VOLT EGY ÁLMOM
Szendrő Szabolcs (56 éves)
A gyönyörű szép gödöllői dombvidéken születtem, Máriabesnyőn. Családunk szabadidős programjait a környék adottságai határozták meg: szüleimmel és három testvéremmel gyakran fordultunk meg a lankákon. A kirándulásoknak praktikus haszna is volt: kutató szemekkel figyeltük az erdő alját, és ennek megfelelően gyakran került gomba az asztalunkra. Így hát természetszeretetemet szüleimnek és a falunkat körülölelő, dimbes-dombos tájnak köszönhetem.
Nagyon szerettem volna sportolni valamit, de nem atletizálhattam, mert a falu iskolájának nem volt tornaterme. A nyolc osztály után Budapestre, a Vasútgépészeti Technikumba kerültem. Ekkorra már a súlyemelés vált a kedvencemmé: szerettem volna nagyon erős legény lenni. Kitágult pupillával néztem a televízióban a súlyemelő világbajnokságot. A duzzadó karú férfiak iszonyatosan szenvedtek a hatalmas súlyok alatt, mégis csodálatos hatással voltak rám. Anyukámhoz fordultam: súlyemelő szeretnék lenni!
— Előbb tanuljál szorgalmasabban, kisfiam, utána majd meglátjuk! — felelte. Nekem azonban nemigen volt kedvem hosszabban és gyakrabban a tankönyvek fölé görnyedni. Mivel nem maradt más, vasúti sínt emelgetve és karhajlítások tucatjaival fejlesztettem izomzatomat.
Szerencsére az anyai szív idővel mindig megpuhul. A technikum második osztálya után, a nyári szünidőben, eljárhattam Gödöllőre súlyt emelni. Az edzőterem falai között hamar kiderült, hogy remekül megy a vasgyúrás — ettől persze még jobban belelkesedtem. Éltem-haltam hőn vágyott sportomért.
A nyáron a Keleti pályaudvarra jártam be szakmai gyakorlatra. Egyik nap valamiért elhúzódott a munka. Futnom kellett a vonathoz, hogy el ne késsem az edzést. A szerelvény már elindult, és felém tartott. — Mindenáron el kell érnem! — zakatolt a fejemben. Felugrottam a gyorsuló szerelvényre, de elvétettem a mozdulatot, és visszazuhantam a földre. Pokoli fájdalmat éreztem: eltört a sípcsontom, ahol ugrás közben bevertem a vonat lépcsőjébe. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de a kerék leszelt a sarkamból egy húszforintos nagyságú bőr- és húsdarabot. Összeszedtem a szétszóródott holmimat, és leültem a sínre. Kezemmel erősen elszorítottam vérző lábamat: a csont sokkal jobban fájt, mint a lenyesett sarkam. Szirénázva érkezett a mentő.
— Lehet-e majd ilyen lábra támaszkodva súlyt emelni? — kérdeztem az orvostól.
— Helyrehozzák a sérült részt, utána már semmi sem gátolhat meg abban, hogy tovább hódolj szenvedélyednek! — Megnyugodtam.
A Péterfi Sándor utcai kórházba kerültem, ahol szakszerűen összefoltozták a sarkamat. Teltek-múltak a napok, és én visszakerültem a műtőbe. Elaltattak. Amikor felébredtem a kórházi ágyamban, hallom, hogy az ágy szélén ott sírdogál a nővér.
— Mi a probléma? — fordultam felé.
— Térd alatt le kellett vágni a bal lábszárát! — szipogta, én meg vállat vontam.
Tisztában voltam vele, hogy olyat cselekedtem, amit nem lett volna szabad. Életfogytig tartó büntetést kaptam érte. Azért kellett amputálni az alsó lábszáramat, mert nem indult meg a vérkeringés a lábfejemben. Szüleimnek írásban kellett beleegyezniük a csonkolásba. Ahogy megtudtam, furdalni kezdett a lelkiismeret, pedig egy szó szemrehányást sem kaptam tőlük felelőtlen viselkedésemért. Megpróbáltam szépíteni a baleset körülményeit, de hamar átláttak ritka szövésű szitámon.
