CSOPORTKÉP 





Weltner Györgyné Ivánkai Mária (68 éves)
(Jelnyelvi tolmács: Halász Gáborné)

Szüleim hallók voltak. Nagy egyetértésben és szeretetben éltek. Kilenc gyermekük született. Akinek göndör lett a haja, az nem hall - öten voltunk ilyenek -, míg egyenes hajú testvéreim kifogástalanul hallanak. E megmagyarázhatatlan furcsaságra az orvosi vizsgálatok sora sem derített fényt.
Hetedik gyermek voltam a családban, göndör hajjal. Vallásos szüleim már nem lepődtek meg. Nagy szeretetben és angyali békességben neveltek bennünket; imádtam őket. Anyukám megpróbált rábírni, hogy utánozzam szájmozgással az általa mondott szavakat: mama, papa. Ösztönösen másoltam le ajkának mozgását - akkor még nem fogtam fel, hogy milyen nagy jelentősége van a szájról olvasásnak. Nem csak szüleink, hanem halló testvéreink is sokat foglalkoztak velünk. A nagy szeretet eltompította az érzékelési különbségeket. 
Amikor rosszul halló bátyáim elérték a tanköteles kort, Sopronba kerültek a Siketek Általános Iskolájába és Állami Intézetébe. Gyula bátyám öt, Imre bátyám nyolc osztályt végzett - én eközben óvodás lettem. Nem éreztem jól magam a pajtások között, órákon át sírtam-ríttam. Nem csúfoltak és nem bántottak, de annyira vágytam haza, testvéreimhez és szüleimhez, hogy nem volt maradásom. Szüleim látták szomorúságomat és kivettek az óvodából. Mai fejemmel már tudom, hogy nagy hiba volt! 
Szülőfalum, Bana iskolájába írattak be. Halló gyerekekkel tanultam együtt. Diáktársaim megértően fogadták siketségemet és nem csúfoltak érte. Én azonban képtelen voltam velük lépést tartani - nagyon hiányoztak az óvodai alapok.
Szüleim magántanárt fogadtak mellém. A tanító nénim Bőnyréten, tőlünk 20 kilométerre lakott, szüleim lovaskocsival hozták és vitték. Ennek a kedves és türelmes hölgynek köszönhetem, hogy megtanultam beszélni. 
A II. világháború véres zivatarát, a német, majd az orosz megszállást nehezen vészeltük át. Az elsőszülött, nagyot halló Kálmán bátyámat ismeretlen helyre hurcolták el a világégés alatt. Szüleimet - és velük bennünket, gyermekeket - 1949-ben kitelepítettek a származásunk miatt. Utunk Budapestre vezetett.
Pár hónapig Budán húztuk meg magunkat, a lakás azonban szűkösnek bizonyult a népes család számára. Szüleim végül Csillaghegyen találtak megfelelő családi házra. 
Gyula bátyám ötödiknek érkezett a világra. Ő már akkor eljött otthonról, amikor még nem is sejthettük, hogy néhány év múlva internálnak minket. Mire a kiszámíthatatlan politika baljós szele a fővárosba sodort minket, már jól kiismerte magát. Tőle tudtuk meg, hogy van Süketnémák Intézete - akkoriban így nevezték. A lehetőségek kapuján léptem be, amikor felkerestem szervezetünk központját. Rendezvények sora, sportolási és tanulási lehetőségek kínálták magukat csábítóan. Tizenhat éves voltam. 
Beiratkoztam a nagyothallók iskolájába. Ötödik osztálytól folytattam tanulmányaimat. A tanárok szigorúak voltak, én pedig már eléggé érett tudatú nagykamasz. A tanítóim kedveltek. Jó eredménnyel végeztem el a felső tagozatot. Ám hiába fejeztem be a nyolc osztályt: anyu nem akarta, hogy Teréz húgom egyedül járjon iskolába, és ezért még egy évet el kellett töltenem a sulipadban.
Az iskolai évek alatt rendszeresen bejártam a szövetség székházába. Társadalmi munkában segítettem az irodai dolgozóknak. Emszt Kálmánné titkár és Nagy Ernő szervező titkár tanított meg a jelelésre. Mindketten kiváló emberek voltak.
