Zuhé — repülő harci bika

A Covid19 idején olvastam, Titus Livius A római nép története a város alapításától című hétkötetes szemléletformáló művét. Gyakran esett szó benne az Ibériai-félszigeten dúló csatákról. A világjárványt követő első utunk Spanyolországba vezetett. Kíváncsiságból utánaolvastam Alicantének. Története időszámítás előtt III. századig nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal apja) vezetésével a punok alapították. A görögök és a rómaiak követték őket, legvégül a VIII. században hosszabb időre a mórok tették be a lábukat. Eleink is elkalandoztak arrafelé rabolni. Minket mégsem a régi korok vérzivataros emlékei izgattak, hanem az előrejelzés szerinti egyhetes intenzív esőzés. Eddig itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában az óváros szívében, a parányi Carmen tér közelében. Párnégyzetméter összkomfort az erőd területére felvezető lépcsősor tövében. Az ablakból vászonra való, házak fölé magasodó szél tépte pálmafás városkép. Innen indultunk el hét napon át, hogy szétnézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén.

Az előre beharangozott csapadékos időjárás visszaigazolta a meteorológusokat. A turista olyan helyzetben van, hogy megszabott a rendelkezésére álló idő. Nincs min lamentálnia. A városháza közelében a történelmi korok romjai fölé épített irodaház az első emlék. Nem olcsó mulatság építkezni így, de látványos. A viharos széllel megtámogatott szakadó eső elől bemenekültünk a városháza portájára. Az előcsarnokban a szolgálattevőn túl Dalí nonfiguratív szobra fogadja a látogatót. Pár perc nézelődést követően 9 órakor beljebb kerültünk. Az emeleten a sokak által dicsért Kék szobába léptünk. Történelmi korok míves bútorzata arannyal hintve, mely hivalkodó gazdagsága ellenére mégsem nyomta agyon a termet. A sokat megélt székeket a márványpadlón négy lábon tologatták át a szomszédos helyiségbe a teremőrök, ahol hamarosan program vette kezdetét. Szánkat és orrunkat eltakaró maszkban léptünk ki az utcára. Szabadtéren már nem volt kötelező, de ötből négy spanyol feltette. Az üzletek bejárata előtt literes kiszerelésű fertőtlenítőszerek. Így csengett le náluk a világjárvány. A városi piac épülete kívülről mint egy korabeli vasútállomás. A háromemeletes komplexum lett az újabb mentsvárunk. A húsáru vásárlása előtt sorszámot kell tépni, mert előbb le kell adni a rendelést, majd szólításra méterekkel odébb lehet fizetni. Egy emelettel lejjebb a sajtok bőséges választéka. A legdrágább kilója 60 euró. A zöldség-gyümölcs fronton is körbejártuk a standokat. A magok és a szárított gyümölcsök olcsóságán meglepődtünk. Ám a feltüntetett összeg nem kilójára vonatkozott, hanem 100 grammjára. Így már minden stimmelt. Másnap a tévéhíradóból értesültünk róla, hogy kereken százéves a vásárcsarnok.

Az utcára kilépve tárt karokkal fogadott minket az ítéletidő. A járda sok helyütt balesetveszélyesen csúszott. Részben a vizes márványlapok sikamlóssága miatt, másrészt a beleépített világítótesteket lezáró üveg vagy műanyag borítások következtében. Nem volt mese, kényszerűségből bemenekültünk egy cipőboltba. Az égi áldásnak ellenállt még a csukánk, de a két angolul beszélő lány egyikének teljesen gallyra ment a bőrcipője. Gondolom, szívesen vett volna gumicsizmát, csak hát nem tartottak belőle. A régi helyett, pechére hasonmása került a lábára. Kényszerűségből hazaugrottunk száradni, és valamit harapni, majd irány a Santa Barbara. A hangulatos házikónk végéből induló ötven lépcsőfokot követően megérkeztünk a hosszasan emelkedő és kanyarodó sétány tetejébe. Innen már rálátunk a viharos, ködbe vesző Földközi-tengerre. A kanyargós úton kellemes édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfa mellett álltunk. Rövid időre képes volt elfeledtetni velünk a zord időjárást. A tengerszint felett 160 méter magasan, hatalmas területen három történelmi épület. Mindegyik más-más korszak emléke. Az elemeknek kitett magaslaton bemenekültünk az első ajtón. Hosszasan vándoroltunk a folyosókon. Kiszélesedett a tér, toronyba vivő lift előtt álltunk. A liftház magasából az orkánerejű szél számomra hátborzongatóan szép süvítése volt hallható. Felvetődött bennem a hátizsákban vízálló dobozban lapuló hangfelvevő összeszerelése, de az egész napos gyűrődés miatt nem vitt rá a lélek. Pedig tisztában voltam vele, ennél jobb alkalom aligha fog adódni. Az erőd területének további megismeréséről simán lemondtunk. Visszacsúszkáltunk az 1925-ben átadott szállásra. Másnap reggel szembesültünk azzal, hogy a megszáradt ruhánk foltos maradt a csapadékkal járó szaharai homoktól. Nem vagyunk tévénézők, de este bekapcsolta a készüléket a feleségem. Itt visszaigazolódott egyik aktuális napi tapasztalatunk. Az élelmiszerüzletek jelentős mértékű üres polcainak oka a pár hete kitört orosz–ukrán háború következtében elszabaduló üzemanyagárak ellen tiltakozó kamionosok sztrájkja.