Nem kellett mélyen eltöprengenem azon, hogy válhat-e még belőlem súlyemelő? De az is vitán felül állt, hogy továbbra is fogok sportolni. A kérdés csupán annyi volt: melyik, önállóan űzhető sportot válasszam? Még a kórházi ágyon üldögélve kitaláltam: kajakozni fogok! Példaképem Szalai Margit volt, aki úgy kajakozott, hogy combközéptől hiányzott a lába. Fél évvel a csonkolás után művégtagot kaptam. Mankóval róttam a pesti flasztert. Különösebben nem zavart az állapotom, de az igen, ha át akarták adni az ülőhelyet a tömegközlekedési járműveken. Egy év kihagyás után folytattam, majd sikeresen befejeztem a középiskolát. Tizenkilenc éves voltam, amikor megvalósíthattam a kórházi ágyban kiötölt tervemet.
Protekcióval kerültem a BKV kajakosai közé. Már az első napokban nyíltan megmondta az edző: az izomzatod kialakult, ezért jelentős eredményekre ne számíts! Nem kedvetlenített el a jóslat. Naponta jártam edzeni a vízpartra. Mélyeket húztam a lapáttal a Duna vizében. Úgy látszott, hogy igaza lesz az edzőnek, mert az első évben csak utolsó előtti helyezéseket értem el. Én azonban szerettem választott sportomat, ezért továbbra is nagy kedvvel lapátoltam. Hittem benne, hogy megy ez még jobban is! Kitartó munkabírásomnak köszönhetően a harmadik év végére első osztályú versenyző lettem. Bár igazából egyesben szerettem volna indulni, mégis párosban vagy négyesben kellett vízre szállnom. A társas evezés közben rájöttem, hogy mások sikeréért jobban tudok küzdeni, mint a sajátomért.
Erősnek már elég erős voltam, amikor lekerültem a kajakozók közé, de a kitartásomat jelentősen fejlesztette ez a sport. A legjobb eredményemet kajak négyesben értem el, amikor másodikak lettünk az országos bajnokságon. Figyelembe véve, hogy bármely hazai versenyen indul egy-két világ-, vagy olimpiai bajnok kajakozó, ez komoly fegyvertény volt.
Elmúltam 26 éves, mire megnősültem. Hamarosan megszületett a kisfiunk. Felmértem a család helyzetét, és pár napon belül úgy döntöttem, hogy abbahagyom a kajakozást. Hét évig űzött életformámtól búcsúztam el, hogy jó apuka lehessek. Az, hogy — legalábbis a feleségem szerint — mégsem vagyok jó apja gyermekeimnek, csak évek múltán derült ki, amikor már két fiunk volt. A megromlott párkapcsolatnak válás lett a vége.
Még nagyban kajakoztam, amikor kezembe került néhány, hegymászó élményekről beszámoló könyv. A tiszteletet parancsoló csúcsok és a környező, végeláthatatlan táj szépsége megragadta fantáziámat. Mélyen megérintett a csúcsra érkezés örömteli pillanatának leírása is. Egyre jobban incselkedtem a hegymászás gondolatával. A hiányzó lábam miatt azonban alkalmatlannak tartottam magam erre. Most nem volt előttem példakép, és a járatlan út vakvágánynak tűnt.
Gondolatban azért továbbra is foglalkoztattak a hegyek. Rájöttem, hogy a hegymászásban az embernek csak önmagát kell legyőznie — mást nem. Ráadásul a hegyet nem lehet két vállra fektetni: vitathatatlanul ő az erősebb. A bércek tetejére csak alázattal lehet feljutni. Ezek a felismerések az elevenembe vágtak, mert nem szerettem embertársaim ellen küzdeni. Még házas ember voltam, de már gyakran megcsörrent a kanál a konyhában. Az egyik ilyen alkalom után összekaptam magam, és elutaztam a Tátrába, túrázni. Tudni akartam, hogy mire vagyok képes egy szál magamban a hegyi ösvényeken, a meredek kaptatókon. Nem vallottam szégyent önmagam előtt, és ez sokat segített abban, hogy a legközelebbi kanálcsörgés után már gondolkodás nélkül tegyem be a meleg pulóvereket a hátizsákba.
