Vidám napot / vízfüggöny...,

Natúr kiadásban.

Valahonnét hazafelé tartottunk a vakvezetővel. Anno hiába ecsetelgettem egy taxisnak, hogy: a nem látásnak van előnye is — mert annak ellenére, hogy példákkal masszívan alátámasztottam az érveimet, továbbra is erősen csóválta a fejét. Pedig, amikor közeledtünk a kapualjhoz, a legnagyobb lelki nyugalommal tehettük: semmi idegeskedés, semmi rohanás. Megérkezve a lakásba, a résnyire nyitva hagyott konyhaablakon át fura, tompa zúgást hallottam odakintről beszüremleni. Szélesre tártam az ablakot: özönvíz méretű felhőszakadás zúdult a városra. Amennyiben láttam volna, az utcán észlelve a mindjárt leszakadó égbolt szédületes látványát, egészen biztosan csupa aggodalommal lettem volna tele: így pedig megúsztam az izgit.

A másik idetartozó eset pedig úgy kezdődött, hogy egész nap szakadt az eső. Ahol van kutya, de nincs kert, ott nincs mese, mert a kutyának is vannak alapvető szükségletei. Elérkezett az idő a déli sétához: ötpercenként kikukucskáltam az ablakon: vajon csitult-e valamennyire a zápor? Sokadik ilyen eset után éreztem úgy, hogy elérkezett az idő az indulásra. Felcsatoltam a nyakörvet a kutya nyakára, a karikába beleakasztottam a hosszúpóráz végén lévő karabinert, és már indultunk is. Mire fél perc múltán megérkeztünk a kapuhoz, majdnem áthatolhatatlan sűrűségű vízfüggöny ömlött odafentről. Kilépve a kapun a heves szél úgy bevágta a vizet a lépcsőházba, hogy a német juhász meglepettségében hátraugrott. Csak egy tized másodpercig gondolkodtam el a visszafordulás csábító lehetőségén, de elvetettem: az itéletidőbe kimenni nagyobb élményt jelentett a számomra, mint bentmaradni. Tagadhatatlan tény, hogy: a szukának semmi kedve nem volt bőrig ázni — sokat nem kellett várnia rá, mert néhány másodpercen belül centrifugázásra érdemleges állapotba került. Fülét fejéhez lapítva haladt mellettem: fülkagylójába víz nem kerülhet bele. Ilyen méretű esőben — emlékezetem szerint — nem volt részem sétálni még. Se nem láttam, se nem hallottam semmit sem, az esőn kívül. Szerencsére, a német juhász még becsukott szemmel is kiismerte magát a környéken. Az első keresztutcán áthaladva észleltem, hogy álló víz borítja az aszfaltot. Utána jött a füves terület, amelyen tíz centi magas vízoszlop terült szét. A hosszúpóráz vége mozgásban volt ugyan, de hogy a szukának mit sikerült összehoznia akkor, arról nem lehetett fogalmam. A következő keresztutcán történő átkelés lett a nap fő attrakciója: a fél lábszárig érő gumi csizmába belefolyt az aszfalton felgyülemlett csapadék. Ez pedig azt jelentette egyben, hogy a kutyának szinte úszva kellett megtennie a pár méteres távolságot. A későbbiekben bekanyarodva a kaviccsal felszórt parkba, bizony ott is állt a víz. Nem sorolom a továbbiakat, mert minek is? Mindketten örömmel ugrottunk vissza a lépcsőház nyújtotta menedékbe. Sokan hallatják abbéli véleményüket, hogy: milyen jó lenne, ha a kutyák olykor tudnának beszélni! — hát...