Az általános iskolai tanulmányaim folytatásával egy időben kezdtem sportolni a Siketek Sport Clubjában. Több lehetőséget is kipróbáltam. Az úszással kezdtem, majd kerékpároztam, röplabdáztam - a végén még az asztaliteniszezéssel is megismerkedtem. Kimondottan tetszett ez a változatos sportélet, de az egyesületben figyelmeztettek arra, hogy eredményesen csak egy sportot lehet űzni. Könnyű volt a döntés: az asztaliteniszt választottam. A játék szépsége mellett imponált az is, hogy ez igazából szellemi sport. Volt érzékem a pörgő ritmusú játékhoz, eredményesen ütöttem vissza a labdát. 
Az edzőteremben ismertem meg leendő férjemet, aki előbb szakosztályvezető, majd asztaliteniszedző lett - 40 éven keresztül volt az. Ő sem hall. Házasságkötésünk után három évvel, 1959-ben született meg leánygyermekünk - hamar kiderült, hogy ő is hallás nélkül. Mivel nekünk a nem hallás természetes, gyermekünk állapotát sem fogtuk fel tragédiának. Tudtuk, hogy egyre jobb és bővülő lehetőségek segítik a hallássérült fiatalok fejlődését. Még pöttömke volt, amikor férjemmel cérnára fűztük fel a kaucsuklabdákat és a füzért felkötöttük a csillárra. Kedvelt játéka lett gyermekünknek a himbálózó pingponglabdák ütögetése. Bevált a tervünk: a későbbiekben is örömmel vette kezébe az asztaliteniszütőt.
Addigra elvégeztem a műszerésziskolát. A Beloianniszban dolgoztam 31 évig. Hűséges munkámért kitüntetést kaptam. A napi munka után hazasiettem, majd irány az edzés: a szabad ég alatt gimnasztikával melegítettünk be, és ezt követte a technikázás. Minden hétköznap volt napi négy óra edzésünk, a hétvégéken pedig versenyekre jártunk. Harminckét évig asztaliteniszeztem.
A csapatépítéssel kezdtük a munkát (kerületi másodosztály), és tizenhárom év kemény edzéseivel felküzdöttük magunkat a Nemzeti Bajnokság II. osztályába (ekkor, 1962-ben volt ötvenéves az asztaliteniszszakosztályunk). Az épp csak beinduló sportkarrierem majdnem kettétört 1953-ban, amikor kis híján kitelepítették a családunkat Recskre. Az utolsó pillanatban a Siketek Szövetségének vezetői - Emszt Kálmánné, Nagy Ernő és Györe főtitkár - vetettek gátat az embertelenségnek: amnesztiát kaptunk.
Edzőnk kijelentette: Ha eredményesen szerepelünk a hazai bajnoki mérkőzéseken, akkor van rá sanszunk, hogy kijussunk a siketek olimpiájára. A lehetőség felettébb csábított. Ha szabad ilyet mondani, még nagyobb elszántsággal és fifikával ütöttük a kaucsukot, mint addig. Kétszáznégyszeres magyar válogatott lettem. Hétszer indultam a siketek olimpiáján 1957 és 1981 között. Milánóban két arany- és egy ezüstérmet nyertem, Helsinkiben egy aranyat és két ezüstöt, Washingtonban két aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot, Belgrádban egy aranyat és egy bronzot, Malmőben két aranyat és egy ezüstöt, Bukarestben egy ezüstöt, és végül, Kölnben egy bronzérmet. Az Európa-bajnokságokon háromszor diadalmaskodtam, egyszer második, négyszer pedig harmadik lettem. Nemzetközi bajnokságokon háromszor győztem. Országos egyéniben tízszer állhattam fel a dobogó tetejére, párosban pedig huszonegyszer diadalmaskodtam.
Teréz húgom is remek asztaliteniszező volt. Hatszor nyert aranyérmet a siketek olimpiáján. Lányunk is eredményes játékossá vált: egy arany- és két bronzérmet szerzett. 
Legszebb sportemlékem Malmőhöz fűződik, ahol 1973-ban dobogóra állhatott női csapatunk. Az egyik svéd napilap címoldalon hozta le családi fotónak is beillő csapatképünket. "Anya, lánya, testvére, valamint az edző apa-férj" - írták a felvétel alá.
Sikeres sporttevékenységemért 1957-ben kormánykitüntetést, 1961-ben pedig a Magyar Népköztársaság Sport Érdemrendjének arany fokozatát kaptam meg Dobi Istvántól.