Rákaptam a hegyekre. Első, jelentősnek mondható hódításom a Lomnici csúcs volt. Egy nap alatt jártam meg oda-vissza az utat, és út közben szemem valósággal itta a táj szépségét. Nagyon jól éreztem magam a csendben. A meredek, kapaszkodós részeknél drótkötélbe fogódzkodva húztam fel magam a könnyebben járható szakaszig. Az a boldogság, ami akkoriban megvolt — az igazi csúcsélmény — azóta valahogy kikopott belőlem. Miért? Mert akkor éreztem meg először a tiltott gyümölcs ízét. Szász Svájc hegyei után Bulgáriában a Pirin bebarangolása alaposan hozzájárult hitem megerősödéséhez. Igenis, képes vagyok a hegyeken csatangolni!
Valahogy ekkortájt válhattam el feleségemtől. Új szerelmem az Alpok lett. Komolynak mondható, négyezer méter feletti csúcsok vártak rám. Három — a Breithorn, a Monte Rosa és az Obergaberhorn tetejére fel is jutottam Svájcban: ezzel szereztem meg magamnak a belépőt az igazi hegyek közé.
Hegymászás közben a lábprotézisem nem akadályozott különösebben. A meredekebb falakon csak úgy bizonyosodhattam meg arról, hogy jó-e a lépés, ha odanéztem. Mi tagadás, a tervezők nem kétezer méter szintkülönbség, vagy húsz kilométernél is nagyobb távolság megtételére fejlesztették ki a protézist. Vitathatatlan előnye volt viszont a műlábamnak a jobbal szemben, hogy egyszer sem fázott a hófödte és szélfújta csúcsokon.
Ha felértem a hegytetőre, mindig eszembe jutottak a könyvben olvasottak: mit érez a hegymászó a csúcsra érve? Nos, én annyira kimerültem addigra, hogy az elém táruló panoráma szépségének sem tudtam örülni. Ha meg sűrű köd ült a hegyre, nem is láttam belőle semmit. A tudat tett boldoggá: az, hogy ott vagyok, egyedül vagyok, megcsináltam!
Ekkor már mélyen belém ivódott, hogy a mászásnak akkor van vége, ha már visszaértem a kiinduló pontra. A csúcs mindig félúton van, és ezt ne feledje senki — pláne azok, akik kedvet kaptak a hegymászásra! A balesetek, tragédiák jó része a visszaúton következik be. Van, aki kienged ereszkedés közben. Nem koncentrál annyira a lépéseire, mozdulataira, mint odafelé. Öreg hiba!
A túraélményeimen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a hegymászással is. Miért is ne? Elmentem a Bajcsy-Zsilinszky útra, a Hegymászó Szövetségbe. Az űrlapok mögött ülő akárkinek elmondtam, hogy tanfolyamra jelentkeznék, de van egy kis probléma.
— Mi lenne az? — kérdezett vissza az asztal túloldaláról.
— Hiányzik az egyik lábam!
— Ez bizony nagy probléma! — válaszolt kapásból. — Felejtse el a hegymászás gondolatát!
A könnyebb érthetőség kedvéért elmondom: a hosszú nadrágban nem látszott, hogy az egyik lábam művégtagban végződik. Gyorsan cikáztak fejemben a gondolatok.
— Akkor magashegyi turista szeretnék lenni!
— Azt is felejtse el! — jött a gyors válasz.
— Ha nem, hát nem! — vontam meg a mérleget. Én ugyan nem erősködöm tovább ezzel a szakemberrel. Számomra megfelelő alap volt a svájci Alpokban nyújtott teljesítményem. Képes vagyok rá — akkor is, ha nincs hivatalos, pecsétes igazolásom.
