170. VÍZÜGY —
nyiladozó igazságérzet (1964.)
Ha nem is negyven
napig esett az eső, de hatalmas felhőszakadás zúdult az óvoda környékére. Ez
nem lenne téma most, ha az épület északi oldalában lévő földes utcában, a sok csapadék
nem duzzadt volna tenger méretűvé. Erről onnan értesültünk kakaókedvelő társaimmal,
hogy a dadusok minket leültettek az asztalok köré, és csak azok mehettek az
ablakhoz pesti tengernézőbe, akik a legszebben ültek.
Majdnem kitörött a
derekam, olyan szálfaegyenesen feszítettem a hátsómon. Pár perc után egy-két
kölyök odamehetett az üvegszemhez, és láthatott csodát. Rádobtam még egy
lapáttal, a derekam a combomhoz hajszálpontosan derékszögben igazodott. Az
orrom hegyéről még a legszemtelenebb legyet sem mertem volna elhajtani. Hiába
remekeltem fényesen önmagam előtt, magamat nem küldhettem az ablakhoz. Mélyen
érintett az igaztalanság érzése, dühös voltam miatta.
Szokás szerint
anyukám jött értem. Gyorsan felöltöztetett, indultunk le az emeletről. Kilépve
az utcára megkértem, nézzük meg a nagy vizet. Készségesen beleegyezett. A
földes utca bevezető szakaszát teljes szélességében óriási pocsolya borította. Kibámészkodtam
magam. Miután elindultunk a közelben lévő villamosmegálló felé, már minden
rendben volt.