Versenyzőtársaimmal még ma is örülünk egykori sikereinknek, de mára már üröm is vegyült a szép emlékek közé. A törvény felhatalmazta a kormányt, hogy rendeletben határozza meg a paralimpiai játékokon, a siketek olimpiáján és más világversenyeken eredményesen szereplő versenyzők sportjáradékát. A kormány (71/1999. május 21. sz. kormányrendelet) az 1984-et jelölte meg a jogosultság legkorábbi időpontjaként. Ez a szabály diszkriminatív - pedig a siketek számára már 1924-ben is rendeztek siketek olimpiáját! Versenyzőtársaimmal dicsőségek sorozatát szereztük hazánknak. Hála és megbecsülés helyett a kisemmizés lett osztályrészünk, pedig mi is felesküdtünk az olimpiai zászló alatt, mint az egészséges sportolók. Egykori versenyzőtársaimmal már a nyugdíjasok vékony kenyerét esszük. A siketségünkből adódóan sok a plusz kiadásunk, így mindannyiunknak igencsak jól jönne az aranyéremért járó havi 80 000, az ezüstéremért fizetett 60 000, vagy épp a bronzéremért adott 40 000 forint. Hiába kilincseltem a minisztériumban. Türelmesen végighallgattak ugyan, és még halvány ígéretet is kaptam, de érdemben semmit sem tettek az ügyünkben - és ez fáj!
A siketek és nagyothallók közül Magyarországon elsőként szereztem jogosítványt, 1967-ben. Svájcban és Spanyolországban is eredményesen szerepeltem nemzetközi autós ügyességi versenyeken. Harmincöt éve szervezem sorstársaim autóvezető-oktatását és autós klubéletét. A Hallássérültek Autó Klubjának elnöke vagyok. Évtizedeken át végzett társadalmi munkámért a Cházár András kitüntetés ezüst- majd arany fokozatát is megkaptam a SINOSZ-tól (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége). A Magyar Autó Klub országos elnöksége nevében Hegedűs Oszkár nyújtotta át nekem a klub érdekében végzett, kiemelkedő tevékenységemért a Szent Kristóf Klub ezüst fokozatát. 
Mi volt az előzménye mindennek? Egyik bátyámban - mint ahogy bennem is - igen erős volt az élni akarás. Sehogyan sem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy nem vezethet járművet. Fittyet hányt az előírásokra, szerzett magának egy motorkerékpárt; le s fel robogott vele a városban - amíg fülön nem csípték a rendőrök. A jogosítvány hiánya - na meg a nem hallás - okán elkobozták tőle szíve vágyát. Nagyon elkeseredett és elhatározta, hogy disszidál.
Sopronkőhát közelében vágott neki gyalogosan a határnak egy barátjával. Zimankós tél volt, süppedő hóval és befagyott vizekkel. A nehézségeket tetézte, hogy aláaknázott területen vezetett az útjuk (1955-öt írtunk). Váratlanul jég került a talpuk alá és beszakadt testvérem barátja alatt. Csak nagy küzdelem árán bírta kimenteni társát a fagyos vízből. Nem hagyta magára: a hóna alá nyúlt és szerencsésen átsegítette Ausztriába. A határsáv közelében apró falura bukkantak. A helybéliek el se akarták hinni, hogy a zöldhatáron át jutottak el hozzájuk a magyarok. A közeli csendőrségre kalauzolták testvéremet és barátját. Vallatni kezdték őket, mert azt hitték, hogy kémek. Aztán, amikor az egyenruhások rájöttek, hogy két valódi siketet faggatnak, fölöttébb elámultak. Akkor kémek sem lehetnek! - vonták le a "következtetést", és szabadon engedték őket.
Linzbe kerültek. Hamar munkába álltak és a bátyám nemsokára motorkerékpáron indulhatott munkába. Pár év múlva már New York-ban volt. Na, mi van otthon? - kérdezte kissé kekeckedve az egyik levelében. Mert itt már autót is vezethetek, nem csak motort!
Ekkor fogtam bele teljes erőbedobással, hogy a siketek is szerezhessenek jogosítványt. Ha kellett, az amerikai példára hivatkoztam. Amikor kézbe kaptam a jogsit, és találkoztam az ismerős rendőrökkel, meg is kérdezték:
- Miért nem vezet, Marika?
- Hát, mert nincs autóm... - Akkoriban csak sorszám alapján lehetett autóhoz jutni, és rengetegen vártak Trabantra. Ahogy a rendőrök megtudták az okot, a segítségemre siettek. Eddig egyetlen balesetet sem okoztam!
