EGY A SOK MILLIÁRD KÖZÜL
 (Aki úgy érzi, el kell mondania valamit az emberiségnek)
Székely György (56 éves)
1946-ban születtem. Egy, a Dunához közel álló, nagy, nyolcemeletes ház nyolcadik emeletén láttam meg a napvilágot. Akkoriban még romokban állt a város. A ház úgy emelkedett ki a romok közül, mint pusztából a magányos fa. Emlékszem, a szobáknak nem voltak utcára néző ablakai: tetőablakok voltak, az égre néztek. Amikor hó hullott, láthattuk a lassan szállingózó hópelyheket, ahogy betemetik az égre nyíló ablakot.
Nem kezdődött szerencsésen az életem. Kétéves koromban skarlátbeteg lettem: nagy vörhenyjárvány volt akkoriban az országban. Szüleim nem tudtak a betegségemről, és elvittek beoltatni. Az orvos nem győződött meg róla, hogy nem vagyok-e már fertőzött. A dupla adag ellenszérum ráment a vesémre. Amíg a többi gyermek számára az elkövetkező négy év a játék és a világra csodálkozás korszaka volt, nekem a kórház egyhangú világa jutott. Az orvosok azt mondták szüleimnek: alig van rá esély, hogy ilyen súlyos vesebántalomból bárki is felépüljön. Mit sem tudtam róla, hogy a halál árnyékában élem napjaimat.
A Bókay Gyermekklinika professzora dr. Gegesi Kis Pál volt. Akkoriban állítottak elő először vérből plazmát Magyarországon. A professzor úr megkérdezte édesanyámtól, hogy kipróbálhatják-e az újfajta kezelést a kisfián? - Veszíteni való úgy sincs! - tette hozzá. Anyukám rábólintott. A szervezetembe juttatott plazmának köszönhetően egyre stabilabbá vált a veseműködésem. A magas vérnyomás még okozott kisebb-nagyobb gondot, de szépen, lassan elfelejtettem a zűrös múltat, és a jobb élet felé fordultam. 
Az általános iskola első osztályát magántanulóként, otthon végeztem el. A második tanév kezdetére annyit javult az állapotom, hogy szeptemberben már én is táskával a kezemben igyekeztem az iskolába. Addig a kórházban alkalmilag összeverődött gyermekközösség volt számomra az a világ, amiben alakítgathattam, formálgathattam személyiségemet.
Mivel jobbára mesterséges környezetben cseperedtem fel, megfelelő tapasztalatok hiányában léptem be az iskola kapuján. Az egyik, nyolcadik osztályos fiú behívott a tantermükbe, én meg mentem utána, a világra csodálkozás összes naivitásával. Bejött az óraadó tanító és meglepetten nézett rám. Elcsodálkoztam, amikor visszazavart saját osztálytársaim közé.
Édesapám pár évvel később meghalt - még esik róla szó a későbbiekben -, így édesanyám egyedül nevelte tovább engedetlen, magát kétségbeesve kereső kisfiát.
Magányos voltam és nem önszántamból. Egyszer, osztálykiránduláson hosszú, elnyújtott oszlopban mentünk éjszakai szállásunkra. Szokás szerint egyedül baktattam a csoportban. A hátam mögött egy páran beszélgettek. - Mi lenne, ha egy nagy közösséget hoznánk létre, bevonva azokat is, akik magányosak? - kérdezte egyikük. Hirtelen reménykedni kezdtem. Lehet, hogy nem leszek mindig egyedül? Lehet, hogy lesz baráti társaságom? A beszélgetés folytatódott: - Például itt megy előttünk a Székely.
- Ő egy magányos farkas - mondta valaki, és olyan nagy-nagy csend lett körülöttem.