Jelentkeztem az OSC hegymászószakosztályába, ahová fel is vettek tagnak — bár nem minden előzmény nélkül. Első sziklamászó élményeimet ugyanis a Pilisben szereztem. Csobánka fölé magasodik az Oszoly-szikla. Alpesi túrám előtt többször is kimentem a függőleges falhoz tapasztalatot gyűjteni. Az OSC hegymászói rendszerint ott gyakoroltak. Látták, amint szakszerűen kapaszkodom fölfelé, és csak nagy sokára vált világossá előttük, hogy az egyik lábam műláb. Valósággal megdöbbentette őket, amikor ráébredtek, és amikor jelentkeztem, se szó, se beszéd, felvettek az OSC hegymászószakosztályába. Fél év próbaidő állt előttem. A kérdés az volt a szakosztály tagjai számára, hogy tetszik-e nekik ez az ember, vagy sem? Hiába jó mászó valaki, ha emberileg nem jön ki társaival. Hegymászás közben a csapattársak annyira egymásra utaltak, hogy csak a felhőtlen viszonyban lévő embereknek van sanszuk az eredményes együttműködésre. Százszázalékos szavazataránnyal véglegesítettek a fiúk — ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy mindenki velem akart volna mászni. Egyiküket-másikukat megkörnyékeztem, hogy jöjjön ki velem a Tátrába. — Sajnos, épp akkor nem érek rá! — motyogta az orra alatt. Aztán pár perc múlva hallom ám, amint másik, épkézláb társunkkal közös túrát beszél meg az általam ajánlott időpontra. Ez a hozzáállásuk akkor változott meg végleg, amikor részt vettünk itthon néhány közös mászáson. Láthatták, hogy teszem a dolgom úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! Ma már inkább hívnak mászótársnak, mintsem hogy nekem kéne partnert keresnem.
A hegy- vagy sziklamászás messze nem azt jelenti, hogy a vállalkozó kedvű természetimádó odaáll a kitűzött cél lábához, és lazán teszi a dolgát. Más és más mászótechnikát igényelnek a különböző hegyek, másként kell felkészülni a különböző túrákra. Sziklamászás előtt sokkal jobban kell erősíteni a kezet és finomítani a technikát, mint egyébként. Ez azonban semmiféle ördöngösséget nem kíván meg. Kiváló terep hozzá a kőbánya. A kőfalon vízszintesen kell közlekedni jobbra és balra, amíg csak bírja az ember — vagy amíg le nem pottyan. Nem kell nagy magasságban edzeni, hogy ne kelljen biztosítani. Minél többet mozogtam ilyen, kőkemény környezetben, annál jobban láttam a bal lábammal is a lépéseket. A sziklamászás technikájának begyakorlására a Tátra a legalkalmasabb.
Ma már nagyon nehéz olyan sziklafalra lelni Európa hegyei között, ami ne lenne kiszögelve. Biztosító kapcsok ezrei díszítik őket, és a hegymászók között afféle búcsújáró helynek számítanak. A közkedvelt sziklák lábánál sorban állnak a csoportok, hogy feljuthassanak. A meredek mászásra kis hátizsákkal megyünk, a biztosító eszközök rajtunk lógnak. Van egy, beülőnek nevezett szerkezet: ennek a fülecskéibe akasztjuk a karabinereket, ékeket és minden más biztosító eszközt.
Ha 7-
Mindeközben természetesen dolgoztam. A vasútgépészeti technikum elvégzése után a Landler Jenő Villamos Vonal Főnökségre kerültem. Miniszterhelyettesi kérelemre vettek fel dolgozni a MÁV-hoz, karbantartónak — a vasút ugyanis csak egészséges mozgású és érzékszervű embereket alkalmazhat. Meg kellett küzdenem munkahelyemen azért, hogy elengedjenek előbb a kajakedzésekre, majd a hegymászó útjaimra. Sohasem húztam ki magam a munka alól. Ha kellett, árkot ástam és kábelt húztam bele, de ha oszlopot kellett mászni, akkor se bújtam más háta mögé.
A válás után a vállalat műhelyében aludtam — minden nap. Megszoktam, hogy az íróasztalon aludjak. A főnököm felajánlott egy díványt az egyik irodában — mondván, az kényelmesebb. Illően megköszöntem, de nem fogadtam el. Később már a fotólaborban aludtam, hasonlóképpen. Huszonöt évet dolgoztam a vasútnál, ami — mint az iméntiekből kitűnik — nem csak a második, hanem az első otthonom is volt. Második feleségemmel, Katalinnal három évvel a válásom után, 1981-ben kötöttük össze sorsunkat. Ezzel vége szakadt a munkahelyi éjszakázásnak — három évig tartott. Feleségemhez költöztem Székesfehérvárra, ahol lakótelepen éltünk hármasban, Katalin kislányával. Onnan utaztam naponta Budapestre, és ez igencsak szegényessé tette hétköznapjaimat. Feleségem úgy döntött, hogy felköltözünk a fővárosba, Újpalota egyik panellakásába.