Minden évben rendezünk autós ügyességi házibajnokságot a siketek napján. Közel harmincan szoktunk rajthoz állni. A mindenki által jól ismert rutinpálya akadályaival kell megküzdeniük a bizonyítani vágyóknak. Sok energiát emészt fel a versenyek szervezése, de örömmel teszem. Ezen a tanpályán oktatják autóvezetésre is a siket embereket. Az elméleti és a gyakorlati oktatásnál is elengedhetetlen, hogy kiválóan felkészült jelnyelvi tolmács jelelje az oktató szavait. A tolmács a vizsgán is segít. Évente 15-30 sorstársam jut jogosítványhoz.
A Siketek Sport Clubja új sportcsarnokának létrejöttét is elősegítettem. Nagyszabású adományszerző kampányt indítottam a médiában a magasztos cél érdekében. Büszke vagyok arra, hogy kezdeményezésem visszhangra talált. Egyik alapító tagja vagyok a Magyar Siket Sportérmesek Klubjának, és hat évig a klub alelnöke is voltam.
Sohasem használtam hallókészüléket - nem lett volna értelme. Az asztaliteniszezés közben nem zavart, hogy nem hallok - a siketek olimpiáján a versenyzőknek tilos hallókészüléket használniuk. A férjemnek sokkal nehezebb dolga volt - neki az alapoktól kellett megtanítania az eredményes játékra sorstársainkat. Az edzősködés nagy türelmet és kitartást kíván. Tevékenységének méltó elismerése volt, hogy az ép versenyzőkkel felálló csapatok vezetői mind dicsérően szóltak szakmai munkájáról. Nem is csoda, mert 1957 és 1977 között a siketek között a világ legeredményesebb asztalitenisz-válogatottja a magyar volt! Mára a második helyre csúsztunk vissza - a japánok mögé.
Feszültté tett, ha férjem tanácsokat osztogatott nekem verseny közben a kispadról. Miután rájött erre, észrevételeit a szünetek idejére tartogatta. Más esetben is figyelmes és előrelátó volt. Amikor az Egyesült Államokba indultunk a siketek olimpiájára, egy állami edzőt kért fel a csapat összeállítására, nehogy azzal vádolják, hogy családjának és a rokonságnak kedvezett. A Washingtonban elért eredményünk után már senki sem kételkedhetett tárgyilagosságában.
Férfi és női egyéniben és a párosokban is általában 64-64 induló szállt harcba az aranyéremért. Minden felállásban részt vettem a versenyeken. Párosban remekeltem, egyéniben viszont csak az ezüstéremig szoktam eljutni. A kellő pillanatokban nem tudtam hideg fejjel gondolkodni, pedig jól alá tudtam nyesni a kaucsuknak, a tenyereseim erősek voltak, és jól kombináltam a két ütésformát.
Külföldön járva a nyelvismeret nem okozott problémát, ha a többi ország siket sportolóival kellett kommunikálnom. Ha nem is egyezik teljesen a jelelés a különböző országokban, de azért nagyon hasonló, könnyen megérthető. Nehézség esetén körbeírjuk mondanivalónkat. Mivel sokfelé megfordultam a világban, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem sorstársaimtól, életlehetőségeikről. Többen közülük olyan lenyűgöző feltételek mellett éltek, dolgoztak és sportoltak, hogy bizony, elszorult a szívem, ha sivár hazai viszonyainkra gondoltam. Az elmúlt évtizedek alatt többször is biztattak külföldi letelepedésre, de soha nem inogtam meg. Az én hazám Magyarország, ott akarok élni! - feleltem mindig.
Nyugaton a világ legtermészetesebb dolga, hogy a siketek kedvéért feliratozzák a televízió műsorait. Ezzel szemben mi van nálunk? Valamikor még feliratozták a tévéhíradót - húsz percig. A televízióban vetítettek havonta két-három aláírásos filmet - de hol van az már? A mindennapok forgatagában épp úgy diszkriminálnak minket, mint sportmúltunk el nem ismerésével. Nagyon hiányoljuk a megbecsülést és a figyelmet!
Lányunk mechanikai műszerész lett, és az Orionban helyezkedett el. Munka- és asztaliteniszező társai is kedvelték. Mióta férjhez ment, egy óceán választ el bennünket. Három évvel az esküvő után megszületett unokánk, aki fiú és erősen nagyot hall. Maholnap már tizenöt éves lesz, és integrált osztályban tanul. A tanórákon két halló tanár van jelen. Egyikük folyamatosan jeleli a siket vagy nagyothalló diákok számára a másik szavait. A segítség révén lépést tudnak tartani halló társaikkal, akik egyébként megtanulnak jelelni! 