A kórházban töltött évek alatt alig fejlődött a fizikumom. A leggyengébb fiúk közé tartoztam az osztályban. Emiatt valamennyi, a gyermektársadalmat törvényszerűen jellemző kegyetlenséget el kellett szenvednem iskolás társaimtól. Közben elkezdtem vívni - a részletekről majd később szólok. A vívásban teljesen egyenrangú félként voltam jelen az edzéseken, majd a versenyeken. A sport megadta azokat az önbizalmat növelő élményeket, amikről pedig már le is mondtam. Egészen a gimnázium harmadik osztályáig - amíg ki nem derült, hogy versenyszerűen sportolok -legalul álltam a gyermektársadalom kegyetlen hierarchiájában. Hogyan tudódott ki? Sohasem felejtem el. Középiskolás bajnokságon indultam. A nevezést az iskolának kellett leadnia. Tornából folyamatosan fel voltam mentve, hogy a gyerekkori betegségemből adódó fizikai elmaradottságom miatt ne legyen rosszabb az átlagom. Amikor jelentkeztem a tornatanárnőnél a nevezésért, rám csodálkozott: 
- Hát te sportolsz? 
Az sem volt rossz reklám, amikor az iskola úszóversenyén, ezer méteren hat hosszt vertem diáktársaimra. A sportnak köszönhetően szép lassan visszaszereztem elveszettnek hitt önbizalmamat.
Érdekes módon tanultam meg úszni. A régi Csasziba jártak velem szüleim. A fürdő egyik medencéje enyhén lejtős. Magamban pancsoltam a vízben, és ahogy egyre beljebb merészkedtem, egyszer csak elfogyott a lábam alól a talaj. Kalimpálni kezdtem a vízben, és már úsztam is. Minderről egy árva kukkot sem szóltam a medence partján tanyázó szüleimnek. Pár hónappal később felvetette apukám: - Milyen jó lenne, ha Gyurika megtanulna úszni! Ilyen előzmények után lettem a Rudas Fürdő úszóiskolájának tagja. Hosszú rúd végén volt egy hurok. Abba kellett belebújnom, hogy az úszómester által mutatott tempókat gyakoroljam a vízben. Nos, elkövettem egy hibát: szépen kiúsztam a hurokból.
- Hiszen ez a gyerek tud úszni! - hüledezett az úszómester.
- Apukám nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Jó-jó, de hol tanult meg? 
Édesapám fiatal kora óta vívott, ezért kard és vívósisak mindig volt nálunk otthon. Adta magát a lehetőség. Mutatott pár vágást, "vívott" velem a szobában... megszerettette velem a vívást. Teltek az évek, és már a nyolcadikat jártam, amikor elhatároztam, hogy komolyabban is megpróbálkozom vele. Első mesterem, Ozoray S. Zoltán olimpiai bajnok nagy tudású szakember volt, aki egy magán vívóiskolát vezetett. Hamarosan mégis úgy döntöttem, hogy inkább egy élvonalbeli egyesületben folytatom az edzésmunkát. Edzőim tehetséges vívópalántának tartottak. Az elkövetkező, bő évtized alatt a Honvéd, a Vasas, az MTK, majd a Budapest sportegyesület színeiben versenyeztem.
Fiatalon nősültem és gyorsan jöttek a gyerekek. Két fiú: Gyuri és András, öt év korkülönbséggel. Változatos munkakörökben dolgoztam: voltam segédmunkás, műhelyírnok, rakodómunkás, hordtam ki újságot, voltam nyomdában marató, írtam és fényképeztem újságoknak, hadd ne soroljam tovább...
Már első osztályú minősítésű versenyző voltam. Hétköznapjaimat az uszodában kezdtem. Utána irány a vívóterem, ahol kemény edzésmunkával telt el a délelőtt. Déltől a sportállásomban tevékenykedtem, késő délután újra a vívóteremben edzettem, este pedig holtfáradtan zuhantam az ágyba. Minden hétvégén volt kardverseny - hobbiból viszont tőröztem is, ami odáig fajult, hogy abban is első osztályú versenyző lettem. 
Az akkori hazai élmezőny első húsz versenyzője közé tartoztam. Nemzetközi mércével mérve jó tudású vívónak számítottam, mert akkor a magyar kardvívás világszintű volt. Nemzetközi versenyen mérhető eredményem nem volt, de máig is büszke vagyok arra, hogy a páston megmérkőzhettem a világ nagy vívóegyéniségeivel. Pár név közülük: Pawlowski, Rakita, Nazlimov. Világ- és olimpiai bajnokok ők. Sportpályafutásom 1965-től egészen 1973-ig ívelt.
