül tizenöten gyűltünk össze alkalmanként a salak szélén. Az atlétikaedzéseken mindig több volt a férfi, mint a nő. Gimnasztikával kezdtünk, ami után rövid sprintek következtek, majd hosszabb futás. Ezután előbb az ugró-, majd a dobószámokat gyakoroltuk. Az edzést levezető futással zártuk, és jókedvűen álltunk a zuhanyrózsa alá. Összeszokott társaság lévén, edzés után - főleg nyáron - a csapat nagyobb része gyakran telepedett le a közeli vendéglő egyik asztalához. Folyt a beszélgetés, a sztorizás és a viccelődés. Na meg a sör, le a szomjas torkokon. Ma már sajnálom, hogy nem tartottam sporttársaimmal, barátaimmal a szórakozóhelyre. Visszahúzódó kis nyuszika voltam.
Sportpályafutásom újrakezdése után leginkább kétoldalú viadalokon vettem részt. Csehszlovákiában, Bulgáriában és a Német Demokratikus Köztársaságban versenyeztem, és rendre jól szerepeltem.
Aki még sosem látott vakot önállóan futni, ugrani, nem is tudja elképzelni, hogyan megy ez a valóságban, úgyhogy szeretnék erről néhány szót szólni. Kezdem a 60 méteres síkfutással, ahol a segítségre a rajt előtt és futás közben is szükség van. Tegyünk úgy, mintha épp versenyen lennék! Közvetlenül a rajtvonal előtt vagyok. Ekkor a tőlem körülbelül negyven méterre álló Ervina néni kéri, hogy mutassak irányt. Az edző hangja felé mutatok, de nem egy szál ujjal, hanem két, nyújtott karral. Ha két, párhuzamosan előre nyújtott karommal nem sikerül mérnöki pontossággal befognom a célig vezető egyenest, ahol az edzőm áll, akkor jobbra, vagy balra vezényszóval segít a pontosításban. Miután belőttem az irányt, féltérdre ereszkedem. Mindkét kezemet közvetlenül a rajtvonal elé kell letennem. Nem is olyan egyszerű feladat ez! Ha az ujjaim nem kerülnek egy vonalba a salakon, és nincsenek párhuzamban a rajtvonallal, akkor ferdén rajtolok el. A rajtpisztoly hangjára indulok. Az edzőm továbbra is velem szemben áll, nem sokkal a képzeletbeli célszalag előtt, és "jó-jó" vagy "gyere-gyere" biztatással jelzi, hogy jó felé futok. Ha a nagy iparkodás közben eltérek a helyes iránytól, akkor: "vigyázz jobbra" vagy "vigyázz balra" útbaigazítással lát el. Mindig a jelzett irány felé kell korrigálnom. Ahogy egyre közeledek az edzőmhöz, ő a célvonal felé hátrál. Nekem már csak annyi a teendőm, hogy lélekszakadva átrohanjak a célon.
A sprintszámokban a vakok egyedül futnak, mert különben zavarnák egymást. Értelemszerűen a 100 méteres síkfutás is úgy zajlik, mint rövidebb testvére. Később aztán bejött versenyszámnak a 400 méter is. Mivel ebben már nem csak egyenest kellett futni, hanem két félkört is, ezért a táv teljes hosszában rászorultunk a segítségre: a kísérő kezét fogva futottam. Megmondom őszintén, hogy nem rajongtam a 400 méteres síkfutásért. Kötöttnek éreztem magam a kísérő miatt. Egyedül futni viszont teljesen más érzés: a vágtákat szárnyalásként éltem át!
A többi atlétikai számban is nélkülözhetetlen a külső segítség, így a távolugrásnál is jelentős szerep jut az edzőnek. Minden versenyzőnél más és más az ideális nekifutás hossza. Bemértem magamnak a megfelelő távolságot, és jelnek letettem a tornazsákomat a rajthelyre. Az ugrás után senkinek nem kellett visszakísérnie: a salak mellett, a füvön sétáltam vissza a zsákig. Az edzőm persze tudta, hogy ballábas vagyok: arról kellett elrugaszkodnom a kellő pillanatban. A megfelelő időben kellett kimondania az: "Egy-két-há-négy, hopp!" vezényszavakat: pontosan kellett jelezni az ugrás helyét. Többször is előfordult, hogy jóval a deszka elől rugaszkodtam el, de arra is volt példa, hogy beléptem. A szabálytalan gyakorlat természetesen a mi esetünkben is érvénytelen volt.
