Vidám napot /visszaszámlálás...,

Négy keréken várakozva.

Egyszer egy taxisnak azt merészeltem mondani, hogy a nem látásnak is van előnye. Ezek után az út hátra lévő részén minimum elmeháborodottnak tekintett. Hiába hoztam fel néhány könnyen megérthető gyakorlati példát előtte, csak nevetett rajta, abnormálisan. Oka egyszerű, mivel neki a kijelentésem kapcsán az a fixa ideája támadt, mintha én a nem látást a látás fölibe helyeztem volna.

Melyik fővárosi lakosnak ne lenne személyes tapasztalata az aluljárók felemás világáról. Gyakran az ott élő hajléktalanok nem mások, mint szándékosan odatelepített politikai aknák — de ez nem igaz mindegyikőjükre. Én is járom a várost, óhatatlanul megfordulok az aluljárók egyikében-másikában. Ilyenkor úgy szoktam róla vélekedni , talán jobb is, ha nem látom, hogy mi tobzódik körülöttem. De a valóságot még így sem szabad szem elöl téveszteni.

A lakásom közelében lévő aluljáróban évekig tartózkodott egy láb nélküli hölgy. Jobb esetben kerekes székében üldögélt józanul vagy italgőztől megittasodva. Lefekvés előtt hajléktalan társai pokrócot terítettek, általában a fő lépcsősor alsó lépcsőfoka elé: ezzel felére leszűkítve a gyalogos forgalmat. Az eset koordinációs érdekessége, hogy a hölgy az aluljáró nem azon az oldalán tartózkodott életvitelszerűen, ahol a nyilvános mosdó lett kialakítva. Társai néha felvitték őt a felszínre is. Egyszer kiesett a kerekes székből — nagyon ápolatlan volt — és a flaszterról kért segítséget az arra járóktól, kevés sikerrel.

Valamiért nem akarhatott egy ellátórendszerbe betagozódni. Könnyen mondhatnánk ítéletet róla, de melyikünk ismerheti az ottani nem publikus viszonyokat?

Mostanában nem találkozhatunk vele már. Szerencsésebb esetnek gondolom, ha ő már az eltávozottak statisztikai számát növeli. De a világunk olyan, amilyen. Jogfolytonosságra törekszik. Az aluljáróban megjelent egy másik kerekes székes hölgy. Neki csak az egyik lábát amputálták. Négy kerekű masinája mellett a földön ott magasodik a borosüveg. Elkezdődött a visszaszámlálás.