Katalin vált az igazi hitvesemmé. Kemény próba volt számára, hogy egy magamfajta hegyimádóval kell élnie, én viszont végeredményben neki köszönhetem, hogy megkaptam a lehetőséget, arra, hogy maradéktalanul kiélhessem szenvedélyemet. Nyugodtan mondhatta volna, hogy gyűjtsünk autóra vagy éppen házra, de nem tette. Ma már nem tudhatom magam mellett szeretett asszonyomat: 2000-ben meghalt.
Amikor már valóban felkészült hegymászónak tartottam magam, újra ellátogattam azokra a helyekre Európában, ahol annak idején turistaként jártam. Újra megmásztam azokat a hegyeket, de már a nehezebben járható oldalukról. Csapatban kapaszkodtunk, húzódzkodtunk a falakon.
A hegymászásban a legfontosabb az összehangolt csapatmunka. Amikor falmászás közben összekötjük magunkat társunkkal, összeláncoljuk egymás életét is. Ez a fajta kapcsolat sokkal szorosabb, mint az átlagos házasság köteléke. Mászás közben tökéletesen, megkérdőjelezhetetlenül bíznunk kell a másikban.
Jelentős magasságnak számítottak a Szovjetunió területén meghódított 5-7000 méteres ormok. Első, tengerentúli utam Peruba vezetett — úgy 1985 táján. Nagy hatással volt rám az Andok. A hegyek nem nyúltak fel a kék égig, csak 5800 méterig, de nem is ez volt a fontos — sokkal inkább az út expedíciójellege. Nagy távolságokat kellett megtennünk a csúcsokig, és közben ismeretlen népek kultúráját láthattuk eredetiben, a helyszínen. A járatlan utakat járva kiderült, hogy a lábam a sokszor tízkilós hátizsák alatt sem rogyadozik. Se a jobb, se a bal. Sejtettem, hogy a perui út afféle választóvíz hegymászóéletemben. Utána már csak a világvégére tartó utakra vágytam.
Az első, nemzetközi szinten is komoly eredményemnek a Garwal-Himalájában megtett utamat tartom. Úgy kerültem be az induló csapatba, hogy Babcsányi Gabi barátom az útra készülők előtt kijelentette: csak akkor megyek veletek, ha Szabolcs is jöhet!
Olyan sziklafal meghódítására indultunk, aminek tetejét
emberi láb még nem érintette. Nem véletlenül volt még szűz! Nem rejtettem véka
alá a gondolatomat: álomnak jó, de ha valósággá válik, az még jobb lesz! A hegy
magassága
Hatan vágtunk neki az útnak. Két, hármas csoportra osztottuk a társaságot. Én abban a csapatban másztam, amelyik tagjai a tervek szerint nem juthattak fel a csúcsra. Mind a hatan eljutottunk a fal kétharmadáig. Nekünk hármunknak ott véget is ért volna az utunk fele. A továbbindulásra kijelölt egyik társunknak azonban út közben eltörött a keze. Olyan erővel húzta maga felé a beakadt zsákját, hogy meglett a baj. Valakinek be kellett ugrani a kieső helyére. Teljesen egyértelmű volt a helyzet: én voltam a legrosszabb mászó hármunk közül. Elsőnek Babcsányi Gabi barátom került szóba, de kimerülési tünetek mutatkoztak rajta. Másik társamnak, Kraft Walternek a lábai kezdtek elfagyni — én meg ínhüvely gyulladással bajlódtam. Aki tudja, hogy ez milyen remek érzés, sejtheti, mit éltem át az elkövetkező kötélmászás során. Mert elvállaltam — de csak mint segítő. Mire felértünk az újabb szakaszon, újabb társunk dőlt ki a sorból. Ketten maradtunk Ozsváth Attilával. Nem volt mese: fel kellett menni! Ekkor már alig harmada volt hátra az útnak: három-négynapi mászás. Bár az induláskor erősen kételkedtem a sikerben, a világon elsőként mégis mi jutottunk fel Ozsváth Attila barátommal a Kedar Dome keleti oldalán a sziklafal tetejére!