Most pedig visszakanyarodom a gimnáziumi éveket követő magánéletemhez. Olyan fiatalemberré váltam, aki nem szerette a kötöttséget, és nem tudta megszokni a magányt. Gyermekkorom világa a szabad ég alatti játékon alapult. A Petőfi-híd budai hídfője közelében laktunk szüleimmel. Minden háznak megvolt a maga kölyökbandája, és ezek állandóan "háborúban" álltak egymással. Gyakran keltünk birokra ellenlábasainkkal, hogy eldöntsük, ki is a legény a talpán. Ha épp nem volt kedvünkre való a szilaj összegabalyodás, akkor a letört, méter magas gaz szárát lecsupaszítottuk, és azzal vívtunk remek csatákat a grundon. Várakat építettünk a sűrű gazosban, saját területeket alakítottunk ki, és éltük a magunk gyermek-felnőtt perceit. 
Éreztem magamban valami ösztönös szervezőkészséget - és emellett igényt, hogy kifejezzem mindazt, ami belül megfogalmazódik bennem. Egyre közelebb éreztem magamhoz a képi kifejezésformát. Első fényképezőgépem egy Pajtás masina volt, majd eljutottam a Zenit, Praktika színvonaláig. Gyermekkorom kedvelt hobbijává vált a fényképezőgépek kattintgatása egy-egy jó felvétel reményében. Ismerőseim közül többen is elismerően szóltak a képeim kifejezőképességéről. Emellett verseket faragtam, és a zene sokrétű hatása is lebilincselt. E sokféle érdeklődés végül is egyfelé mutatott. Filmrendező szeretnék lenni! - döntöttem a gimnázium után.
Jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, ahonnét úgy vágtak ki első alkalommal, ahogy csak lehet. Az ok persze bennem rejlett. Ijedt kisdiák benyomását keltettem a felvételi bizottság tagjaiban. A filmrendező szakra nem hirdettek minden évben felvételit, ezért csak pár év múlva próbálkozhattam újra. Bizakodtam, hogy az 5-600 jelentkező közül én is a befutók között leszek. Sikeresen túljutottam az intelligenciateszten. Ez volt a háromfázisú felvételi első próbája. A második próbatétel két szakaszból állt. Az elsőben egy félkész novellát kellett befejeznünk. A másodikban három, egyenként húszas csoportra osztották a még versenyben lévőket. Mindegyik társaságnak riportot kellett készítenie egy-egy partizánnal (Magyar Partizán Szövetség), majd a beszélgetésből kiindulva novellát kellett írni. A partizán beszélt 1919-ről és 1945-ről is, a végén pedig rákérdeztünk 1956-ra. Megtudtuk, hogy fegyvert sohasem fogott kezében a harcos múltú amazon. Ezek után már nem mertük megkérdezni, hogy akkor miért is tartja magát partizánnak? A három bajtárs hölgy egyike halkan megszólalt: - Hát, tudjátok gyermekeim... és elkezdett beszélni 1956-ról. Sivítva zúgtak el a lövedékek az ablakok előtt. Annyira félt a dörrenő robajoktól, hogy bebújt a zongora alá.
Na, én ebből írtam novellát. Egy epilepsziás lány történetébe ágyaztam a hallottakat. A fiatal lány magányosan él, és szeretett nagyapja faliképével társalog, vele osztja meg sajátos gondolatait. A lány számára egyedül a zongorázás ad lehetőséget az önkifejezésre. Kitör a forradalom. Gránátok robbannak a városban, véres csaták mindenfelé. A katartikus élmények hatása alatt a lány leül a zongora elé, és zenében oldja fel összes keserűségét. Míg átszellemülten futtatta ujjait a billentyűkön, az egész család a hangszer alatt kuporog, reszketve. A novella végén a kislány meghal.
