129. VIZES
TÖRTÉNETEK — nem fakutya (1997.)
A Szentendrei
szigetcsúcs hazánk egyik legszebb panorámájú folyami helye, rálátással a
Visegrádi-hegységre, a Börzsönyre, és az észak felöl érkező széles Dunára. Úgy
gondoltam, egy váratlan helyzet előidézésével letesztelem a vakvezetőt. A
szigetcsúcsról gyalogosan elindultam az észak felöl érkező folyammal szembe. A
parton szaladgáló kutya felfigyelt rám, és gondolkodás nélkül utánam iramodott.
A lába hamarosan már nem érte a folyómedret, elkezdett úszni. Eközben egyre
gyakrabban felnyüszített. Érezhetően aggódott értem. Már jól hallottam a hátam
mögött erősen tempózó kutyát. Megálltam, megvártam, míg mellém ér, majd
megsimogattam a fejét, és visszaindultunk a partra.
A helyszín továbbra
is a szigetcsúcs, annak kelet felé eső oldala. A többi kutyánál frissebb
mozgású volt Kicsi, és társainál jóval irigyebb a labdára. Mivel a vízbe dobott
gömbölyű játékot mindig ő érte el előbb, egyszer úgy hajítottam el, hogy a
végén ne ő diadalmaskodhasson. Hihetetlen erőbedobással vetette magát a vízbe,
olyan fodrot hagyott maga után, mintha motorcsónak lenne. Tény és való, egy
orrhosszal, de megszerezte a lasztit. Komótosan evickélt a partra, kiérve
szájából kiejtette a zsákmányt, és percekig zihálva lihegett. Ezután már százszor is meggondolta, hogy bárminek is utána
ússzon — egyszer sem tette.