A józan, paraszti ész és a régen olvasott útibeszámolók szerint is boldogságnak kellett volna elöntenie a fal tetején. A valóságban pedig szétnéztünk a magasból Attilával, és tisztán láttuk, hogy ránk sötétedett. Fent ragadtunk hat és fél ezer méter magasban. A hőmérséklet mínusz huszonöt fok volt. A szél csak enyhén fújt — ezért maradhattunk életben. Tudniillik, a hátizsákokat és velük az italt, csokoládét és minden egyebet is lent hagytunk egy sziklaperem zugába rejtve, mert felkapaszkodás közben éreztük, hogy nagyon lassít. Flaneling, pulóver és szélkabát volt rajtam. Azért csupán ennyi, mert a sok ruha erősen akadályoz a mászásban. Tizenegy és fél órán át dörzsöltük egymáshoz a hátunkat a sziklacsúcson. Hát — ez volt a csúcsélményem.
Két napig ereszkedtünk. Akkor már örülni is tudtam annak, hogy életben maradtam. Nem véletlenül. Tudni kell, hogy mindig a hegy az úr! Hihetetlen adomány az élettől, ha valakinek sikerül feljutnia a világ mind a tizennégy, 8000 méternél magasabb hegycsúcsára, baj nélkül — és volt, akinek ez sikerült!
Millió veszély leselkedik a hegymászóra. Legyen továbbra is a Kedar Dome a helyszín: a sziklafal kétharmadánál voltunk Attilával, fölfelé menet. Egynapi, kemény munkával kicsákányoztam egy jégbarlangot a sziklafalból. A “munkahelyemre” egy 45-50 fok lejtésű jégfalon juthattam el a mászáshelytől. Attila egy kötelet feszített ki a mászóhely és a jégbarlang közé, hogy ne kelljen hágóvasat és más, biztosító eszközt vinnem magammal. Nem értem el kezemmel a kifeszített kötelet, ezért a jégbarlang oldalán lógó bivakzsákot ragadtam meg helyette. Eközben a lábam kicsúszott alólam, az erős mozdulattól pedig kiszakadtak a jégfalból a bivakzsákot rögzítő fülek. Csúsztam le a meredek jégen, és nem volt nálam semmiféle hegymászó eszköz — csupán egy tekercs kötél a hónom alatt. Mind a tíz körmömet belevájtam a jégbe, hogy megállítsam a csúszást — ami egyébként fizikai lehetetlenség. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy meghalok. Csúszás közben nem észleltem semmi mást, csak azt, hogy Attila üvölt egyet: Szabcsi! — de úgy, mintha az utolsó kenetet adná fel. Ezzel el is köszönt tőlem. Szerencsémre, mielőtt a kritikus sebesség fölé gyorsultam volna, megváltozott alattam a felület: a jeget firnhó váltotta fel. Mélyen belevágtam tíz ujjamat és a bakancsom orrát: sikerült megállnom! Amint rémülten figyelő barátom észrevette, hogy stabilizáltam magam, kötelet dobott felém. Megragadtam az életmentő zsinórt, és felhúztam magam.
— Attila, honnan a fészkes csudából tudtad, hogy elkezdtem csúszni? Hiszen nem is láthattál! — fordultam hozzá lihegve.
— Hát mert meghallottam az artikulálatlan üvöltésedet, hogy: Attilusz!
Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy bármit is kiáltottam volna csúszás közben. Megesküdtem volna mindenre, még az égiekre is, hogy a jéglejtőn a halál torka felé tartva néma maradtam. A lelkemből, torkomból felszakadó kiáltással tulajdonképpen én is elköszöntem barátomtól.
Az eset után meglepően gyorsan megnyugodtam. Talán azért, mert közben nem éreztem halálfélelmet — pedig egyébként, kajakozás közben esett már meg velem ilyesmi. A békásmegyeri gátat építették a Duna partján, és én az edző utasítása ellenére nem alulról, hanem felülről kerültem meg a készülő műtárgyat. Beeveztem a markolóhajó és a gát közé. Arra kaptam fel a fejem, hogy az ég felől valami nyikorgás hallatszik. Felnéztem a magasba, és láttam, hogy szétnyílik a markoló pofája, és kőzápor hull alá belőle. Tudtam: nekem most annyi! Ám a sok mázsa kő pár méterrel a kajakom mögött loccsant a vízbe. A stéghez érve kicsúsztam rá, a műlábam mellé, és úgy remegtem, mint a kocsonya. Az igazi halálfélelem volt: utána két napig csak arra tudtam gondolni, hogy másodszor is megszülettem!
