() VÍZEN SIKLÓ CSILLAGTÚRÁZÓ MIKULÁSOK — halászok (2022.)

A szállástól pár perc séta után ott álltunk a száztíz év alatt megépített, 1197-ben felszentelt bizánci stílusú Szent Miklós bazilika előtt. Bari védőszentje szent Miklós. Története részemről elgondolkodtató, ugyanis hivatalosan itt nyugszik Szent Miklós, azaz a Mikulás. 1087-ben a mai Törökország területén lévő Mira templomából az Oszmán birodalom terjeszkedése miatt csontjait olasz halászok Bariba hozták. Emiatt építették fel a bazilikát, hogy benne méltó helye legyen a szent ereklyéknek. A márvány- és homokkőoszlopos imateremhez lépcsőkön lehet lejutni, ahol a falban egy ráccsal védett nyíláson keresztül lehet benyúlni és megérinteni a szent ember csontjait rejtő szarkofágot. Mivel Szent Miklós csontjait a mai Törökország területén legalább két különböző helyen temették el, ezért fordulhat elő, hogy az ereklyék másik része Oroszországban található.

A Stauf vár korhűen felújítva magasodott előttünk. Négyszintes, renovált falaira nem lehetett felmenni. Kár érte, mert odafentről Pazar körpanoráma nyílt volna a városra, és az Adriára is. Az Archeológiai és a Gipsz múzeum várt ránk. Beléptünk a sokadik terembe. A meglepetés ereje lebilincselően hatott ránk. A falakra és a padlózatra kivetített tíz élő kép folyamatosan pergett, melyeket a számtalan hangszóróból sugárzott hatásos hangillusztrációk turbóztak fel. A látványelemek az ókori világot idézték meg, egyedüli kivételnek egy szélmalmot említhetek. A vetített képek legnagyobbika hatszázszor háromszázhatvancentiméteres volt, mely a padlózatot terítette be, a falakon ennél kisebbek és különböző nagyságúak voltak láthatók. Végre valami életszerű. Mindez annyira elnyerte a tetszésünket, hogy az utolsó előtti nap újráztunk.

Alberobello. Elsőre nekünk is a település nyelvtörő neve ötlött az eszünkbe, de más miatt érdemes ide Bariból egy órát buszozni. A világon egyedül itt, Pulia tartományra igaz a trulló ház. Pár összefüggő utca velük, és néhány elszórtan elhelyezkedő épület. Ennyi a rendelkezésre álló készlet. A kőházak fehér színű oldalfalai két méternél nem magasabbak, ezeken nyugszik az oly jellegzetes, süvegszerű fekete tetőzet. Mindez kötőanyag nélkül áll össze. Az egyik lakot leléptem, alapterülete huszonöt négyzetméter, szemöldökfa magassága százhatvan centiméter. Ablakok nincsenek rajtuk, ez alól kivételt jelenthetnek a sarki épületek. Virágos utcák, kis terek. Többükben életvitelszerűen laktak, sok volt a kiadó, néhány romos állapotban árválkodott. Új építésű lakóházak udvarában is előfordultak trullók, látványnak, raktárnak, vagy netán bérleménynek. Sétálva bámészkodtunk. Az egyikben vegyeskereskedés. Az utcán leszólított minket a boltos, gondoltuk, a látványért engedünk az invitálásnak. Ennek eredménye lett, hogy amint kézzel vizsgáltam a felfelé ívelő tetőzetet, észleltem, hogy a réseken át befúj a szél. Kérdésnek már csak annyi vetődött fel bennem: vajon mi van akkor, ha esik az eső, vagy fagyos hideg van odakint? Kijőve az utcára az egyik ház oldalfalán rengeteg cserepes virág pompázott, melyek közül egy piros levelű kőrózsa szépsége, Kati lábát erősen a földbe gyökereztette. Nagy hezitálás után mégis csak becsengetett a trullóba, ahonnan kis idő elteltével előkerült egy magát pokrócba csavart, mosolygós hatvanas nő. Készségesen meghallgatta feleségem kérését, és két gyökereztetésre érdemes levéllel mehettünk tovább, miután elárultuk a nemzetiségünket.

A természet más érdekességről is gondoskodott. Viharos erejű szél űzte a fellegeket. Az utcán reménytelennek tűnt az ismétlődően felbúgó szél sikeres rögzítése, ám utunkba akadt egy módosabb isten háza. Bementünk. Óriási szerencsénkre, a két átellenes oldalon lévő nyitott ablakok tökéletes, süvítve turbózó kereszthuzatot eredményeztek.