Bár Spanyolország jelentős részében továbbra is a szélviharral megtámogatott zivataros időjárás tarolt – elmosott hidak, medrükből kilépett folyók, városrészeket elöntő ár, hegycsuszamlás, felborított kamionok. De Alicante és környéke a természeti katasztrófa szempontjából velünk együtt fellélegezhetett. Másnap a távolsági buszok tengerparti végállomására igyekeztünk Katival. A személyi igazolvány felmutatásával első és egyben utolsó alkalommal sikerült ingyenes menetjegyet váltani. Murcia Spanyolország hetedik legnépesebb városa. Alicantétől hetvenöt percre fekszik. A félsziget belseje felé gurultunk. A város tágabb környezete elsősorban a zöldségtermesztésről híres. Nemcsak a hazai piacot látja el friss áruval, hanem Európa szerte meghatározó jelentőségű. Az országúton robogva ennek jelét március közepén nem tapasztaltuk. Találomra jártuk a város utcáit: öt könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások, hosszú sor a fagylaltozó előtt, édenkertnek beillő parkok, halkan tovagördülő villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai. Feltűnt, hogy a spanyol diákok a középiskola végéig, legalábbis itt, szürke és bordó színű egyenöltözetet viseltek. Külsőre kifogástalan állapotúak a főútvonalak ingatlanjai, igaz, a mellékutcában mögöttük megbúvó lakóépületek kevésbé. Az egyik húsbolt kirakatából egész sonka mosolygott a járókelőkre. Potom 99 euróért kínálta magát. Egekig érő, kék színű épület hívta fel a figyelmet magára. A húszemeletes szálloda külső fala mellett üvegliftben utazhatnak a vendégek. Az útszéli közlekedési tábla Alicante távolságát jelezte.

Visszafordultunk. A közeli mellékutcában nyüzsgő szabadtéri piac. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, eurós turi, zöldség-gyümölcs parádé, konyhatündérek netovábbja, fúró-faragó ember kezébe való eszközök, ruhahegy meg némi limlom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Megkordult a gyomrom. Padra letelepedve fél grillcsirke mellé haraptam belőle. Kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. A kézikocsijával mellém érkező gyalogos parkőr nejlonzsákot adott terítéknek. Az ilyen mentalitású embereket nagyra becsülöm. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, amelyről az iskolaudvar harsogó közönsége is színt vallott. Talán az ország összes városára igaz, hogy hatalmas zöld parkok tucatjai kínálják magukat a lüktető nagyvárosi életből való kikapcsolódásra. A távolsági buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a vendéglőkben ingyenes a mosdó. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcaszintről lefelé lépve lehetett a szentélybe bejutni. A fal mellett zárt rácsozatú fülkék sorakoztak. A hangszórókból egyházi ének szüremlett elő. Kissé nehezen találtuk meg a kijáratot. Kilépve a friss levegőre a katedrális kinézetét kézzel lekövethető makettről ismertem meg. Ilyennel is ritkán találkozni. Gond nélkül hazaértünk. A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó. Ám ezen az éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett fel minket, hanem az erőd területére bejutni szándékozó fiatal pár egymás közti hangos tanácskozása. Végül a tilosban járás mellett döntöttek. Berúgták a rácsos vasajtót, és végre csend lett.