Vidám napot / víz ügy...,

Nyiladozó igazság érzet.

Ha nem is negyven napig esett az eső, de hatalmas felhőszakadás zúdult az óvoda környékére. Ez nem lenne téma most, ha az épület északi oldalában lévő utcában a sok eső nem duzzadt volna tengernyi méretűvé. Erről pedig onnan értesültünk tejbegríz képű társaimmal, hogy a dadusok minket leültettek az asztalok köré, és csak azok mehettek az ablakhoz pesti tenger nézőbe, akik a legszebben ültek. Majd kitörött a derekam, olyan szálfaegyenesen feszítettem a hátsómon. Pár perc után egy-két gyerek odamehetett az üvegszemhez, és láthatott csodát. Ekkor még az addigiaknál is feszesebben ültem:a combomhoz a derekam hajszálpontosan kilencven fokban igazodott. Az orrom hegyéről még a legszemtelenebb legyet sem mertem volna elhajtani. Hiába remekeltem fényesen önmagam előtt, magamat nem küldhettem az ablakhoz. Mélyen érintett az igaztalanság érzése, dühös lehettem miatta.

Szokás szerint anyukám jött értem. Gyorsan felöltöztetett és már indultunk is le az első emeletről. Kilépve az utcára megkértem őt, hogy nézzük meg a nagy vizet: készségesen ráállt. Valóban óriási pocsolya borította az egész utca elejét: nem volt szilárd burkolata — 1960-as évek eleje. Miután sarkon fordulva elindultunk a közelben lévő villamosmegálló felé, már minden rendben volt nálam.

Utólag végig gondolva az ügyet, szerintem erősen hibáztak a szakdolgozók. Mint ahogyan én is tettem, a többi lurkó is — tehetsége szerint — megemberelve magát, kihúzott derékkal csendben ült a helyén. Én az ültetés végén mindegyikőnket megdicsértem volna ügyességéért, és kisebb csoportokba mindenkit odaengedtem volna az ablakhoz.