Csupán egyetlen kérdést tett fel a vizsgabizottság a novelláról: miért kellett meghalnia a lánynak? Azt válaszoltam, hogy szerintem egy olyan társadalomban, ahol az egészségileg vagy mentálisan más emberek osztályrésze csak a megkülönböztetés vagy az elzártság lehet (1975), a valóság csak a véget és a pusztulást jelentheti. Válaszomat nem fogadták el, és a harmadik próbálkozásom sem járt sikerrel. Az már más kérdés, hogy azóta sem sok minden változott ezen a téren.
Úgy vélem, egy szakmailag igényesen elkészített filmben csak minimális mértékű beszédet kell használni. Ha a kép nem tudja önnön erejével hűen kifejezni mindazt, amit a rendező szeretne elmondani a közönségnek, akkor ott nem stimmel valami.
Töretlenül vívtam még, amikor sportorvoshoz kellett mennem. A labor dolgozói a tőlem levett mintát összecserélték valakiével, és olyan lehetetlenül rossz vesefunkciót mutattak ki, ami láttán kész csodának tartották az orvosok, hogy még élek. Ezek után nem maradhattak el az alapos, mindenre kiterjedő kontrollvizsgálatok. A Sportkórház és a Belgyógyászati klinika számos vizsgálójában megfordultam, és itt is, ott is csupa negatív eredmény született. Ám voltam olyan botor, hogy mindkét egészségügyi intézetben beszámoltam gyermekkori veseproblémámról. Az orvosok szigorúan összehúzták szemöldöküket, és eltiltottak a további sportolástól. Értetlenül álltam a megdöbbentő fejlemény előtt. Tizenkét évig teljes erőbedobással vívtam...
Egyik napról a másikra fel kellett hagynom a kardozással. Lelkileg összeroppantam az övön aluli ütéstől. A válogatott, a nemzetközi szintű megmérettetés kapuja előtt húzták le a redőnyt az orvosok. A siker élménye helyett örvénylő, feneketlen mélységbe zuhantam, még csak nem is sejtve, hogy hol kötök ki a végén. Csak időleges gyógyír volt fájó sebemre, hogy barátaim mellettem maradtak a nagy nekibúsulás idején. Velük jártam keresztül-kasul az országot, készítettük számolatlanul a fényképeket. A fotókból pedig kiállítást rendeztünk. Szakmai berkekben csak úgy emlegettek bennünket: a négyek. Az első, zsánerképekből álló, de egységes tartalmú kiállításomat a szintézisen alapuló, tervezett és megkomponált képek követték. A harmadik, bennem élő fotókiállítás-forma megalkotásával még adós vagyok. Eddig tizenhárom kiállításom volt.
A sportolás kényszerű abbahagyása után néhány évvel (1976-ban) váratlan fejlemény akasztotta meg az életemet.
Amíg sportoltam, annak megfelelően éltem. Rengeteg folyadékot ittam, mivel az intenzív edzésmunka miatt sokat is vesztettem. Miután abbahagytam a sportot, jóval kevesebb folyadékot fogyasztottam. Romlani kezdett a vesefunkcióm, és ez három év alatt odáig fajult, hogy elkerülhetetlenné vált a dializálás. Úgy gondolom, ha az orvosok nem tiltottak volna el a vívástól, akkor az állapotom nem rosszabbodott volna (legfeljebb sok-sok év múlva). Épp az ellenkezőjét érték el, mint amit szerettek volna.
Nehezen viseltem a művesekezelést. Idegileg teljesen összeroppantam. Édesanyám, feleségem és barátaim egyként álltak mellettem ebben a nehéz időszakban. Intenzív osztályra kerültem. Édesanyám és feleségem is a kórházi ágyam mellett töltötte a nap nagyobb részét. Az életben maradásomat köszönhetem nekik. Nekik köszönhetem azt is, hogy a körülmények dacára lehetett barátaimmal közös fotókiállításom Krakkóban. 
De térjünk csak vissza kis hazánkba, ahol évi 5-600 vesebeteg halt meg akkoriban, mert alig volt műveseállomás és dializáló gép! Igaz, már végeztek vesetranszplantációt, de évente csak négyet-hatot: még kuriózumnak számított. 
