129. VIZES TÖRTÉNETEK — nem fakutya (1997.)

A Szentendrei szigetcsúcs hazánk egyik legszebb panorámájú folyami helye, rálátással a Visegrádi-hegységre, a Börzsönyre, és az észak felöl érkező széles Dunára. Úgy gondoltam, egy váratlan helyzet előidézésével letesztelem a vakvezetőt. A szigetcsúcsról gyalogosan elindultam az észak felöl érkező folyammal szembe. A parton szaladgáló kutya felfigyelt rám, és gondolkodás nélkül utánam iramodott. A lába hamarosan már nem érte a folyómedret, elkezdett úszni. Eközben egyre gyakrabban felnyüszített. Érezhetően aggódott értem. Már jól hallottam a hátam mögött erősen tempózó kutyát. Megálltam, megvártam, míg mellém ér, majd megsimogattam a fejét, és visszaindultunk a partra.

A helyszín továbbra is a szigetcsúcs, annak kelet felé eső oldala. A többi kutyánál frissebb mozgású volt Kicsi, és társainál jóval irigyebb a labdára. Mivel a vízbe dobott gömbölyű játékot mindig ő érte el előbb, egyszer úgy hajítottam el, hogy a végén ne ő diadalmaskodhasson. Hihetetlen erőbedobással vetette magát a vízbe, olyan fodrot hagyott maga után, mintha motorcsónak lenne. Tény és való, egy orrhosszal, de megszerezte a lasztit. Komótosan evickélt a partra, kiérve szájából kiejtette a zsákmányt, és percekig zihálva lihegett. Ezután már százszor is meggondolta, hogy bárminek is utána ússzon — egyszer sem tette.