Vejem siket - alig hall. Talán nyugodtan mondhatom: a siketeknél is bevett szokás, hogy egymás között találnak társra. Szerintem ez így a jó, mert közös a probléma, és állapotunk nem okozhat félreértést. Öröm és megnyugvás számomra, hogy stabil anyagi helyzetben élhetnek Los Angelesben. Az is pozitívum, hogy a nem hallásuk miatt szinte semmiben sem szenvednek hátrányt. Ennek példájaként a gépíró telefont említeném: ez akadálymentessé teszi a sorstársak gyors kommunikációját - és még az a nagy előnye is megvan, hogy az írásbeliség következtében megtanulnak helyesen írni. Amerikában létezik az operátorrendszer. Ha halló személlyel kíván kapcsolatba lépni a siket, akkor az operátor segítségét kéri. A nagyothalló leírja mondandóját a gépíró telefonon - ezt megkapja az operátor, és felolvassa a vonal túloldalán váró, halló személynek. Tőle szóbeli választ kap: azt legépeli és elküldi a siketnek. 
Ahogy annak idején a jogosítvány érdekében, most is útra keltem az ötlet magyarországi adaptálása érdekében. Bementem a Posta központjába, ahol türelmesen meghallgattak, és némák maradtak. A technika ugrásszerű fejlődése révén már küldhetünk SMS-t. Nekem fax- és gépíró telefonom van. 
Előfordulhat, hogy az utcán meg kell kérdeznem valakit. Ha nem érti a szavamat (kellően figyelve meg lehet érteni, illetve következtetni lehet Marika mondandójára - a szerző megj.), akkor megismétlem a kérdést. Az emberek általában türelmetlenek - tisztelet a kivételnek. Az írásos közlést lehetőleg kerülöm.
Számtalan példát tudnék mondani olyan helyzetekre, amelyekben zavar a nem hallás. Hiába megyek el a lakógyűlésre: nem mindenki szájáról tudom leolvasni a mondatait. Amikor a sportjáradék ügyében jártam hivatalról hivatalra, észrevettem, hogy nem beszélnek velem szívesen. Mi, siketek egyszer a parlamentben is szót kaptunk, hogy elmondhassuk feszítő gondjainkat. Alig néhány percet beszélhettünk, aztán megköszönték, hogy megjelentünk. Pedig lett volna mondandónk bőven... de belénk fojtották a szót.
Való igaz, hogy szájról jól tudunk olvasni. Egyszer egyik társunkat megpróbálták rávenni a médiában, hogy mondja el, mit beszélt egymással két politikus az ülésteremben - a tévéközvetítés alapján. Nem volt hajlandó erre és nagyon helyesen tette. Azóta ha a kamera optikája az egymással susmusoló politikusok felé fordul, gyorsan a szájuk elé teszik a tenyerüket.
Jelzem, a politika is jó példa arra, hogy mi minden érdekelne még bennünket - csak hát nem jutunk hozzá. Hogy sokoldalúan megszerezhessük az aktuális információkat, 500-800 forintért kéne újságot vennünk naponta. A kis nyugdíjunkból erre nem telik. De - mondjuk - a sportjáradékból már telne...! Férjemnek nem is marad más lehetősége, mint hogy elbandukol a közeli könyvtárba, kiolvassa a napilapokat, és hazajőve informál a honunkban és a nagyvilágban történtekről. 
Az évek múlását egyre jobban érzem magamon. Fáj a térdem és a könyököm is, és ebben a három évtizedes, aktív versenyzés is ludas lehet. A sportolás teljesen betöltötte az életemet. Általa barátokhoz és - tegyük hozzá - világra szóló eredményekhez jutottam. A drukkolás, az izgulás egymás sikeréért magával ragadott, lebilincselt. A változó taktika kidolgozása és alkalmazása is építően hatott egyéniségem fejlődésére. Sok emberrel találkoztam; láttam és megtapasztaltam a világot, ami gazdagított. Segített abban, hogy aktivizálódjam a siketek érdekében. További hozadéka a sportolásnak, hogy rengeteg barátot szereztem a nagyvilágban. Külföldi sorstársaimmal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot faxon és személyesen is. 
Ha megadatna egy napig, hogy halljak, akkor segítenék sorstársaimnak tolmácsolni, ügyet intézni. Ha pedig maradna még időm, szívesen hallgatnék zenét.