A másik, nagy hegymászó élményem a szintén a Himalájában
található Cho Oyu csúcs megmászása volt. Ez az út sem jött össze könnyen.
1987-ben beválogattak ugyan az első nyolcezres magyar Himalája-expedícióba, de
az indulás előtt két hónappal a munkahelyemen kezet fogtam egy 13000 voltos
vezetékkel. Megrázó élmény volt. Alaposan összeégett mindkét kezem, aminek
kórház és fél év betegállomány lett a következménye. A kezem úgy-ahogy rendbe
jött, és újra nekifoghattam az edzéseknek.
A felszerelésünket gépkocsi vitte a repülőtértől a
tengerszint felett 4700 méterrel felvert alaptáborig. Onnan 2-3 napi járóföldre
és ezer méterrel magasabban építettük ki az előretolt tábort — odáig vehettük
igénybe a málhahordó jakok segítségét. Mivel a magyar hegymászók zsebe sosem
dagadt a bankóktól, az út további részében már csak a magunk erejére hagyatkozhattunk
— így sportszerű ez a heggyel szemben, és ez érvényes az oxigénpalackokra is.
Sose használnék oxigénpalackot: az azzal elért magassági teljesítményből
nyugodtan le lehetne vonni akár ezer métert is. Nagyon fontos, hogy út közben
akklimatizálódjunk a környezethez. Hozzá kell szokni az oxigénszegény
viszonyokhoz. Nyolcezer méter felett a légnyomás — és vele a levegőben lévő
oxigén — csupán harmada a megszokottnak. Mintha a tüdő csak a minden harmadik
alkalommal belélegzett levegőt tudná hasznosítani. Embere válogatja, hogy
képes-e megbirkózni a magashegyi körülményekkel. Van, aki sohasem lesz képes
Tíznél is többen vágtunk neki a Cho Oyu meghódításának, és
testvériesen megosztoztunk a málhákon. Még három tábort kellett kiépítenünk
6200, 7000 és
A hegymászás azért tart sokáig, mert több nap kell, amíg kipihenjük a cipekedés és a táborépítés fáradalmait. Csak akkor szabad továbbindulni, ha a szervezet már akklimatizálódott. Az utolsó táborból elsőként Straub József és Koncz Ákos jutott fel a csúcsra egy osztrák hegymászó társaságában. Másodikként egy ötfős csapat indult útnak, és ők is sikerrel jártak. A harmadik csapat tagja volt dr. Nagy Sándor, Decsi István és jómagam.
Még el se értük a 7500 méteres tábort, de már elkerülte a szememet az álom. Izgatott, hogy képes leszek-e feljutni a csúcsra? Idegileg és testileg is megviselt a hegy. Az utolsó táborban sem tudtam elaludni. Viharos erejű szél fújt odakint, és féltem, hogy a szélsőséges időjárás megakadályozza a feljutásunkat. Reggelre valamelyest csillapodott az orkán, így már semmi sem gátolhatott meg minket az indulásban. Libasorban haladtunk az enyhe kaptatón. Én mentem elöl, és a nem túl mély hóban tapostam a nyomot a többieknek. Körülbelül nyolcezer méternél járhattunk, amikor teljesen elkészültem az erőmmel. Úgy éreztem: egy lépést sem bírok megtenni. Nem éreztem fáradtságot, de a lábamat nem tudtam emelni. Két társam elém került, de a nyomukban haladva valahogy csak utánuk eredtem. Már csak száz méterre voltunk a csúcstól, amikor észrevettem, hogy behomályosodott a szemüvegem. Megtöröltem a lapját, de továbbra is homályosan láttam. Kissé megemeltem a szemvédőt, és kiderült, hogy a jobb szememmel alig látok. Ez arra figyelmeztetett, hogy vészesen kezdenek kimerülni erőtartalékaim — viszont nagyon vonzott a csúcs, így újra társaim után indultam. Mire felértem a lapos tetőre, már csak fényt láttam a jobb szememmel. Nyolcezer-kettőszázegy méter magasban voltunk.