Békés éjszakai álmomat aludtam otthon, amikor arra riadtam, hogy vadul dörömbölnek az ajtón. A mentősök ébresztettek ilyen harsányan. Van számomra egy beültethető vese a klinikán, ha gondolom, tartsak velük! -mondták. Olyan rosszul lettem az idegességtől, amilyenre ilyen szituációban csak képes lehet az ember. Valahogy mégis beleugrottam a nadrágomba, felülre is kaptam valamit, és már robogtunk is a klinika felé. A nagy lendülettel induló folyamathoz tartozik, hogy édesanyám, feleségem és egyik barátom, (egy hölgy) is felajánlotta számomra egyik veséjét. A feleségem veséjének vizsgálata már a végső stádiumban járt, hogy véglegesen kiderüljön, átültethető-e szervezetembe, vagy sem. Ehelyett egy öngyilkos fiatal férfi veséje várt rám. Az operáció és a felgyógyulás komplikációmentes volt: másodszor is megszülettem. Talán nem véletlen, hogy minden szervátültetett megünnepli második születésnapját - én sem lógok ki a sorból.
Az új élet kissé letargikusan kezdődött: sorra haltak meg azok, akikkel együtt jártam művesekezelésre. Az átültetett veséjű betegek jelentős része is meghalt. Rosszul viseltem a barátok számának folyamatos apadását. Ne feledjük: a hiányos feltételek miatt 1977-ben és a rákövetkező években is naponta két ember halt meg vesebetegségben Magyarországon. Úgy gondoltam, tennem kell valamit betegtársaim érdekében. Belekezdtem a művese-kezelés és szervátültetés magyarországi kórképének összeállításába. Riportokat és fényképeket készítettem kutakodó körutamon. Magánakcióm eredményét írásban kivonatoltam, csatoltam hozzá a felvételeket, és elmentem a Nemzeti Galéria akkori főigazgatójához, Pogány Ö. Gáborhoz.
- Szeretnék egy kiállítást ebből az anyagból! - tettem asztalára a dokumentációt.
- Tudnék ajánlani pár művelődési házat, ahol megvalósíthatná a terveit...
- Ez "ki van csukva!" - feleltem, és részletesen felvázoltam elgondolásaimat.
- No és a Galéria melyik termében szeretné bemutatni a fotóit? - kérdezte, miután figyelmesen végighallgatott. 
Ez volt az első sikeres lépésem ügyünk érdekében. Jelentősen behatárolta további cselekvéseimet, hogy elvált tőlem a feleségem. Csak az volt némi gyógyír a fájó kudarcra, hogy amikor két fiúgyermekünknek választania kellett, hogy melyikünkkel kíván maradni, mindketten engem választottak. Hárman maradtunk - illetve négyesben: édesanyám teljes önfeláldozással viselte gondját felnőtt fiának és két, anya nélkül maradt unokájának. Hogy finoman fogalmazzak, még a béka fenekénél is mélyebbre szálltunk anyagilag. Fiú társaságunk azonban keményen dacolt a nélkülözéssel. Amikor kimásztam a válás okozta letargiából, megráztam magam, és hatalmasat léptem előre az életben: vállalkozó lettem. Fotóvállalkozást alapítottam, ami egy jól prosperáló GMK-vá nőtte ki magát. Abból egy kisszövetkezet jött létre, és máris 1987-et írunk. Többek között könyvkiadással és arculattervezéssel foglalkoztunk, de nyomdai részlegünk is volt - szinte száz lábon álltunk. Mi alapítottuk az Eötvös Kiadót. Könyvesboltunk is volt. Mi adtuk ki elsőként a Hitel című folyóiratot.