A dobószámokban is fontos az irány helyes megadása. Nem célszerű összevissza hajigálni a különböző dobószereket a pályán. A szektort elhagyó dobás nálunk is érvénytelen kísérlet. Klasszikus dobószámaink a kislabdadobás, a súlylökés és a füleslabdadobás voltak. Talán sokan felkapják a fejüket: mi az, hogy füleslabda? Ezt a versenyszámot Csehszlovákiában találták ki. Medicin méretű labdára hosszú fület varrnak: Azzal pörgetjük meg magunk körül a szert, hogy elhajítsuk. A műveletet leginkább a kalapácsvetéshez tudnám hasonlítani. A későbbiekben megismerkedhettem a gerelyhajítással és a diszkoszvetéssel is: ezek a kislabda- és a füleslabdadobást váltották ki. A szerváltás idején úgy 30 éves lehettem. Nehezen álltam át az új gyakorlatokra. A gerelyhajítással még úgy, ahogy megbarátkoztam, de a diszkoszvetéshez pontosan dobásirányba kellett fordulni, és ez már nehezen ment. Talán ez volt az oka annak, hogy nem tudtam megkedvelni.
Harmincöt éves koromban hagytam abba az aktív sportolást. Úgy éreztem, hogy az eltelt évek alatt igényem és tehetségem szerint kisportoltam magam. Döntésemben közrejátszott az is, hogy kisebb szívrendellenességet vettek észre nálam. Szerencsére, mint később kiderült, ez nem szívalapon fejlődött ki, hanem idegkimerültség okozta. Rájöttem, hogy nem kell tartanom a fizikai megterhelés szívemet károsító hatásától.
Aki egyszer megszerette a sportot, és tehetsége is volt hozzá, annak életvitelén sokat formált a rendszeres sportolás. Mit jelent a látássérült ember számára a sport? Mindenekelőtt azt felelném rá, hogy ugyanazt, mint az ép embernek: testi és lelki egészséget. Ezek a jótékony hatások a vak ember életében meghatványozódnak. A sport elősegíti a mozgáskoordináció fejlődését, amitől könnyebben és bátrabban mozgunk az utcán - lelkiekben pedig erőt ad a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez. Hogy saját életemből hozzak erre példát: hatalmas kudarcként éltem meg, hogy elbocsátottak a főiskoláról. Lelkileg teljesen összetörten tértem vissza Budapestre. Hogy életcélom kudarcba fulladt, azonnal férjhez mentem - egy olyan emberhez, aki épp az utamba került. A Vakok Szövetségének balatonboglári üdülőjében ismerkedtünk meg. Elhamarkodott döntés volt; a házasságkötés után pár hónappal elváltak utjaink. Huszonhét éves voltam ekkor. Ebben a duplakudarcos időszakban hatásos lelki segítséget kaptam sportoló barátaimtól. Vigasztaltak és szebb a jövővel biztattak. Az edzőnk is a szárnya alá vett, ami szintén jólesett.
Jelentősen megváltozott az életem, amikor megismerkedtem jelenlegi férjemmel. Gyuri a Wesselényi Sport Körben sakkozott, és még ma is ott játszik. Akkor ismerkedtünk meg, amikor egy atlétikaversenyen mértük össze tudásunkat a német sportolókkal, Budapesten. Az első találkozás után hónapokon át telefonon tartottuk a kapcsolatot. Néha bementem a sakkedzés végére a szövetség székházába, és a folyosón vártam Gyurira. Az edzés után kimentünk sétálni a Városliget fái közé. Talpraesettsége és határozottsága mellett víg kedélye is nagyon megtetszett. Ő sem volt rest, és gyakran kilátogatott hozzám az Ifjúsági pályára. Egy év múltán úgy döntöttünk, hogy egybekelünk. Harmincegy évesen mentem másodszor férjhez.