Boldognak éreztem-e magam a csúcsélménytől? Hullafáradt voltam a Cho Oju tetején. Futballpálya nagyságú, lapos területen álltunk. Légvonalban körülbelül harminc kilométerre látszott a Mont Everest. Két társam percekig gyönyörködött a szemet igéző látványban — én meg alig láttam tovább az orrom hegyénél. A kimerültségtől még később sem emlékeztem arra, hogy egyik társamat lefényképeztem a tetőn — mint ahogy arra sem, hogy engem is lefotóztak a csúcson. Öt percet időztünk ott, félúton. Lassú, kimért léptekkel indultunk vissza a táborba. A látásom egyre jobban elhomályosult, és szem elől vesztettem társaimat. Hétezer-hétszáz méter magasban lehettem. Megálltam. Már egyik szememmel sem láttam érdemben. Álltam és vártam, majd fél óra múlva elkezdtem kiabálni. Decsi Pista jött értem vissza a táborból. Csak akkor vettem észre, hogy közeleg, amikor már két méterre volt. Valami homályos foltnak láttam. Ez az alig látás még elég volt ahhoz, hogy követni tudjam barátomat a táborig. Fél órát bandukoltam vakon a Himalájában. Ahogy beértem a táborba, a társaim felhívták adóvevőn a csapat orvosát, hogy tanácsot kérjenek tőle — máig sem tudom, hogy milyen szereket kaptam. Három nap után végre jót aludtam, és másnap már láttam, amikor visszaindultunk a lenti táborba. Mivel mi voltunk az utolsó csapat, mire leértünk az alaptáborig, már elég tisztességes súly húzta a hátunkat. Ekkor valahogy nem nagyon szerettem a hegyeket…
Az eltelt, bő két évtized alatt a világ számos helyére jutottam el. Európát keresztül-kasul bebarangoltam. A volt Szovjetunióból jártam a Kaukázusban, a Pamírban, a Tien-Sanban és az Asanban. Voltam Afrikában és az amerikai kontinens déli és északi részén is. A végén pedig megadatott, hogy eljussak a Himalájába is.
Kétlábú emberként sohasem élhettem volna át azokat az örömöket hegymászás közben, mint így. Láttam egy dokumentumfilmet a tévében. Egy vak fiút tanítottak meg siklóernyővel repülni. Előbb az oktatóval együtt ugrott le a szikláról, majd idővel maga próbálkozott a feladattal. A földről rádión, távirányítással segítették a vakmerő legényt, aki a lebegésen kívül mást nemigen érzékelhetett. Amikor közel ért a talajhoz, jól láthatóan kalimpálni kezdett lábával a levegőben. Szerencsésen ért földet, és ekkor a kamera kíváncsi optikája ráközelített. Olyan öröm ült ki az arcára, amit egy látó ember sohasem élhetett volna át a levegőben.
Hegymászás közben feledhetetlen esztétikai élményekhez is jutottam. Már hosszú évek óta a nyakamban lóg a fényképezőgépem. A társaim azt hiszik, hogy nagyon jó fotós vagyok, a fotósok pedig azt, hogy nagyon jó hegymászó. Tudom, hogy egyik sem igaz. Szorgalmasan járom az országot, és diavetítéssel színesített élménybeszámolót tartok ott, ahová meghívnak. Könyv is készült az életemről, és szerencsére nagy keletje van (Szendrő Szabolcs - Németh Géza: Fél lábbal a csúcson). Eleinte még hittem benne, hogy akár példaképül is szolgálhatok a mozgássérülteknek. Évek múltán döbbentem rá: nem is biztos, hogy igazam van. A hétköznapok tettei nem a kiugró teljesítményeken alapulnak. Az igazán bátrak a földön járnak, és nem a csúcsokat ostromolják. Az élet sokkal nagyobb nyűgöket akasztott a nyakamba itt a civilizációban, mint a hegyek között. A sport nekem mindenféleképpen az életet adta és jelenti. Volt egy álmom, hogy sportoló szeretnék lenni — lett egy valóság: féllábú emberré váltam. Ennek ellenére mégis megvalósult gyermekkori álmom. Nem válhatott belőlem súlyemelő — és nem is baj, mert a hegymászás sokkal szebb sport. A hegymászás révén olyan barátokra tehettem szert, amilyenekre a “földszinten” nem bukkanhattam volna. Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk.