104. VISSZÁJÁRA — ha
újra (2024.)
Hihető vagy nem, de
a második látásvesztés után nem berzenkedtem a beállt állapot ellen. Mi mást is
tehettem volna, tudomásul vettem: persze alaposan a földbe döngölt. Szerencsére
megpróbáltam előre tekinteni és aközben szüleimben a lelket tartani. Hogy mikor
töprenghettem el először a „vajon milyen lenne újralátni” abszurdon, kiesett a
fejemből. Előzetesen annyit a felvetés elé, hogy mivel egyik szememben sincs
meg a retina, ezért csak a digitális látás jöhetne szóba. Tételezzük fel, hogy
ez a gyakorlatban technikailag kivitelezhető.
A látás tanult
folyamat, amennyiben a megszületett emberpalánta pár évig nem láthat semmit
sem, a látásképesség már nem fog kifejlődni — így van ez a beszéddel is. Mivel
három évtizedig láttam és e sorok írásakor harmincöt éve nem, félő, a
látóközpontom lényegében elfelejthetett látni. De, ha nem, akkor is csak nagyon
kis lépésekkel lehetne eredeti funkciójára visszaszoktatni. Ezt a helyzetet
saját tapasztalatból ismerem: az első látásvesztést követően kilenc hónap után
ismét fényt érzékelhetett a bal szemem, mire hőguta tört rám, teljesen
leizzadtam és majdnem rosszul lettem: mindez a beállt stressz hatásból meg a
fura látásmódból adódott. Könnyen elképzelhető, ha újra képes lenne látni az
agyam, akár egy év vagy annál is több időre lenne szükség az alaphelyzet
visszaállásához.
Korántsem hurrá
helyzet alakulna ki. Én már régóta nem az vagyok, aki látóként voltam. A
folyamatos tevékenységre bíró felhajtóerőt a nem látás ellen bennem
megfogalmazódott forgatókönyv tanította meg. Látva rám törne az újralátás terhe
— ez talán furán hangzik. Teljesen új élethelyzetbe kerülnék, mely által
olyasféle emberpróbáló időszakot élhetnék át, mint amikor elveszítettem a
szemem világát. Úgy gondolom, újra látva nagyfokú lelki fáradtság törne rám. A
gyökeresen megváltozott állapotot előbb fel kellene dolgozni, majd meg kellene
tanulni vele újra együtt élni. Látni jobb, mint nem, de mindkét élethelyzetnek
vannak előnyei és hátrányai.