170. VÍZÜGY – nyiladozó igazságérzet (1964)

Ha nem is negyven napig esett az eső, de hatalmas felhőszakadás zúdult az óvoda környékére. Ez nem lenne téma most, ha az épület északi oldalában lévő földes utcában a sok csapadék nem duzzadt volna tenger méretűvé. Erről onnan értesültünk kakaókedvelő társaimmal, hogy a dadusok leültettek minket az asztalok köré, és csak azok mehettek az ablakhoz pesti tengernézőbe, akik a legszebben ültek.

Majdnem kitörött a derekam, olyan szálfaegyenesen feszítettem a hátsómon. Pár perc után egy-két kölyök odamehetett az üvegszemhez, és láthatott csodát. Rádobtam még egy lapáttal, a derekam a combomhoz hajszálpontosan derékszögben igazodott. Az orrom hegyéről még a legszemtelenebb legyet sem mertem volna elhajtani. Hiába remekeltem fényesen önmagam előtt, magamat nem küldhettem az ablakhoz. Mélyen érintett az igaztalanság érzése, dühös voltam miatta.

Szokás szerint anyukám jött értem. Gyorsan felöltöztetett, indultunk le az emeletről. Kilépve az utcára megkértem, nézzük meg a nagy vizet. Készségesen beleegyezett. A földes utca bevezető szakaszát teljes szélességében óriási pocsolya borította. Kibámészkodtam magam. Miután elindultunk a közelben lévő villamosmegálló felé, már minden rendben volt.