Vidám napot / visszaigazolás...,

Nem később történt, mint 1970.

Ebben egészen biztosak lehetünk, mert akiről szó lesz — egyik gyermek kori barátom — hatodiktól egy másik iskolába került. Kapcsolatunk egyik fundamentuma, hogy ötödikben két hónap alatt három karót gyűjtöttem be oroszból, és a szégyenletes bukás elkerülése érdekében — édesanyám döntése alapján — külön oroszra jártam osztálytársam édesanyjához. Félévben nem buktam meg, év végén pedig csak azért nem kerülhetett kitűnő érdemjegy a bizonyítványba, mert félévben majdnem megbuktam. Mindebből az következett a számomra, hogy nem velem lehetett a baj: ez a példa egyébként egész iskolai pályafutásomat jellemezte (bukás szélén nem billegtem). Mivel hetente kétszer is ellátogattam korrepetálásra — nem kis összegért cserében — ezért egyre erősödött az osztálytárssal való szorosabb kapcsolat. Játszottunk a Sinkanzen kinézetű vonatával, telefonbetyárkodtunk — ha nem voltak otthon a szülei — és jókat gombfociztunk. Sakkoztunk is. Egyszer olyan állásba kényszerítettem az egy szál királyát, hogy bár nem állt mattban, de nem tudott hova lépni vele. Én azt hittem, hogy győztem, de kiderült, ez a patt helyzet döntetlen a sakkban. De haladjuk meg az adalékot, mert másról akarok szót ejteni.

Egyszer azzal jött elő Andris, hogy a jövőben lesz egy olyan eszköz, amivel leveleket vagy akár fotókat is el lehet küldeni majd. Valószínűleg az elektromos áramvezetéken lehet továbbítani azokat: minderről apukájától tájékozódott, aki pedig újságból. Na, én a majdnem bukásra álló zsánerű kölyök nem sokat szimatoltam ki mindebből. Nem tévedek nagyot, ha ezt a látnoki hírt, mint a gyermekkoromat a legcsekélyebb mértékben sem befolyásoló momentumként kezelem.

 Tizenöt évet ugrom az időben előre. Akkoriban nagy szám volt a Commodore 64. A szomszédom, aki mint teológiát végzett reklámozta magát a közel száz éves ház körfolyosóján — a vallás olyan távol állt tőle, mint a Földtől a világegyetem legtávolabbi incifinci mikro méretű sarka — egyházi adományból beszerzett egy ilyen szalagos számítógépet: eladásra felkínálta a számomra. Nagy érdeklődést nem tanúsítottam iránta, mert azt sem tudtam róla, hogy mi fán terem.

Tíz évvel később a Vakok Szövetségében ellátogattam a számítógépes csoporthoz. Akkoriban már az ős PC dívott. Meséltek valamit a doszról, meg a számtalan billentyűparancsról, ami aztán végleg elvette a kedvemet tőle. De nem sokáig tartott ez az állapot. Önállóan szerettem volna írni és olvasni — ugye milyen nagy dolog ez — és ezért eltökéltem magam. Az első számítógépet 1998-ban vásároltam meg, egy 233-as gépet. A winchester 2,1 GB-s volt. Nem kellett doszt használnom, mert akkor már létezett egy nagyon-nagyon gyermeteg, Windózt megbeszéltető program. Amennyiben egy sort fel akartam vele olvastatni, a sor első két-három szavát tudtomra adta, a többit pedig nem. Pár évbe beletelt, mire beszerezhető lett egy hasznavehető felolvasó program.

Huszonnyolc év telt el Andris barátom felhomályosítása óta, és számomra is kézzel fogható lett az emberiség történetének harmadik csodája — a kerék és az áram után — a személyi számítógép. Gyermekkori barátom csupán a személyi számítógép korszak legelejét ismerhette meg, mert önhibáján kívül egy autóbaleset áldozata lett: nyugodj békében, Andris!

Sokan ostorozzák a mai kor meghatározó fontosságú eszközét a számítógépet. Szerintem ez a masina önmagában, se nem jó, se nem rossz, csupán egy tárgy. A felhasználótól függ, hogy érdemleges dolgokra használja-e — a saját maga épülésére — vagy önmaga kárára. Nekem alapvető fontosságú eszközzé vált ez a csoda. Létrehozásra használom leginkább, kulturális tartalmakat állítok elő a segítségével. Mivel ezt nem csak a magam számára teszem, hanem közkinccsé is válnak a honlapomról, ezért még előrébbvivő a haszna. Viszont, ha egy-két hétre elutazom, nem hiányzik, mert időnként ki kell belőle kapcsolódni. A távollétből hazatérve viszont örömmel nyomom be az indítógombot, és vetem magam bele a szerteágazó tevékenységbe.