Nem akartunk gyereket. Ennek legfőbb oka öröklődő szembetegségemben keresendő. Nagymamám és apukám látását is alaposan meggyengítette a szürke hályog, és nem akartam, hogy ez a sorozat folytatódjon. Több szemorvostól is azt hallottam utólag: kollégájuknak meg kellett volna várnia, hogy betöltsem a tizennyolcadik életévemet, és csak utána lett volna szabad a szememhez nyúlnia.
Életem kedves emléke marad az a közel egy évtized is, amíg a szövetség Homérosz kórusában énekeltem, mint szoprán. Legkiemelkedőbb fellépéssorozatunknak a tíz előadásból álló, másfél hetes finnországi körutunkat tartom: templomokban és vállalati kultúrtermekben léptünk fel.
Peskó György karnagy úr kiváló dirigensünk volt. Talán érdekes lehet, hogyan is irányíthat valaki olyan kórust, aminek tagjai nem, vagy alig látnak. A dobogóról először megadta a kezdő hangot, utána rendszerint beszámolta a taktust. Ez olyan segítség volt nekünk, mint a látó kórustagoknak a pálca és a beintés. Fontos volt, hogy a szólamokat pontosan memorizáljuk. A kórusvezető a próbákon újra és újra elénekeltette velünk szólamunkat. Nem egyszer szembeállította a próbaterem színpadán a férfi- és a női kart, hogy jól hallják a másikat - nagy trükkje volt ez a karnagy úrnak! A próbákon igazán keményen dolgoztunk, és ennek köszönhetően a koncertjeinknek sohasem volt izzadságszaga. Könnyedén, gördülékenyen énekeltünk. A kórus alakuló létszáma körülbelül nyolcvan fő volt, de mire tagja lettem, ez úgy a felére csökkent. Ma már nincs Homérosz kórus - csak az emlékekben.
A testedzésnek még manapság is jelentős szerepe van életemben. Otthonomban rendszeresen nyúzom az evezőpadot, pörgetem derekammal a hulahoppkarikát. Nem csak az egészség megőrzéséhez fontos, hogy fitt legyek: női hiúságom is megköveteli a két eszköz rendszeres használatát. Ezeknek köszönhetően sikerült megőriznem sportos alakomat. Jó a testtartásom és a megjelenésem is - legalábbis így érzem.
Tíz-húsz évvel ezelőtt, amikor még lelkesen énekeltem a Homérosz kórusban, sokkal nagyobb volt a közbiztonság Budapesten, mint manapság. Este is félsz nélkül mertem közlekedni az utcán; nem kellett tartanom senkitől. Manapság viszont adódik egy-két kellemetlen eset. Már kértek tőlem pénzt a troli megállójában, ahol a fehér botommal várakoztam.
Kissé más: húszéves koromban sem fordult elő velem olyasmi, amit ötvenéves fejjel kellett megélnem - randit kértek tőlem kora reggel az utcán. Csak kapkodtam a fejem. Még ilyen jól nézek ki? Persze, kellemes történetekről is be tudok számolni. Gyakran köszönnek kezétcsókolommal az ismerős trolibuszvezetők, amikor felszállok a jármű első ajtaján. Már az is megesett velem, hogy a piros lámpánál várakozó trolibusz csupaszem vezetője rám dudált, és kinyitotta az ajtót, hogy ne kelljen elbattyognom a kereszteződés túloldalán lévő megállóba.
Mostanság kezdek megismerkedni és egyre jobban megbarátkozni a számítógéppel. A munkaköröm is egyre jobban megköveteli a fejlett technika használatát. A géphez csatlakoztatható Braille-nyomtató nagyon megkönnyíti a pontírású nyomtatványok előállítását. Megpróbálok lépést tartani a rohanó világgal. Sportemberhez méltón.