Vidám napot / világítótorony...,

Fonákoldalról.

A szállás szempontjából az eddigi legkevésbé sikeres görög szigeten történt évekkel ezelőtt. Párommal mi a bakancsos közlekedést részesítjük előnyben. Nagy előnye, hogy amerre járunk, a táj osztatlan részévé válhatunk. Beszippanthatjuk a különleges illatokat vagy az orrfacsaró szagokat, belefeledkezhetünk a természet szépségébe vagy a tájra jellemző hangokba. Emberi sebességgel haladva, emberi léptékkel telnek el a napok.

Egy itthon megvásárolt turistatérképpel a kezünkben indultunk el reggel a szállástól. A sziget egyik végében található lenyűgöző méretű országzászló megtekintése, és egy romantikusnak elgondolt világítótorony felfedezése lett célnak kitűzve. A mediterrán nyár tikkasztó heve hamar bekergetett minket az útszéli családi pékboltba. A megvásárolt falatokat a ház előtti árnyékos asztalnál kaptuk be. Utunk további részében, a földfelszín fölött vezetett fekete műanyagcsövet fedeztünk fel, amiben ivóvíz folyt: mifelénk teljesen elképzelhetetlen lenne ilyetén. Kellemetlen szagot árasztó olíva présház mellett is elvezetett az utunk. A pörkölő napsugarak ellen egy útszéli, fából összeütött roskadozó pihenőbe kerültünk beljebb: a jelen hamisítatlan retro terméke. . Fél táv környékén, egy balkanyar után két kilométerre egyet strandolhattunk volna, de nem hagytuk magunkat elcsábítani. Az út egyre keskenyebbé vált: már csak alig egy sáv szélességű az aszfaltcsík. Tőlünk jobbra egy teljesen leégett olíva erdő megszenesedett maradványa nézett velünk farkas szemet. A fokozatosan szerpentinessé váló utacska szélében pár szál orchideát fedezett fel a párom. Lassacskán megérkeztünk a sziesztázó, lepukkant faluba. Bár induláskor és útközben is bőségesen feltankoltunk folyadékkal, de elfogyott, és sehol nem találtunk nyitva tartó üzletet.  A település túlsó végében jártunk már — egy kicsit el is kavartunk — de végül csak megérkeztünk a célhoz — ami ezúttal az út felét jelentette a számunkra.

A világ legnagyobb méretű nemzeti zászlója valóban impozáns látványt nyújtott: de hol van a romantikus világítótorony? Bármerre néztünk a lapos hegytetőn, csak egy-két egyszintes és eléggé lepusztult állapotban lévő kőépületet találtunk. Beletelhetett negyed órába is, mire rájöttünk, hogy a mi szemszögünkből nézve, a világítótorony egy egyszintes épület. Az persze más kérdés, hogy a tenger felöl szemlélve, mintegy harminc-negyven méter magasságból adhatta le egykor, a hajósok számára oly fontos fényjeleket: jót nevettünk rászedettségünkön. Lelakatolt vasajtó gátolta meg a felfedező utunkat. Helyette haraptunk néhány falatot, és megdöbbenve vettük tudomásul, a délután öt óra elérkezését. Pillanatokon belül összepakoltunk, és már fordultunk is. A falucskában sikerült folyadékhoz jutni. Visszafelé tartva útba ejtettük a strandot. Mindenképpen remek lett volna, de sajna olyan erős fejfájás  gyötört meg — olykor előfordul a magas UV sugárzás miatt — hogy inkább most gyorsan megfeledkezem róla. Mire visszaérkeztünk a követendő országútra, ránk sötétedett. Hatalmas élményt jelentett a kabócák ezreinek lármája. A mediterrán nyár éjjeli hangulata magával ragadó: körbeölel, magába fogad és elringat. Kissé fáradtan érkeztünk vissza a szállásra, nem sokkal éjfél előtt: fejünkben a világítótorony szikrányi csalafintaságával.