Így érkezett el a rendszerváltás időszaka. Nagyon komolyan vettem a beinduló politikai folyamatok támogatását. Segítettük kivétel nélkül minden, a rendszerváltást szolgáló írás megjelenését. Teret biztosítottunk számukra a nyomdánkban, a késztermék egy része pedig a könyvesboltunkba került. Részt vettem a fáklyás felvonulásokon, elmentem a tüntetésekre is. Sohasem felejtem el azt a március 15-ét, mikor édesanyámmal és kisebbik fiammal az egésznapos menetelés után, sok ezer emberrel felmentünk a várba. Édesanyám ott ment mellettem. Ránéztem fáradt arcára, összeszorított szájára, csillogó szemére... Ezekre az évekre szívesen emlékszem vissza. 
Sajnos és megbocsáthatatlanul becsaptak minket. Az új hatalom részéről nemigen volt az más, mint bohóckodás. Lényegében alig változott valami. Rossz volt rádöbbenni, hogy kihasználták a jóhiszeműségemet. A kommunizmus és a kapitalizmus között csak az a különbség, hogy az utóbbi sokkal kifinomultabb eszközökkel zsákmányolja ki az embereket. 
Rendszeresen jártam ellenőrző vizsgálatokra a klinikára.
- Gyuri, maga úgyis sportolt; nem lenne kedve részt venni a szervátültetettek világjátékán? - kérdezte egyszer az orvosom.
- Az meg micsoda? - kérdeztem vissza.
Elképedésem láttán hosszasan mesélt nekem a szervátültetett emberek sportjáról. A végén azért hozzátette: 
- Vívásban nem lehet indulni.
Nem kellett sokáig győzködnie: ráharaptam a csalira. Rajtam kívül még fél tucat szervátültetett gondolta úgy, hogy a sport mezejére lép (1987). Úszni amúgy is jól tudtam, a strandon pedig gyakran ragadtam meg a tollaslabdaütő nyelét, ezért úgy döntöttem, mindjárt két sportággal kezdek. Elballagtam a tornacsarnokba, ahol a tollaslabdaedzések folytak. Lazán álltam a háló elé: mit nekem az a kis ütögetés! Aztán, amikor hosszú perceken át egyetlen labdát sem voltam képes visszaütni az ellenfél térfelére, rájöttem, hogy a tollaslabdát sem lehet félvállról venni. 
A szervátültetettek VI. Világjátékát Innsbruckban rendezték. Kis csapatunkkal tartott Járai és Alföldi tanár úr is. Versenyzőtársaimmal ugyancsak rácsodálkoztunk a minket fogadó, fantasztikus világra. Harminchat ország közel háromszázhatvan versenyzője vett részt a világjátékon. A sportolók közössége anélkül fogadott be minket, hogy előzőleg bárki is megkérdezte volna tőlünk: hát ti meg ki fia, borja vagytok? A sokfelé szabdalt, kegyetlen világban olyan közösségre találtunk, ahol őszinte szeretettel és nyílt barátsággal fogadtak. Ausztriában derült ki, hogy a következő világjáték Szingapúrban lesz. Orvosaink rettenetesen elkeseredtek. 
- Oda sok pénz kell! - jegyezték meg csüggedten. 
- Mi lenne, ha mi rendeznénk meg a rákövetkező világjátékot? - vetettem fel lelkesen.
- A Székely már megint álmodozik? - hallottam mindenfelől. Ez a kétkedő hozzáállás döntötte el bennem, hogy lesz Budapesten világjáték. Na meg egyesületünk, szövetségünk, és belőle majd kifejlődik egy, a magyar szervátültetett sportolók érdekében tevékenykedő, átfogó szervezet. Az ellenkezés remek táptalajul szolgált a bennem szunnyadó szervezői ambíciók megerősödéséhez. Hónapokon belül megalakult a Magyar Transzplantáltak Sport Egyesülete. Negyvenhat szervátültetett jött el az alakuló közgyűlésre. Innen ívelt - igaz, nem töretlenül - a magyar szervátültetett emberek sportmozgalma.
Talán nem közismert, de rettenetesen nehéz kirobbantani meleg otthonából a szervátültetett embert, hogy a kényelmes ücsörgés helyett a sportpályák mozgalmas világában találja meg új helyét. Még akkor is ádáz csatát kell vívni, ha saját példánkkal bizonyítjuk, hogy a sporttal javíthatja életminőségét és a teljesítmény önbizalmat növelő erejével könnyebben talál vissza az emberi közösségekbe.