Matera. Ide busszal utaztunk. Mi más is lehetne Matera fő érdekessége az útszéli pékségben vásárolt eszméletlenül finom, vastaghéjú fehérkenyéren kívül, mint az óváros. A városrész egy völgykatlanban terül el. Nyáron pokoli meleg lehet odalent. Lépcsőzetes úton haladtunk lefelé. A középkorból datálható házak oldalfalai és tetőzetük koromfekete, ajtói és ablakzsalugáterei fából. Teljesen korhű a környezet. Autentikus helyszín történelmi filmek forgatásához. A margóra azért odakívánkozik, hogy a fatáblás nyílás-zárók mögött műanyagból készült párjaik is megtalálhatóak. A házak mellett a mély völgyben patak vájt utat magának. Kétszáz ház templomokkal, nem is olyan rossz. Csakhogy, itt 7000 évvel ezelőtt is éltek emberek, igaz, nem a ma ismert lakokban, hanem barlangokban. Itt ez az igazi fő attrakció. A modernkori Olaszország egyik legkiterjedtebb nyomornegyede volt itt 1950-ig, de idővel a legszegényebbek számára is elérkezett a Kánaán. Mára ezek a kőkorszaki kéglik a turizmus szolgálatába szegődtek. Ellenben, azóta innen teljesen eltűnt a növényzet. Felkapaszkodtunk az egyik hegyoldalba, és egy kényelmes padról szemlélődtünk. Néha-néha ránk sütött a nap, de hiányában erősen összedörzsöltük a tenyerünket. A piactéren rátaláltunk Dali groteszk elefántszobrára, néhány vásározóra, meg egy ősrégi templomra. Bár belülről is szétnéztünk odabent, de nem is ez az érdekes vele kapcsolatban, hanem ami előtte zajlott. Egy hatvanas, kimondottan elegánsan öltözött úriember középiskolásoknak tartott előadást, idegenvezetőként. Annyira jó volt hallgatni a férfi orgánumát, mely egyben felfedte a karakterét is, hogy mi is szájtátva hallgattuk őt, mint ahogyan a fiatalok is tették.

Vajon mi számít felújításnak errefelé? A házak falait megtisztítják a rájuk rakódott szutyoktól, és máris kiderül, homokkőből épültek.

Monopoli. Nem a közismert egykori felkapott társasjátékról lesz szó, hanem a

település valóban magával ragadó óvárosáról. Én mégis egy rám nézve nem kirakatba való „társasjátékkal” kezdtem a vasútállomás információs pultjánál ülő fiatal hölggyel. Mi történt? Mivel nem beszélem, sem az angolt, sem a helyi nyelvet, elpantomimeztem az „óváros és a barlanglakások” című jelenetet. Mindent beleadtam, de a magas színvonalú attrakcióra nem szólt még egy kukkot sem a hölgy. Mivel nem akartam felsülni, még egy lapáttal rátettem a kifejezőkészségre, és hanggal kísérve eljártam a medvetáncot. De továbbra is néma csend a kuszliban. Feladtam. Útra keltünk. Félhangosan morogtam a hölgyre, hogy ide mindenki a barlanglakások miatt jön, ő meg hallgat, mint a sült hal. Már mélyen bent jártunk a városban, mikor bevillant, mi nem Materában vagyunk, hanem Monopoliban. Mikor ezt a keserű felismerést közöltem Katival, ő felnevetett, és elmesélte, hogy ahogy egyre elszántabban pantomimeztem, úgy a hölgy szeme is egyre jobban elkerekedett, és a végére az arcán teljesen elhatalmasodott a döbbenet. Nos, ennyi volt az én „monopolim” Monopoliban.

Az óváros szemgyönyörködtető öble Velencét idézte meg a feleségemben. A lagúnában lágyan hullámzott a víz, ringatóztak a csónakok. Partján palotákra emlékeztető épületek. Mire visszafordultunk a tenger felé, tizenkét mikulásnak öltözött fiatal legényke deszkákon állva evezett az öböl felé (Bari óvárosi tengerszakaszán is találkoztunk eme népszokás képviselőivel). A kíváncsiság továbbhajtott minket. A nyílt vízfelület felöl keményebb ostromot élt át a parti sáv, ezért hullámtörőnek cirka három méter élhosszúságú mesterséges betonkockákat telepítettek. Nekünk a ragyogó napsütéssel, és a tizennyolc Celsius fok meleggel kellett megbirkózni. Az öböl mellett négy emelet magas várfal, a várkapu tárva-nyitva, de úgy határoztunk, majd visszafelé bevesszük. Nem így lett, mert a sok érdekes élménynek is köszönhetően, kiment a fejünkből. Az viszont jó erősen berögzült, hogy ekkora területen annyi templom, mely itt található, máshol aligha fordul elő. Ez egy igazi templom lerakat. A tévedés jogát fenntartva, a fél négyzetkilométernél kisebb területen legalább húsz szent épület magasodik. Némelyikük romos, néhányuk ritkán üzemelhet, de ez azért mégis csak túlzás. Vajon miért építettek ide ennyi házat az úr számára? Ennyire gazdagok voltak az itt élő derék keresztények, vagy muszáj volt adakozni, netán a buzgalom?

Errefelé is szép számmal akadtak utcára nyíló lakok. Egyikükben tárva-nyitva az ajtó, anyuka főz, a kiskölyök hangoskodik, a papa csendes szóval csitít. A kétemeletes ház legfelső szintjén kiadó, nagyteraszos bérlemény, mely Booking tízes értékeléssel dicsekedhetett, joggal. Pezsgett az élet a főtéren, és koccantak a kávéscsésze aljak a kistányéron. Szólt a karácsonyi zene, nyugdíjas férfiak egymást ugratták, szüleire kisgyerek próbálta dacos akaratát ráerőltetni. Tizenhatodik századi torony is magasodik itt, mely nem látogatható. Díszei, legalul szobor, felette álarc, utána óra, tetejében harang. Errefelé mindegyik ház fehér, a legszűkebb sikátor szélessége kereken egy méter.