Ha rájössz, hogy képes vagy elérni kitűzött céljaidat, újabb, akár még az előzőeknél is merészebb álmok megvalósításába fogsz belekezdeni. Aki megérzi egyszer az akaraterejével szakított gyümölcs ízét, azt már nem lehet megállítani a maga választotta úton.
Ekkor még működött a kisszövetkezet, és részt vettem a politikai életben is. Az MDF ferencvárosi elnöke voltam és emellett tagja a nagyválasztmánynak is. Több mai, prominens politikai személynek adtam munkát; velük a mai napig tartom a kapcsolatot. Több, neves politikust juttattam be a parlamentbe. E szerteágazó ismeretség révén tudtam szerezni némi anyagi támogatást a szervátültetettek sportjához.
Ha nem is könnyen, de csak kijutottunk Szingapúrba (1989). Tollaslabdában és úszásban indultam a versenyen, ám ennél jóval érdekesebb, hogy végül is miként vált lehetővé a kiutazásunk. Időben elküldtük a nevezésünket, és jó előre lefoglaltuk a jegyeket - a kasszánk viszont üres volt.
- Nem lehet, hogy ne sikerüljön pénzt szerezni - hajtogattam magamban (akkoriban sem volt könnyű, de ma már lehetetlen).
Már csak pár hét volt hátra az indulásig. Elmentem a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetbe, és kopogtattam az intézet vezetője, Frenkl Róbert professzor úr ajtaján. Előadtam jövetelem okát.
- Ha nem tudjuk venni ezt a lépcsőfokot, akkor a kudarc visszaveti a gőzerővel beindult kezdeményezést! - zártam programbeszédemet.
A Professzor úr támogatásra méltónak találta tevékenységünket, és megkérdezte, hogy mekkora összeg hiányzik? Addigra már annyira kifutottunk az időből, hogy banki átutalásra nem volt idő, ezért a hivatal nevében a Professzor úr fizette ki a repülőt és a szobafoglalást is. Bíztam benne, hogy ha tiszta szándékkal jót cselekszünk, Isten megsegít minket. A távol-keleti verseny után beléptünk a nemzetközi szövetségbe, és kértük a következő világjáték rendezésének jogát. Megkaptuk! Az első, budapesti világjátékot 1991-ben rendeztük.
Örök tanulságokkal szolgált a verseny szervezése. A részfeladatokat külsősöknek adtuk ki, és ennek az lett az ára, hogy nagyon ráfizettünk a lebonyolításra. Szervezőtársaimmal ugyanis arra törekedtünk, hogy minden, általunk rendezett verseny hozzon valamennyi hasznot az egyesület konyhájára, mivel az államtól sohasem kaptunk annyi támogatást a működésünkre, amiből gond nélkül fent tudtuk volna tartani magunkat. Azért nem lett nyereséges a budapesti világjáték, mert a nyereséget lenyelték a külsős cégek. Becsaptak minket. 
Édesanyám halála nagyon megrendített. Gyuri fiam Amerikában találta meg boldogulását, míg kisebbik fiam, András még velem élt. Később egy társaság hatására elköltözött, és akkor végleg egyedül maradtam.
Az ezt követő világjátékok Vancouverben, Manchesterben és Sydneyben voltak (utóbbin ötvenhat ország közel kétezer versenyzőjével). Egy holland város következett volna (1999), de fél évvel a verseny előtt lemondott a játékok rendezéséről. A világszövetségben nagy pánikot okozott a hollandok lemondása. Felbolydult méhkasra emlékeztettek a jelenlévők. Indítványoztam társaimnak, hogy vállaljuk át a lebonyolítást.
Megkaptuk a rendezés jogát a világszervezettől. Négy hónap állt rendelkezésünkre, hogy megszervezzük a viadalt. Tanulva az 1991-es tapasztalatokból, semmit sem adtam ki a kezemből. Volt olyan cég, amely tízmillió forintot utalt volna át az egyesület számlájára, ha megkapja tőlünk a verseny lebonyolításának jogát: nemet mondtam. Külsősök nélkül hoztuk össze a világjátékot. Minden egyes feladatot azok oldottak meg kiválóan, akikkel a mai napig is együtt dolgozom az egyesületben. Az, hogy az illető profi vagy sem, az nálam nem számít. Mindenki szívvel és lélekkel, becsületesen tette a dolgát: nekem ez volt a legfontosabb. Tizenhat szállodával vettük fel a kapcsolatot, hogy minden érkező versenyzőnek legyen biztosított szálláshelye. A maratoni futásnak és az úszóversenyeknek a Margitsziget adott otthont. A tollaslabdaversenyt a Vasas SC sportcsarnokában rendeztük, míg az asztalitenisz csaták a BEAC csarnokában folytak. A kerékpárosok Csepelen rótták köreiket, az atlétikai verseny pedig a Népstadionban volt. Negyvenhat országból ezerkétszáz versenyző jött el hozzánk. A verseny kilenc napig tartott, és minden szempontból sikeresen zárult.
A fejlődés és az érdekvédelem előtérbe kerülése szükségszerűen hozta magával az egyesületnél fejlettebb forma igényét. Így jött létre a Magyar Szervátültetettek Országos Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetsége.
A szervátültetett emberek nagyon félnek a fertőzéstől. Életünk végéig olyan gyógyszereket szedünk, amelyek jelentősen csökkentik immunrendszerünk erejét, hogy az ne lökhesse ki a beültetett, idegen eredetű szervet: szervezetünk elvileg bármikor felléphet a beültetett testrész ellen. Folyamatos az a veszély is, hogy az immungyógyszerek károsan hatnak a többi, még egészséges, élettanilag fontos szervünkre. Sosem érezhetjük magunkat biztonságban. Ezt a kiszolgáltatott állapotot mégis lehet oldani. A közösségbe járás, az aktív elfoglaltság, a bekövetkező sikerek mind gyógyító erővel hatnak sebzett lelkivilágunkra.
Már az utolsó simításokat végeztük az anyagon, mikor feloldódott több mint tízéves magányom. Megnősültem! Feleségem, Ili, szintén szervátültetett. 
- Hogyan tovább? 
A nyolcvanas évek végén felkeresett egy népszerű rádióműsor, az Embermesék riporter asszonya. Akkoriban még vezettem az általam létrehozott kisszövetkezetet, aktívan politizáltam az MDF-ben, és elnöke lettem az akkor megalakult Transzplantáltak Egyesületének. A beszélgetés vége felé megkérdezte:
- Ön sikeres ember. Munkája a kedvtelése, jól menő vállalkozása van, úgy érezheti, tett valamit az életében, a gyerekei szeretik, és mégis, úgy érzem, mintha valami hiányozna?
- Minden, amit csinálok, csak ellentételezése egy vágynak, ami már sohasem valósulhat meg - válaszoltam. A bennem élő szavak, mondatok, képek, zenei motívumok összessége, amit el kell mondanom; és nem tudok. A minden este visszatérő szemrehányás: Ma sem valósítottál meg az álmaidból semmit! A tehetetlenség érzése. Tudja, amikor este leülök az íróasztalom elé, kinézek az ablakon, és körülvesz az éjszaka csendje, békéje, jönnek a hangok, a gondolatok, úgy érzem, az életem értelme az lenne, hogy elmondjam mindazt, ami bennem él...
Ma, hosszú évekkel a fenti riport után, mikor magánéletem Isten segítségével rendbejött, és már régóta "csak" a Szervátültetettek Szövetségét vezetem, úgy érzem, itt az utolsó lehetőségem arra, hogy ledolgozzak valamit a felhalmozott tartozásból. Felelősséggel tartozom azért a tehetségért, amivel Isten megáldott. Nem tehetek, és nem is akarok mást tenni. Ameddig Isten erőt ad, vezetem a Szervátültetettek Szövetségét, a megmaradt lehetőségekkel pedig rég elnyomott álmaimból valósítok meg annyit, amennyit tudok.